 |
| Rajzom |
Több oka is van, mint a déli
harangszó elmaradásának. Sorolom.
Életemben egy pártba léptem
be: még a Kasza (nem szerettem Jóskát) vezette VMSZ-be. Abba is csak azért,
mivel a választásokon az Olasz Anti bátyám indult az I. kerületben a JUL
színeiben, és az ellene állított VMSZ-es jelölt visszalépett, mert féltette a karrierjét
(muhaha). Másokat is kapacitáltak, senki nem vállalta.
Megkeresett valaki, fenemód
kéne nekik egy ember. Némi hezitálás után rábólintottam.
Gyorsított eljárásban
beléptettek a pártba, és indultam az Olasszal szemben. Egészen pontosan az
akkori igazgatóm, a kenyéradóm ellen, lévén a középiskolában – ahol tanítottam
– ő még javában igazgatott. Az öreg becsületére legyen mondva, nem csinált
belőle(m) „ügyet”. Pedig megtehette volna. Akkoriban – még elevenen él az
emlékezetünkben –, sok mindent megengedhetett magának, aki az SPS vagy a JUL
kegyeltje volt.
Azokban a vészterhes időkben
sem az embert, a politikai riválisomat, az igazgatómat utáltam – elvégre
megalapította és tető alá hozta a máig egyetlen kanizsai középiskolát –, csak a
politikai pártját, vagyis annak az elveit gyűlöltem: de azt
engesztelhetetlenül.
Ugyanezen az alapon máig
tisztelem és becsülöm a Kaszás Karcsit is, akit írásokkal, de főleg rajzokkal,
karikatúrákkal, ahol értem és bírtam, folyton támadtam. Haragban álltam a
rezsimmel. De amikor kettesben voltunk jól eldiskuráltunk, röhögtünk nagyokat
és emberként, barátként, kanizsaiként tudtunk viselkedni. Később sem szűnt meg
a bensőséges viszonyunk, noha addigra már Milošević eltűnt, én meg a
Vízitelepen egy görbe estén meggyóntam a Kaszásnak, hogy bizony én voltam, aki
előbb össze-horogkörösztözte a főutcai pártházának a tábláját, amit aztán
napokkal később ripityára törtem, kisvártatva meg a pártzászlókat is leloptam
az épületről. Kereshetik mindet a Tiszában. Még aznap éjjel levittem és
beledobáltam az összeset. (1994-et, vagy 1995-öt írtunk. Megírta a Politika, a
Večernje Novosti, meg mások. Jó kis botrány kerekedett. Ma már hülyeséggel
egyenértékűnek tartanám az akkori vakmerőségemet. Jobb nem belegondolnom, mi
lett volna, ha ráfutok egy rendőrre, vagy észrevesz valaki. Olyannyira
beleéltem magamat az éjjeli diverzáns akcióimba, hogy az már az akkori
elvtársaknak is sok lett. Kiadták parancsba az egyik közelben lakónak, hogy őrt
álljon. „Pártfeladatként” éjjelente a túloldali emeletes lakásból muszáj volt
figyelnie a pártházat. Ezt már csak utólag tudtam meg – kitől mástól? –, első
kézből: az érintettől. Pislogtam, hallgattam, mint a ponty. Óvatosságból nem
közöltem vele, ki volt a „fasiszta partizán”, aki miatt virrasztania kellett.
Zárójel bezárva.)
Szóval én ilyen egy pártos,
„együgyű” ember vagyok. Ragaszkodó típus. Úgy is mondhatnám, márkahűség
tekintetében nincs mit szégyellnem.
Mindazonáltal a mostani
VMSZ-hez nekem vajmi kevés közöm van már. Mondhatnám, hogy sajnos – viszont
akkor nem lennék őszinte – mert míg komolyabban foglalkoztam helyi közéleti
dolgainkkal, míg pártpolitizáltam, akkor is önjáró lövegként tekintettek rám.
Alkatilag önfejű vagyok. Ráadásul sajátos szűrőn át látom a világot, ami a
politikai pályafutásnál, az előremenetelnél nem biztos, hogy előnyös, pláne, ha
egy adag elv is párosul hozzá, amelyekből egy istennek sem akartam, akarnék
engedni. Van, amikor nincs kompromisszum. Ez sem lökött följebb a szamárlétrán.
Lehettem volna VMSZ-frakcióvezető az önkormányzatnál, de előre szóltak,
„konfrontatív” vagyok erre a posztra.
Nem lázadtam miatta. Megvontam
a vállamat. Ha ennyi vagyok, akkor ennyi.
Sose törtem politikai
babérokra, na.
Az, hogy most a Magyar
Mozgalom ellen szoktam lenni, ugyanazokból a gyökerekből táplálkozik, mint a
föntebb leírtak. Tudom, látom a VMSZ hibáit. Látom a Fideszét is, aminek
egyébként 1989 óta elkötelezettje vagyok. Azt is bizton aláhúzom: senki sem
tökéletes. Az Orbán és a Pásztor sem. Én meg pláne. Jól szarul állna a világ,
ha én lennék benne a tökéletesség mércéje.
Mindazonáltal míg a jelenlegi
helyzetben mennek, alakulgatnak valahogy a dolgaink, ezzel szemben azt vélem,
hogy a Mozgalom létrehozása volt az elmúlt tíz évben a délvidéki magyarság
szempontjából a legkártékonyabb cselekedet. Noha csupán egy fölfújt színes
lufiként tekintek rájuk, már így is többet ártottak, mint azt kinéztem volna
belőlük. Kész szerencse, marginalizálódtak. Törvényszerű volt.
Az a bajom a Mozgalommal, hogy
eleve rossz úton indult el. Ha a Pásztor Pista nem tetszett egy intim körnek,
akkor belülről illett volna kibillenteni a pozícióból. Hogy a magyar egység
váza legalább intézményesítve megmaradjon. Ha már vezéráldozatért lihegett az
úgynevezett „krém”, az „elit”. Aztán láttuk, megtapasztaltuk meddig terjedt a
mozgalmár stratégia.
Vajúdtak a hegyek, egeret
szült a magyar buzgalom. A Mozgalom csúfos módon kiszakadt, lett vasból
fakarika. Holott a korábbi szakadár formációk sorsa, a szétforgácsolódás
értelmetlensége már okulásként szolgálhatott volna. Nem tanultak belőle. És
újítani sem tudtak.
Ekkora stratégiai hibával nem
lehet mit kezdeni.
Amiért ilyen sikertelen lett a
kísérlet, a Mozgalom leginkább a saját agytrösztjeit okolhatja. Hogy a fennen
hangoztatott „értelmiségükkel”, a „szürke állománnyal” sem tudtak áttörést
hozni, az az ő elitjüket minősíti. (Kivéve a gyevi bírót!)
Nyafogni lehet, persze. Ahhoz
értenek. De a politikacsináláshoz – magamról tudom – több kell merő
idealizmusnál. Ilyen a világ, gyerekek. A Mozgalom élvonala akart valamit, beletört
a bicskájuk. Miért? Szerintem azért, mert nem voltak elég tehetségesek
(politikailag), okosak (politikailag), merészek (politikailag) – majd ezt még
elemzik és eldöntik a szakemberek, akiket egyébként ezért fizetnek. Közben a
Józsi bácsi Szanádnál tovább fog kapálni, és Maris ángyi Bajmokon majd megint a
régi recept szerint dunsztolja a meggyet. Mert a világ ilyen kis semmi dolgokra
épül. Függetlenül az objektívségükbe belefagyott szakértőktől.
Ma az a helyzet, én csak azt
látom, hogy adva van egy fogyatkozó magyar kisközösség, aminek minden
emberünkre szüksége lenne. Ehelyett hajmeresztő politikai bakugrások történnek.
A mérvadó oldal teszi a dolgát, miközben emitt a kapkodó semmittevés zajlik. A
Mozgalom odáig jutott, hogy a nemzetietlen magyar ellenzéknél próbája
pozícionálni magát, ami olyan, mintha egy szűzhártya kirándulna a f.szerdőbe,
már elnézést.
Jelen fölállás szerint a
Fidesznek nincs alternatívája. Egy jó darabig még nem is lesz. A délvidéki
magyarság csak a nemzeti jobboldalban bízhat. Ezt nem fölismerni egyenlő a
politikai öngyilkossággal.
Pk
*A fenti írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2019.09.21-én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése