PERAST LELKIISMERETE

 

Perast - sikccem

A Kotori-öböl zegzugos bugyrának mélyén, a kettős „Z”-re hasonlító mediterrán fjord második „Z” betűjének derekán keresd a várost, ami nem is az. Perast félezer lelket sem számlál, viszont a múltját illetően bátran beállhatna a tőle nagyságrendekkel népesebb, fölkapott nevű történelmi városok közé. Beállhatna – ha akarna. De nem akar. Még akkor sem, ha a perasti bátorság – nem költött mese, hanem dokumentált tény – világhírű.

Valósággal szégyenlem magamat, belefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hová tűnt mára belőlünk, férfiakból a legendás perasti virtus. Vagy az árnyéka. Vagy annak legalább a halvány utánzata. Könnyű azt kereken kimondani, hogy a perastiak mind merészek voltak, sőt, időnként vakmerőek is, és a halált megvető bátorságukhoz többnyire piszok nagy szerencséjük is volt. Így van ez rendjén. Hittek önmagukban, mertek, és az évszázadok alatt rendre nyertek is: csatákban, ütközetekben, hadjáratokban jeleskedve ámulatba ejtették a világot, hol a hősiességükkel, hol a pimasz rettenthetetlenségükkel, hol pedig a halált is kinevető hatalmas szívükkel. 

Egy epizódot elmesélek: jellemzi a perasti kurázsit.
A középkor végén az oszmán terjeszkedés az Adriai tenger városállamait is fenyegette. Akkoriban merőben más értékrend alapján méricskélték az emberek az identitást: nem a valamely nemzethez tartozás számított, hanem a szülőföldhöz való ragaszkodás, vagy ahol volt, ott a királynak, a mindenkori uralkodónak tett hűség parancsa írta elő, ki hová sorolható. Peraston már akkoriban is féltucatnyi templom állt, de a katolikus és az ortodox perastiak is ugyanazzal a hévvel védték a városuk érdekeit, ha kellett vállvetve küzdöttek az ellenséggel, és ha kellett, meg is haltak Perast szabadságáért.

Megjegyzem, a várost számos alkalommal próbálta bevenni a török, akiket a helyiek annak rendje-módja szerint alaposan megvertek. Volt, hogy a muszlimok hajóhadát küldték az öböl fenekére, akadt, amikor a várfalakról űzték messzire a hódítókat. Egy idő után a szultán is belátta, hogy a perasti kaland túl sokba van neki, föladta, inkább ment a serege a kontinens belseje felé.

Egy ízben a török haderő a montenegrói királyság akkori fővárosát, a fekete hegyek között megbúvó Cetinjét kezdte ostromolni.
A sokszoros túlerő eleve reménytelen helyzetbe hozta a védőket. Csak idő kérdése volt, mikor törnek be a városba a janicsár hadak.
A jó cetinjeiek segítséget sehonnét sem remélhettek. Imádkoztak hát, kegyes véget, gyors halált adjon nekik a Teremtő. Hogy az Úr meghallotta-e a fohászukat, nem tudható. De a perasti férfinép füléig és szívéig bizonyos, hogy valami hír eljutott.
Mivel azidőtájt a perasti hajók a város kikötőjében horgonyoztak (nem volt szezonja a kalózkodásnak, és a török is nagy ívben kikerülte a harcias öböllakókat), a derék perasti férfiak megköpték tenyerüket, nótaszóval fölkerekedtek. Mentek „balhézni”. Jó mókának tartották kéretlenül beavatkozni egy számukra idegen népség, egy távoli város élethalálharcába. Mindezt pusztán a hecc kedvéért. Az eredményt sejthetik: a hátba támadott törökök riadt tekintetétől csak a cetinjeiek szeme kerekedett nagyobbra, mikor a nekitüzesedett perastiak hirtelen fölbukkanva, lezúdulva a hegyoldalból tönkreverték az ostromló erőket, és hazazavarták a pogány sereg maradékát. Ennek a nem mindennapi historikus eseménynek a hálás cetinjei uralkodó rendelete állított emléket. Odáig a városba csak fegyvertelenül lehetett belépni. Szigorú szabály volt, ami ellen a vétkező a fejével lakolt. Viszont a diadal után ezen szabály alól uralkodói pátens mentette föl örök időkre (!) az összes perastit. Ekkora volt a bizalom és a megbecsülés irántuk.
Nem hiába tartják: bajban ismerszik meg, ki az igazi barát.