BUDVA

 

Budva - Óváros - Stari grad 
 rajzom

Budva városa olyan mint egy érzéki nő. Két arca van. Talán rendjén való dolog is ez. Az ember, a környezetünk, meg úgy általában az egész világ rétegelt. Sokféle értelmezése lehetséges egy személyiségnek, éppen úgy, ahogy egy utcákkal, közterekkel, kikötővel és óvárossal létező településnek lehetnek szeszélyei, elsődleges és másodlagos karakter jegyei, lehetnek jó és rossz napjai, silány évei, sikertelen korszakai, hogy utána ismét zenitre hágva ragyogjon a nap és földerüljön a fény a homályos idők után.

A montenegrói partszakaszon a turisták által fölkapott Budva mai ábrázata olyan, amilyen a XXI. század eleje. Kisminkelt kurva. Szép, de üres. Úgy rúdtáncol, hogy közben egy rántottát sem tud megsütni. Csak a pomádé, meg a parfüm számít. A sok púder mögött bömböl a zene a betondzsungel üvegfalú lokáljaiban, diszkógömb forog, méregdrága gépkocsik túrják, kaparják az aszfaltot, és a világ összes nyelvén karattyoló, folyton az egzotikumot hajhászó utazó közönség egymást nyomkodva, taszítgatva mihamarabb hozzá akar férni a földi boldogsághoz. Kora estéken a homokos strandról a központba csődülnek a szórakozni vágyók. Eleinte visszafogott italozás zajlik, de este tíz órától a műanyag énekesnők mikrofonvégre kerülnek, és a dobgép monotóniáját csak a szintetizátorokból üvöltő giccses műnépdalok múlják fölül. Többnyire bosnyák és szerbiai pincérek szaladgálnak a vonaglók között. A pokoli zajban semminek nem marad értéke, de méltósága sem. Ez Budvának a sötétebbik ábrázata.

Ám van egy másik is. A mostanival szemben az óvárosban meglelhető Budva igazi lelke, hisz a sikátorokban, a több száz éves kopott utcaköveken ott hever a történelem minden tanulsága, szépsége és fájdalma. A gondolkodás ladikjában merengőt a könnyű esti séta alkalmával üdvözli néhány ifjúkori emléke, szégyenlős botlásának távoli bánata. Lépteink ritmusára Budva fölött az ég még sűrűbbé, egészen kobaltkékké válik. Egy rácsos kert mélyéről kabócák zsizsegése hallatszik, ismeretlen, délszaki virágok kelyhe áraszt édes illatokat, és ilyenkor ráeszmélünk, hogy néha, tényleg nagy ritkán, előfordulhat, hogy a fölszín fontosabb még a tartalom becsességétől is.

A Szent Iván templom becsukódó ajtajának visszhangja nem ül el gyorsan. A fal mellett az ülőfülkék között egyedül maradt ember még egy ideig hallja a kongást. Előbb a fülével. Aztán belülről is, észlelni kezdi a visszhangot, ami nagyon hasonlít a szíve dobbanásához. Az ikonosztázok szentjei a sok aranyozott keretben, a kortól megfeketedve, füstös képpel, de világító szemmel bámulják a magára maradó idegent. Részvét nélkül néznek, ám legörbedt szájuk kifejezésteli.
Bár viszolygok Budva pénzesebbik felétől, ilyenkor megértés van bennem. Úgy gondolom, a város meg köztem ez a megértés kölcsönös.