A szürke kisembereknek sosem volt könnyű dolguk. Mindenféle rendszer bedarálta őket. Se nem fehér, se nem fekete. Elképzelem 2021 aktuális, szürke Nyúl Béláját.
Szegény, gondolom már hetek óta kapkodja
a fejét, ugyan hol talál négert, akinek Budiszaván megcsókolhatja a lábát? Szabad-e
ezután fekete-fehér figurákkal sakkozni, hívhatja-e királynak a vezért, vagy a
királynőből drag queen lesz eztán, a sornyi parasztból meg féltáglát
hajigáló tüntető antifa? Lesz-e még mersze valakinek Mark Twaint olvasva
megismerni Huckleberry Finn és a szökött néger Jim filozofikus dialógusait? A
Negro cukorka is kifehéredik? Netán a Fekete Lyukakat is más névvel illetik
majd a csillagászok? Szabad-e a jövőben klasszikus zenét hallgatni, vagy majd
arra is ráfogják, hogy túl kizárólagos, mert Bach, Mozart, Csajkovszkij vagy
Chopin kortársai között kevés afrikai komponista ismerte a kottát. Most
egyetlen megfelelési kényszerben szenvelgő haladónak, demokráciától aléltnak
sem lennék a bőrében.
Mikor őket nézem, eszembe jut egy régi
szatíra, ha jól emlékszem Tabi írt valahol a májerkodó garami Dávidról, aki a felvidéki
Garamszegről elcuccolt Óbuda sváb negyedébe. Jól akart járni, 1919-ben beállt a
kommunisták közé, ezért mikor Horthyék megjöttek, neki pucolnia kellett, meg
sem állt Bécsig. Ott aztán alaposan megverték, mert a Leopoldstadt környékén az
ottaniak utálták az óbudai svábokat. Dávid tovább menekült Düsseldorfba, ahol
megint alaposan ellátták a baját, mert mégiscsak osztráknak tűnt, elvégre
Bécsből jött. Mikor Hitler került hatalomra kivándorolt Düsseldorfból
Franciaországba, ahol szintén megruházták, lévén még a neve is német volt.
1940-ben francia földről is tovább ment Angliába: ott sem hagyták békén, az
angol nacionalisták a kontinensről jött ősellenség franciának gondolták, akkurátusan
elagyabugyálták. Már alig várta a háború végét, Angliából visszatelepült a
szülőfalujába, Garamszegre, de ott meg félholtra verte a Hlinka-gárda, elvégre
magyarnak számított. Ráadásul kitelepítették Magyarországra, ahol megint
megverték, mert ott már szlovákként néztek rá görbén. Vagyis a kis, kopasz
Dávidot végigpofozták Európán át, ezért végül úgy döntött, elege van,
kivándorol Izraelbe. És ott agyon is verték az arabok.
Eddig a történet.
Akik most nagyon nagy lelkesedéssel
csöndben maradnak, miközben a világ boldogtalanabbik fertályán az őrület ül
tort a normalitás koporsóján, nem látják, mivé romlik a jövő. Nem csak az
enyém, a miénk. Az övéké is. A falig hátrált a normalitás: tombolnak a
pusztító erők.
Egyelőre az a narratíva, hogy bizonyos
köröknek mindenre joguk van. De tényleg, szó szerint mindenre. Senki sincs, aki
tudatná velük: hoppácska! Azért az elszabadult jogok mellett nem ártana, ha
lennének bizonyos kötelezettségek is! Hisz így kerek a világ. Majd, ha a „jogom
van” elmebajának dackorszakát felváltja a „nekem kötelességem is van” világa,
akkor nézhetünk szembe a jövővel, egyébként nem.
Egy öntudatos, felnőtt ember a saját
értékrendje mentén miről ismerszik fel?
Képes önálló döntésekre. Életvitelét tekintve összeszedett, van állása, munkája, fizetése. Önmagát a lehető legnagyobb mértékben anyagi függetlenségben igyekszik tartani. Önálló, autonóm alkat, saját tapasztalataiból kiindulva a világképe legkésőbb 40 éves korára kiforrott. Van felelősségtudata: áldozatkész, mert van családja, akikről gondoskodik. Érdeklik a közösségében zajló folyamatok: nem öncélúan, légvárban él, hanem véleményével – és ami fontosabb – a cselekedeteivel erősíti a közösségét. Mindezért nem vár köszönetet, nem érdeklik a plecsnik: az a jutalma, hogy amit csinál, annak nyomán eredmények születnek, amik egyformán szolgálják az adott közösség minden tagját, hasznosak mindenkinek. Munkáját a lehető legbecsületesebben végzi, iskolai végzettségén túl is képezi magát.
Erkölcsi mércéjének a hite ad támpontot.
Megvesztegethetetlen, törvénytisztelő, ismeri az alázat és a szerénység
fogalmát. Modorában hordozza az egyszerűséget, a tiszta jövőképét. Van igénye a
kultúrára, és van igénye a környezete jobbítására. Tiszteli a rendet, a
törvényeket betartja, mentes a jó erkölcsökbe ütköző mindenféle tevékenységtől.
Ismerni ilyen embereket? Hogyne. A normális többség pont így viselkedik, így
érez, és így is dönt, amikor felelős választás elé állítják. Mérlegel, és dönt.
A mi délvidéki sorsunk ezeken a
felelősséget vállaló embereken fog múlni.
Én kifejezetten örülök neki, hogy
mindaz, ami most történik a nyugati féltekén sokunknak már nem értelmezhető
XXI. századi alternatívaként. Az nem fáj, hogy akadnak mifelénk is páran, akik
még nem értették meg, miről van szó. Akárhogy lázadnának ellene, a megoldást
mindenképpen a rend iránti ragaszkodásban és a szigorú követelményrendszer
megszilárdításában kell majd megteremteni.
Majd, akik terveznek, építenek, és adni
akarnak, azoknak lehetőségeket kell nyújtani. Akik utódokat nevelnek, azokat
segíteni kell. A sanyarú helyzetben lévőknek elsősorban hitet, keresztény
értékrendet kell majd adni, s csak másod-, harmadsorban segélyt, mert az
ingyenélés nem lehet követendő példa, a naplopókat mindennapi munkára kell
szoktatni, a bűnöző életformát folytatókkal pedig kíméletlenül le kell
számolni. Nem börtönhotelekkel „sújtani” őket, hanem kényszermunkával.
Akkor majd rend lesz. Ami elhozza a
jövőt, és az egészséges lelkületet. Elvégre rend a lelke mindennek.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése