AZ ÚT, AMI VISZ

Valahol Európában, Bácskában

Valahol Európában, Bácskában, egy Körös-parti faluban volt néhány jó évem. Csak úgy, számolatlanul.

Maguktól morzsolódtak a napok. A hetek, hónapok szép rendben múltak, míg végül kerek esztendőkké kövéredett a történetünk. Berámáztuk egymás képét. "Felhomályosítottuk" a másikat, ironizáltunk. Ezen sokat derültünk, mert alapjában meddő kísérlet volt minden érvelés. A viták után fölcsendült a Jethro Tulltól a Locomotive breath és az udvaron tilosban kapirgáló tyúkok a kerítés alatt visszamenekültek a szomszédba. A bakelitről ránk süvöltöttek a hatvanas-hetvenes évek. Érdekes időutazás volt. Azokra a zenékre révültem, amiknek létrejötte a saját születésemet is megelőzte. Úgy hittem, a kispiaci gizgazos udvaron eggyé válok megint a dalokkal, mint mikor még nem voltam. Éteri megtapasztalásként akkoriban is csak egy akkord lehettem a sok moll és cisz között, Hollandia valamelyik füstös klubjában, vagy egy sufniban próbáló falusi banda ritmusai között elvegyülve: tökmindegy. A csönd beálltával mindig a birkabőrön haltak el a melódia utolsó hangjai. És meg volt váltva a világ. Legalábbis a világnak az a szeglete, ahol épp mi ott voltunk. Rajzoltam krétával a betonra, mindenféléket, aztán pedig a tornác gondolkodó székének karfájában ott maradt a tíz körmünk nyoma. Tudatosan gerjesztettük a dolgainkat, sokat vállaltunk. Erő lobogott az izmainkban, még akkor is, amikor egyébként eldőlve henyéltünk. Ment minden, mint a karikacsapás. Utáltunk, szerettünk, rátartiak éppen annyira voltunk, mint alázatosak. Átkozódtunk, hogy utána fohászkodjunk. Mondtunk szépeket és káromkodtunk is, nem keveset. Mégsem vert bennünket az Isten. Valamiért szeretve voltunk, noha ritkán szegeztük a tekintetünket az égre, a horizontra is alig. A lábad elé nézz, mondogatta nekem, ne bukjál orra. Kitárt volt a szív, akár a zöld katonai kabát szárnya, ami Pulán a kefesűrű erdőben az iszalag cibált szét. Kaptam egyszer egy pulóvert. Előtte egy nyugatnémet gyalogosé volt. Őrnagy úr, összecsapott bokával szalutált előttem. A Tiszti Kászinó örökös kitagadottjait játszottuk.

Májusban is karácsonyoztunk. A halálból viccet faragtunk. Az életet egy tragédia gyanánt, de szenvtelenül vizsgáltuk. Kiabálva társalogtunk. Itt mindenki süket, nagyothalló?! – üvöltötte a fülembe, borszagú leheletét ma is érzem. Ordítottunk ha fájt valami és röhögtünk rajta, amikor bántottak bennünket. Könnyesre részegedtünk a tábortűznél, és akkoriban sok Cseh Tamás nótát énekeltünk. Jobbára üres zsebbel éltünk, de a boldogság tanyát ütött a szívünkben. Nyáron a Járáson bőrig áztunk, télen meg strandra jártunk. Egy bunker tetején szétvetett tagokkal, hanyatt fekve már kora tavasszal meztelenül lehetett napozni. Diófákról potyogott a termés. Mi meg mentünk, napszállatnak, mert sosem tudtunk betelni az alattunk futó út élményével.
Az az út ma is a lábamban van, visz. Nem tudom hová, de már nem is nagyon érdekel. Régóta nem a jövő a fontos. Sem Kispiacon, sem máshol. Hanem a múlt, ami ott van velünk. Alakítja a jelenünket. Ha szerencsénk van, akár jobbá, emberebbé tesz bennünket a múltunk minden tanulsága, amikre emlékezni jó, és amiktől nemhogy kevesebbek lennénk, de egyenesen nem is léteznénk. Ezért fontos a múlt minden szilánkja. Az emberek, akik voltak, és ma is itt vannak. Mert itt vannak. A Vörössel együtt mások is. Velem maradtak.

71

Kanyó Zoltán
(1950-2009)

Vonatablakból nézem a tájat. Mintha nem is január, hanem inkább ősz lenne. A fákon még tavalyi levelek ringanak, a kaszált tarlókon őzike törékeny alakja, a párában alig látszik. Derékig ködben szunnyadnak a csalitok. Fehér hattyúk módjára az ég tükrén keletnek szédelegnek a felhők, odafönt tereli őket az év elejei jeges huzat, és a múlt esztendő az emlékét – dacból vagy szánalomból – otthagyja a nyirkos levegőben. Tudni való, elhervadt a tavalyi év.  Most csak zúzmara virágai nyílnak, s ahogy szaladgál a szél a csupasz faágak között, a korán beköszöntő alkony odacsöndösödik az avar alá.

A Tisza-hídon robog át velem a szerelvény. Pár pillanatig látom megint a folyót, az én folyómat, a miénket. A folyam olyan, mint amilyennek gyerekkoromban megismertem. Egyedi és mégis az egyetemesség jegyeit hordozza magán. Egész, de telis-tele van finom részletekkel, apró elemek sokaságágával.

Minden parányi komponensét ismerem. A színét, a szagát, még az ízét is. A nüanszait. A parton gyökerek gubancolódnak, barnássárga iszapból fatörzs csonkja bököd fölfelé, és a Szolnok melletti szakaszon lebegő ladik pont olyan, mintha a Vízitelep mólójától az imént lökték volna a sodrásba.
Ugyan honnan van még most is az orromban a Slajcon túli iszap szaga?
S honnét tudom, honnan érzem a bőrömön a januári folyó vizének hűsét?
Miféle hatalom űzi a meder aljára a gondolataimat, oda, ahol az a gyöngyökkel rakott vásári bicskám örökre elveszett…
Ezek teszik teljessé a Tiszát, ahogy engem is a tiszai emlékek révén formál ma is egésszé a folyó. Beismerem, az idő sorvad, és az efféle tiszai szegmentumok nélkül csak szemfödő lenne a múlt.

De hát nem az. A régen volt dolgok, események puha emléke ma is ott fénylik a folyó vizében. Még ha csak egy villanásnyira is. Ahogy a vonatkupé ablakából ránézek a már megtörténtre, a már visszacsinálhatatlanra.  

Január 6-a van. Megint Vízköröszt napja.

Mindig úgy diskuráltam vele, mintha saját magamban beszélnék. Nem volt titkom előtte. Elmondtam neki ami zavart, elmondtam ami jólesett, és ő minden egyes alkalommal meghallgatott. Azt is tudattam vele, ha valami fájt. Figyelmesen nézett. Sodort cigarettát, nyálazta, töltött bort és utána megvigasztalt. Aztán sokat énekeltünk együtt, hallgattuk a muzsikákat, elsírtam magamat, később megnevettetett.
Komolyan vett, szeretett. Bízott és hitt bennem. Sosem fogom tudni meghálálni neki.
Ma Vízköröszt van. 71 éves lenne a Barátom.

                                                                                Pk       

EGY GYERTYA FÉNYE

Kanyó Zoltán ma lenne 70 éves…

Január 6.

Vízköröszt.

Egy csöpp szellő se fúj. Áll a kéken hideg levegő.

A bokrok, a fák, az ágak és a fűszálak még mind össze vannak kötve az elmúlt karácsony illatával. Az óév csak nemrég halt el végleg. Ezekután mindösszesen a kalendáriumban maradnak majd meg apróra, melyik nagyságok mit tettek abban a bolondos ’19-es esztendőben; ki kinek üzent hadat, vagy gazdult meg a tőzsdén; a világ mely tájékán szakadtak át a gátak, s lett belőlük áradás, vízözön, mindenféle természeti katasztrófa; ki ki fölött aratott diadalt; honnét ért öröm vagy baj kontinensnyi népeket; hogy a kakasok megszólalásáig mikor mennyire sikerült megoldani a hajnal színeit…  

Mert olyan okossá lett világ ez a mai: ad absurdum a fák rügyezését is tűzvészek követik. Az igazakat a haszontalanok. A jó nyomában ott liheg a rossz.

Az a bizonyos pillangószárny, ami meglebben a Föld egyik sarkában, a másik oldalon fergetegeket okozhat. Mindenféle stimuláló és csillapító jeleket küld az Ég. Azt csak az állatok értik.

Mások aligha. Mi sem.

A sokaság mostanára nem látja az ok-okozati összefüggéseket, sajnos. Nem láthatják. Már egy ideje bebizonyosodott, amit a régiek még híven mondogattak: akit az istenek el akarnak veszejteni, azt előbb vakká teszik. Hát itt van egy pár milliárd nem látó. Nem érnek rá a világ dolgaira gondolni, hisz egymásra sem tudnak többé. Ötletelnek. Teljes a sötétség. Szuroksötét uralom van mindenütt. Hold sem világít. Kövér, barna leples felhők vonulnak az égen, és alattuk ott tátong a létezésünk, amire mintha ragacsos, sötét festéket folyattak volna. Mégis elvagyunk – napról-napra.

Magam sem vagyok kivétel. Örökké abból tartunk főpróbákat, mi lesz majd, ha egyszer tényleg boldogok leszünk. Fölöttünk zúgnak a hétfők, keddek, s mi kevélyen, fölemelt fejjel dacolunk az általunk életre hívott démonjainkkal. A dolgok érdemét illetően nincsenek pontos fogalmaink: ez az enyém, ez az övé, egyiké, másiké, a kezünk ügyétől távol lévő mindenség is föl van porciózva. Okvetlenül birtokolni kell. Úgy bánunk a pénzzel, mintha mindenkinek a garázsában egy-egy bankóprés lenne. De csak olyan szűrten adjuk, ami pénzzel nem váltható, mintha a saját életünk függene a jótékony mosolyunktól, a jobbító szándékunktól. Mindeközben némelyek a fenenagy jómódjukban azt sem tudják melyik vízben fúljanak meg, akasszák vagy égessék őket majdan.

Most az a módi, hogy ragaszkodni muszáj a „van” dicsőségéhez, és félni muszáj, mikor vonják meg tőlünk a kincseinket, pedig már Hesse Sziddhártája is kinyilatkozta: „Több ezer gyertyát gyújthatnak meg egyetlen gyertyáról, de a gyertya életét nem fogják megrövidíteni. A boldogság sem csökken soha azáltal, hogy megosztják.”

Sehol sem jegyzik, kimaradnak az annalesekből azok a gyertyák, akik csonkig leégve is örömöt hoztak mások életébe.

Mi több, még mindig melegíti a lelkünket az a sok rég ellobbant láng, ami, mint valami örökmécs, most is bevilágítja a mindennapjainkat. Ott van velünk a fény, a fényük, s mi, sötétben tapogatózók alig-alig látjuk, hogy az év minden napjának minden pillanatában azok szeretete világít meg és melegít bennünket, akik már rég nincsenek velünk, s akiket valaha nagyon szerettünk.

Mekkora hályog hullana le a szemünkről, ha némelykor a hétköznapokon arcunkba csapó gallyaktól, útba hajló gond-lomboktól megláthatnánk ezeknek a gyengéd mécseknek az üzenetét! A létben boldogabban kóborogna sok-sok ember. Ezt bizonyosan tudom.    

Csapongva bontja ki szárnyát a képzeletem.

Ma van a barátom születésnapja. Hetven éves lenne a Kanyó Zoli.

A legkisebb lányom ma mécsest gyújtott és egy kokárdát tett a sírkövére.

Nem tudok mást, innét gondolok rá, végtelen hálával és el nem múló szeretettel.

S ez így is lesz, míg egy foszlány is marad belőle, az emlékéből. 

A tőle kapott emberi jóságból.

                                                                                                                                             Pk

NAPLÓ - 94.

Szombat éjjel. Már 17-e. A tizenhetes egy darabig a szerencseszámom volt. 17 szám alatt laktam sokáig, tán azért. (Aztán a 36-ost kezdtem szeretni, hasonló lelki okok miatt.)  
Ma tehát immáron 17-est írunk. Jó kerek a hold. Bevilágítja a szemközti tűzfalat. Az az igazság, hogy virrasztok. Úgy vélem, ez a rendje. Így illik. Amúgy sem tudnék aludni. Mintha a hátamban érezném a tekintetét. Mármint a barátomnak. Itt van. Eztán itt lesz ő is. Furcsa állapot. Gyászolnom kéne, mégsem érzem olyan sajogó erősen a hiányát. Kiegészült vele a csapat, és ez jó. Öröm a keserűségben. Mert most már tényleg egy rakáson vannak mindannyian. Mekkora élet lehet ott, az életen túl!

Ott van a Tamás, Cseh Tamás, a drága jó Ezredes Uram. Biztos gitározik, oszt’ olyankor még a Jóistennek is futja egy-egy mosolyra. Mellette tercel Cigonya, alias Dobó Tihamér, a festő, aki inkább halálba fagyott nálunk egy januári éjszakán, mintsem karriert csináljon Dél-Afrikában, ahonnét a gazdag mecénásától egy pár hónap után visszakönyörögte magát a Tisza-partra, oda, ahol tányér bablevesekért festett.

Ott van a Kanyó Zoli. Amikor összepakoltam a semmimet, elsőként leakasztottam a képét a munkaasztalom fölül. Azóta is velem van, velem lesz. Lóg a falon. Most, hogy ezt írom, most is itt van, ugyanabban a keretben. Néz rám, puhán. Mosolyra húzva a szája széle. Kanyó 59 éves volt 2009-ben, amikor itt hagyott. Fölrobbant a szíve. Így mondta az orvos. Nagy szíve volt, szegénynek. Hát hogyne robbant volna föl, hisz mindenkinek adott belőle szeretetet, aki csak méltó volt rá, nekem is adott, hatalmas adag szeretetet kaptam tőle minden alkalommal, és még így is maradt a jó szívéből… Mintha az apám lett volna. Előtte augusztusban velünk nyaralt. Amint invitáltam örömmel lejött az én kis falucskámba, Montenegróba, és imádta a családomat. Viszont is rajongtak érte. Sütött, főzött a lányaimnak, kedves volt, nagylelkű. Akárha a nagyapjuk lett volna. Azóta is úgy tekintek rá: az egyetlen ember volt, aki soha, semmilyen körülmények között egy rossz szót sem mondott rólam, pedig ismert. Egyszerűen szeretett. Én is őt.

Vele egyívású volt a Baráth Gyurka. Az üveges, aki a nagyja képemet ingyen keretezte. Tavalyelőtt halt meg. Amikor megtudtam, kiszaladtam a tévé épületéből a fagyba, és öklömet ráztam az égre. Fojtogatott a zokogás, mint egy hisztériás kis nőcskét. Aztán elszégyelltem magam. Tünemény, kedves ember volt a Gyurka. A világ legtermészetesebben gondolkodó férfija. Méltatlanul viselkedtem. Ha él, szólt volna…

Aztán a Gema. Együtt maratonoztunk, úsztunk, futottunk. Volt néhány közös kiállításunk. Leugrott a téglagyár kéményéről, fejest az Égbe, a többiekhez.

Sorolhatnám a Csontost, aki öregapám barátja volt, meg a Cigány Lukács bácsit, örök cimborámat: ő tanított meg malmozni. A börtönben kitanulta. Meg a Spörge, aki az utolsó éveiben már mankóval sem nagyon járt, de részegen Senecát idézte, és Villon verseket lehetett szavalni vele világosodó pirkadatig. És a Deszka, az utolsó nemes arcélű kubikos! Mikor belázasodtam, és már nem bírtam a normát teljesíteni, lefektetett az árnyékba, betakart a zakójával, aztán a tűző napon ásott vadul, kettőzött tempóval, és attól kezdve helyettem is megcsinálta a kötelező napi köbmétereket...

Hát, elmentek mind.

Itt maradtam.

Olyan nagyon sokat nem tehetek ellene. Kiegészült a csapat a Vörössel.

Hallgatok egy kis kalotaszegi hajnalit. A hajnal ugyan még távoli. Fél három alig múlott. Hosszúak az árnyékok odakint. Sír a hegedű. 

Közben gondolok rájuk.

                                             Pk

FÜST A SZEMÉBEN

2006. nyara

Így hívták. Füst a szemében volt az indián neve. Lakota törzs béli volt, mint mifelénk mindannyian. Piros-fekete-kék-fehér arcfestéssel. Még meg sem születtem, ő már a síksági indiánok életét élte.

Rengeteg mindent köszönhetek neki. Valójában tőle tanultam meg, miként kell élnem. Azt már csak remélem – az általa mutatottak alapján –, hogy majd hozzá hasonlóan sikerül nekem is befejeznem, mert ebben is segített: láttatta a többieknek és velem is, miként kell meghalni. Ember volt. Karakter. Nagy harcos. Hű maradt önmagához.

Tudtam, hogy nagybeteg, a vakáció előtt elmentünk páran Budapestre, hozzá. Már akkor haldoklott, de jöttünkre fölkelt az ágyból, és dacára a testét kínzó fájdalmaknak, sorra köszöntött valamennyiünket. Beszélgettünk, nevetett, mókázott. Szűk óra után jött el a búcsúzás. Komolyan, már-már szigorúan nézett rám. „Nem búcsúzunk Károly. A barátok sosem búcsúznak” – mondta, s csak a kemény, hosszabb ölelésünk jelezte mindkettőnknek: utoljára láttuk egymást.

Az utcára leérve, a Bartók Béla út túloldalán mertem elsírni magamat. Bementünk a legelső budai presszóba, majd aznap rengeteget ittunk.

Tíz éve, 2009. augusztus 7-én halt meg Cseh Tamás.

Tengerparti nyaralásból utaztunk hazafelé. Vonaton ülve ért a hír. Kifordultam a kupéból, a gyerekeim ne lássák a könnyeimet. Néztem kifelé a szerelvény ablakán. Már Szerbia közepén jártunk, robogott velem a mindenség, suhantak el a sziklák, a fenyőfák, a villanypóznák, de nem láttam belőlük semmit. Az Ezredes Uramra gondoltam. A Fehér babák takarodójára, Somlai Margitra, Poremba Évára, Fáskertinére, Ács Margitra, Vetró Irénre, a régi lányokra, akik még Az ócska cipő dallamára dúdoltak. Hogy „belőlem valami útra vált, útra a jobbik részem, kiment belőlem, itt hagyott, az én jobbik részem…”

Aztán küldtem egy rövid, szomorú sms-t a közös barátunknak, Magyarkanizsára. Azonnal visszaüzent, fel volt dúlva, olyasmit írt, hogy „nincs igazság a világban”. (Nincs, drága Zoli bátyám. Egyformán szerettelek mindkettőtöket. Nyolc hétre rá Téged is elveszítettelek, áldjon meg az Ég…)

Tamással harminc éves koromban kezdtem levelezni.

Ráírtam. Visszaírt.

Nem feszélyezte, hogy csak egy délvidéki rajongója vagyok, egy, a sok tisztelője közül. Szerény volt, kedves, a nagynevű kollégáitól eltérően semmilyen sztárallűrt nem engedett meg magának.

Apámmal egyidős lévén, úgy is tekintettem rá: atyai jó barátra, mondhatni példaképre. Mikor először járt nálam, rendesen szétnézett.

Dicsérte a lovakat, vakarta a vizsla füle tövét, műértő szemmel vizsgálta a Robi által eszkábált csigás íjat, megpöngette a gitárt, és mindenkihez volt egy jó szava, még a csődörös cimborámmal is kedélyesen eltársalgott, pedig az Ottó életébe se hallgatott popzenét, pláne megzenésített verseket. Kocsikáztunk a városban, aztán összekapaszkodva elfurikáztunk Kispiacra. A következő nyáron Pulán a sörsátornál borultunk egymás nyakába.

A Művészetek Völgyében beszöktünk a koncertjére. Hátulról, a színpad mögötti csalitos domboldalon leereszkedve rontottunk be a küzdőtérre, a biztonságiak hiába kiabáltak, loholtak utánunk, hamar elvegyültünk a tömegben. Kővágóörsre motorral mentünk, a legelső járókelő megmutatta a házát.

Hatalmas diófa volt az udvarán. A hamisítatlan Balaton-felvidéki nádfedeles parasztház álom gyönyörű régi bútorokkal berendezve nem mindennapi ízlésről árulkodott, nyugalmat árasztott. Elszállásolt bennünket, hozta a pincéjéből a rozét két literenként, kemencés cipót haraptunk mellé sonkával meg hagymával, és az éjjel egy falusi csárdában talált bennünket, kockás terítővel, cigány zenészekkel, együtt énekelve a magyar nótákat, néha sírva, néha nevetve, vagy mindkettőt egyszerre. Aznap éjjel huszárkapitánnyá lettem avatva, és a Cseh Tamás-féle huszárbandériumban betöltött tiszti rangomra úgy gondolok azóta is, mint a legféltettebb kincsemre, ami már nem fokozható. A legnagyobb elismerésre, ami egy férfinak, egy embernek adható. Olyan rang ez, ami kötelez: általa így kaptam lámpást a kezembe, egy életre.

Fociztunk, kispályáztunk. Négyen rúgtuk a labdát, a negyedik tag az épp nála vendégeskedő rocklegenda volt: Baksa Soós János. A valaha volt legszerencsésebb tizenegyes rúgásomat úgy honorálta meg a legendás Kex együttes frontembere, hogy a fülcimpájából kiakasztotta a piros tollas indián függőjét, és ideadta.

Tamással lehetett politizálni. Ki nem állta a kommunistákat, a liberálisokat, keresztény-konzervatívnak tartotta magát. Egyszer azt mondta egy interjúban, hogy „én nem is Fideszes vagyok, hanem Orbán Viktorista”. Emiatt ízekre szedték az épp akkor teljhatalma csúcsán regnáló balliberális médiában, mégsem magyarázkodott, eszébe sem jutott finomkodni, megfelelni, pedig egzisztenciálisan is érintette, hogy látványosan mellőzik. Tartotta magát az elveihez.

Szerette az életet és szerette a magyarokat.

Bennünk, délvidékiekben valami isteni kegyelmet vélt látni.

Sokat dicsérte a „déli végek népét” a kitartásért, azért amiért, és ahogyan elbánt velünk a történelem. Közben negyven éven át egy gitárral tartotta a lelket a nemzetben.

Dalain nőttek föl a lányaim is, akik egy ízben Budapesttől Horgosig csupa Cseh Tamás dallal végig énekelték az utat, és ezalatt egy nótát sem ismételtek…

Amikor tehetem, kimegyek a Farkasréti temetőbe. Vasárnaponként mécsest gyújtok egy bakonyi kövekkel kirakott, folyondárral futtatott, egyszerű sírhanton. A fejfán az ismerős név. Szokásom a kalapomat a köröszt tetejébe illeszteni. Aztán csak elücsörgök mellette.

Tíz éve pihen az Ezredesem.

Legyen neki gyönyörű az álma!

                                                   Pk

Forrás: Jó reggelt Vajdaság! 2019.09.07.

HAT ÉV

Kanyó Zoltán
1950-2009

Ennyi ideig irányította a filozófus Seneca – a fiatal Néró császár gyámjaként – Rómát. Ezt sokáig az „igazság és a méltányosság” időszakaként emlegették. Hat évig épültek a Lánchíd kőpillérei, miként a Semmering-hágón áthaladó vasútvonal részei is az Alpokban. A második világháború hat évig dúlt, és Magyarországon a Rákosi korszak ugyanennyi esztendőn keresztül gyötörte a népet.

Mindemellett, az ember életében hat év úgy száll el, mint füst a szélben. Egy elhunyt esetében meg éppen az alig semmivel egyenlő. Hisz a létezésen túl, ahol az emberi halál kezdődik már a Mulandóság az Örökkévalósággal űz ellentétes, ám furcsán bizalmas játszmát, amikor közrefogják, és ki-ki a maga módszerével csábítja a Felejtést. Sokáig ugyan az utóbbi látszik nyerni, de a végső győzelem mindig a Mulandóságé, aki frigyre kel a léha Felejtéssel.

Arasznyi az emberi élet, s ami utána adatik szinte ugyanannyi – jobbára néhány hüvelyknyi idézés, nosztalgia, visszarévedés a régmúlt időkbe. Berámázott fotó, halványuló kontúrokkal, egyre sárguló papíron. Nem akkor szűnünk meg, amikor a fényképünk szúette kerete lehull a falról: egy jó darabig a padlón heverve még léteznek szilánkjaink. Belénkbotolhat valaki. Akár föl is vehet, leporolhat, elmélázhat rólunk. Végérvényesen akkor tesz pontot mesénkre az idő, amikor a berámázott képünk szöge is kihull a falból.

Hat éve nincs közöttünk. 

Nélküle semmi sem olyan egyszerű, mint azt korábban hittük volna. 

Fontoskodó szomorúsággal igyekszünk megfelelni emberi mércéjének, amit ránk testált. Többnyire hasztalan. Nem értjük miként lehet mosolyogni Jules Renald finom öniróniával átszőtt humorán, miközben Oskar Rieding hegedűművész valamelyik melankolikus tételét doboljuk az asztalon. Az asztal lapján bortócsa, persze, abba rajzolunk finom ujjbeggyel körkörös vonalakat, a szív kiszámíthatatlan sugarú íveit. Ez nem az izmok spontán játéka. Sokkal inkább a lélek lendülete. A háttérben sok Hamvas Béla, némelykoron ceruzával aláhúzott sorokkal. A falakon megroggyant vonalú képek. Csupa-csupa kanizsai vonatkozás!

Sosem tagadta meg önmagát.

Pedig ha másként alakul, valószínűleg nem így kéne emlékezni rá. Talán még élne.  Most már örökre, az előbb írott kiszámítható - emberi módon örökre - miénk marad valamennyi gesztusa. A nevetése, a hanghordozása, a pajtáskodó hátbaveregetése, az, ahogyan megsodort egy cigarettát, vagy ahogy összeszűkülő szemmel, átszellemült arccal hallgatta a kamarazenét, a vonósnégyeseket, vagy éppen valamelyik rocklegenda szólójátékát.

Hosszú tusáját azért becsülettel megvívta. Nem ismertem tőle állhatatosabb embert. Egy régi vágású világ itt hagyott, idefagyott teremtményeként viselkedett. Mai napig kutatom emberi jelét. A humánumét, ami olyan természetesen sugárzott lényéből. Ha rá gondolok, késztetést érzek, hogy a fákon hagyott madárfészkekre ki fogom írni: Tavaszig - didergőknek kiadó!

Hozzászoktam az élet drámájához, ahogy a naphoz és a holdhoz is. Mégsem tudom azt mondani, hogy éjszakánként nem félek, nincs bennem keserűség, gond, és mérhetetlen szomorúság, amikor a teremtett világból a legjobbakat ragadja el a sors.

Bizonyos, hogy Kanyó Zoltán egy volt közülük. 

Hat éve pihen. Január 6-án lett volna csak 65 éves.

A tizennegyedik tábornok

Tűnődés két emberről, meg rólunk

 

Megint októbert írunk, megint hatodikát. A Magyar Nemzeti Tanács döntése alapján ez a nemzetünknek megszentelt dátum immáron hivatalosan is a délvidéki magyarság emléknapjának tekinthető.

A mi érdemünk, magyarkanizsai lakosoké, hogy már a jogerőre emelt határozat előtt – jó néhány éven át minden alkalommal - megemlékeztünk a hőseinkről, és a halottainkról is. Az meg a nemzeti történelmünk vériszamos múltjából fakad, hogy nekünk megadatott, ami más, szerencsésebb nációknak, békésebb tájakon élőknek talán nem: fájdalmasan sok hősi halottunk emléke előtt tiszteleghetünk.

Most mégsem a dicsőséges szabadságharcunk leverését követő szomorú epilógusról szeretnék írni. 162 esztendő alatt sokan elsiratták őket, emlékeztek a tizenhárom aradi mártírra, meg azokra a névtelen hősökre, akik „még lehet, hogy leányt sem csókoltak soha, de piros vérüket ontották a hazáért, és fiatalon mentek a halálba”.

Inkább két emberről írnék.

Magyarországi kortársainkról.     

Aztán meg, az írás elolvasása után mindenki fölnőtt fejjel eldöntheti, hogy érez-e áthallást, utalást, hasonlóságot az 1848-as történések, és a vajdasági mindennapjaink jelenségei között?

Az egyik ember filmrendező.

A hatvanas évek végén forgatott alkotásai mérföldkövek a mozgóképes világ történetében. Számos fesztiválon díjazták ezt a magyar rendezőt. Filmjeit egyetemeken tanították, amelyek híresek voltak erős társadalomkritikájukról.

A nyugati világ rajongott értük, mert úgy tűnt, hogy a szocializmus nyersebb, szovjet változatát végre bírálni merészelik. Belülről! Nagy szó volt ez!

Ugyanakkor – fura módon – a magyar kommunista vezetés a tehetséges rendező egyetlen filmjét sem tiltotta be. Sőt! A kor kultúrpápája – Aczél György – lelkes támogatója lett a jó nevű zsúrfiúnak, akit időnként kedélyes kávézásra irodájába is beinvitált.

Az államilag finanszírozott nagy költségvetésű filmek meg bejárták a világot, Cannes, Nyugat-Berlin, Párizs és Róma a szögesdróton túlról jött magyar zseni lábai előtt hevert.

A művész fürdött a népszerűségben külföldön és odahaza egyaránt. Neki szabad volt alkotásaiban - hogy csak a legjellemzőbbeket említsem - a meztelenség, a trágárság, a morbiditás feszegetése. Aligha engedhette meg magának bárki, hogy a szocialista szellem és ízlés ellenében moralizáljon. Így megtörténhetett, hogy a világfi módon élő jeles rendező szellemi holdudvara köré szerveződött az akkori Magyarországon élő és alkotó komoly művészemberek hada, értelmiségiek, a kritikátlan barátok vagy inkább rajongók siserehada.

Aztán ahogy múlt a szocializmus, egyre-másra silányodtak a Mester filmjei. A rendszerváltás után, pedig a kritika pironkodva vallotta be, hogy a baloldali meg liberális kormányzati ciklusokban sztárolt, és nem mellékesen agyonfizetett filmes ember kiöregedett gavallérrá züllött. Már csak árnyéka önmagának. Pénzért daloló hamis pacsirta lett. Új mozijaiból hiányzott az erő, a frissesség. A mondanivaló odatrottyult az élemedett korú rendező mellé. A régi meg az új éra kedvence – a lakájok mindig hosszú életűek! - a napokban ünnepelte kilencvenedik születésnapját. Egy életen körösztül jól élt, a hatalom kegyeltjeként kezdte, és az éppen aktuális hatalom is kénytelen tortát sütni neki.

 

A másik ember építész volt.

Őt is a hatvanas években fedezik föl, de neki nem jár külföldi út. Szakmai berkekben csodálattal emlegetik, mégis egy vidéki erdőgazdaság tervhivatalába száműzik.
A magyar építész ezzel nem törődik, helyette az akkori falvakat járja társaival. 
Faluházakat, közösségi helyeket, templomokat építenek. Mentik a menthetőt. A diktatúrák minden koron legszívósabb ellenfeleit, a vidéki közösségeket, a dolgozó magyar parasztokat erősítik. A hatalom próbálja megvesztegetni, zsírosabb pozíciót ajánlanak neki, de ő nem paktál le, soha nem alkuszik. Így megeshet a szégyen, hogy a rendszerváltás előtt külföldön már világhírűek a munkái, Magyarországon, pedig: alig ismerik. 
A diktatúra megbukik. 
Az építésznek Andalúzia tartomány fővárosába emelt világkiállítási pavilonja által egy csapásra megérkezik a méltán kijáró hírnév és dicsőség. Ám az építész konok. Hirdeti az igazságot, amiért - miképpen a múltban, úgy manapság is - beverik az ember fejét. Mégis kimondja a kimondhatatlant. Az egyik megállapítása éles, ugyan akkor kristálytisztán őszinte: “a felvilágosodástól kezdődően hanyatlik az emberiség.”

Magam előtt látom a sok nyúlt ábrázatot, a hebegő értetlenkedésből fokozatosan előbugyborékoló fölháborodást.

Hogy valaki a fölvilágosodás alapeszméit megkérdőjelezi?

Szabadság, testvériség, egyenlőség?

Szent teheneink vágóhídon?!

Az öregember, pedig az ismerős fekete mellényben és a hozzá való fehér ingben sallangmentesen, pátosz nélkül mesél, magyaráz. Istenről, anyaföldről, magyar lélekről és a megújulás lehetőségéről. Egy életen keresztül hadakozik, csapásokat osztogat, ellenfelei villámokat szórnak fejére. Küzdelmében, állva éri a halál. 75 évesen búcsúztatjuk majd szombaton, abban a ravatalozóban, amit ő tervezett.

Mi közünk van kettőjükhöz? A megrendelésre filmező tehetséghez, aki minden rendszerben meglelte mentorait, aki kenyéradó gazdák tenyeréből evett?

Vagy a hunyt Mesterhez, aki egy életen keresztül nemzetének javát szolgálta, vállalva a támadásokat, megalkuvás, harminc ezüstpénz nélkül?

Október 6-án, a vértanúink emléknapján ratifikálja a szerb törvényhozás a vajdasági magyarság kollektív bűnösségét kinyilvánító verdiktet. Amit a Belgrádi Szkupstinában magyarul beszélő honfitársaink is megszavaztak. Sunyin, lapítva, lakáj módra. Istenem, milyen ecetszagú, milyen sekélyes ez az árulás!

Ez a labancok árulása. Olyan, magukat vajdasági magyarnak vélőké, akik holnap is Windischgratz hercegnek kiáltanának vivátot. Montecuccoli parádés kocsisai ők. Bakon virító kirakathuszárok. 

Évszázadok óta a magyar vérből születnek a legnagyobb szellemű, a legjava hősök.

Meg a legalja árulók is.

Egyiküket sem feledjük!

Pont úgy, ahogy az emlékezés kijár a szebb napokat megélt kollaboráns filmesnek, és a legigazabb építészeink egyikének is.

Az utóbbi igazságát most tanuljuk. Ennyit ér a szabadság. Ennyit a sokat szajkózott testvériség. És ennyit mondhatunk, ha bácskai-bánáti magyarként halljuk a szót - egyenlőség.

Hatodikán fejet hajtunk az igazak előtt. A szabadságharc igazai, az építész igazsága, embersége előtt. 

Mert minden októberben elején a halhatatlan nagyjainkra emlékezünk. Novemberben kezdetén, Mindenszentek után, pedig a hunyt szeretteinkre.  

De ha minden a tervek szerint halad, eljön az idő - a jövő év tavaszán - amikor egy cédulával és egy golyóstollal az árulóinkra is kell majd emlékeznünk!      

Pósa Károly