AZ ÉRTELEM BÉRE

Itt a nyárias meleg. Rekordokat döntöget a mindent átforrósító tavaszi kánikula, ami az utcákon lappangó bűzfelhőt gerjeszti.
Hasonlóképpen a társadalom május végi láza pedig a magyar közélet szemétdombján csak a rothadást gyorsítja. A szenny dögbogarai nyüzsögnek. Látványos, de elviselhetetlen ez az ájult erjedés.
Magyarország politikai életét odafigyeléssel kísérve, a minapi parlamenti fejlemények függvényében az az elkeserítő fölismerésem, hogy a sokak által várt hatalom nem hogy nem azt csinálja, amire mandátumot kapott, hanem nem csinál semmit. A dolgok csak úgy megtörténnek. A sodródás és a tanácstalanság iskolapéldáját láthatjuk.

Minden abszurd tréfa alja volt a három tiszás kormányszóvivő grácia tegnapi produkciója.
Kérdezték a balszélső kis keszeget, rázta a fejét, nem tudom, nyögte unos-untalan. A Kleopátra frizurás, ott középen, ijedt szemel meredt a pulpituson. Komolyan, megszántam, ahogy teknősbéka módra, tanácstalanul tekingetett jobbra-balra, és hebegett, erről nincs információja. Hármójuk közül a jobbszélső kóclidérc lehetett az észkombájn, mert valahányszor a másik kettő lepattintott kérdései nála landoltak, tanítani való igyekezettel matatott a jegyzetei között, zizegtette a papírokat, de neki se sikerült érdemi választ összehoznia. Passzolt, ő sem tudja. Már vártam, mikor tárja szét a kezét, és kéri ki erélyesen magának, hogy minek zaklatják kérdésekkel, hisz ő nem egy jól értesült kormánypárti klubtag, fogalma sincs, mi zajlik a kabinetben, noha – elvileg – annak szóvivője...      

Kérdés, ezt, az ilyesfajta blődöt vajon hányan veszik észre? Tovább érdekelne, az áprilisi üdvrivalgók közül vajon hány választópolgárnak esett le immáron a tantusz, alig egy hónap után hányuknak nyílt fel a szeme, hányan rázzák most a fejüket, hogy át lettek verve?          

„Nincs reménytelenebb vállalkozás, mint egy nemzetnek megmagyarázni hibáit. Majdnem oly reménytelen ez a kísérlet, mint egy embernek megmagyarázni, mi az, amitől szenved, mi az, ami hazugság vagy gyávaság életében. A nemzetek csak akkor gyógyulnak meg, ha önként, testükkel és szellemükkel, idegen segítség nélkül kiheverik bűneiket, ha fejlődnek, ha reájönnek, ha megtudják, mi az, amit szenvedéssel viseltek eddig.

Megmagyarázni nem lehet az ilyesmit, országoknak éppen oly kevéssé, mint embereknek. Egy nemzet lassan nő fel, lassabban, mint egy ember. Az amerikaiak ma serdülőek, a németek és olaszok kamaszkorban vannak, a franciák ötvenévesek, az angolok elmúltak ötven. Az orosz időtlen, a muzsik korát bizonyos időponton túl hiába kutatjuk, nem tudunk korára következtetni. A japán is kamasz, a kínai felnőtt, hallgat, mosolyog. A magyart én most harminc és negyven között érzem: már nem virtuskodik ok nélkül, kezdi ismerni erejét, számol és tűnődik.”

(Márai Sándor: ÉG ÉS FÖLD)

Kedves íróm a múlt század ’40-es éveiben írta meg ezt a zseniális kötetét. Akkor, ereje teljében lévő középkorúnak ítélte a magyar társadalmat.
Ha Márai megérte volna, amit ma ez a kangörcsös pszichopata művel az országgal, hogy akadt több mint hárommillió ostoba, szűk látókörű szavazója, valószínűleg módosítja az ítéletét, és a 2026 áprilisában levizsgázott magyarságot visszaminősíti kiskorú suhancnak, olyan pattanásos, identitásválságos, altesti kínoktól szenvedő, frusztrált tinédzsernek, amilyen szinten van az ország jelenlegi miniszterelnöke.

Szerencsére Márai Sándor ezt a szégyent már nem élhette meg.
Nekünk meg mi marad?
Helyette és tőle is elnézést kérünk.