NAPLÓ - 124.

 

„Ne félj, megcsüggedt elme. Az Isten gondviselésének gyertyája még el nem aludt.” – a győri Kalendárium 1749. évének első napjaira szánt intelem a mára is érvényes. Hiába archaikus a nyelvezet, a szórend. Az akkori válságok orvoslására – ugyanúgy, mint ma – csak a lélek erősítése hatott.

Pontosabban látom, mint valaha. Nem egymagam vagyok így ezzel. Megtanultuk. Elvégre a tavalyi évünk keserű volt, mint a földben lent felejtett tormagyökér.

Régen, amikor még úgy voltam boldog, ahogyan fiatal, alig lüktetett bennem a félsz. Azt hittem, bölcs vagyok, s minden álmom eleve betelik majd. Abban is bíztam, hogy az elmúlásra magától értetődően lesz valami gyógyír. Hogy a remény majd ott fakad valahol a következő esztendőkben, csak addig nyelni kell egy kis keservet, szívköhögést meg légszomjat, hogy aztán mindezt túlélve a jövőm meghozza a szabadságom: a terheket levethetem, és a szem kinyílik, mint ébredéskor. Nem így történt.

Az egyedüli vigasz az alkotásban látszik. Az előző év mindennél pontosabban megértette velem. Mert milyen volt 2020? Közhelyes? Unalmas? Tragikusan groteszk? Vagy csak szimplán silány, és a bezártságról szólt, a félelemről, ami végig ott táncolt zölden az arcokon? Is-is. 

Szerintem 2020 leginkább a rendetlenség éve volt. Mert aki a rendet szereti, annak terveznie muszáj. S bármekkora reményekre voltam is följogosítva, a járvány esztendeje ha nem is húzta át teljesen mindegyiket, alaposan átírta az elképzeléseimet. Nem nyafogok. Másokét is. Némi túlzással: mindenkiét.
Se nem sci-fi volt 2020, se nem akció film. Inkább drámaként tekintek rá, feketére sikerült, melankolikus darabra, de arra is abból a fajtából, amiben főszereplők és ügyes forgatókönyv híján jóformán semmi nem történik. Látszólag végtelenül egyszerű volt a folyamat. A kezdeti egy-két hónap még nagy reményekre jogosított. Úgy pattant ki reggelenként a szemünk, mintha előttünk való nap senki nem kelt volna föl, s úgy feküdtünk le, hogy aznapra is kitaláltuk magunknak a föltámadást. Egy emberként menekültünk valami elől, noha üldözni senki nem üldözött. Mi magunk hágtunk a saját sarkunkba. Ebbéli igyekezetünkben nemhogy másokra nem – vagy alig – voltunk tekintettel: önnön ambícióinkba gabalyodva magunkkal sem foglalkoztunk eleget. Pusztán a megfelelés, a pörgés, meg az a rohadt pénz. A többi csak életkép volt, történés, amolyan töltelék, hogy ne érezzük, milyen gyorsan száguld velünk az élet. És a sorsunk március végén megálljt intett. És azóta az összes vágyunk, a harangunk, a sértettségünk meg a tudatlanságunk tart bennünket fogva ebben a maszkos-vakcinás létforgatagban.

Van-e mentségünk?

Biztos akadna. Kérdés, értjük-e, újból fölfedezzük-e, mekkora ajándékunk az irgalom. Persze, nem ilyen egyszerű a képlet, de gyors magyarázatnak, az újév első napjaiban – hadd legyen elég…
Szóval, ha a következő napokat elvárás nélkül kezdjük nézni, még akár jók is lehetnek majd. Aligha kétséges, mindenképpen ajánlott lenne ebbe az irányba figyelni, mert valószínűleg akkor a töltelék részek megtelnének élettel. Azok a színes, feledhető epizódok. A percek kellemes meglepetései. A sok fölismerés, mind-mind vásárfia lenne. A gesztusok, az a pár szó, amikor végre elárulhatjuk önmagunkat. Az ilyesmi fölér egy csöppnyi örökléttel. Akkor megtörténhetik, hogy akár a csöndből is jó hír fog kirezdülni.

Alig várom már. A haciendát, ahol Kishomok környékén a vadakácos ligetben be fog teljesedni a megmaradás. Jó világ lesz. Majd ha megint eljön a lóraszállás ideje.   

               Pk