2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2020. január 22., szerda

HOGYAN NEM LETTEM MAGYAR MOZGALMAS?*

Rajzom


Több oka is van, mint a déli harangszó elmaradásának. Sorolom.

Életemben egy pártba léptem be: még a Kasza (nem szerettem Jóskát) vezette VMSZ-be. Abba is csak azért, mivel a választásokon az Olasz Anti bátyám indult az I. kerületben a JUL színeiben, és az ellene állított VMSZ-es jelölt visszalépett, mert féltette a karrierjét (muhaha). Másokat is kapacitáltak, senki nem vállalta.

Megkeresett valaki, fenemód kéne nekik egy ember. Némi hezitálás után rábólintottam.

Gyorsított eljárásban beléptettek a pártba, és indultam az Olasszal szemben. Egészen pontosan az akkori igazgatóm, a kenyéradóm ellen, lévén a középiskolában – ahol tanítottam – ő még javában igazgatott. Az öreg becsületére legyen mondva, nem csinált belőle(m) „ügyet”. Pedig megtehette volna. Akkoriban – még elevenen él az emlékezetünkben –, sok mindent megengedhetett magának, aki az SPS vagy a JUL kegyeltje volt.

Azokban a vészterhes időkben sem az embert, a politikai riválisomat, az igazgatómat utáltam – elvégre megalapította és tető alá hozta a máig egyetlen kanizsai középiskolát –, csak a politikai pártját, vagyis annak az elveit gyűlöltem: de azt engesztelhetetlenül.

Ugyanezen az alapon máig tisztelem és becsülöm a Kaszás Karcsit is, akit írásokkal, de főleg rajzokkal, karikatúrákkal, ahol értem és bírtam, folyton támadtam. Haragban álltam a rezsimmel. De amikor kettesben voltunk jól eldiskuráltunk, röhögtünk nagyokat és emberként, barátként, kanizsaiként tudtunk viselkedni. Később sem szűnt meg a bensőséges viszonyunk, noha addigra már Milošević eltűnt, én meg a Vízitelepen egy görbe estén meggyóntam a Kaszásnak, hogy bizony én voltam, aki előbb össze-horogkörösztözte a főutcai pártházának a tábláját, amit aztán napokkal később ripityára törtem, kisvártatva meg a pártzászlókat is leloptam az épületről. Kereshetik mindet a Tiszában. Még aznap éjjel levittem és beledobáltam az összeset. (1994-et, vagy 1995-öt írtunk. Megírta a Politika, a Večernje Novosti, meg mások. Jó kis botrány kerekedett. Ma már hülyeséggel egyenértékűnek tartanám az akkori vakmerőségemet. Jobb nem belegondolnom, mi lett volna, ha ráfutok egy rendőrre, vagy észrevesz valaki. Olyannyira beleéltem magamat az éjjeli diverzáns akcióimba, hogy az már az akkori elvtársaknak is sok lett. Kiadták parancsba az egyik közelben lakónak, hogy őrt álljon. „Pártfeladatként” éjjelente a túloldali emeletes lakásból muszáj volt figyelnie a pártházat. Ezt már csak utólag tudtam meg – kitől mástól? –, első kézből: az érintettől. Pislogtam, hallgattam, mint a ponty. Óvatosságból nem közöltem vele, ki volt a „fasiszta partizán”, aki miatt virrasztania kellett. Zárójel bezárva.)

Szóval én ilyen egy pártos, „együgyű” ember vagyok. Ragaszkodó típus. Úgy is mondhatnám, márkahűség tekintetében nincs mit szégyellnem.

Mindazonáltal a mostani VMSZ-hez nekem vajmi kevés közöm van már. Mondhatnám, hogy sajnos – viszont akkor nem lennék őszinte – mert míg komolyabban foglalkoztam helyi közéleti dolgainkkal, míg pártpolitizáltam, akkor is önjáró lövegként tekintettek rám. Alkatilag önfejű vagyok. Ráadásul sajátos szűrőn át látom a világot, ami a politikai pályafutásnál, az előremenetelnél nem biztos, hogy előnyös, pláne, ha egy adag elv is párosul hozzá, amelyekből egy istennek sem akartam, akarnék engedni. Van, amikor nincs kompromisszum. Ez sem lökött följebb a szamárlétrán. Lehettem volna VMSZ-frakcióvezető az önkormányzatnál, de előre szóltak, „konfrontatív” vagyok erre a posztra.

Nem lázadtam miatta. Megvontam a vállamat. Ha ennyi vagyok, akkor ennyi.

Sose törtem politikai babérokra, na.

Az, hogy most a Magyar Mozgalom ellen szoktam lenni, ugyanazokból a gyökerekből táplálkozik, mint a föntebb leírtak. Tudom, látom a VMSZ hibáit. Látom a Fideszét is, aminek egyébként 1989 óta elkötelezettje vagyok. Azt is bizton aláhúzom: senki sem tökéletes. Az Orbán és a Pásztor sem. Én meg pláne. Jól szarul állna a világ, ha én lennék benne a tökéletesség mércéje.

Mindazonáltal míg a jelenlegi helyzetben mennek, alakulgatnak valahogy a dolgaink, ezzel szemben azt vélem, hogy a Mozgalom létrehozása volt az elmúlt tíz évben a délvidéki magyarság szempontjából a legkártékonyabb cselekedet. Noha csupán egy fölfújt színes lufiként tekintek rájuk, már így is többet ártottak, mint azt kinéztem volna belőlük. Kész szerencse, marginalizálódtak. Törvényszerű volt.

Az a bajom a Mozgalommal, hogy eleve rossz úton indult el. Ha a Pásztor Pista nem tetszett egy intim körnek, akkor belülről illett volna kibillenteni a pozícióból. Hogy a magyar egység váza legalább intézményesítve megmaradjon. Ha már vezéráldozatért lihegett az úgynevezett „krém”, az „elit”. Aztán láttuk, megtapasztaltuk meddig terjedt a mozgalmár stratégia. 

Vajúdtak a hegyek, egeret szült a magyar buzgalom. A Mozgalom csúfos módon kiszakadt, lett vasból fakarika. Holott a korábbi szakadár formációk sorsa, a szétforgácsolódás értelmetlensége már okulásként szolgálhatott volna. Nem tanultak belőle. És újítani sem tudtak.
Ekkora stratégiai hibával nem lehet mit kezdeni.
Amiért ilyen sikertelen lett a kísérlet, a Mozgalom leginkább a saját agytrösztjeit okolhatja. Hogy a fennen hangoztatott „értelmiségükkel”, a „szürke állománnyal” sem tudtak áttörést hozni, az az ő elitjüket minősíti. (Kivéve a gyevi bírót!)
Nyafogni lehet, persze. Ahhoz értenek. De a politikacsináláshoz – magamról tudom – több kell merő idealizmusnál. Ilyen a világ, gyerekek. A Mozgalom élvonala akart valamit, beletört a bicskájuk. Miért? Szerintem azért, mert nem voltak elég tehetségesek (politikailag), okosak (politikailag), merészek (politikailag) – majd ezt még elemzik és eldöntik a szakemberek, akiket egyébként ezért fizetnek. Közben a Józsi bácsi Szanádnál tovább fog kapálni, és Maris ángyi Bajmokon majd megint a régi recept szerint dunsztolja a meggyet. Mert a világ ilyen kis semmi dolgokra épül. Függetlenül az objektívségükbe belefagyott szakértőktől.

Ma az a helyzet, én csak azt látom, hogy adva van egy fogyatkozó magyar kisközösség, aminek minden emberünkre szüksége lenne. Ehelyett hajmeresztő politikai bakugrások történnek. A mérvadó oldal teszi a dolgát, miközben emitt a kapkodó semmittevés zajlik. A Mozgalom odáig jutott, hogy a nemzetietlen magyar ellenzéknél próbája pozícionálni magát, ami olyan, mintha egy szűzhártya kirándulna a f.szerdőbe, már elnézést.

Jelen fölállás szerint a Fidesznek nincs alternatívája. Egy jó darabig még nem is lesz. A délvidéki magyarság csak a nemzeti jobboldalban bízhat. Ezt nem fölismerni egyenlő a politikai öngyilkossággal.

                                                             Pk

*A fenti írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2019.09.21-én.

Nincsenek megjegyzések: