 |
| rajzom |
Márai: „Meg kell tudnod, hogy
embereket nem csak a szó, eskü és az ígéret köti egymáshoz, még érzelmek,
rokonszenvek sem döntik el az igazi kapcsolatot. Van valami más, valamilyen
keményebb és szigorúbb törvény, amely megszabja, hogy ennek vagy annak az
embernek köze van a másikhoz.”
Lehetne a mai idők jelmondata.
De hát nem az, sajnos. Ahogy az író, a bölcs, a tanár, a szülő sok minden egyéb tanácsát, gondolatát,
figyelmeztetését sem fogadjuk meg. Pedig ha valaki látta a vesztébe rohanó
társadalmat, ő – mármint Márai Sándor – látta. Hőkölt, intett elégszer. És mégsem. Úgy tűnik, az
emberiség így alkatilag van elizélve. Elég szomorú. Mindenesetre magamra nézve
kötelező az a morális mérce, amit Márai is képviselt. Hazudni nem szabad,
őszintének kell lenni: bármi áron.
A másik meg: nincs megalkuvás.
Elvek vannak, törvényesség, rend. Aki mást mond, másként cselekszik, méltatlan
a megbecsülésre.
Szerintem így helyes élni. Sokszor
még ma sem sikerül, de eltökélt vagyok, így próbálkozom a létezéssel. Hogy ez kinek
tetszik manapság, igazából nem nagyon érdekel. Megyek a magam csapásán.
A kezdetek mindig sokat
ígérőek voltak, mélyen belém is ivódtak a parancsok, de nem mindenben követtem
azokat. Csikó korában hajlamos az ember önfejűsködni. Húsz év után kellett egy
idő, tán másfél évtizednyi, míg szép lassan már láttam is az utat, amin
haladok, nem csak iparkodtam rajta ész nélkül.
Erős alappal hiszem, ki van jelölve
mindenki ösvénye. Ki előbb, ki később ráébred, semmi nincs véletlenül, s
mindama dolgok, amiket mi véletlennek gondolunk, pusztán a Teremtő inkognitóját
igazolják. Áltatni persze áltathatjuk magunkat: ráfogjuk a szerencsére, a
sorsra, meg a körülmények ok-okozati fönnállására, de ha előbb, ha utóbb –
mikor létének már a felén túl van valaki – szépen lassan tudatosul benne: a
végső szó mégiscsak az Öreget illeti, odafönt.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése