EGY PARTIZÁN KURTIZÁN

Bakából generális

Az úgynevezett új köztársasági elnök Baka András megtartotta expozéját. Hallgattam ezt a friss kólásdobozt, aki a visszafelé pöntyögés, a Fidesz és az Orbán-korszak penetráns gyalázása mellett nem átallott a nemzet egységére hivatkozni. Mint minden más nyilvánvaló hazugságot, ezt a pofátlan hazugságot is nehéz elviselni, de nincs mit tenni: ő pont a megfelelő szint a Tisza szektának! 

Szégyen a nemzetre, szégyen a hazára nézve! Baka András nemhogy államfőnek, de bírónak se való: leszerepelt, jellemtelen ember, aki azt az illegitim állapotból fakadó tisztséget is lihegve vállalta, amit korábban elítélt. Hiúságból tette? Sértett dacból? Netán bosszúból? Akárhogy is, nekem ez az ember nem a köztársasági elnököm, csak egy sunyi karrierista, aki vénségére az emberi és szakmai tisztességének a maradékát is eljátszotta. 

Nagyon hamar elérkezik az az idő, amikor - mint régen - utóbb kommunistának is szégyen volt lenni, úgy most Tisza szavazónak is szégyen lesz: mind többen fogják belátni. Az ilyen ismerőseimet én már kiszűrtem. Nem érdekel a "szétszakítottság", meg a nemzet megosztásának hamis siráma. Hazárulókkal nem közösködünk. Márpedig az összes hardcore Tisza-szavazó egyszerűen kártékony nemzet- és hazaáruló, akikkel innét kezdve semmi közösséget, semmi részvétet, semmi támogatást és semmi megértést nem tanúsítok. Remélem megbünteti őket a sorsuk. Van egy két és fél milliónyi épeszénél megmaradt honfitársunk, plusz a mihazánkos szűk milliónyi szimpatizáns. Velük együtt lehet majd valamit kezdeni. De a tiszásoknak coki! És ha egyszer megint szuverenista, nemzeti kormány irányítja majd az országot, és kezdenek a tiszás döglegyek átállni, mindet szembesíteni kell a múltjával, aztán meg kiebrudalni őkelméket a rendes emberek közül. Se kegyelem nekik, se bocsánat!

Türelem!

A Fidesznek ma is van cirka 2 millió szavazója. Nem érdekel mit mond a Medián. 

Ennyi a nemzeti oldal állandó ereje, és ezen még a szégyentelen halálkufárok, a folyton az idősödő fideszeseket temető szutyok lelkű véleményvezérek se tudnak változtatni. Orbán Viktor az elmúlt századok politikai zsenije. Én nem írnám le őt. Látszik is, mekkora nyavalygó félelem van miatta a hibbant szekta tájékán. 

Őrjöngenek, akasztófáznak, vért kívánnak, de van egy rossz hírem nekik: ha fizikailag megsemmisítenék a Fidesz vezetését, akkor sem nyugodhatnának meg, mert a hazájukat szerető magyarok egyik erénye, hogy a legvertebb helyzetből is erőt merítve újraszervezzük önmagunkat. Erre ez a tiszás garázspárt-paródia képtelen, ahogy kormányozni sem fog soha normálisan. Ez már most megmutatkozik, látszik. Az idő a Fidesznek dolgozik. A megvezetett nép sajnos inkább utóbb, mint előbb, de egy szép napon ráébred majd a Poloska semmirekellőségére: majd akkor kell lépnünk, az utcán felemelni a szavunk, mikor ennek eljön az ideje. Mert rajtunk kívül hamarosan a saját szavazóbázisának a zöme is átkozni fogja a Tisza-kormány nevű történelmi tévedést. 

Touché!

A Mészáros-csoport elegánsan megírt válaszlevélben tette helyre Peter Magyart. A konzorcium már akkor Paksot segítette, amikor még a jelenlegi kormányfő tizenvalahány éven át a volt kormányfőnek tapsolt. Touché! 

Megint kiderült, hogy mivel esze nincs a ficsúrnak, csak az a rettenetes, pszichésen megbolydult egója, ezért ismét tátott szájjal rongyolt be a f@szerdőbe. Most majd lehet hápogni, rikácsolni. Ne feledjük, Peter Magyar az a lúzer, aki anno a szinekúráért könyörgő levelére még egy harmadvonalbeli fullajtár állást se kapott a Mészáros Lőrinc vállalatainál. Sajnos, teszem hozzá. Mert ha akkor betömik a száját egy két-három milliós havi apanázzsal, ma egy normálisabb vezetése lenne ennek az országnak. Így viszont el kell tűrnünk, hogy a fél világ sajtója azon röhög, hogy az eszement magyar kormányfő miként próbál pipiskedve nagyobbnak látszani Gröndland miniszterelnök asszonyánál a csoportképen. Szégyen ez a fószer, tényleg. De: ezt akarta 3,3 millió. Szakajtottad, szagoljad - mondták régen. És az áradó híg trágyalé szaga mostanra a magyar közéletet végképp belengte.

Egy partizán kurtizán

A partizános Gulyás Márton interjút adott, szívműtéten esett át. Le is mond a műsor vezetéséről, helyette csöndesebb, kímélőbb tempót óhajt. Joga van hozzá. 

Viszont a cikkből nekem annyi jött le, hogy a magyar egészségügy világszínvonalúan teljesít, még akkor is, ha hosszú éveken keresztül vécépapíros senkiházik koslattak a mosdókban kéziszappan után kutatva, miközben Gulyás a hazug kollégáival tevőlegesen hozzá is járult ahhoz, hogy a magyar választópolgárok zöme a magyar egészségügy minőségét valami atomtámadás utáni állapotként értelmezze.

Gulyás Mártonnak meg a szívének jó egészséget kívánok, de azért ide biggyesztem a régi bölcsességet: "Testünk..., egyenes tükörképe annak amit megeszünk, és annak amit nem!" Amit én úgy igazítanék a helyzethez, hogy:

Testünk..., egyenes tükörképe annak, amit megTeszünk, és annak, amit nem! 

Hogy mit tett a Partizán főembere azt tudjuk. Meg arról is van sejtésünk, mit nem.

PATOLOGIKUS PAKSI HAPSI

Patologikus paksi hapsi

Tegnap, vasárnap volt néhány kevés érdeklődést kiváltó önkormányzati választás. Sajnos ezekből az alacsony részvételű helyi megmérettetésekből nem szűrhető le az igazság, a valós politikai állás. Szűkebb környezetben jobbára az ottani jelölt közismertsége, beágyazottsága számít, aligha a pártpreferencia dönt.

Egyelőre csak az látszik, lassan ébred ez az ország.

Pedig – hogy csak a múlt hét emlékezetesebb kártéteményeit idézzem – gajra vágták az építőipart, újévig jó pár nagy cég fog becsődölni emiatt.

A pedagógusokat alaposan átverték. Mondjuk, őket egyáltalán nem sajnálom.

Egy hosszabb kánikulát se tudtak kezelni, megy a parasztvakítás Pakson, de hogy ennek mi lesz az ára az őszön, vagy később pláne, azt még nem látjuk, ám ha zsebbe kell nyúlni az energiaárak miatt, azt a tiszás prolik is megérzik. Mindenesetre beszédes tény, mutatja a válságkezelés minőségét, de leginkább a regnáló kormányfő mentális állapotát, hogy bár napközben a Dunán sétálva filmeztette magát, homlokát ráncolva aggodalmaskodott és parancsokat osztogatva vezénylő tábornokot játszott a folyót rekesztő fenékküszöb munkálatainál, este már ugyanaz a „felelős” miniszterelnök egy badacsonyi vurstli gyerekkörhintáján csapatta hintalovon.

Ha patológiai szempontból ez az ember normális, úgy nincs más hátra, a saját ép eszünknél maradva ki kell vonulnunk ebből a virtuálisan szennyezett társadalomból. Az általa irányítottból mindenképp. És míg ez az elmebeteg Caligula körhintázik, Magyarország régen nem tapasztalt krízisek sorozatát szenvedi el.

Nő a munkanélküliség. Ez már nyílt titok, mondják a hivatalokban dolgozók, hogy naponta körzetenként immáron félszáznál több regisztrált is előfordul: korábban a töredéke, ha akadt.

Ugyanakkor nem állt meg, sőt fokozódott a fiatalok külföldi munkavállalása. Nesze neked Tisztelet és Szabadság Pártja, hogy pofáztak az elvándorlás miatt! Megszüntetik a kamatstopot, minden nagyberuházást leállítanak. És ez a pár kiragadott mondat csak kapásból, ami hétfő reggel eszembe jutott. Rombolnak, züllünk, hanyatlunk. Nincs itt "hazahozott" euró milliárd, lesz helyette kiparittyázott hazai vagyon.

Ezek rosszabbak, mint Gyurcsány. Remélem csúnyábban is fogják végezni.

Ancúg

Nyári hír. Lecserélik a magyar rendőrök uniformisait. Gondolom, akadt rá valami haveri cég, amelyik jutányosan felszámolt árakon új ancúgot ad a rendvédelmi szervek dolgozóinak.

Nálunk a seregben régen azt mondták, amelyik testület nincs megbecsülve, az jobbára öltözködik. Ezzel együtt szerintem a magyar rendőrök megérdemelnének egy normális egyenruhát. Ami jelenleg van, a nyolcvanas évek módijának leggusztustalanabb, trusznya változata. Se elegancia, se praktikum.

Nézem a negyven fokban, túrabakancsban, betűrt nadrágban ődöngő pesti járőrt: ettől még egy építkezésen dolgozó melós is jobb szabású munkaruhát visel. De nem kell pampognom: nézzen szét bárki a környező országokban! Na jó, Ausztriát hagyja ki, mert ott is ez a trottyos levélkézbesítő uniformis, meg a szedett-vedett, hagyománytalan ruhadarabok vannak a rendőrökre aggatva. De már egy horvát, egy szerb rendőr, vagy akár vámos is menten mást mutat, mint a harmonikázó gatyában izzadó magyar kollégáik. És akkor még a rendőrnőinkről nem is beszéltem...

Ákos mérges

Hadházy Ákos megint hallatott magáról. Ezúttal Peter Magyar miniszterelnök urunkat vette a szájára. Fáj neki a paksi hapsi helikopterezése.

Mielőtt egy kávét kérnénk, lássunk tisztán: a derék Ákos halálosan meg van sértődve, hogy nem kapott jól fizető és semmi felelősséggel sem járó állást a szekta kabinetjében. Azóta durcul a posztjaival. Erről van szó, nem másról. Az viszont elég tanulságos, nem kellettek évek, de még három hónap se ahhoz, hogy egyik-másik, korábban akkut csőlátásban szenvedő, Fidesz ellenes agitátor is belássa, a Poloskával és a bandájával ők is rá fognak pénzelni.

Jó reggelt Magyarország!

Hogy ez a kerge ficsúr épp menőzik a szikkadt ülepű csajainak, helikopterezik – ahogy mifelénk mondanák – az már nem b@szik egy öltést se, azaz nem számít, hisz éppen most készülnek dobra verni az energetikai piacunkat, beszántják az Orbán-kormány összes jóléti intézkedéseit, ránk szabadítják a nyugati bankárvilágot... Lesz itt olyan visszalépés, mintha megint a '90-es évek elején lennénk. Szóval, egyáltalán nem kedves, csöppet sem tisztelt tiszások, és a megmaradt normális honfitársaim! Készüljetek!

Átírják az abszolút filmszínház címét.
Vissza a jövőbe helyett Vissza a múltba!

 

DÖGEVŐK IDEJE

Amilyen lejtőre került, amilyen mentális állapotban van Magyarország, már a leggusztustalanabb állampolgári megnyilvánulásokon sem lepődök meg. 

A kicsinyesség, a szűklátókörűség, a kifejezetten ártó szándék hétköznapi jelenséggé váltak, sajnos. 

A parlamentben anyáznak: ide jutottunk. 

A következmények nélküli példát látva pedig a közösségi oldalakon álprofilok mögül bűntudatukat levetkezve, és emberi minőségükből kivetkezve mocskolódnak a bomlott elméjű honfitársaink. A minap egyikük, egy véleményező dögkeselyű nem átallotta leírni, hogy a Fidesznek azért is befellegzett, mert négy év múlva egymillió szavazója „már a föld alatt lesz”. Vélhetően a szimpatizánsok korán élcelődött. 

Föl nem foghatom, hogy mekkora gyúanyagú tahóság kell egy ilyen kijelentéshez! Milyen lelke van az effélének?! Vannak-e szülei, vagy már az anyjától is vasvillával vették el?! A gonoszság tejével szoptatták?! Csecsemőként is csak vicsorogni volt képes?!

És ezek itt élnek köztünk. Járnak az utcán, a boltban találkozunk velük, úgy öltöznek, mint mi, pont úgy mászkálnak a dolguk után, mint a többi, normális ember. Annyiban bizonyosan különbek vagyunk tőlük, hogy valóban nemzetben gondolkodunk, továbbá emberi életekkel nem viccelünk, másnak nem akarunk rosszat, egyik tiszásnak sem kívánjuk a halálát. Ezt viszont a csőcselék nem érti. Ez is lesz a politikájuk bukásának az egyik oka.

Mindenkit megnyugtatnék: az én 50 pluszos generációm még élt igazi diktatúrában. Tudjuk és értjük annak működését. Túléltük a kommunistákat. Túléltük a balkáni háborúkat. Túléltük a milosevityi rezsimet. Ezt az elmebeteg pszichopatát is túléljük, kiböjtöljük. Tőlünk ez nem idegen. De Ti, fiatal tiszás szavazók, a generációtok lesz az első, aki fölvinnyog majd, mihelyt elkezdik a népnyúzó intézkedéseiket. Igaz, nektek már az is katasztrófa lenne, ha egy fél napra megszűnne az internet. 

Összegezve az új kabinet eddigi ügyködését: ráhozták az országra a szivárványos, perverz mozgalmakat, közben tévesen azt hitték, hogy a nagyon erős forint jó az országnak, ezzel brutális kárt okoztak a gazdáknak is, lévén euróhoz mérik a felvásárlási árat, így aki főleg külföldre termelt, az most nem 390 forintot kap, hanem 350 valamennyit a termékéért. Megszüntették a kedvezményes vállalkozó hiteleket. Rá akarják erőltetni az országra az euró nevű szélhámos trükköt, aminek csak annyi előnye volna, hogy a humanitás álcája mögé bújó külföldi spekulánsok azt nem tudnák zsarolás gyanánt ütni, mint a jelenlegi forintunkat. Leváltottak mindenkit, akit fideszesnek véltek. Bár, ha ennyi fideszes volt, akkor rejtély, hogy ki a rosseb szavazott rájuk. Valószínűleg azok, akik a mai napig aléltan zabálják azt a sok hazugságot amit Peter Magyar óbégat össze, meg akik nem teszik föl a kérdést, mi lesz az ország jövőjével, hol marad el a felelős kormányzás, meddig verik még a huppot a politikai látványpékségben, hol van az a kétésfél ezer ígéret, amire mellkasukat döngetve esküdöztek a kampányban?! 

Most még ebben a szélhámosban látják a megváltót, ezt a dagadó sliccébe szerelmes miniszterelnököt nyalják körbe, és a Tisza nevű párt méltán bízhat az ostoba telefonfüggőkben, a kisstílű prolikban, meg a bosszúra szomjazó örök csőcselékben, ám jó ha tudják, köztünk él már egy olyan új generáció, aki még magát sem tudja életben tartani, nemhogy az ilyen politikai élősködőket.

De még egyelőre lögyböli őket a diadaluk mámora. Viszon nem lesz annak jó vége, ahogy etetik a dögkeselyűket.

RÁDIÓSIRATÓ – A KOSSUTH ÉS ÉN

MP1B

Valami tíz éve egyáltalán nincs tévém. Nem hiányzik. Le is szoktam róla. Ellenben van egy több mint húszéves tranzisztorom. Tajvani jószág. A feliratai régen lekoptak, fogalmam sincs mi volt a márkája, ki gyártotta. Nem egyszer, sokszor kint felejtettem az istálló melletti ablakban. Egy ideig jól tűrte a tűző napot, a hátsó udvarban fölverődő port, a téli-nyári nagy hőingadozásokat, de aztán egy jócskán mínuszos januáron megadta magát: azon a 2007-es fagyos éjjelen az állomáskereső gomb csévélője végleg beragadt a Kossuth Rádió középhullámú frekvenciájánál.

Nem bántam meg.

Életem része lett a Kossuth. 

Idestova húsz éve mást se hallgatok. Ki sincs kapcsolva. Amikor megelégelem, csöndre vágyom, egyszerűen kihúzom a csatlakozóból. A készüléket én már nem bántom. Nem akarom piszkálni a nyűtt gombjait. Tisztelem a koráért, a nekem való szolgálatáért, a hűségéért, és a szerénységéért, hogy egy csöndös zugban meghúzódva is úgy tudott társam, nevelőm, egyetlen szórakoztató barátom lenni, hogy sosem kért érte viszonzásként egyebet, némi nedves kendős portörlésnél.  Ébredés után, mosakodáskor, még beragadt szemmel, vakon tapogatódzva a kábelját bedugom a konnektorba. Ez már rutin.  

Immáron évtizedek óta nekem nem a kelő nap sugara hozza el a pirkadatot, hanem a hajnali műsorsávot indító akkordok, ami után a Határok nélkül adásában a Kárpát-medence minden szögletéből ismerős magyar hangok köszöntik rám a virradatot, hogy következzék a Gazdaműsor, amely révén a gyümölcsfák ápolásától indulva a balatoni halászaton át a pusztaegresi parasztok ügyes-bajos gondjaiig értesülök az ország dolgosabbik, és hasznosabbik felének a mindennapjairól. 

És aztán fölbúg a Krónika szignója, kisvártatva a Sportreggelé, majd következik az én kedvencem – a Hajnali gondolatok. Utóbbi egy pár perces etűd csupán, ahol mindig egy ismert, vagy kevésbé ismert ember olvassa fel valamilyen aktuális téma köré szőtt véleményét. Ez mindig egy kitüntetett mozzanata volt a kezdődő napomnak. Iránymutatóként hallgattam, napi támaszomul szolgált, mert olyankor sok esetben ima helyett is tartást adó mondatok hangzottak el. Hétköznaptól vagy hétvégétől függően sorjázott a többi műsor, délelőtt kilenctől A hely, ami oda is elvitt, ahol még sosem jártam, és kétséges, eljutok-e valaha, de a riportok, bejátszások révén mégis egész része lehettem egy bolondos főző fesztiválnak valami Isten háta mögötti somogyi zsákfaluban, ahogy a tudósító tárlatvezetésével egy vízimalom belső szerkezetét ugyanúgy megismerhettem, mint a hortobágyi madárkórház áldozatos munkáját. 

Nehéz szavakba önteni, mi mindenre tanított meg a Kossuth Rádió. A Vasárnapi újság szinte kihagyhatatlan része volt az ebéd készítésnek, miként a Harangszónál is parancsolat szerűen megtorpantam egy-két percre. Ilyenkor csaknem vigyázzállásban hallgattam az aznapi harangok, a település és a templom történetét Bőzsöny Feri bácsi baritonján, s folyton azt lestem, mikor fogom viszont hallani a magyarkanizsai Nagytemplom harangszavát, de sosem teljesült be a várakozásom. Ennek dacára, ezért, vagy tán emiatt minden nap továbbra is úgy keltem, hogy itt Budapesten csak valami organikus zavarból kifolyólag vagyok, a lelkem szabálytalanul zavarodott meg, pedig amott vár rám a Járás peremén a gazos Sheriff tanya, és a mólókhoz csomózott tiszai ladikokat nyaló hullámok még a nevemet kotyogják, mert itt, ebben az autó hordák által széttülkölt, hibákkal és igénytelenséggel rútított nagyvárosban sem élni, sem meghalni nem lehet. Délutánonként az Oxigén környezetvédő műsora szólt, az Esti krónika után pedig fölsírtak a hegedűk a Népzene rovatban és inkább kézfájdulásig vertem a taktust az íróasztalnál ülve, csak el ne bőgjem magamat. Voltak szelíd esték, éjjelek, Rádiószínházzal, Hangoskönyvvel, meg nagyszerű beszélgetős félórák világhíres, nagy tudású emberekkel. 

Nemhogy a nevüket, a számukat sem tudom megmondani, hány rádiósnak vagyok hálás ezekért a gyönyörűséges időkért. Köszönet, Kossuth Rádió! Köszönöm!

Most egy napja elhallgatott a Kossuth.

A rosszakarat savanykás bosszúval megváltoztathatja a világot, de a világ már csak olyan, hogy a jóra fogékony.

Azoknak, akik némaságra kárhoztatták a Kossuth Rádiót nem fogok megbocsátani. 

A Kossuth Rádió ragyogó szellemisége még mindig velünk lesz, mikorra ezeknek a lélektelen, szutyok embereknek már az emléke is elenyészik majd a politika mocskos küblijében.   

HÍMNŐS INKVIZÍCIÓ

rajzom

Most nincs fájdalmasabb, de ugyanakkor sürgősebb dolgunk annál, hogy gyors számvetést készítve megértsük a velünk megtörténteket.

Április közepe óta eltelt két hónap.
Van immáron éppen elég tapasztalatunk ahhoz, hogy lássuk, a nyugati mainstream erők hathatós támogatásával, és a felhergelt, megvezetett milliónyi magyar szavazó jóvoltából dekorációként felállított – Esterházy után szabadon: csöppet sem kékeresen hetyke, inkább lankadt – új magyarországi kabinet mire képes. Nos, nem kell ide 100 nap türelmi idő, hisz annak kétharmada után is nyilvánvaló, hogy Peter Magyar kormánya a teátrális műveleti balhéin túl mást nem tud felmutatni.

Higgyük el, hogy érdemi munka folyik? Hogy lázasan keresik a megoldások kulcsait? Hogy az ezernyi ígéretük töredékét legalább őszig javaslatként az Országgyűlés elé terjesztik? Nos, nekem nehéz mindezt elhinnem, ha azt látom, hogy a piperkőc miniszterelnöknek továbbra is fontosabb a snájdig önképéről összecsirizelt egója, mint az ország sorsa.

Közben kigyulladt a Tisza háza, miután lassú lángokkal bár, de szépen rájuk ég az újabb kori demokratikus magyar közélet legnagyobb belpolitikai botránya.

A hónapokon át „Zsolti bácsizással” haknizó Peter Magyarról kiderült, hogy a politikai ellenoldallal szemben harsogott pedofil vádak egy megtervezett, aljas módon, tudatosan hazugságokra épített, uszító kampány volt, aminek gyúanyagát, a koholt vádakkal előálló fiatalembert több millió forinttal Peter Magyar öccse fizette le.

Értjük ugye?

Egy frissen megválasztott magyarországi miniszterelnök lelepleződött: a közvetlen környezetének kenőpénzével, megvesztegetéssel, hazug bel- és külföldi propagandával megtámogatva, az ország nagyobb felének ellenszenvét, indulatát felkorbácsolva sikerült úgy bemocskolnia a politikai riválisait, hogy a rágalmakkal és a megvezetett nép haragjával szemben az ellenoldalnak esélye sem volt az igazát, az ártatlanságát bebizonyítania. Van az a vád, aminél ha megszólalsz, ha hallgatsz, egyaránt vesztes maradsz. A védtelen legkisebbek molesztálása ilyen. A gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmény még a legelvetemültebb bűnözők körében is taszító. Ezért a pedofíliát politikai bunkósbotként használó Peter Magyar emberi, erkölcsi, politikusi bűnéhez képest Gyurcsánynak az őszödi beszéde is csak fátyolos hangú, kenetteljes gyónás.

Ennek a példátlan disznóságnak, a Tisza hamis pedofil meséjének jobb helyen azonnal lennének politikai következményei. Egy ideálisnak mondott demokratikus jogállamban már tömegek csápolnának az utcákon, új parlamenti választásokat követelve, a vétkeseket pedig nyolcfős rendőri kompánia állítaná falhoz, tán még a gyerekeik PlayStation konzoljait is lefoglalnák, ahogy mostanában dívik... De mivel mi egy „következmények nélküli ország” vagyunk, ahol „ a rendszerváltozást is pofon nélkül” megúszták a főkolompos kommunisták, és mivel az átlagos Tisza szavazó még most is csupán egy O1G-től elalélő, Facebook-függő, Peter Magyar delejétől elkábított, gyűlölettől fölpüffedt májú kisember, ezért aligha bukik bele a Tisza Párt a tébolyult pedofil vádaskodás kamujába.
Egyelőre megeszik – mit megeszik, zabálják! – Peter Magyarnak és kompániájának minden sarát.

Most még mézesheteit éli a dilettantizmus az inkvizícióval.
A prolik legzajosabb elmebetegei, a mindenkit máglyára küldő Bernardo Gui kései leszármazottai Sulyok Tamáson, meg az Alkotmánybíróságon akarnak elégtételt venni. Ezeknek az öklüket rázóknak nincs pártállásuk. Szélsőjobb és szélsőbal söpredéke. Se fiúk, se lányok. Se feketék, se fehérek. Hímnős, identitászavaros, epét hányó banda. Ha engednék őket, legszívesebben az összes fideszest lámpavasra lógatnák. Ezt a csőcseléket szabadította ránk „szeretetország” címkével Peter Magyar felelőtlen politikája.

És amíg az újsütetű tiszás miniszterek keresgélik a parlamenti budi villanykapcsolóját, addig senki sem kérdi tőlük, hahó, hát mi van azzal a korábban megígért SZJA csökkentéssel? Van? (Nincs.) Hát a hazánknak kijáró, Brüsszel által einstandolt, úgynevezett EU-s pénzek Budapestre érkeztek-e? (Nem.) Zelenszkij meleg, baráti kézfogása és Ukrajna valagának a kinyalása után jottányit javult-e a kárpátaljai magyarság helyzete? (Nem.) A magyarországi magyaroknak van-e 480 forintos benzin? (Nincs.) Mi van azzal a sokat harsogott ÁFA-csökkentéssel? (Nincs.) És a családi pótlékot megemeltétek-e? (Nem.)

Teringettét! Pedig még nem is olyan régen azzal kampányoltatok, hogy amint hatalomhoz juttat benneteket az istenadta nép, ezek lesznek a legelső intézkedéseitek. Ehelyett mi van: dühtől remegő szájszéllel és nedves kézzel Facebook-posztokban suhintotok szerteszét.

A tiszás inkvizíció zajlik. Közben sunnyogva tovább tologatják, görgetik Budapest adótartozását, a Városligetben építés helyett ismét „méhlegelők” dzsumbujosodnak, kivezetik a védett üzemanyagárat, aláírták a migrációs paktumot, az Erzsébet-híd szivárványos zászlóerdőben, szeptemberre eltörlik a kamatstopot. És még mennyi meglepetés várható az őszön!

De három és félmilliónak ez a vécékefe fejű Bernardo Gui kellett.

Tessék.  

VADPAJTÁSOK

 

- Bede Zsolt védelmében -

Míg írom ezeket a sorokat, szombat délben a magyarországi jobboldali online média legrenitensebb felülete eltűnt az internetes kínálatból.

Velem együtt hiába keresed nyájas olvasó a Vadhajtások portált: nincs!
Köddé vált.

„Error 503 Backend fetch failed” – imígyen világlik a hullasápadt ekrán.

Nem emlékszem rá, hogy valaha lett volna ekkora kiesés a híroldalnál. Az időnkénti, kényszerű vagy kényszerített technikai leállásokat, a kívülről indított számos támadást mindig nagyon gyorsan és hatékonyan sikerült visszaverniük. Ebben edződtek. Agyafúrtak, verhetetlenek.
A szombati elnémulásuk sok kérdést felvet. Úgy tudni, technikai problémák miatt „szünetel az adás”. Lehet, ez így van, tényleg. Máshol is előfordul üzemzavar.
Mindenesetre az időzítés felvet bizonyos aggályokat. Pont most?
Elég régi gyártmány vagyok. Én már láttam éjszakai baktert nappal meghalni. A hideg levest is megfújom.  

A Vadhajtások szerkesztői a mindent leuraló mainstream média Sargasso-tengerének mocsári hajósai. Évek óta próbálják elhallgattatni őket.

Ezúttal nagyobb lehet a baj.

És nem a Vadhajtások weboldalánál.
Hanem nálunk, Magyarországon.

Ugyanis ha egy jogállamban előfordulhat az, ami a minap valóságosan megtörtént, hogy a magyarországi hatóságok a saját lakásában rárontanak egy független híroldalnak a főszerkesztőjére, kora reggel rajtaütésszerűen lerohanják az otthonát, a gyereke szeme láttára lefoglalhatnak minden technikai eszközt, mi több a zsurnaliszta kisfiát az egyenruhás szervek tevőlegesen vegzálhatják, és elorozzák a gyerek privát telefonját is, akkor az már régen nem pusztán Bede Zsolt magánügye, hanem közügy.

Mindannyiunk ügye, mert az a rendszerváltás utáni magyar demokrácia szégyene!

Elsősorban és mindenekelőtt szégyene a frissen megválasztott tiszás kormánynak, élükön a saját magába szerelmes magyar Caligulával, aki képtelen elviselni a legelemibb kritikát, s míg ő önnönmaga minősíthetetlen stílusban mocskolhat évek óta akárkit, a személyét érintő bírálatokat már nem tűri.
Igazi kommunista-náci tempó! Brávó 3 és félmillió magyar honfitársunk: erre a gátlástalan komprádorra szavaztatok, meg a sleppjére, ami jobbára a Fideszből kiebrudalt, csereszabatos karrieristák gyülekezete csupán.

Most nekik áll a zászló. A főnökük pedig kapva-kap minden alkalmon, hogy a régi sérelmeiért revánsot vegyen egy neki nem tetsző újságírón, politikai ellenfélen, közéleti emberen, vagyis bárkin, aki nem a tiszás kottából énekel, ellenvéleménye van Peter Magyarral szemben, lett légyen szó köztársasági elnökről, vagy válaszra váró riporterről.

A magukat „függetlennek” meg „objektívnek” és „sajtónak” (FOS) vélelmezők közül pedig lámpással sem lehet találni olyan karakán újságírót, aki legalább annyit mondana Bede Zsolt nyomorgatásra, hogy ejnye, azért itt meg kéne állni, mert mindennek van határa!

Ilyen nincs. Megszoktuk tőlük, sajnos. Ez a balliberális oldal igazi arca.

Meg a magyar rendőrségé, a Peter Magyar féle hatalomé, és a jelenlegi magyar demokratikus véleménynyilvánításé is.

Félreértés ne legyen: én nem azt a nyolcfős rendőri brigádot kárhoztatom, akik kvázi egy fél évvel ezelőtti feljelentés, egy polgári peres ügy miatt, számos jogszabályt áthágva, a legelemibb emberi és rendőri normákat sutba dobva intézkedtek úgy, ahogy. Dehogy! Az ő ténykedésük csak látlelet. Éppenséggel szomorú és dühítő látlelet, de felfoghatjuk viccesen is: ugyanezen szervek kollégái péntek este olyan hatékonyan és szakszerűen imádkozták le a körúti villamos tetejére mászó fickót, hogy miattuk Budapest belvárosa négy (4!) órára lebénult. Taps! Brávó!

Ellenben kárhoztatok mindent és mindenkit, aki ennek a kurzusnak, a Magyarországot padlóra fektető dilettáns és kártékony kormánynak bármilyen módon asszisztál. Időben szóltunk.

Ma egy Bede Zsolt van. Holnap már több lesz.
Egy idő után pedig – ha hagyjuk – bárki Bede Zsolt sorsára juthat.   

AZ ÉRTELEM BÉRE

Itt a nyárias meleg. Rekordokat döntöget a mindent átforrósító tavaszi kánikula, ami az utcákon lappangó bűzfelhőt gerjeszti.
Hasonlóképpen a társadalom május végi láza pedig a magyar közélet szemétdombján csak a rothadást gyorsítja. A szenny dögbogarai nyüzsögnek. Látványos, de elviselhetetlen ez az ájult erjedés.
Magyarország politikai életét odafigyeléssel kísérve, a minapi parlamenti fejlemények függvényében az az elkeserítő fölismerésem, hogy a sokak által várt hatalom nem hogy nem azt csinálja, amire mandátumot kapott, hanem nem csinál semmit. A dolgok csak úgy megtörténnek. A sodródás és a tanácstalanság iskolapéldáját láthatjuk.

Minden abszurd tréfa alja volt a három tiszás kormányszóvivő grácia tegnapi produkciója.
Kérdezték a balszélső kis keszeget, rázta a fejét, nem tudom, nyögte unos-untalan. A Kleopátra frizurás, ott középen, ijedt szemel meredt a pulpituson. Komolyan, megszántam, ahogy teknősbéka módra, tanácstalanul tekingetett jobbra-balra, és hebegett, erről nincs információja. Hármójuk közül a jobbszélső kóclidérc lehetett az észkombájn, mert valahányszor a másik kettő lepattintott kérdései nála landoltak, tanítani való igyekezettel matatott a jegyzetei között, zizegtette a papírokat, de neki se sikerült érdemi választ összehoznia. Passzolt, ő sem tudja. Már vártam, mikor tárja szét a kezét, és kéri ki erélyesen magának, hogy minek zaklatják kérdésekkel, hisz ő nem egy jól értesült kormánypárti klubtag, fogalma sincs, mi zajlik a kabinetben, noha – elvileg – annak szóvivője...      

Kérdés, ezt, az ilyesfajta blődöt vajon hányan veszik észre? Tovább érdekelne, az áprilisi üdvrivalgók közül vajon hány választópolgárnak esett le immáron a tantusz, alig egy hónap után hányuknak nyílt fel a szeme, hányan rázzák most a fejüket, hogy át lettek verve?          

„Nincs reménytelenebb vállalkozás, mint egy nemzetnek megmagyarázni hibáit. Majdnem oly reménytelen ez a kísérlet, mint egy embernek megmagyarázni, mi az, amitől szenved, mi az, ami hazugság vagy gyávaság életében. A nemzetek csak akkor gyógyulnak meg, ha önként, testükkel és szellemükkel, idegen segítség nélkül kiheverik bűneiket, ha fejlődnek, ha reájönnek, ha megtudják, mi az, amit szenvedéssel viseltek eddig.

Megmagyarázni nem lehet az ilyesmit, országoknak éppen oly kevéssé, mint embereknek. Egy nemzet lassan nő fel, lassabban, mint egy ember. Az amerikaiak ma serdülőek, a németek és olaszok kamaszkorban vannak, a franciák ötvenévesek, az angolok elmúltak ötven. Az orosz időtlen, a muzsik korát bizonyos időponton túl hiába kutatjuk, nem tudunk korára következtetni. A japán is kamasz, a kínai felnőtt, hallgat, mosolyog. A magyart én most harminc és negyven között érzem: már nem virtuskodik ok nélkül, kezdi ismerni erejét, számol és tűnődik.”

(Márai Sándor: ÉG ÉS FÖLD)

Kedves íróm a múlt század ’40-es éveiben írta meg ezt a zseniális kötetét. Akkor, ereje teljében lévő középkorúnak ítélte a magyar társadalmat.
Ha Márai megérte volna, amit ma ez a kangörcsös pszichopata művel az országgal, hogy akadt több mint hárommillió ostoba, szűk látókörű szavazója, valószínűleg módosítja az ítéletét, és a 2026 áprilisában levizsgázott magyarságot visszaminősíti kiskorú suhancnak, olyan pattanásos, identitásválságos, altesti kínoktól szenvedő, frusztrált tinédzsernek, amilyen szinten van az ország jelenlegi miniszterelnöke.

Szerencsére Márai Sándor ezt a szégyent már nem élhette meg.
Nekünk meg mi marad?
Helyette és tőle is elnézést kérünk.

HAGYJUK A DAGADT RUHÁT!

 

A mostani blogbejegyzést a minapi folytatásaként lehet értelmezni. Ott arról írtam, hogy bár az április 12-ei választási eredmény csöppet sincs ínyemre, ugyanakkor a demokráciának mondott kényszerképzet miatt még ezt a nem kívánt helyzetet is muszáj elfogadni.

 

Hát elfogadom.

Ennyit tehetek. Nem többet.

Mindazonáltal a legújabb kori magyar politikatörténet leggátlástalanabb, legkártékonyabb tenyészetének irányvonalába, a jogbizonytalanságba, és a kiszámíthatatlan, pökhendi önkény ukázaiba beletörődni nem fogok.

Kétféle okból sem.

A „beletörődés” szó klasszikus értelmében nincs kedvem az újsütetű őrületet csírázó malomban, a nyakunkba kapott szektás gépezet alkatrészeként forogni. Ezeknek, az örömrivalgóknak én hasznot hajtani nem akarok. Jó előre szólok, békén sem hagyom őket.

Úgy pedig végképp nem szeretnék az új politikai hatalomhoz asszisztálni – nem abban részt vállalni, csak megengedően, távolságtartóként belesimulni, együtt lélegezni a módszerükkel – tehát, hozzáidomulni a rendszerhez, hogy annak következményeként abba beleroppanjon a gerincem, vagyis csorbuljon az önképem.

Nagyjából három hét alatt kiviláglott, mire képes a hegyek vajúdta tiszás kormány.

Peter Magyar és a köré verbuvált slepp immáron megmutatták mi várható tőlük. Amit látok, tapasztalok, a nemzetemre zúduló tiszás rendszerváltoztatást illetően nekem is van véleményem, azt én is megmutathatom nekik: a behajlított bal kezem könyék hajlatára ráfektetem a jobb alkaromat, és az ökölbe szorított balomat föl és alá lengetem. De mivel még ennyi beléjük feccelt energiát sem érdemelnek meg, elég, ha összecsippentem a hüvelyk, a mutató, meg a középső ujjamat, és lefelé tartva a köldököm alá mutogatok velük, mintha sóznék. Ez ugyanaz, mint az előbbi lófasz, csak porított kivitelben, granulátumként.

A múltkor egy kedves ismerősöm privát üzenetben aggodalmaskodott, nem származik-e bajom abból, ha a jelenlegi dögtemetős széljárással szemben a sliccemet lehúzva, terpeszben állok. Azt válaszoltam neki, nincsenek félelmeim. Írok, rajzolok, ingyen, ahogy eddig.
Amit csinálok, sosem pénzért, hanem meggyőződésből tettem. 
Mit bírnak velem? De tényleg! Beszántják a blogomat! Nem újdonság, már korábban is számolatlan módon korlátoztak. Kirúgnak az állásomból? Eddig se nekik dolgoztam, s mint feljebb jeleztem volt, eszem ágában sincs valaha segíteni őket. Rátenyerelnek a vagyonomra? Amim van, vihetik, csak akkor csapják hozzá a banki kölcsönöm hátralévő millióit is, ne maradjak adós, ha már a kredit is hozzám tartozott. Elveszik a tanyámat? Igaz, közigazgatásilag a Vajdaságban, Bácskában van, de ahogy a The Hernyó viselkedik, hamar tengelyt akasztana a szerbekkel, neki nem lenne gond Kishomok határában egy kis revízió.

Félretéve a tréfát, a továbbiakban nem szeretnék tippeket adni a kurzus főhóhérainak, hogy egyébként miféle gondja adódhat egy kórusból kiéneklő magamfajtának. Bár, annak nagyon örülnék, ha a velem együtt gondolkodók lennének a regnáló hatalom legnagyobb problémái. Azt jelentené, a haza ügyei rendben vannak, ideális állapotok uralkodnak, immáron korlátok nélkül, mintegy passzió gyanánt, mindenféle okkal-ürüggyel végre csuklóztatni lehet a más véleményt képviselőket.

Itt megállnék egy szóra.

Kedves fideszes barátaim, ismerőseim! Hozzátok szólok leginkább!

A költőt idézve: hagyjuk a dagadt ruhát másra!

Ti, akik maradtatok, akik voltatok, és tántorítatlanul maradtok is annál a közösségnél, ami egybe kovácsolt bennünket, mától kezdve ne legyetek többé áldozatok!
Nem szabad félni, nem szabad meghunyászkodni, és legfőképpen nem szabad hallgatni!
Most, ebben az émelyítő, cinizmussal, hazugsággal átitatott, beköszöntött új kurzusban kell elevenen tiltakoznunk minden ránk zúdított ocsmánysággal szemben!
Ez nem politikai parancs. Ez az egyén szabadságának az emberi parancsa.

Régtől fogva egy sajátos mérce szerint válogatom meg a legszűkebb ismeretségi körömet. Mivel Jugoszláviában születtem, ott éltem le életem nagy részét, én azt nézem, kivel mennék együtt harcba. Ki az akit követnék, de akit feltétel nélkül, bizalommal a hátam mögé is odaengednék.

Eddig akárhányszor megtehettem, mindig Orbán Viktorra szavaztam. De most, hogy a kék páviánok ennek az ellenkezőjéről győzködik a magyar társadalmat, a legelső adandó alkalommal még inkább, megint Orbán Viktorra fogok szavazni.

Ti meg, szektások?

Magasról letojandó kategória maradtok. Amíg maradtok. Mert ennek a bagázsnak csupán egy gyáva, zselézett gerincű, bosszútól pukkadó hadvezére van. És már most látszik, a lövészárokban egymást fogjátok hátbaszurkálni.

EGY BÜDÖSBOGÁR PÜNKÖSDI KIRÁLYSÁGA

 

Rajzom a megkurtított bécsi vizit elé

Április 12-e, a magyarországi választások óta a blogomon most először teszek közzé politikai-közéleti tartalmú írást. Eddig hallgattam. Mintha a 40 napos böjt lenne, szilenciumot fogadtam. Ledöbbentett a választások eredménye.

A legfontosabb: őszinte és fájdalmas önvizsgálatra kényszerültem, nem is kicsire, lévén magamban, az ösztöneimben csalódtam. 36 éve napi szinten követem, látom a közügyek alakulását. Eddig az volt a gyakorlat – legalább részben – bebizonyult az igazam, vagy később lett igazam. Most viszont nagyon nagyot hibáztam az áprilisi választás kimenetelét illetően. Drasztikusan tévedtem. Elismerem. Csöppet sem vigasztal, eredendően jóhiszeműségből égettem meg magam, ahogy az sem, hogy ezzel a rám kozmált tévedésemmel nem vagyok egyedül.

Tőlem nagyságrendekkel különb, képzettebb, okosabb emberek is melléfogtak.

Sajnálom őket. Iszonytató rossz érzések munkálhatnak bennük is.

Ha túléli a szerencsétlenséget, az elütött vad mindig elhúzódik valami biztonságosnak vélt helyre. Magányra, gyógyulásra vágyik, ahogy én is azt reméltem, hogy majd a lelki egyedüllétem az idővel ötvözve gyógyírként szolgál. Keserű dolog a napról visszavánszorogni az árnyékba. Mást viszont nem tehettem. A világom változékony időjárás, derű jön a borúra. Az életem felhőtakarásában akartam az önmagamban megrendült hitemet leplezni.
Fanyar képpel, de rettenetes indulatokkal néztem hát heteken át az elém vetülő kis magyar közéleti mozit, ezt a kutyakomédiába oltott tragédiát, és mindvégig fogadkoztam, ehhez én már többet nem asszisztálok. Inkább útra kelek, képletesen és valóságosan is, ahonnan nincs, nem lesz, mert nem is szabadna lennie visszatekintgetésnek, mert akkor sóbálvánnyá merevít a tehetetlenségem érzése.

Aztán másként alakult a helyzet.
A bibliai Lót feleségével ellentétben eleinte lopva, majd egyre sűrűbben pislogtam a vállam fölött hátra, és láss csodát: nem történt semmi. A kezem minden egyes alkalommal ökölbe szorult ugyan, de nem repedt meg a homlokom, vérem nem fakadt föl a mellkasomon, ellenben az aggodalommal elegy szeretet dagályra nyomuló tengerfolyamként járta át minden porcikámat.

Akkor, az elmúlt hetekben értettem meg, hogy életem ízét, feszültségét, vagyis életemnek az értelmét pont az adja, hogy hiszek, hinni tudok az igazságban, még akkor is, ha minden, hirtelenjében másik címerrel föllobogózott arany fanfár annak az ellenkezőjét, a nettó hazugságot, a romlottságot harsogja.

Csinálnom tovább. És ez nem döntés kérdése. Ez vagyok én. 
Ha megtagadnám, ami megköveteltetik tőlem, saját magam tagadnám a nihilbe.
Hát, nem fogom.  

Azt már csak mintegy pótlólag, másodlagos közlendőként szúrom ide, hogy igen, a kisebbik ok, hogy az értékítéletem helyes voltán túl a nemzetemben csalódtam. Álmomban se hittem volna, hogy majdhogynem minden második szavazó honfitársam egy nyilvánvalóan terhelt, eszement komprádornak adja bizalmát.
Nekünk, nekik viszont tényleg Mohács kellett.
Nehéz ezzel együtt élni.  
Először azt terveztem, soha többet nem írok politikai publicisztikát. Időigényes pótcselekvés, és már megmutatkozott, fölösleges. A tömeget nem hatják meg az észérvek. De azóta - látva a Nemzet Büdösbogarának ámokfutását - megfordult bennem a bárány. Innét kezdve rajzolok és írok ellene, ahogy tettem idáig mindenkivel, aki a nemzetemre rontott. Fogvicsorgatva ütni fogom, ahol érem.

Peter Magyarral ellentétben én éltem diktatúrában. Az övéében nem akarok.

SZEPTEMBERI LÖVÉSEK

Szeptemberi lövések

 

Szeptember második napján írtam az alábbiakat. Szó szerinti idézet következik:

„Van egy Facebook-oldalam, ahova időnként a nekem tetsző politikai tartalmakat is feltöltöm. Úgy gondolom, szabad országban ezt megtehetem. Aztán nagyon szoktam csodálkozni, hogy számomra teljesen ismeretlen emberek miket üzengetnek egy-egy posztom alá. Tegnap egy férfi nyolc (8) fotót küldött kommentben, a képek egyenként is bíróságért kiáltottak volna, a legegyszerűbbön Orbán Viktort ábrázolták ácshurkos kötéllel a nyakában. Ki is tiltottam, töröltem a nyomorult kommentelőt, amit utólag már bánok. Egy képernyőfotót megért volna, ahogy a neve is, már nem jut eszembe, valami komáromi autószerelő fickó, egyszer a szemébe kéne nézni. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy ebben a fene nagy diktatúrában az ellenfél túl sokat enged meg magának. Ennek gátat kéne szabni, mihamarabb, mert nem lesz jó vége. Még az idióták önbíráskodásba kezdenek. Tudom miről beszélek, ahonnét származom már több miniszterelnököt is megöltek.”

Egy hétre rá az amerikai Utah államban orvlövész végzett egy országosan ismert, 31 éves, konzervatív nézeteket valló közszereplővel. 

Költői kérdés

Szól a tranzisztor. 

Az irritálóan vénasszonyos nyökögésű, háromnevű politikai szakértőt megint mikrofonhoz engedték. Nyilván nem véletlenül szerepeltetik Nagy Attila Tibort. Az elmúlt időszakban szabad akaratából a Tisza Párt holdudvarába sodródott, jutalomfalat jár neki a balliberális médiában. 

Az elvárásoknak megfelelve nap mint nap bő nyállal mosdatja a lebukott tiszás adóemelést, mentegeti a közéleti botrányokba keveredett kedvenceit, méltatja a párt vezetőjének vélt erényeit... Teszi a dolgát, kétségtelen. Egy valami ilyenkor mindig fölötlik bennem:  

Nem tudom a kappanhangú Nagy és Attila meg Tibor, a többi kollégájával, a Magyar Pétert ünneplő politikai elemzőkkel együtt ismerik-e a lélektani alapfogalmakat?

Ha nem, olvasgassák Dr. Jekyll klasszikus horror-történetét! 

Meglehet kiviláglik előttük, miféle bestiális kettősség LÁTSZIK a Tiszás főember minden megnyilvánulásában. Vak, aki nem veszi észre, és ostoba, aki elnézi neki, csak azért, mert egyetlen halvány reménysugarat lát benne a 'Zorbán leváltására. 

Hiszik, vagy sem, amit most írok. Az elmúlt egy év alatt több elvált nő, asszony – függetlenül a világnézeti hovatartozásától - mondta már nekem, a Tisza Párt atyaistenét látva azonnal fölsejlik előttük a volt kapcsolatuk. A bántalmazó férjük minden rossz tulajdonságát viszontlátják a Poloska gesztusaiban, a hanghordozásában. Ezek a meghurcolt, tapasztalt nők finom ösztönükkel érzik a veszélyt. Sosem szavaznának bizalmat a Poloskának. Ezzel szemben van a nők (meg férfiak) másik csoportja, akik a frusztrációjuk okán alig várják, hogy megvezesse őket egy ripacs, valami remény félét húzzon el az orruk előtt. Fölfoghatatlan számomra, hogy bízhatnak egy ilyen alakban?

Itt élek ebben az országban, magyarnak születtem ötvenvalahány éve, de már sosem fogom megszokni, hogy ennyi irigy, frusztrált, mentálisan zavart, lelkileg terhelt emberrel kell együtt lennem, vitatkoznom kellene olyanokkal, akiknek egy nyilvánvalóan pszichés nyavalyákkal bőven megrakott, pénzsóvár pozőr is Vezénylő Messiásnak tekinthető. Egyszerűen nem értem a nép ezen részét. Használják az eszüket? Vagy csak hipnotikusan néznek a Poloskára, mint megbűvölt pocok a kígyóra... Komolyan mondom, minden lenézés és megjátszott együttérzés nélkül, amikor egy-egy ilyennel szembesülök, elönt a szekunder szégyen. Pedig nem kéne, hogy mások hülyesége fájjon. De ha arra gondolok, hogy ezek ugyanúgy az utcán mászkálnak, esznek-isznak, közösségekbe mennek, munkába járnak, de még izélés közben is a Zorbán jár az eszükben, mert képtelenek kiszakadni az idoljuk bűvköréből: hát... Ha egyszer Budapestről elköltöznék, leginkább előlük, miattuk akarok majd rendesebb helyre menni.

