2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2021. december 20., hétfő

NAPLÓ - 148.

 

Rajzom a Mediterran sorozatból

Betértem a templomba egy pap prédikációjára. Ez is ritka, igényét éreztem. A pap lengyel volt, de magyarul misézett. Nem akartam bemenni a liturgiára, aztán mégis: kíváncsi voltam az igehirdetésére. Nem bántam meg, jól beszélt a tisztelendő úr. Nem volt olyan bántó hangnemben kenetteljes, mint egynémely „kollégája”, akiknek az ájtatos beszédei miatt kerülöm a szertartásokat. Ez a prédikátor jó volt. Igaznak tűnt. Arról szólt, hogy látatlanba is el kell olykor fogadni a jót, minden föltételt félretéve, mert az vezet az üdvösséghez. (Dióhéjban elmondva.)

Nekem az egészből az jött le, annyi volt az üzenet, hogy néha nem árt az érzéseimre hagyatkoznom. És ha azok azt súgják, hogy ott van valahol vagy a környezetemben lévő, hozzám közelebb álló valakinél a kegyelem, az én kérdéseimre a válasz, illetve bonyolult életem egyszerű kulcsát meglelhetem, akkor a legokosabb, ha bizalommal vagyok iránta, és igyekszem abba az irányba lépni, amerre az ösztöneim – átvitt értelemben az Ég – sugallata igazít. Enélkül csak sodrósás, bizonytalanság és tengernyi szenvedés van, sok bánattal, sok küzdelemmel. Ez utóbbi, mármint a küzdelem emígy is része marad az életnek. Ezt nem lehet elkerülni. Túl kényelmes is lenne. Ám nem mindegy, mennyi erőmet emészti fel a harcom. Lehet bölcsen is vívni. Lehetséges úgy járni azon a bizonyos hadiösvényen, hogy közben nem árt az ember másoknak, sőt egyféle szeretetet visz oda, ahol-akinél igény van rá. Azt nem tudom, mennyire tűnik ki egy-egy ember jelleme. Látszik-e rajta a vívódás, az, hogy küzdő alkat, netán renyhe, érdemtelen karakter. Gondolom ki-ki egyszerre foglya és ura is a saját személyiségének. Aztán odabent csatázik a jó a rosszal.

A belülről fakadó tusában szerintem elég jó vagyok. És az ilyesfajta szertelenség rásegít a bátorságra: nem arra, hogy oktondi módon mindenáron verekedjek magammal, hanem arra, hogy leküzdjem a nehézségeket. Ezek közül a legnehezebb önmagamat lebírni, a bennem tenyésző félelmeken úrrá lenni. A szerep és a jelentőség mértékének a helyes fölismerése fontos azon az életütem skálán. Ez az igazi merészség. Szembeszállni a veszedelmekkel, és a terheimet zokszó nélkül viselni. Nem szeretnék gyáva lenni, mert akkor egyben lusta és gyámoltalan kéne, hogy legyek. Az én döntésem a bátorságom foka, ami nem valami hókuszpókusz, hanem a tettekben megnyilvánuló akaratomé. És ebben jó vagyok, minden szerénytelenség nélkül elmondhatom. Ha nem így lenne, már nem is lennék. Persze, a bátorság mindig egyedi. Néha csak annyi, hogy elviselem a kudarcot. Vagy vállalom a hibáimat. Néha viszont egész meglepő dolgokra visz rá: ezek az életem fordulópontjaiból adódó vállalásaim. Ezek is dicsőségesek – elsősorban nekem. Segítenek magamat, az erőmet értékelni. Azt, hogy a mindenkori jelenvalóban hol a helyem a világban. Térben és szellemi síkon: mindenhogy.

Mert végső soron a szeretet, az elfogadás, a megbékélés is választás, és az meg a vállalás bátorságának a kérdése. Nyitott a tenyerem. Majd belerakja a kezét a sorsom. Ha elszúrom, akkor meg nem.

Kifelé menet könyvszekér állt a huzatos pesti utcán. Megtorpanásra késztetett. Életem teljességét a könyveknek köszönhetem. Minden gondolatom, a kedélyem, a tudásom és az ostobaságom is belőlük kiolvasva öltött testet, vált nyilvánvalóvá. A világ gyűlöletesebb lenne nélkülük. Sok boldogságot köszönhetek minden kedves és ellenszenves kötetnek is, amit valaha olvastam. Nézelődtem, a kínálatot studíroztam. Végül ráakadtam egy kedvemre valóra: Villon verseinek, balladáinak – nem a Faludy féle átköltés – összmagyar fordítására. Jócskán áron alul kommendálták. Kihagyhatatlan volt, kifizettem. Bitang erős szél kerekedett. Odahúztam, gyöngéden a kabátomhoz szorítottam a kis könyvet, mint elárvult szerető a kedvese levelét.


1 megjegyzés:

Kósa Márta írta...

Köszönöm, jó napindító!