Budva - Óváros - Stari grad rajzom |
Budva városa olyan
mint egy érzéki nő. Két arca van. Talán rendjén való dolog is ez. Az ember, a
környezetünk, meg úgy általában az egész világ rétegelt. Sokféle értelmezése
lehetséges egy személyiségnek, éppen úgy, ahogy egy utcákkal, közterekkel,
kikötővel és óvárossal létező településnek lehetnek szeszélyei, elsődleges és
másodlagos karakter jegyei, lehetnek jó és rossz napjai, silány évei, sikertelen
korszakai, hogy utána ismét zenitre hágva ragyogjon a nap és földerüljön a fény
a homályos idők után.
A montenegrói partszakaszon a turisták
által fölkapott Budva mai ábrázata olyan, amilyen a XXI. század eleje.
Kisminkelt kurva. Szép, de üres. Úgy rúdtáncol, hogy közben egy rántottát sem
tud megsütni. Csak a pomádé, meg a parfüm számít. A sok púder mögött bömböl a
zene a betondzsungel üvegfalú lokáljaiban, diszkógömb forog, méregdrága
gépkocsik túrják, kaparják az aszfaltot, és a világ összes nyelvén karattyoló,
folyton az egzotikumot hajhászó utazó közönség egymást nyomkodva, taszítgatva mihamarabb
hozzá akar férni a földi boldogsághoz. Kora estéken a homokos strandról a
központba csődülnek a szórakozni vágyók. Eleinte visszafogott italozás zajlik,
de este tíz órától a műanyag énekesnők mikrofonvégre kerülnek, és a dobgép
monotóniáját csak a szintetizátorokból üvöltő giccses műnépdalok múlják fölül. Többnyire bosnyák és szerbiai pincérek szaladgálnak a vonaglók között. A pokoli
zajban semminek nem marad értéke, de méltósága sem. Ez Budvának a sötétebbik
ábrázata.
Ám van egy másik is. A mostanival
szemben az óvárosban meglelhető Budva igazi lelke, hisz a sikátorokban, a több
száz éves kopott utcaköveken ott hever a történelem minden tanulsága, szépsége
és fájdalma. A gondolkodás ladikjában merengőt a könnyű esti séta alkalmával
üdvözli néhány ifjúkori emléke, szégyenlős botlásának távoli bánata. Lépteink
ritmusára Budva fölött az ég még sűrűbbé, egészen kobaltkékké válik. Egy rácsos
kert mélyéről kabócák zsizsegése hallatszik, ismeretlen, délszaki virágok kelyhe
áraszt édes illatokat, és ilyenkor ráeszmélünk, hogy néha, tényleg nagy ritkán,
előfordulhat, hogy a fölszín fontosabb még a tartalom becsességétől is.
A Szent Iván templom becsukódó ajtajának visszhangja nem ül el gyorsan. A fal mellett az ülőfülkék között egyedül maradt ember még egy ideig hallja a kongást.
Előbb a fülével. Aztán belülről is, észlelni kezdi a visszhangot, ami nagyon
hasonlít a szíve dobbanásához. Az ikonosztázok szentjei a sok aranyozott
keretben, a kortól megfeketedve, füstös képpel, de világító szemmel bámulják a
magára maradó idegent. Részvét nélkül néznek, ám legörbedt szájuk
kifejezésteli.
Bár viszolygok Budva pénzesebbik felétől,
ilyenkor megértés van bennem. Úgy gondolom, a város meg köztem ez a megértés
kölcsönös.
1 megjegyzés:
Szépség és báj dereng... 1977-et írtunk.
Megjegyzés küldése