CSUPA ZÖLDSÉG ÍRÁS, avagy KÖRNYEZETTUDATOS VAGYOK-E?

A legalkalmasabb időpont egy fa ültetésére húsz évvel ezelőtt volt.

A második legalkalmasabb időpont most van.

(közmondás)

 

Szerintem nem.

Mármint a szó klasszikus értelmébe vetetten – biztosan nem. Ugyanis én a tudatosságnak mindez idáig híján voltam. Csak amióta elszaporodtak a környezetünk megóvását célzó felhívások, rendezvények, oktató kisfilmek, egyre-másra veszem észre magamon, hogy gyakrabban vetek számot azzal, miként élek. Minőségileg.

Á!

Nem úgy, ahogy egyesek a környezettudatos életmódot elképzelik! A manapság divatos komposztálás szent megszállottjain jóízűen nevetek. Látnák a hátsó udvari trágyadombunkat! Az oszt’ biza’ – komposzt, a javából! Nem csak egy kosárnyi fonnyadt falevél, összekapirgált füvecske. A vegetáriánusokat – na, jó! – valahol még eltűröm. De a rántott sajt helyett szívesebben eszek karajt, orjalevessel. Szépen kérem, ne kövezzenek meg érte! Televíziózni is szeretek, bár néhány ismerősöm tüntetőleg mindig megjegyzi, hogy ők hány éve, vagy hónapja nem nézik a tévét. (Fura, de ezek az érett gondolatiságú ismerőseim néha elszólják magukat, az esti film, vagy a legújabb híradó kapcsán...) Környezet-tudatosságom fokmérője csöppet sem evilági találmány. Vagyunk így ezzel sokan, akik itt, Magyarkanizsán morzsoljuk mindennapjainkat.   

Magam is jószágokat tartok, kemencébe fűtök – kívülről, igaz -, bár klasszikus kemence, de belevezettettük a központi fűtés rendszert, úgyhogy ilyetén az egész házat melegítem vele. Ennyi modernkedést hadd engedjek meg magamnak. Venyigével, fával, csutkával tüzelek. A méregdrága gázon legföljebb az ebédet, meg a kávét főzzük. Hovatovább alig van odahaza  szemetünk, mert a szerves, növényi hulladék megy a kecskének, a konyhai maradék a kutyáknak, ami meg már a disznónak sem kell, azt a ganédombunk szépen elnyeli, elemészti. Rendszeres időközönként, nagy nyögések közepette, lovaskocsira villázzuk, kivisszük a földre, szétszórjuk. Belőlünk nem gazdagszik a műtrágya gyár.

A többi eléghetőt meg - eltüzelem. Ritkán finnyáskodok. Egyedül a nejlonnal nem tudok mit kezdeni, sajnálom vele kormozni a tűzteret. De igyekszem zacskókból a legkevesebbet a házba tudni. Kosárral járok piacra, vászonszatyorral a boltba, a pékhez, ahol már megtanulták, hogy nekem nem szabad "nejlonkeszába" rakni semmit, mert olyankor nagyon dühös tudok lenni... Nézek rájuk merően, és nyomban látják, hogy hibbanttal van dolguk, nem kell ingerelni, úgyis fizet, majd megy a maga dolgára...
(Rá kell szoktatni ezeket az eladókat, hogy ne nyomjanak minden vackot rögtön abba a nyomorult, semmire sem való zacskóba.)

A házunk sem sziporex meg a manapság divatos habkönnyű sztiropollal szigetelt 25-ös blokkfal, hanem jó 60-70 cm-es tömött, döngölt földből való "verett fal", merthogy a kulipintyó, aminek 110 négyzetméterén élünk öten, jó százéves parasztház. Már a régi katonai térképen is szerepelt, be volt jelölve a budzsáki dűlőúton - elsőként az utcánkból.
Habár van benti illemhely a fürdőszobában – a finnyásabbja számolja ki egyszer, hány liter ivóvizet zúdítanak le csak egy nap, az angol wc-jükön? -  de a hátsó udvarban van egy kinti reterát is, az istálló mellett. Pottyantós, klasszikus. Nem kell folyton rángatni a vizet a lehúzásához. Én meg - férfiasan bevallom - jobban szeretek a trágyadombnál kis ideig szétterpesztve állni, és meglengetni a lompost, mint odabent szerencsétlenkedni a wc-ülőkével.

Szóval, így is spórolok, spórolunk a drága ivóvízzel. Amikor apokalipszisről beszélünk, nem a benzinhiány lesz a legégetőbb, hanem az emberi torkok szárazsága, az iható édesvíz eltűnése okán. Fogalmunk sincs, mennyi kincset pazarolunk el, nap mint nap.

Klímaberendezést, mikrohullámú sütőt, kávéfőzőgépet, szagelszívót, és kismillió más fölöslegességet, áramfogyasztó gépezeteket nem látott a házunk. Nem is fog. Alapszinten vagyunk ellátva.Talán környezettudatosnak lehet nevezni, ahogy élünk.

Szerintem nem az, hanem csak egyszerűen a normális kereteket betartva igyekszünk kerülni azt a  sok haszontalanságot, amik mostanában mint “nélkülözhetetlen kellékek” az emberi boldogságot, az evilági örömöket lennének hivatottak betölteni.

Majd elfelejtettem! Egy pár éve karácsonyi fenyőt sem veszünk. Az udvar hűsében sikeresen gyökeret vert az a kis luc, ami díszítve lesz, ha eljön az ideje. Ahogy elnézem, lassan az is ideér. A szeretet ünnepével, ami kicsit a gondoskodásról, az egymásra való figyelésről szól. És emellett az sem árt, ha nem csak másokat szeretünk, másokról gondoskodunk, de a jövőnket, a gyerekeink jövőjét is szeretettel, gondos gazda módjára vigyázzuk. Élhető világot hagyva utánunk.

Pósa Károly