 

Kvóták

Az ukrán-orosz konfliktus kezelése hatalmas fiaskó Európa részéről. Vissza nem térő alkalom lehetett volna, tán békedíjat is kapnak érte, ha rögtön az elején leül a két fél, és egy csillogó EU-s fővárosban megegyeznek, ehhez csak néhány jelképes, de erős politikai gesztust kellett volna megtennie Brüsszelnek, de ezek a bitangok erre sem képesek, pudingon nőtt az egész kompánia. Helyette bizniszeltek százezerrel. Ursula egy csőd: ha volt valaha kétsége bárkinek, ez a némber jó időre eljátszott minden eshetőséget, hogy majd fontos, kontinensnyi régiókat irányító női vezető kapjon bizalmat. Katasztrofális, amit művel(t). Mondjuk, Merkel sem volt különb, de neki akadt némi belpolitikai ügyessége. A többi kvótanő Kallassal meg a szlovén ügyésznővel beállnak a vonatba, zakatoltatják őket Új-Zélandtól Grönlandig. 

Dráma

 

Az ovális irádában ott ült Donald Trump előtt félkaréjban az Unió összes vezetője. Mivel a repülőút előtt megint szájon kapta az asszony, Macron az arcát tapogatva feszengett a széken: az alfele is sajgott, az éjjel figyelmetlen volt a néger testőre, pedig csak annyit kért tőle, hogy „lökjél padlóla, de dulván!” Ursula pajkosan vértelenre szívta az amúgy is szottyadt száját, Zelenszkijre pislogott, de a gyászfeketében gubbasztó ukrán elnök ezúttal elkerülte a tekintetét. Meloni az okostelefonján a Borgiák életét nézte, a német kancellár pedig megtapogatta a zsebében nagyanyja bárcája mellett a Black Rock részvényeit igazoló kártyát. Egyedül a NATO-főtitkár, a holland Rutte ült nyugton. Szokás szerint nem értett az egészből semmit, földbuta volt és maradt. 

A mahagóni íróasztalon megcsörrent a vörös telefon. Az amerikai elnökre szegeződött minden szempár. 

- Halló, itt President Trump... 

- Csá Donald. Magyar Péter vagyok. Hadüzenetet küldtem Moszkvának. 

A holtsápadt vendégek arcát látva Trump csak annyit bírt kinyögni: 

- Szóljatok Putyinnak, utaljon többet Ilikének!

MAGYAR Milošević

Nagyon ritkán kommentálom valaki posztját, de egy gondolatébresztő írásra muszáj volt reagálnom. Egy általam tisztelt Facebook ismerősöm, akivel sosem találkoztunk, fontos bejegyzést tett közzé. Ő egy régi vágású demokrata, a nemzeti liberális táborban még a rendszerváltozás előtt volt bátor a pártállammal szembeszegülni. Mára visszavonult az aktív politikától, de véleménye azért van a jelenlegi folyamatokról – érdemes rá odafigyelni.

A felvetett témája elevenembe vágott. Napok óta foglalkoztat ez a kérdés.

Igyekszem röviden leírni. Ebből adódóan biztos nem tudom majd az összes aspektust láttatni, szétszálazni a mondandót, de a nagyja azért itt lesz – hangsúlyozottan! – egyéni véleményemként, úgy, hogy bizonyos közszereplőkkel szemben nem hiszem magam tévedhetetlennek.

In medias res:
Nekem a Tiszás jelenség egyre-másra a nácizmus szellemét idézi meg.

Mielőtt bárki rám rontana, nem, nem arra a naponta használt furkósbot „érvre” értem, amit előbb csak a nemzeti oldal kapott a fejére, majd mostanára nyakló nélkül mindenki adja-kapja. Sok egyébbel devalválódott a sértés. Megszoktuk.

Én a Magyar Péterben és a követőiben felgyülemlett gyűlöletről beszélek.

Egy sértett, egoista, ideggyenge, velejéig hiú ember telve gyűlölettel kivetíti a komplexusait és sikerrel korbácsolja az indulatát egy populációnak, ami tizenvalahány éve Messiásra vár.
Ez a hőbörgő népcsoport ciklikusan lehengerlő politikai kudarcokat él át, és a reménykedésnél csak a közös gyűlöletük a totálisabb, ami jobbára egy ember ellen irányul, mert bár szidják a rendszert, az esetleges hatalomra kerülésük után semmi sem változna: megtartanák ugyanezt a struktúrát.

Ha a fentiek alapján nem ugrik be a hajdani német párhuzam, ahol egy vesztes világháború után sikerült egy nép zömét szőröstül-bőröstül megszédíteni (vö.: diplomás Tiszások), írok egy közelebbi példát, személyes tapasztalatból merítve. Átéltem, ugyanis.

Déja vu érzésem van.
A néhai Jugoszlávia maradékában Slobodan Milošević tette ugyanezt. Nem gondolnám persze, hogy Magyar Péter – a rosszemlékű balkáni vezér módjára, pont akképpen – háborút szítana (ámbár a brüsszeli mentorai révén mégiscsak van kanala ebben is), de azt joggal vélem, ahogy az akkori szerb társadalom mentális állapotát a profetikus szerb messiásuk kihasználta, ugyanígy zsonglőrködik Magyar Péter is egy hazai embertömeg érzelmeivel.

Hála Istennek, mondom így, Magyar Péterből hiányzik Milošević kurázsija.

Attól gyávább a Nemzet Nutriája, mintsem felvállalna egy bizonytalan kimenetelű, vérre menő krízist, hisz alapjáraton csak egy nyámnyila, nőies hisztériával terhelt, becsvágytól fűtött alak, aki a korábbi körein akar revánsot venni, de láttuk, hogy egy esedékes pofontól is megrezdül a feje, rémülten tikkol a szeme.

Így sumákban, Manfred Weberék mögé bújva megszavazna egy atomtámadást is, de hazai terepen nem vállal fel egy utcai lökdösődést sem, merthogy beszari.

A polgárháborús bujtogatással előtte is kísérleteztek. Hadd ne soroljam a Momentum mellett hány formáció provokált, erőlködött: ha az akkori politikai vezetőségen múlott volna, tán esélyes is lett volna, de hát a balliberális térfél szimpatizánsainak zöme sem teljesen ostoba.
A handabandájuk ellenére pontosan látják, érzékelik, mekkora a valós támogatottságuk: ha kihúznák a gyufát, lángra lobbantanák az országot, nagyon rosszul járnának. A társadalom túlnyomó többségének a haragjával még a pártállami kommunisták sem vicceltek. A Tiszás kisebbséget elfújná a nemzeti többség népharagja.

Mellesleg, mert messze vinne: egyszer beszéltem a néhai Milošević közeli munkatársával. Leírta, mennyi félelem, óvatosság, bizalmatlanság, paranoia bújt meg abban az emberben. Adódik megint a Magyaros párhuzam. Mondják, ez a hatalomtechnika, a játszma része az éberség. Bizonyos fokig – igen. Utána, diktafonnal spékelve viszont kezelésre szoruló, elmekórtani eset.

Még egy utolsó gondolat: az irigység is hatalmas energiákat tud gerjeszteni. Ezt pedig a jólét sem fékezi meg, a pénz sem oltja ki a beteges, sóvárgó kapzsiságot. Ez benne van sajnos az úszómedencés honfitársunkban, a sikeres vállalkozóinkban, nagyon sokakban: a környezetemben is kisebb-nagyobb mértékben bár, de napi szinten tapasztalom. Nem lehetünk rá büszkék, a magyar lakosság fogékony a szomszéd fűje zöldebb dumára. Panaszkodó nép vagyunk, sajnálom. Le kellene vetkeznünk. Egyetlen útja van: a hit gyakorlása. A hála érzésének megtanulása. Többet kellene templomba járnunk, az önképünk is tisztulna, más lenne. Ráadásul ott egy már bizonyított, igazi Messiás várna és szeretne bennünket.