Kanyó Zoltán ma lenne 70 éves…
Január 6.
Vízköröszt.
Egy csöpp szellő se fúj. Áll a kéken hideg levegő.
A bokrok, a fák, az ágak és a fűszálak még
mind össze vannak kötve az elmúlt karácsony illatával. Az óév csak nemrég halt
el végleg. Ezekután mindösszesen a kalendáriumban maradnak majd meg apróra,
melyik nagyságok mit tettek abban a bolondos ’19-es esztendőben; ki kinek üzent hadat, vagy gazdult meg a tőzsdén; a
világ mely tájékán szakadtak át a gátak, s lett belőlük áradás, vízözön,
mindenféle természeti katasztrófa; ki ki fölött
aratott diadalt; honnét ért öröm vagy baj kontinensnyi népeket; hogy a kakasok
megszólalásáig mikor mennyire sikerült megoldani a hajnal színeit…
Mert olyan okossá lett világ ez a mai: ad
absurdum a fák rügyezését is tűzvészek követik. Az igazakat a haszontalanok. A
jó nyomában ott liheg a rossz.
Az a bizonyos pillangószárny, ami
meglebben a Föld egyik sarkában, a másik oldalon fergetegeket okozhat.
Mindenféle stimuláló és csillapító jeleket küld az Ég. Azt csak az állatok
értik.
Mások aligha. Mi sem.
A sokaság mostanára nem látja az ok-okozati
összefüggéseket, sajnos. Nem láthatják. Már egy ideje bebizonyosodott, amit a
régiek még híven mondogattak: akit az istenek el akarnak veszejteni, azt előbb
vakká teszik. Hát itt van egy pár milliárd nem látó. Nem érnek rá a világ
dolgaira gondolni, hisz egymásra sem tudnak többé. Ötletelnek. Teljes a
sötétség. Szuroksötét uralom van mindenütt. Hold sem világít. Kövér, barna
leples felhők vonulnak az égen, és alattuk ott tátong a létezésünk, amire
mintha ragacsos, sötét festéket folyattak volna. Mégis elvagyunk –
napról-napra.
Magam sem vagyok kivétel. Örökké abból
tartunk főpróbákat, mi lesz majd, ha egyszer tényleg boldogok leszünk.
Fölöttünk zúgnak a hétfők, keddek, s mi kevélyen, fölemelt fejjel dacolunk az
általunk életre hívott démonjainkkal. A dolgok érdemét illetően nincsenek
pontos fogalmaink: ez az enyém, ez az övé, egyiké, másiké, a kezünk ügyétől
távol lévő mindenség is föl van porciózva. Okvetlenül birtokolni kell. Úgy
bánunk a pénzzel, mintha mindenkinek a garázsában egy-egy bankóprés lenne. De
csak olyan szűrten adjuk, ami pénzzel nem váltható, mintha a saját életünk függene
a jótékony mosolyunktól, a jobbító szándékunktól. Mindeközben némelyek a
fenenagy jómódjukban azt sem tudják melyik vízben fúljanak meg, akasszák vagy
égessék őket majdan.
Most az a módi, hogy ragaszkodni muszáj a „van”
dicsőségéhez, és félni muszáj, mikor vonják meg tőlünk a kincseinket, pedig már
Hesse Sziddhártája is kinyilatkozta: „Több
ezer gyertyát gyújthatnak meg egyetlen gyertyáról, de a gyertya életét nem
fogják megrövidíteni. A boldogság sem csökken soha azáltal, hogy megosztják.”
Sehol sem jegyzik, kimaradnak az
annalesekből azok a gyertyák, akik csonkig leégve is örömöt hoztak mások
életébe.
Mi több, még mindig melegíti a lelkünket az
a sok rég ellobbant láng, ami, mint valami örökmécs, most is bevilágítja a mindennapjainkat.
Ott van velünk a fény, a fényük, s mi, sötétben tapogatózók alig-alig látjuk,
hogy az év minden napjának minden pillanatában azok szeretete világít meg és melegít
bennünket, akik már rég nincsenek velünk, s akiket valaha nagyon szerettünk.
Mekkora hályog hullana le a szemünkről, ha
némelykor a hétköznapokon arcunkba csapó gallyaktól, útba hajló gond-lomboktól
megláthatnánk ezeknek a gyengéd mécseknek az üzenetét! A létben boldogabban
kóborogna sok-sok ember. Ezt bizonyosan tudom.
Csapongva bontja ki szárnyát a képzeletem.
Ma van a barátom születésnapja. Hetven
éves lenne a Kanyó Zoli.
A legkisebb lányom ma mécsest gyújtott és egy
kokárdát tett a sírkövére.
Nem tudok mást, innét gondolok rá,
végtelen hálával és el nem múló szeretettel.
S ez így is lesz, míg egy foszlány is
marad belőle, az emlékéből.
A tőle kapott emberi jóságból.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése