Csömörig vagyok az év végével. Mintha egy könyvet olvasnék, aminek az utolsó oldalainál tartok. De ez a kötet már a közepénél is unalmas volt: gyakran át kellett lapoznom, ugrottam epizódokat, buktam rá késő éjjeleken valamelyik gyűrött lapjára, miközben fáradt fejemre rábólogatott az olvasólámpa hatvanas fénye. Volt, hogy aláhúztam belőle valamit. Nem sokat: egy-két sort. Egy tetszetősebb jelzőt, amit megcsodáltam. Megszamárfüleztem egy újra olvasandó izgalmas oldalt. Ceruzával átsatíroztam néhány érdekes gondolatfoszlányt, hátha egyszer majd tovább tudom hizlalni őket. Egy nő neve mellé csillagot raktam, mert emlékeztetett egy másikra, aki fájdalmat okozott, vagy esetleg megvigasztalt. Egy kis semmiséget próbáltam megjegyezni ebből a sok újat nem adó idei kiadványból. Ez minden, amit elérhettem.
Jellegénél fogva ez az olvasmány nem volt kalandregény. Olykor ugyan a remény fölpislákolt a sorok között, amit aztán gyorsan lelohasztott valamelyik mellékszereplő viselkedése, az, hogy sosem hangzott el a szájukból a bocsánat szó. Ettől függetlenül iparkodtam megfontoltan olvasni. Ráérősen böngésztem, mert az időm tengernyi. Másom sincs, csak időm. Minden mást csak a tökéletlenségével szemléltem, vonogattam a vállamat, hitetlenkedtem, mert sűrűn láttam olyasmit leírva, amihez már szavakat se találtam. Hatásvadász könyv volt az idei esztendőre rám rótt kötelező olvasmány. Ismeretlen szerző írta, de mintha nekem szánta volna. Olykor az volt a gyanúm, rólam lett mintázva az időnként felbukkanó figurák egyike, aki tevőlegesen nem játszik nagy szerepet a könyv cselekményében, de ha feltűnik egy-egy fejezetben, akkor mindig tanulságos csattanóval végződik az epizód.
Hónom alatt a kis könyv. Gyalogosan közlekedek. A lábam visz. Megyek az utamon. Ismerősek a sarkok, a kapualjak. Az ázkolódó hirdetőtábláknak mintha a tapintásukat is tudnám már, miközben a nyílt út aszfaltjáról visszaverődő lámpa fénye telítve van ünnepélyes csillogással. Szürke és kék keveréke az úttesten ötvöződik. Az útburkolati jelek, a világos vonalak csak fakó nyalábként virítanak: szaggatottak, telítettek – vegyesen. Amott egy roller van feldöntve, döglötten hever a járdapadkán. A városból hozzám érnek, ide hallatszanak a különféle hangok. Egyszerű a napom, akár a most is hulló eső. Csak egyfélén történik minden: föntről lefelé. Átadom a vízcsöppeknek az arcom, és míg a december végi hideg permet a kinyújtott tenyeremen csillog, megsimítom hűlő homlokomat, és a platánfa sor mellé fordulok. Szemben a kivilágított ablakok. A függönyök mögött emberi sorsok, életek. Néhol csak a csillárt, a plafont látni az utcáról. Máshol egy keretezett festmény, egy polc is kikukucskál az év végi homályba. Úgy érzem, mintha azoknak a belülről sosem látott bérkaszárnyáknak a mélyén valaki folyton fohászkodna.
Az utcán a szagok üdék. Nincs por. Közel a park. Az évszázados gesztenyefák őrt állnak a többsávos út mellett, ahol a csordában guruló gépkocsi-karavánnak sárgán világítanak a reflektorai: dúskál a fényük, penge szeleteket hasítanak ki az éjszaka fekete tortájából. Ilyen, és ehhez hasonló tájleírások vannak az idei kötelező olvasmányomban. Mellettük karakterek, jók, rosszak, meg gyáva, megalkuvó bekezdések, kemény, igaznak tűnő parancsszavakkal. Becsukom én ezt a könyvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése