 |
| MP1B |
Valami tíz éve egyáltalán nincs tévém. Nem hiányzik. Le is szoktam róla. Ellenben van egy több mint húszéves tranzisztorom. Tajvani jószág. A feliratai régen lekoptak, fogalmam sincs mi volt a márkája, ki gyártotta. Nem egyszer, sokszor kint felejtettem az istálló melletti ablakban. Egy ideig jól tűrte a tűző napot, a hátsó udvarban fölverődő port, a téli-nyári nagy hőingadozásokat, de aztán egy jócskán mínuszos januáron megadta magát: azon a 2007-es fagyos éjjelen az állomáskereső gomb csévélője végleg beragadt a Kossuth Rádió középhullámú frekvenciájánál.
Nem bántam meg.
Életem része lett a Kossuth.
Idestova húsz éve mást se hallgatok. Ki sincs kapcsolva. Amikor megelégelem, csöndre vágyom, egyszerűen kihúzom a csatlakozóból. A készüléket én már nem bántom. Nem akarom piszkálni a nyűtt gombjait. Tisztelem a koráért, a nekem való szolgálatáért, a hűségéért, és a szerénységéért, hogy egy csöndös zugban meghúzódva is úgy tudott társam, nevelőm, egyetlen szórakoztató barátom lenni, hogy sosem kért érte viszonzásként egyebet, némi nedves kendős portörlésnél. Ébredés után, mosakodáskor, még beragadt szemmel, vakon tapogatódzva a kábelját bedugom a konnektorba. Ez már rutin.
Immáron évtizedek óta nekem nem a kelő nap sugara hozza el a pirkadatot, hanem a hajnali műsorsávot indító akkordok, ami után a Határok nélkül adásában a Kárpát-medence minden szögletéből ismerős magyar hangok köszöntik rám a virradatot, hogy következzék a Gazdaműsor, amely révén a gyümölcsfák ápolásától indulva a balatoni halászaton át a pusztaegresi parasztok ügyes-bajos gondjaiig értesülök az ország dolgosabbik, és hasznosabbik felének a mindennapjairól.
És aztán fölbúg a Krónika szignója, kisvártatva a Sportreggelé, majd következik az én kedvencem – a Hajnali gondolatok. Utóbbi egy pár perces etűd csupán, ahol mindig egy ismert, vagy kevésbé ismert ember olvassa fel valamilyen aktuális téma köré szőtt véleményét. Ez mindig egy kitüntetett mozzanata volt a kezdődő napomnak. Iránymutatóként hallgattam, napi támaszomul szolgált, mert olyankor sok esetben ima helyett is tartást adó mondatok hangzottak el. Hétköznaptól vagy hétvégétől függően sorjázott a többi műsor, délelőtt kilenctől A hely, ami oda is elvitt, ahol még sosem jártam, és kétséges, eljutok-e valaha, de a riportok, bejátszások révén mégis egész része lehettem egy bolondos főző fesztiválnak valami Isten háta mögötti somogyi zsákfaluban, ahogy a tudósító tárlatvezetésével egy vízimalom belső szerkezetét ugyanúgy megismerhettem, mint a hortobágyi madárkórház áldozatos munkáját.
Nehéz szavakba önteni, mi mindenre tanított meg a Kossuth Rádió. A Vasárnapi újság szinte kihagyhatatlan része volt az ebéd készítésnek, miként a Harangszónál is parancsolat szerűen megtorpantam egy-két percre. Ilyenkor csaknem vigyázzállásban hallgattam az aznapi harangok, a település és a templom történetét Bőzsöny Feri bácsi baritonján, s folyton azt lestem, mikor fogom viszont hallani a magyarkanizsai Nagytemplom harangszavát, de sosem teljesült be a várakozásom. Ennek dacára, ezért, vagy tán emiatt minden nap továbbra is úgy keltem, hogy itt Budapesten csak valami organikus zavarból kifolyólag vagyok, a lelkem szabálytalanul zavarodott meg, pedig amott vár rám a Járás peremén a gazos Sheriff tanya, és a mólókhoz csomózott tiszai ladikokat nyaló hullámok még a nevemet kotyogják, mert itt, ebben az autó hordák által széttülkölt, hibákkal és igénytelenséggel rútított nagyvárosban sem élni, sem meghalni nem lehet. Délutánonként az Oxigén környezetvédő műsora szólt, az Esti krónika után pedig fölsírtak a hegedűk a Népzene rovatban és inkább kézfájdulásig vertem a taktust az íróasztalnál ülve, csak el ne bőgjem magamat. Voltak szelíd esték, éjjelek, Rádiószínházzal, Hangoskönyvvel, meg nagyszerű beszélgetős félórák világhíres, nagy tudású emberekkel.
Nemhogy a nevüket, a számukat sem tudom megmondani, hány rádiósnak vagyok hálás ezekért a gyönyörűséges időkért. Köszönet, Kossuth Rádió! Köszönöm!
Most egy napja elhallgatott a Kossuth.
A rosszakarat savanykás bosszúval megváltoztathatja a világot, de a világ már csak olyan, hogy a jóra fogékony.
Azoknak, akik némaságra kárhoztatták a Kossuth Rádiót nem fogok megbocsátani.
A Kossuth Rádió ragyogó szellemisége még mindig velünk lesz, mikorra ezeknek a lélektelen, szutyok embereknek már az emléke is elenyészik majd a politika mocskos küblijében.
