Míg
Bácskában
jártam,
a
felhőket szerettem.
Odébb mentem
egy lépéssel.
Dalos
és szomorú
percekbe,
éhomra,
zöld
kabátban,
inkább félreálltam.
Attól kezdve,
reggelente
lopakodó félhomályban
álmaimat
palackba gyűrtem.
De
a
látomások
– ingereltek.
Ki-kibomlottak
a levegőben.
Azóta
a
szoba mélyén,
sápatag fekvőhelyemen,
(ott,
ahol még Te is félnél),
decemberi
dologidőben
nyesett lámpafénynél
a
világom
észlelése
utazik
sosem volt tengeren.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése