71

Kanyó Zoltán
(1950-2009)

Vonatablakból nézem a tájat. Mintha nem is január, hanem inkább ősz lenne. A fákon még tavalyi levelek ringanak, a kaszált tarlókon őzike törékeny alakja, a párában alig látszik. Derékig ködben szunnyadnak a csalitok. Fehér hattyúk módjára az ég tükrén keletnek szédelegnek a felhők, odafönt tereli őket az év elejei jeges huzat, és a múlt esztendő az emlékét – dacból vagy szánalomból – otthagyja a nyirkos levegőben. Tudni való, elhervadt a tavalyi év.  Most csak zúzmara virágai nyílnak, s ahogy szaladgál a szél a csupasz faágak között, a korán beköszöntő alkony odacsöndösödik az avar alá.

A Tisza-hídon robog át velem a szerelvény. Pár pillanatig látom megint a folyót, az én folyómat, a miénket. A folyam olyan, mint amilyennek gyerekkoromban megismertem. Egyedi és mégis az egyetemesség jegyeit hordozza magán. Egész, de telis-tele van finom részletekkel, apró elemek sokaságágával.

Minden parányi komponensét ismerem. A színét, a szagát, még az ízét is. A nüanszait. A parton gyökerek gubancolódnak, barnássárga iszapból fatörzs csonkja bököd fölfelé, és a Szolnok melletti szakaszon lebegő ladik pont olyan, mintha a Vízitelep mólójától az imént lökték volna a sodrásba.
Ugyan honnan van még most is az orromban a Slajcon túli iszap szaga?
S honnét tudom, honnan érzem a bőrömön a januári folyó vizének hűsét?
Miféle hatalom űzi a meder aljára a gondolataimat, oda, ahol az a gyöngyökkel rakott vásári bicskám örökre elveszett…
Ezek teszik teljessé a Tiszát, ahogy engem is a tiszai emlékek révén formál ma is egésszé a folyó. Beismerem, az idő sorvad, és az efféle tiszai szegmentumok nélkül csak szemfödő lenne a múlt.

De hát nem az. A régen volt dolgok, események puha emléke ma is ott fénylik a folyó vizében. Még ha csak egy villanásnyira is. Ahogy a vonatkupé ablakából ránézek a már megtörténtre, a már visszacsinálhatatlanra.  

Január 6-a van. Megint Vízköröszt napja.

Mindig úgy diskuráltam vele, mintha saját magamban beszélnék. Nem volt titkom előtte. Elmondtam neki ami zavart, elmondtam ami jólesett, és ő minden egyes alkalommal meghallgatott. Azt is tudattam vele, ha valami fájt. Figyelmesen nézett. Sodort cigarettát, nyálazta, töltött bort és utána megvigasztalt. Aztán sokat énekeltünk együtt, hallgattuk a muzsikákat, elsírtam magamat, később megnevettetett.
Komolyan vett, szeretett. Bízott és hitt bennem. Sosem fogom tudni meghálálni neki.
Ma Vízköröszt van. 71 éves lenne a Barátom.

                                                                                Pk