Azt nem állítom,
hogy a város kifosztott
- mindig maradt
csók-halál pillanat
a megállóban,
egy felkacagó idegen,
festett ajkak,
kék és vörös pihés
szárnyak csattogtak,
itt hideg a vére
a kőrisfa korlátnak,
alvad a seb tenyéren,
néhány nő tekintete
(bent ragadt,
mint szög a falban)
megyek el hajnalban,
de nem nézek vissza
nem, nem szabad,
aki elindul nem hátrál,
őneki az elöl is hátul,
rossz mozdulatból is tanul
illemből és dacból.
Az esti liget néma,
süket az ember hiánya,
igen, idegen ez az űr:
pardon, hangok jönnek
(nem vagyok egyedül?)
volt már hogy szóltak,
és értettem és megtettem,
de a temetett barátok
nem maradtak velem,
másféle jelenbe költöztek,
vigyáznak rám most is
(a melegükből élek)
bennük a Tisza fái,
bennem az emlékek
ágai kanyarognak fölfelé.
Akár az elrontott mondatok,
ágaskodnak a döntések,
keresztek közé szédültek
a visszafogott kérdések,
amiket az idő eltemet,
lekopnak a rangok-nevek,
csak a varjak, azok a varjak
a csőrükben idő-dióval
dolgoznak serényen
az én emlékezetemen,
közel jönnek, néznek,
ott égek a szemükben,
bennük fényláng van,
nem olyan, mint a városban,
mikor jobb árnyékba lépni,
a múltunk pengéje elől,
legyen hát irgalom-oltalom,
hogy leírjam végre,
majd egyszer talán
jó helyen elsuttoghatom
az összes száradó,
sok év óta némaságra
kárhoztatott mondatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése