NAPLÓ - 174.

Megjártuk. Milyen jól tettük, mennyire jólesett!

A tavaszi vakáció kizökkentett, visszaillesztett egy gyorsan homályosuló, sejtelmes érzelmi állapotba, amit csak a végtelen ritkán megtapasztalt szabadsága tud belőlem kiváltani. 

Jó, hogy már ismerőse vagyok a tájnak. 

Kölcsönösen szeretjük egymást: a táj magához ölel, az öböl befogad, barátokként vesznek körbe a hegyek, miközben a bérceken vigyázó romos kolostor megnyugtató léte maga az állandósult biztonság. Egyszer majd felzarándokolok hozzá. Harmincvalahány éve halogatom. Idén nyáron, legközelebb, ha jövünk, rászánok egy napot, megnézem az elhagyatott szentély égett harangtornyát, amit a tűzvész után egy földrengés is megrogyasztott. Kanyargó hegyi ösvény visz fel odáig, Zelenika széléről kell indulni fölfelé, egészen a hegy derekáig. Biztos ájult, kabócazsizsegős forróság lesz akkorra.   

A májusi nap heve már most is csontfehérre szívta az Igalo melletti tenger fövenyét. Mintha a hóka löszplatókat látnám a kanizsai Járás kamillásai közt. Kishomoknál, a dűlő mellett szokott ilyen tarka lenni a szemhatár. Itt is visszaköszönt az emléke. Tört fehér szirmokat báboztak a hullámok habfodrai, a sötétzöld hínáros részek meg a bácskai legelő mediterrán kivetülései gyanánt apró termetű, ezüstfényű halcsordákat rejtettek. Rétegezett volt a meleg levegő: a víz fölött sósan párás, a köves partszakasznál fülledten vibráló, vagy légneműen könnyűvé vált a hullámok csapkodta szirtek körül, majd langyos, leheletszerű lett a tüskés bokrok, a hegyoldalba is fölkúszó olívacserjék tespedt árnyékával megfestve. 

Egy sort tépelődtem rajta, mégis, mi hiányzik? Semmi. 

Minden megvolt. 

A kijelölt utak nélküli égbolton a szabadság fellegei legelték a kék semmit, hétágú verőfény zománcozta be az ódon kőházak homlokzatát, a hullámok morajló rendjét sirályok vijjogása kísérte, mi meg csak sétáltunk a promenádon, valami angyali nyugalomban. Észrevehetően szelíd derű ereszkedett a környékre, a legrejtettebb sarkokra is, minden zugára az öbölnek, amelynek ugyanolyan részesei lettünk, mint a kikötőben billegő bárkák, a dokkba húzott, száradó kötélcsomók, a szagosan nyíló kaktuszvirág kelyhek, meg a ruhaszárító zsinegek. Aztán enyhe csodálkozással néztünk egymásra, amikor egyszerre fedeztük fel, hogy immáron értünk a vízben elhagyott csempült kagylóhéjak, a hegytetőkön zsinatozó mohos sziklaszirtek nyelvén, észrevétlenül eggyé váltunk az öböl sajátságos időtlenségével.

A múlt minden verejtékcsöppje felszikkadt a Rose felől fújó szélben, amit a kis falum útja mellett glédában álló cédrusok illendően megsüvegelve köszöntöttek: billent a csúcsuk északnak és a hegyi kaptató elhajló ívénél egy kockás inges szikár férfi régi vasbiciklit támasztott neki a temető kapujának. Az ember vasalt nadrágszárának alját ruhacsipesz fogta össze, kétrét hajlott vállán lógott a feje, az arcát nem láttam, de a kezében virágcsokor és egy könyv volt. Fölolvasni járt a kedves halottjához. Talán a feleségéhez, talán az anyjához, vagy netán a lányához... Nem tudható, és most már nem is fogom megtudni, de nem is ez a fontos, hanem az a kép, a lelassuló, nehéz mozdulatok a temető bejáratánál, ahol valaki a gyászát hordozza magával, márvány merev szomorúsággal és mégis tengernyi öntudattal. 

Az a kép bennem maradt. Sosem láttam még bánatot viselni ennyi méltósággal.

NAPLÓ - 173.

 

Míg másoknak öröm a hideg tavaszból a napsütéses nyárba érkezni, nekem kedvesebb a hűvös időjárás, ezért meleg holmit sosem cipelek. Beérem egy kapucnis pulóverrel, vagy ha minden kötél szakad, a könnyű, narancssárga széldzsekit veszem elő: azt egymaréknyira is össze lehet gyűrni. Hosszú ideje kevés holmival utazok. Minek hurcolásszam, ami fölösleges? 

Nem volt mindig így. (Tanultam belőle.) 

Voltak évek, amikor a csöndöm bezárt bőröndjében ott volt kétrét hajtogatva minden kétségbeesésem, minden félelmem. A gyengeségemet a kishitűségem mellé pakoltam. A bántások egybefűzve, összecsomózva hevertek a tanácstalanság frottír szürkéjének a takarásában, és alájuk csomagoltam az árulással átszőtt emlékeim vállalhatatlan darabjait. A poggyászomat a szégyen és az ijedtség bélelte, de a szomorúság adta az igazi súlyát. Mégsem tettem le. Úgy véltem, úgy tekintettem rá, hogy ez a próbatételem. Hát vittem, húztam, vonszoltam magam után, valahányszor az úttalan útjaim valamelyikére vetett a sorsom. Éjjelente a szállásom sarkában hagytam ugyan a csomagomat, de csak ritkán tudtam jóleső érzéssel álmodni tőle. Nem hagyott a poggyász pihenni, húzta a vállamat, púposodott rajtam szinte minden bódult, meséket szövő, éterin bolyongó éjszakámon, amikor önmagamra voltam hagyva, elmosódott lábnyomok mentén óvatoskodtam előre, és gyakorta megesett, azt sem tudtam, hová tartok. 

Így morzsálódtak a hónapok, amikből süllyesztőbe vesző évek lettek. Már nem is emlékszem rá, az ő kegyelmén kívül pontosan minek köszönhetően érintett meg a felismerés, megérkeztem. Csak annyi bizonyos, eljött ez a régtől áhított pillanat is.

Történetesen a tenger partján álltam. Az én mészkőszirt múltamat ott kezdték feloldani a sós vízcsöppek. Azok is, amelyek az időtlen öböl hullámaiban voltak, azok is, amik az arcomon. Kint dúlt a csillagos, szikrázó sötétség, bennem meg felvilágolt valami édesded fény. 

Ez lenne a hazatérés misztériuma? 

Valószínűleg, igen, mert azóta minden áldott alkalommal, ha az öböl partján megállok, a pőre valóm öröme járja át a testem-lelkem, és a szemem megpihen a pasztellesre hígult horizonton, az ismerős leánder sövényen, a még ismerősebb pálmafa fivéreken, amelyek párhuzamos ívben nyúlnak a kobaltkék égbe a falucskám egyetlen főútjának a szomszédságában. A koronájuk alatt sarlósfecskék cikáznak, a törzsek pikkelyezettségében rajzó rovarokat szedik le, eszméletlen nyolcasokkal, vissza-visszatérve a pálmákhoz, ötven, száz fecske csivitel, nyüzsög, mintha már most is augusztust írnánk, a nagy készülődést, nem pedig a fészekrakás, az élet kezdete, május eleje lenne. Odébb, a kikötő hullámtörő gátjánál emeletes jacht vesztegel. Új építésű, már a XXI. század modern formatervezése jellemzi. Lassan a hajókat is utoléri a kényszeres visszájára fordítás őrülete. Ez is úgy néz ki, mintha egy atomtengeralattjáró és egy űrbázis bizarr házasságából jött volna létre. Bár hatemeletnyi, alig húsz utast szállít. Harmincvalahány fős személyzet gondoskodik a milliomos turisták kényelméről. A hajó utasai névtelenek, sosem keverednek a szárazföldi emberek közé. Ki-ki a saját emeletén élvezi azt a látványt, amit én a törzshelyem teraszáról ugyanúgy, vagy még tisztábban látok. Annyi a különbség közöttünk, hogy engem olyanok vesznek körül, akik szeretnek, a pénzes utasok pedig minden mosolyért, a legelemibb emberi gesztusért is kénytelenek fizetni. Beszéltem a világukból érkező, ezt a világot jól ismerővel. Kérdeztem, mégis, a mindenit, hát kik ezek a kiváltságosok? Hogy kerültek arra a méregdrága hajóra? Belém égett a válasza, sosem fogom elfelejteni. Ingatta a fejét, nem tudom, mondta csöndesen. Csak azt tudom, hogy nem boldogok. 

Hogy is lehetnének azok? A kő ereszek alatti vízgyűjtő hordókból áradó hínárszagot még tán sosem érezték, a félig csukott spaletták mögött a keményített lepedők hűse ismeretlen marad számukra, ahogy a montenegrói öreg kofa ráncos tenyeréből kivett naspolya édes íze sem olvadhat fel a szájukban. 

Nekik tucatnyi palotájuk és hasznuk van.

Nekünk meg egy otthonunk, szépségünk és boldogságunk. 

Nem kérdés, melyikünknek a jobb.  

GYÓNÁS

Nagy valószínűséggel életem felén túlvagyok.
Ha visszagondolok az eddigiekre, felemás érzés kavarog bennem.
Nem biztos, hogy mindent megtettem, amit meg kellett volna tennem. Gyanús, nagyon gyanús… Biztos akadtak elszalasztott dolgaim, hanyagoltam rám háruló feladatokat, amiket – utólag ráeszmélve – éppenséggel megtehettem volna. Émelyítőn rossz ezzel szembesülni. Visszacsinálnom meg már nem lehet.
Némi mentségül szolgáljon, arra ügyeltem, mindig aggodalmasan kerültem, hogy rosszat okozzak.
Tehát sok mindenért kárhoztatható vagyok.
Korántsem rólam mintázták a tökéletesség szobrát, de azt némi joggal állítom, alapvetően mindig a jó szándék vezérelt. Igen, még akkor is, ha hibáztam.
Ilyetén reggelente vissza merek nézni a tükörbe.
Hogy van-e alapja a létezésemnek, nem tudhatom. Egyfajta értéket azért igyekszem belerakni a mögöttem hagyott időbe. Megvolt a menekülésem, a futásom, vívódtam is pont eleget, és amikor ritka szerencsés napokon jóízűen nevettem, biztos voltam benne, valamikor majd sírni is fogok. Volt bennem mindig egy megtelepedett akarat, ami szárba hajlott és olykor virágot hozott. Ezt nehéz elvitatni tőlem. Ám az is sűrűn előfordult, hogy hagytam veszni a belső dallamot, inkább elmenekültem előle: ezt utólag bánom.
Már nem szeretnék gyűjtögető lenni. Kevéssel beérem, az évek lefaragták rólam a fölöslegességeket. Nyilvánvaló, hogy amit csinálok, nem örök érvényű. Képletesen mondva az életművemet homokba írom, amit a megvalósulása pillanatában el is kezd homályosabbra, életlenre porolni a feledés szele, hogy aztán az idő hullámai a maradékát is elmossák. Kár is ezen bánkódni.
A teljességet lehet ugyan hajkurászni, de nem érdemes.
Úgy lenne jó élni, mint a költöző madarak. Ha a kis fészekben didergek, valakihez oda lehessen bújni. A szépségen túl egy-egy tragédiában is ott lappad az inspiráló erő, amitől az összeomlás helyett a fájdalmasabb túlélés választható – ezt alaposan megjegyeztem magamnak.
Szoktam töprengeni, ha tetszik, kétségek között hánykolódni, csak nem szeretnék nagyképűnek tűnni, pláne szenvelegni.
Naponta éppenséggel nem, de hetente több ízben is be-betérek a kedves templomomba.
Útba esik. A váltott helyem az utolsó pad szélén a meghorpadt plüss kárpittal mindig ugyanúgy vár, ahogy a régtől kifigyelt pávaszemnyi folt is ismerősen néz vissza a csorba kőpadlóról.
A Páduai Szent Antalról elnevezett óriási szentély a magyar főváros egyik legnagyobb temploma. Nem túl régi, még százesztendős sincs. Mindig elbámulok azon, hogy míg körülöttünk, a nagyvilágban zajlott a második világháború, mikor a pokol szabadult az emberiségre és a káosz gonoszsága lett úrrá az értelmen, akkor egy közép-európai kis ország fővárosában dacolva a vérzivataros esztendőkkel a magyarok adományaiból templomot építettek.
Magyar hegyek köveiből, de a hit által, a Mindenható dicsőségére.
A háború reménytelensége ellen a legtökéletesebb óvóhelyet habarcsolták össze, ami menedékül szolgált, és ma is annak szolgál, aki igazi oltalomra vágyik.
Mi ez, ha nem a földi csoda?
Az érzékszerveimen túllépve ez az építő irgalmasság hatja át a bosnyák-téri Isten házát.
Talán ennek köszönhetően tavaly májusban végül meggyóntam.
Éveken át halasztgattam.
Volt, hogy órányi sorban állás után, mikor rám került volna a sor, a gyóntatószéket megkerülve iszkoltam ki a templomból. Volt, mikor azzal áltattam magamat, most épp senki sem elérhető, foglalt az összes pap, mert bár én mennék, súgnám a vétkeimet az apácarácsos fülkében, csak hát nincs, aki meghallgasson, sajnálom. Hazudtam magamnak eleget, nem is vagyok rá büszke.
Aztán azon a tavalyi, májusi napon, ama rettegett, sokszor elátkozott tavaszi hónapon szemernyi kétely, hezitálás nélkül markoltam meg a gyóntatószék ajtajának kilincsét, ami olyan melegen simult a tenyerembe, mintha egy szép nő kezét fogtam volna meg.
Az atya – egy nagydarab, ősz öregember – mikor megtudta, hogy évtizedek óta nem gyóntam – felkelt ültő helyéből, és a kitárt ajtón udvariasan elküldte az utánam várakozókat, hogy rájuk ma már aligha marad ideje, jöjjenek máskor.
És utána meghallgatott.
Háromnegyed órán át bólogatott, odaátról figyelt egy szürke szempár. Az idős pap néha, nagy ritkán közbeszólt, énbelőlem meg kifakadt minden, ami huszonhat év után egy embernek a legbelsőbb énjéből előáradhat.
Nem írom le. Nem illő és pont elég, hogy szégyellem.
Penitenciaként szelíd kérést kaptam: majd vegyek egy-egy imádságos füzetecskét a katolikus könyvesboltban.
Nem emlékszem rá, hogy támolyogtam ki az utcára.
Megálltam az árkádok alatt, a templom kapujában. Előttem csörömpölt el a hármas villamos. Csak néztem utána. Elment, eltűnt a szemközti sarok fordulójában és megláttam, hogy az égen világítani kezdtek az első esti csillagok.      
  

Pósa Károly: NEM VIGASZ

 Barátomnak, K-nak

Kapu az Óvárosban,
60 x 60 cm, festményem

Nem vigasz ez:
néha magamat sem találom.
Sehol.
Sehol sem vagyok.

Ha az utcán lángra gyúlnak
a téli fagyszítta  levelek,
a Damjanich korzó karimáján
sárga vigyázzállásban
a pisla kandeláberek
merednek rám.
Kinyitja száját a presszó,
a bérházak kéménye köhög,
a betonon tört héjú gesztenye pattog,
bennük marad, lappog,
ott  van valahol
egy halom elveszett álom,
illatos hamu, porló emlékek
fakuló fotópapíron.
Azért hiányzik valami.
Valaki sejteleme birtokol.
És ilyenkor
széttárom a lyukas
zöld stájer kardigánom:
a bélés cafrangjába túrok,
üres kézzel állok,
hátam a szélnek nekitámasztom,
a Ligetig vitorlázok,
szétcsapott szárnyakon
nem csókamadár 
csak egymagam vagyok.

Fa rügybe, tavaszba,
ürügybe kapaszkodunk
mindahányan.

Sajnálom, magára maradt
a nagyra nőtt barátom,
míg én a garzonban ültem az ágyon.
Ahol a mindenütt kihúzott
fiókok között,
a múlttal rakott
cipős dobozokban
a fohász dajkálja a holdat,
és a Járáspuszta szagú
régi ruháimon
hétköznapi hajnalokon 
a zsebekben tányérrica
szemeket kutatok.
Ócska könyvbe írt
kérdő mondat virít:
„– Van még bennünk erő,
vagy csak a megóvás tart életben?”

Válaszolni kell, most,
a csönd feszülő,
valami suttogva sürget.
Most itt függök, körösztben,
egy kérdés elé szögezve.

Bogárlábakon várom,
mikor ér utol az álom.
Ahol mindig voltam,
sziszeg a kanálisban a sikló,
a dűlők sárga hátát
megint végigjárom.

Pósa Károly: FEGYELEM!

Öreg halász - rajzom

Péntek este félhold úszott a sötét égen,
az öbölben sarkantyúkat vetettek a hullámok,
a Bethlen téren egy kőangyal visszanézett,
miért a járdán, és nem a tenger fövenyén állok.

Vártalak a betonon, szenvedéllyel, lesben,
komoly, gyöngyös ritmust ütött a belső, rőt bronzharang:
így kell élnem, mosollyal, csöndben, veszélyesen,
a poros árnyak közé írt hiányod így is színarany.

Kezem rándul: kondul a falucskám kőtornya.
Vele sóhajt a Járás, a szikes ember-hasonlat.
A szikla-löszgöröngy sorsom – csak egy forma,    
már a ligeti fám is megsúgta: szabad vagy, szabad vagy!

Az időm búvópatak az éj sötétjében.
Nem kabóca, troli zsizseg. A belvárosban tűz ég.
Fém törzsű pálmák közt állok egymagam, tétlen.
Egyszerre vagyok két helyen. Fegyelmez a kettős hűség.

Pósa Károly: ÁPRILISI FÉLÁLOM

                                                                                                                  D-nek.

Festményem

A tavasz tűvel karistol.
Április lett: igézetes az ébredésem.
Odakint örvényes ködfátyol,
levél táncol a víztócsa-mélyedésen.

Veled hajnaltájt a halk alázat él,
testünk pőre, mint a vadállatoké,
a vágy ég, este-reggel enni kér.

Magam miatt, meg a Te kedvedért.

Lám, így vagyunk egymás tenyerében,
hogy felszívódjék a sötétben a bánat,
sokszor láttam, sokat kértem
a fölöttem szálló madárkákat.

Pénteket írunk. Hírlik, tavasz van.
Az öbölben kinyílt egy zöld zsalus ablak,
Szent Iván keze maradt mozdulatlan.
Hangodra a sós sziklák hangot adnak.

Pósa Károly: DAMJANICH ÉS D.

Gargantua - rajzom

Tajtékfaragó akarat virágzik a januári égen,
az öröm időszerűsége semmit sem indokol,
mintha a szád illatát érezném a fogkefémen,
közben Lisieaux-i Szent Teréz néz be az ablakon.

A város könnyen adja magát, akár a léha szerető.
Szédülök, homlokom ereszcsatornákon hűtöm.
Ahogy a Liget platán koronái kócolják a kék levegőt,
a múlt tovafolyik, a sok-sok tegnapot száműzöm.

Jól tudom, fagypont alatt a meztelen test fázik,
és minden buszmegálló rideg egy hely, huzatos.
De az is bizonyos, hogy a tiszta lélek át- átlátszik,
ma időben elértem a kikiricssárga négyes-hatost.

Ám a hangodra a fénylő éjjel még feleszméltem,
visszaröppent hozzám a szegény, kedves álmom:
A jó Damjanich épp az utcájában sétált szelíden.
Békével ment, fölötte angyal szállt, aranyszárnyon.

Budapest, 2024.01.19.

NAPLÓ - 171.

 

A Járás - rajzom

Több mint ötven éve tanulok magyarul, mégis, az idő múlásával nem hogy érteném amit mondanak, hanem egyre idegenebb lesz a világ nyelve. Szólnak valamit: mintha az elcsöppenő jégcsapot, vagy a kályhában pattogó tüzet akarnám megérteni. Beszélő fejek a képernyőkön. Tátogó szájukban ott ásít a megsemmisülés. Iparkodok pedig felfogni, mi zajlik, de már csak nagy ritkán sikerül. 

Északkeleten unokatestvér népek gyilkolják egymást esztendő óta. A tudósítók kamerái közönyös fénnyel pásztázzák a halott romokat és a novemberi festett fagyban füstölgő zsarátnokhalmokat. A képsorok nem az időt rögzítik, inkább annak végét, a halált. Szerteszét holttestek. Tarasz Sevcsenkó rímjein felnövő férfiak jobb oldalt, amott meg néhány tetem, akiknek hűlő, az égbe elfodrozódó szelleme még Puskinnal együtt vallotta, hogy az Orosz Anyácska a reménytelenség csöndjében is szent, mert nélküle csak a pogány puszták üveghangú éneke szólna, és sosem lenne az arcokon az elragadtatás, az alázat, amikor a lila hideg éjszaka jégvirágokat rajzol az ablakokra. Most az orosz és az ukrán mese végére várunk.

Délkeleten, ahol régen dervisek keringtek, majd kései utóduk Mahmoud Darwish írt átszellemülten az aranyfényű vályogtéglás sikátorok között – szintén térdig gázolnak a vérben. A Bibliai testvérek a tulajdon testvéreik torkát nyiszálják. Az egyik kockás shemagh-ban, a másik kipában. Öli egymást kifulladásig két sémi náció. Unokatestvér-háború. Egy kibelezett selyemvánkoson a régi gyarmati térképek vonalzóval húzott határait épp most írják át vérrel. A világ egyszerre takarja el a szemét. Vége a varázslatnak. Szertefoszlott az illúziója annak, amit úgy hívtunk, reményteli, szép új világ – XXI. század. Gyanítottam, hogy ez lesz. Gondolom, sokan voltunk így ezzel.

Ha ennyi év után semmi egyebet nem tanultam meg, azt bizton tudom: az ösztönöm pókháló fonala már a kezdetektől döglegyekkel volt teleaggatva. Ilyetén meg se lepődtem. Nem vártam csodálatos képeket, egymás mellé ülő vadállatokról. Nem. A hiéna sosem telepszik az antilop szügye alá, ahogy a héja se nézi tétlenül a postagalambok röptét.

Mi van helyette? Őszintén megmondom: nem tudhatom, kinek miként kell védekeznie. Az sem biztos, hogy a sok okos javaslat bárkin bármit is segít. Azzal sáfárkodom, ami adatott. Nem, vagy már csak ritkán nézem a híreket. Kommentálni sincs kedvem, mások ki- és beírásait véleményezni: vitatkozni meg pláne.

Az álmaimon tutajozva, fokozatosan haladok egy ismerős, ligetes zsombék felé. Oda, ahol az ősszel együtt a tavasz is már csak általánosságokat hordoz. Oda, ahol a természet évről-évre megalkotja, majd elpusztítja a tökéletességet, ahol szinkronba kerül a szellem a valósággal, hogy bizonyossággá váljék a feltámadás dicsősége. A végtelenségben van egyféle megrendítő erejű zártság. Kishomok hétmérföldes rabsága nem teher. Tündöklő a pusztaság. Sosem zúg harsogva, nem szokott kacéran hívogatni, nem játszik velem és legfőként nem bánt, mert a Járás peremén nem fáj semmi. A horizontot beterítő legelő fűtengerén csak a Tiszáról fújó keleti szél kaszája suhog: eldönti a fűcsomókat napszállatnak, Csantavér irányába.

Lehetnek eszelős hódító háborúk, a fölgömbbe döfött gombostűk nem fejeznek ki semmit. Ellenben a kishomoki halványsárga levegő minden lélegzetvétele arra emlékeztet, hogy az élet összes keddje és hétfője is ünnepi áhítat.
Széttéphető a hallgatás, szétrobbantható a csend, de ott a pusztulásnak a valóság ad majd megint egy új életet, eszméletlen, boldog körforgásban, amiben az ember már a saját sorsát nem látja áramolni, csak szerencsés esetben érzi, hogy ő is része ennek a végzetszerű felszabadulásnak.

Két hete megálltam a dűlőút kezdeténél. Sirályok hóka foltjai imbolyogtak az ártér irányába. Az ég felé fordítottam az arcomat és önkéntelenül a magasba emeltem a kezem, mintha meg akarnék kapaszkodni valamiben.

A VIRÁGOS HAJÚ LÁNY

 

A szomszéd lány. Igazából nem is lány, hanem nő, de kortalan. Egymaga él, szegény. Isten bogara. Mindig virág van a hajában, és néha, mikor a Bethlen utcán elhaladok mellette, hallom, hogy magában dúdol.
Emlékeztet valamire. Ez a virágos hajú nő az egész világot szereti. Ha a világ nem áll szóba vele, arrébb lökdösik, meg is vetik, ő vállat von, és tovább szeret, érez, rajong, akár a háziállatok. Az igazság jut róla eszembe. Hogy az igazság ilyen állhatatos, egyszerű és mégis sziklaszilárd hittel teli. Megy ez a névtelen nő a szürke térben és piros rózsa világít a kondor hajában. Bárcsak minden nap látnám!

Pósa Károly: A VÁROS

 

A város - festményem
50 x 70 cm, vászon

Augusztus van.
Bizonyos szavak múlhatatlan
drámaisággal képeket festenek vászonra,
elindítanak deres látomásokat,
s míg a nyár díszletei nők hajában fürdenek,
az érzékek örömei egyre csak változnak.

Mondom, augusztus, a városban.
Ahol az aszfaltozott lány hasfal kék piszkát
az utcán szétfröccsenő színes olaj tincseket
gyáván tükrözik a betonra loccsant tócsák,
s a bitumen vállakon nem érezni az ízeket.

Hiába szól hangosan az élet:
A város füstjeiben, gőzeiben nincs sziluett.
Az utcák vénája bordón vemhes, nyűg, teher,
a nőkről beszél, ám amúgy az Istenre gondol
a kanyar szemöldök ívében egy izzadt ember.

Vágyódik és emlékezik a kép.
A kicsiny, térszerű, húsos karmazsin ajkakra,
a lesütött ablakszemekre, violaszín felhőkre,
hol létünk jogán, roppant erők lappanganak,
a sugárutak ölén, egész életünk okán.

A közterek hanghordozása alt,
tülkölő autócsorda vonul a hónaljban.
A csípő lágy árnyéka itt elömlő tenger,
mindenki siet valahová, mindenki bajban van.
Ilyen, ha nő a város: este, délben és reggel.
Augusztusban.

 

Pósa Károly: HUSZÁRÉNEK

Majd ha a mandula virága fölfakad, lovam lesz – dalolom,
elmém körül ügetni fog szilajon, rokonná válik velem.
Nem vár többet semmi parázsos, hamuvá rongyolt fájdalom,
mögöttem a múlt pora, fölöttem majd pogányvér felhő lebeg.

Majd ha a szél a kanális búra ömlő szavát megcsitítja,
szívhanggal, tisztán, lágy kovásszá olvad az égi tengerrel,
jég szemfedővel a homlokom lesz szépen, értőn megsimítva,
a világom titka egy remetelak sarka – leírni is alig merem.

Majd ha kengyelvas kondul, mint tördelmes igék méla kolompja,
és az ellensarki fény a lélek görcsét egyszer felolvasztja,
vágy kantárt szorító emberként sem leszek jó-, sem rosszfajta,
célom csak egy lesz, a nyergem alatt puhított igazam malasztja.

Majd akkor a dűlők kanyarában fülelünk, kudarcos ébren,
és lovammal csillagokra lelünk a tiszai virágok között,
ingem rég ott hagytam a szagos kistemplomi sekrestyében,
így is azt hiszik, itt se voltam, az árnyékom innét elköltözött.

Pósa Károly: EBUGATTA

Kispiac alatt - festményem

A Járás pora halálos volt, bádog színű és gyógyíthatatlan,
a fény lobbant, megszakadt, ahogy nézett rám az a biciklis ember,
a hitem hinnem kellett, a pusztát tűz perzselte, mint ócska katlant,
mikor a Kustúr-út dűlőjén szembe jött velem az öreg Isten.

Az Isten ingje világlott kéken, a nézésében kétely tükrözött,
íriszében liliom sötétlett, hol tűhegyre tűzött bogárka voltam.
Láttam a folyón könyöklő párákat, az öbölben a sós ködöt,
és a régi lányok arcát kamillák pöttyözték sok-sok sárga foltban.

Nem tűnt szent jelenségnek. Rőt, foszló nadrágszárán csipesz lógott.
Ám kereke küllőin visszaforogtak az emlékek, peregtek…
Ő bámult, nézett merőn. Tán latolt: nem volt elégedett, sem csalódott,
s én álltam előtte mezítelen, mint egy kitagadását váró eretnek.

És már fájt is az utam, mi a Jézus Szíve szoborhoz zuhant,
és együtt voltunk megint, a Deszka, a Spörge, vállamon az ásó,
mikor gázárkot túrtunk, akác szagú nyárban levetkőztem magam,
gyöngéd nap sütött ránk, és szólt a nagytemplomi harangszó.

És átbuktam újból a móló alatt, iszap és homály vett körül,
idegen nagyváros aszfaltján, platánok közt levegőt tüdőztem,
anyagi párlatom elillant, volt ki ezért sírt, volt, aki örült.
A ligeti fákhoz kócolt az álmom, hallgattam, higgyék – legyőztek.

És ott, a Kustúr-út égbe tűzött hajlatában, a sorsom villantott:
a voltból a leszt a biciklis ember-Isten szépen megmutatta.
Nem kárhoztatom sem őt, sem mást, mert ennyi és csak itt vagyok.
Olykor megszól a világ: furcsa lélek. Néha mondják: ebugatta.

 

 

NAPLÓ - 156.

Egyszerű az én történetem, akár a csapvíz. Áttetsző, világos.

Gyakran kacsintok kifelé. Időnként szeretek a világ szemébe nézni. Pislantok egyet, az idő pedig a röpke szemhunyás alatt is igazít valamit a környezetemen. Egy felhőfoszlány odébb megy, eltakarja a napot. Ismeretlenül új hangnemben kezdenek mormolni körülöttem a gépkocsik. A lépdelő nők teste néma muzsikaként újult bájjal ragyog, színt visznek az utca látványába, miközben a függönyös ablakok sarkaiba fokozatosan odakucorog az esték mélabúja. Mindez egyetlen pillanat műve. Épp csak becsukom a szemem, s mihelyt újra kipattan a szemhéjam, már egy másfajta összkép festi új gesztusokkal, széles ecsetvonásokkal, gazdag fantáziával a várost, az utcát, a korzót, meg a nem is túl messzi Városliget platánfa sorját. Egy szemhunyásnyi idő. Nem több.

Mégis más lesz minden...

A nappalokkal együtt az ébrenlét lilásra keni az alkonyat utáni sötétséget. Tegnap esett. Sűrű szálú, boldog, legelőket örvendeztető eső hullott alá, amitől illatos lett a levegő, mintha minden temetőbe hordott orgonavirág ezen az éjszakán együtt akarna sóhajtani. Későre járva, egymagam ballagva nagyokat tüdőztem a portalan frissességet. A tócsákat kerülgettem. Lármás csörömpöléssel jött a villamos, a pincér zárórát csinált egy teraszon, az éjféli árnyak pedig a mellékutcák szűkülő zugaiba húzódtak vissza. Fölvirágozott kedvvel mentem az éjszakában, kósza lélekként és mégis egyfajta céltudatossággal. A Thököly úton, Zuglónál fekete és fehér színeket láttam, jobbára sárgás öntettel, vörhenyes megvilágítással. A fények cukormáza tompította a szögleteket. Minden olyan valószerűtlennek és merészen mesterségesnek tetszett. A szélesre épített utca már megvacsorált, evett, szuszogott, emésztett és horkolt is. Távolabb egy redőnyt eresztettek le nagy zörgéssel. Sárgán, kikapcsolt rendszerrel villogtak a megfáradt jelzőlámpák, elcsitulóban volt a város forgalma, aminek nappali lázas, idegbeteg ritmusa éjféltájt úgy hanyatlik nyugovóra, mint nagybeteg a párnájára, ha megitta az altató orvosságát. Valami kergetett, űzött. Nem hazafelé mentem, hanem kifelé, egy vonatállomáshoz, az útkereszteződéshez. Ismerősként köszöntöttem a pohos hirdetőoszlopot. Álltam a tövében, mint régebben annyiszor. Aztán megérintettem a hengert és a vizes plakátok könnye ott maradt az ujjbegyemen. Egyedül voltunk. A kerekded oszlop a róla foncsorodó hirdetményekkel, meg én, a rólam csorgó esővíztől átázottan. Keresztülbámultam a csenevész kis tuja ágain, de a járdán nem jött senki.
Mást nem tehetvén, megsápadva ácsorogtam. Nem tudtam egészen őszinte lenni magamhoz sem, hát vártam, ahogy valami megfoghatatlan csodatéteményre szokás várni: telve félelmekkel, bizonytalansággal és a legbelül lappangva megbúvó szomorúsággal, mert egyedül voltam, és vasárnap volt, és hidegen világított a vizes aszfalt, és a múlt folyománya hűs, szenvtelen módon tarkómra illesztette halott tenyerét. Vacak ez az érintés. Arra intett, őrizzem meg a titkaimat, miként a szél fúvása vigyázza azok leheletét, akik már soha többé nem lehetnek velünk. Motozzak könyvek lapjain, hajdan aláhúzott sorokat olvassak újra, kergessek tovább álmokat, fehér halánték mögött lapuljanak meg a vágyak, és írjak, eső után, a fölszáradó pocsolyák magányáról, az ünnepélyesen telített élet közönyös perceiről, a véletlenekről és a szükségszerű csalódásokról, folyton csöndös belátással, ahogy gyóntatószékben vall a bűnös, aki visszanézi saját tragédiáját. Mert ahol nincs irgalom ott csak bánat van. És az sem az, hanem pusztán emlék.

Pósa Károly: TEJÚT

Éjfél is elmúlt, mikor eszméltem.
Kanizsán ütötték velem a vasat,
és visszaütött az akarat.
Tejútos a mankó.
Láttam magamat.
Nem voltam szép, csak a Tiszán átívelő
híd íve volt merész.

És néztem, ahogy nézhettem a dolgokat.
Álmodtam. A zsebemben végig
ott lapult a kárhozat.
Szerettem, ahogy szerethettem.
Kívülről nézve sem voltam más,
csak egy ember. Ember.

NAPLÓ - 153.

Szokásommal ellentétben a reggelit megismételve este megint elmegyek futni. Ezúttal muszáj. A szív kétszer kisütött tégla, az agy meg túlcsorduló szivacs. Egyedül a test valós anyagszerűsége konstans, noha a lenti ízületeknél tompa nyilallás jelzi – mulandó a dicsőség.  Ahogy leszáll az éj, mintha többet lélegeznék. Egyedül vagyok. A lépteimet nyújtom is, szaporázom is. A fölöttem összeboruló, óvatosan rügyező fák úgy sorjáznak a Ligetben, mintha valami ijesztően kezdődő mesében gonosz óriások gyülekeznének.

A csillagok az égbolt sötét ciháján állnak. Nem pislognak. Csönd van. Nagy a mozdulatlanság. Csak egy hirdetőoszlopról hámladoznak, omlanak a plakátok. Ismeretlen erő kapargatja le őket, aminek számos jelét észlelem. Miatta másként zsírosodik a föld, ahol a levelek rothadnak. Más a szegénység és az ostobaság összefüggése, ahogy másként hangzanak az elkiáltott szavak és másként folyik meg a vásznon a túlságosan fölvizezett festék is. Minden más. A tegnappal bezárólag a jelen idő végigheverte a napot, és most éjszaka van. Ez a mai nap is mindjárt bevégzi, itt az éjfél, s láss csodát: a holnap ettől a mostanitól is másabb lesz… Ez félelmetes. Érthetetlen.

A szám íze kicsit keserű. Sok mindent kilométerekkel és évekkel odébb hagytam. Bánt és mégsem. Hasztalan nyúlnék vissza értük. Azokon a húrokon ez a kéz már vajmi kevés akkordot tud fogni. Hát csak kullognak velem a régi dallamok. Közben, ha lehetne, egy nézésért odaadnám az eddig szagolt almáim összes illatát. Egy érintésért minden volt alkonyat színét. A bizonyosságért a hó puhasága járna. Így csak a húsom marad, meg ahogy fölénekelek magamban, a sétány mellett, a lámpa fényében. A régi dalunkat félhangosan kántálom. Azt, amelyikben hóka lovat vesz a szerelmének a szegény fiú.

Kissé távolabb az épülő múzeum tengernyi kirakata fényes. Az utolsó troli ragyogó nyíl gyanánt húz el mellettem. Odahaza – míg volt, közlekedett – a kanizsai sinóbusz járt ilyen ripacs kivilágításban, amikor átgurult a Körös fölötti hídon, aminek a talpfáiba még most is oda van billogozva a Ganz gyár szignója. Láttam, mikor a sínek között a kanálisból kifogott halakat bicskával pucoltuk. A cigányponty pikkelyei szétfröccsentek a meleg leheletű augusztusi alkonyatban. Szomjúhoztunk, ivóvizünk elfogyott. Viszketett a lesült, naptól cserzett bőröm. A folyóhoz érve letámasztottam a biciklimet, lehasaltam és a többiekkel együtt szürcsöltem a Tisza vizéből. Két pofára ittam, és a Slajc zsilipjénél a habos víz fehéren fröcsögött a nyári szürkületben. Aztán, ott és akkor is csak este lett. Színesen ragyogtak a csillagok, látszott a Tejút és a nádasból milliónyi béka vartyogott. Gyöngéd becézés volt az a régi éjszaka. Pedáloztunk haza. Boldogok voltunk. Alighanem én is.

Ez mind az igazság. Közöm pedig egyre kevesebb hozzá.
Elmúlt. Most más van.

Már nem csodálkozom és bosszankodni sem akarok.  Pedig valami szörnyű történik a világban, miközben én a Ligetben futok, a fák között. Fogyasztom a métereket, rakom egymás után a lépéseket, és próbálom fölfogni, amit nem nagyon lehet, mert mégiscsak egy ember vagyok, teljesen közönséges, ruhában járó, szakállat viselő, jó állampolgár, öröklött aggodalmak révén lüktető pulzussal, olykor meg sem tűrten, sok barangolással és kevés befolyással, akit rossz férfiként és hibákkal teletűzdelve kísértenek a bocsánatkérések. Futok, érzek. Veszett szenvedélyek.   

NAPLÓ - 148.

 

Rajzom a Mediterran sorozatból

Betértem a templomba egy pap prédikációjára. Ez is ritka, igényét éreztem. A pap lengyel volt, de magyarul misézett. Nem akartam bemenni a liturgiára, aztán mégis: kíváncsi voltam az igehirdetésére. Nem bántam meg, jól beszélt a tisztelendő úr. Nem volt olyan bántó hangnemben kenetteljes, mint egynémely „kollégája”, akiknek az ájtatos beszédei miatt kerülöm a szertartásokat. Ez a prédikátor jó volt. Igaznak tűnt. Arról szólt, hogy látatlanba is el kell olykor fogadni a jót, minden föltételt félretéve, mert az vezet az üdvösséghez. (Dióhéjban elmondva.)

Nekem az egészből az jött le, annyi volt az üzenet, hogy néha nem árt az érzéseimre hagyatkoznom. És ha azok azt súgják, hogy ott van valahol vagy a környezetemben lévő, hozzám közelebb álló valakinél a kegyelem, az én kérdéseimre a válasz, illetve bonyolult életem egyszerű kulcsát meglelhetem, akkor a legokosabb, ha bizalommal vagyok iránta, és igyekszem abba az irányba lépni, amerre az ösztöneim – átvitt értelemben az Ég – sugallata igazít. Enélkül csak sodrósás, bizonytalanság és tengernyi szenvedés van, sok bánattal, sok küzdelemmel. Ez utóbbi, mármint a küzdelem emígy is része marad az életnek. Ezt nem lehet elkerülni. Túl kényelmes is lenne. Ám nem mindegy, mennyi erőmet emészti fel a harcom. Lehet bölcsen is vívni. Lehetséges úgy járni azon a bizonyos hadiösvényen, hogy közben nem árt az ember másoknak, sőt egyféle szeretetet visz oda, ahol-akinél igény van rá. Azt nem tudom, mennyire tűnik ki egy-egy ember jelleme. Látszik-e rajta a vívódás, az, hogy küzdő alkat, netán renyhe, érdemtelen karakter. Gondolom ki-ki egyszerre foglya és ura is a saját személyiségének. Aztán odabent csatázik a jó a rosszal.

A belülről fakadó tusában szerintem elég jó vagyok. És az ilyesfajta szertelenség rásegít a bátorságra: nem arra, hogy oktondi módon mindenáron verekedjek magammal, hanem arra, hogy leküzdjem a nehézségeket. Ezek közül a legnehezebb önmagamat lebírni, a bennem tenyésző félelmeken úrrá lenni. A szerep és a jelentőség mértékének a helyes fölismerése fontos azon az életütem skálán. Ez az igazi merészség. Szembeszállni a veszedelmekkel, és a terheimet zokszó nélkül viselni. Nem szeretnék gyáva lenni, mert akkor egyben lusta és gyámoltalan kéne, hogy legyek. Az én döntésem a bátorságom foka, ami nem valami hókuszpókusz, hanem a tettekben megnyilvánuló akaratomé. És ebben jó vagyok, minden szerénytelenség nélkül elmondhatom. Ha nem így lenne, már nem is lennék. Persze, a bátorság mindig egyedi. Néha csak annyi, hogy elviselem a kudarcot. Vagy vállalom a hibáimat. Néha viszont egész meglepő dolgokra visz rá: ezek az életem fordulópontjaiból adódó vállalásaim. Ezek is dicsőségesek – elsősorban nekem. Segítenek magamat, az erőmet értékelni. Azt, hogy a mindenkori jelenvalóban hol a helyem a világban. Térben és szellemi síkon: mindenhogy.

Mert végső soron a szeretet, az elfogadás, a megbékélés is választás, és az meg a vállalás bátorságának a kérdése. Nyitott a tenyerem. Majd belerakja a kezét a sorsom. Ha elszúrom, akkor meg nem.

Kifelé menet könyvszekér állt a huzatos pesti utcán. Megtorpanásra késztetett. Életem teljességét a könyveknek köszönhetem. Minden gondolatom, a kedélyem, a tudásom és az ostobaságom is belőlük kiolvasva öltött testet, vált nyilvánvalóvá. A világ gyűlöletesebb lenne nélkülük. Sok boldogságot köszönhetek minden kedves és ellenszenves kötetnek is, amit valaha olvastam. Nézelődtem, a kínálatot studíroztam. Végül ráakadtam egy kedvemre valóra: Villon verseinek, balladáinak – nem a Faludy féle átköltés – összmagyar fordítására. Jócskán áron alul kommendálták. Kihagyhatatlan volt, kifizettem. Bitang erős szél kerekedett. Odahúztam, gyöngéden a kabátomhoz szorítottam a kis könyvet, mint elárvult szerető a kedvese levelét.

NÉHA(I) NAPJAIMON

Néha napokon...
a Tisza felett öröm csordul,
kócsag suhan és felhő dalol
irgalom száll
– ima és csönd honol.

A porondok fövenye szürke-fehér,
szétszórt szemcsés békességként
a part szépet nyújt, és szépen kér,
odébb, a város sziluettjén
az alkonyat ér utol.
Az árnyak pókvonala
nagyra nyúlik,
s míg a tegnapról álmodozok
a percről, ami folyton múlik
(a szombatokról és hétköznapokról)
a révület finom ívű tolla
gyengéden az égre rajzolja
a mennyet és a pokolt:

néha napokon...

Olykor-olykor...
az élet háló. A mosolya frivol,
hamis kéjnőként fölém hajol,
árnya is bánt
– szöget ver belém, lelakatol…

Tántorgás lesz az egyedülvalóságba,
föléledő és meghaló varázsban,
akár egy nyüszítő szinkópa:
fogak, állkapcsok, szőr és karmok
vedlett bordájú kutyák
ügetnek így a dűlőút porában
érzéketlen tortúra
ez egy sárban dúdolt fals énekóra
(közben egy bácskai nyárfasorban)
ahogy emelném szemem a holdra,
várnak vér- és tűzpróbára:
nem is egyszer, immár sokadszor.
Mindegy. Így is ember voltam:

olykor-olykor…

Időnként…
mint vádlott, majd ítélőként,
azt is be kell látnom, ami történt.
Hiába fáj
– legtöbbször esténként...

Igazat? Mit is felelhetek?
Lehajtom fejem. Fülelek,
az idő felel az unalom helyett.
Bár rólam – régtől sárba dobottan
egy kényelmetlen pózban
nem túl kirívóan múlik az ifjúkor
minden értelme, hevülete,
csak az emlék erőteljesebb.
Mikor megbántottak, lelöktek.
Miként öleltek idegenek.
(Egyszer tán szerettek.
Fölsejlik, érzem.
Mint a kisdedeknek
a tej színe, de illata főként.)

Időnként-időnként...

NAPLÓ - 137.

 

Tica, ma reggel

Vasárnap volt, főzni sem főztem, elkullogtam, ahogy szoktam. Lekéstem a hatoslottó befizetését, fél órát csúsztam. Fölöttem ingva, hallgatagon vonultak az októberi felhők. Kézzel csattintott táskákat hordtak az emberek, fontos dokumentumokat meg lim-lomokat cipeltek, ahogy jómagam is, csupa ócska dolgokkal vagyok terhelt. Amikor megüzenték mennyire fölösleges vagyok, és megéreztem, hogy igazából már lennem se muszáj, riadtan ráeszméltem, mennyi minden pusztán levedlett hiábavalóság. Megannyi odafagyott gondolat a szív tájékán. Ilyenkor mi mást tehetni? Kimentem jó későn az Ezredeshez: titkon megáldottam a fejfáját.

A nap leáldozásával a hold és a csillagok néztek utánam este, előbb Budán, a hegyoldal utcácskáin, aztán a koszos pesti oldalon véges végig a sugaruk simította a homlokomat, ahogy az elszenderedő platánfa soron mendegéltem, folyton fölfelé nézve a Damjanich utcában. Láttam is sok csukott ablakot, éppen eleget, sajnos.

Minden zárva volt, csak a kirakatok díszes mellénye világított. A trolibusz kábelein túl ezernyi csillag hunyorgott rám, pompás rajban, füzérben virítottak. Csak merem remélni, hogy tényleg a Fiastyúkot olvastam ki közülük. A Göncöl már nem kihívás, ellenben a Dél-keresztje nagyon is az: a bakancslistámon váltott helye van. Egyszer, csak egyszer láthassam, akárcsak Montanát. Utóbbinál azt se bánnám, ha akadna pár rendes indián, lehetőleg ne varjúk, hanem l’akoták. Énekelnék nekik egy pár Cseh Tamás nótát. Tüzet raknának, körbeülnének. Háttal állnék a holdvilágnak, elvégre az Ezredesem nevelt, nem magának, másoknak. (Az Ezredesem háza már a mennyek országa, ott vidul a többiekkel együtt, miközben ez a földi világ egyre vénül, az ifjúság csillogása megkopik, és immáron csak abban lelni örömet, hogy a hajnali pókháló illegeti magát a szoba sarkában.) Szép is lenne a prérin ébredni.

Itt azért minden másként van.

Mély fekvőhelyemül a lenti heverő szolgál, nyitva az ajtó, résnyire. Nem látogatót várok, ámbár ha Jézus nyitna rám mezítelenül, kékre didergett lábbal és éhesen, menten fölkönyökölnék, befogadnám. Van két puha párnám. Az egyiken reggelente ott a kezem melege, ahogy fogom, ölelem. Álmaim illata van abban, szerte-széjjel szórva a lakásban a múlt foltjai, darabkái, amiktől éjjelente föllobog az egyedülvalóság fénye. Néha fölvirágzik tőle a szív, hogy utána elhervadjon. Ezek mind csupa-csupa fénybe szőtt történetek. Váltogatják egymást, lámpássá válnak a régen megtörténtek, átminősülnek az éteri fényben, a másfajta ragyogásban. Az alvó léleknek nincs se ebédje, se vacsorája, csak ritka öröme és sűrű bánata van. Kinek-kinek a szerencséje méri, mit érdemel. Én ezt.

Körbe van rakva csönddel a szoba. Itt felejtődött a tenger az összes csillogásával: Herceg Novi promenádjával, a macedón kobzos zenével, miközben a fehér falakon a rajzaimról integetnek a sosemvolt városok, amiket úgy hagytam ott minden pirkadatkor, eszméléskor, mint a vándormadár, akinek fészkét rég elvitte a vihar. Imádság sem tartja meg őket, talán csak a lélek tüze. Látomásos órák jönnek esténként. Fekve, csukott szemmel hagyom, hadd sodorjon el a bódulat. Ilyenkor, tudom, megérkeztem. Ha kinyújtom a kezem, a jobbom vége ködbe szokott veszni. Álmaim nagykapujára lakat ha csattan, mint a parázzsal sütött eszméletlen ember, fölülök az ágyon. Másodpercekig szorítom az öklömet, keresem az igét, a bizonyosságot, muszáj szétszálaznom a túloldali világot az innensőtől. Ma a saját kiáltásomra ébredtem. Az ujjam fölfelé mutatott, és kellett pár porozva hulló perc, mígnem észhez tértem. A madár a takarómon ült. Nézett, acélkék szemmel. Őrzött álmomban, alighanem.