"Ha
meg akarod tudni, hogy ki uralkodik fölötted,
elég kideríteni, hogy kit nem
szabad bírálnod."
(Voltaire)
(Voltaire)
Magyarázattal kell indítanom, jóllehet
magyarázattal kezdeni egy írást nem valami szerencsés publicisztikai húzás.
Mégis muszáj, hátha akadnak olyanok,
akiknek a címben szereplő német eredetű szó fejtörést okoz.
A der
Prügelknabe főnév. Jó egy évszázada a kifejezés még benne volt a magyar
köztudatban. Szó szerint pofozófiút
jelent. ( Hogy mennyire ódivatú kifejezés, azt jelzi a gépem: már a World
szövegszerkesztő program sem ismeri föl. Menten aláhúzta nekem.)
E rút, szögletes sváb szó hangalakjától
csak a tartalma visszatetszőbb. Ugyanis a pofozófiú egy hajdani szerepkör, vagy
ha tetszik foglalkozás volt. A nagyon gazdag úri fiúkat, a királyfiakat, a
hercegeket, a bárók csemetéit, majd későbbiekben a mágnások ivadékait odahaza,
fogadott professzorok tanították. Mivel a momentán dívó, a tanítványnak mindent
megengedő, a diákot agyonszerető, puhány, szabadelvű rizsán tartott oktatási
rendszernek akkoriban még neszét sem vették, a régimódi oskolázás szerves
részét képezte a testi fenyítés. Poroszosan. Szépen. Pálca, pofon, hajhúzás. Und
so weiter. (Őszülő halántékúaknak nem kell taglalnom a különféle módszerek
mikéntjét, hisz még én is kaptam átszállóst az osztályfőnökömtől, akkorát, hogy
a fal adta a másikat. Ezúton is köszönöm neki. Egyrészt: megérdemeltem.
Másrészt: megjegyeztem egy életre, miért részesültem benne.)
Amikor a lusta úri fiú nem tanulta meg a
leckét, vagy rosszul felelt, a tanára nem neki adott nyaklevest, hanem a mindig
kéznél lévő pofozófiúnak, aki – szerencsétlen – egyebet mit tehetett: tűrte
szegény, hogy más hibájából őt büntetik, őt ütik. Ez volt a dolga. Elvégre a
kékvérűnek, a nemesi növendéknek kijárt az érinthetetlenség biztonsága. Hát: nem
állítom, hogy könnyű kenyérkereset lehetett prügelknabenak
lenni.
Azt sem állítom, hogy momentán könnyű
rezon a bácskai világoskék ég boltozata alatt meghúzódni.
Mindazonáltal Kanizsán élve abban a
városban lakni, ahol három templomra vagy harminc kocsma jut, pompásan rá lehet
ismerni a hétköznapi dolgok értelmére. Itt a nagy ügyek távoliak. Csak akkor
számítanak a székesfővárosok hírei, a politikum ketrecharcai, meg a potensnek
mondott emberek megnyilvánulásai, ha nagy néha a bennünket érintő dolgokra is
hirtelen fény vetül. Olyankor, mint tavaszi napsugártól a párkányra dermedt
légynek, a jó kanizsaiaknak is megjön a kedvük. Olyankor a többség megáll egy
ásónyomra, mert a jövője senkinek sem annyira közömbös, senkinek sem annyira
olcsó, mintsem megengedhetnénk másoknak, hogy helyettünk, de rólunk, vagyis a
sorsunkról sok malaszttal fölkent urak, pecsétgyűrűs kézzel ugyan, ám mégis lószarral
gurigázva vessenek kockát.
Prófétákkal köszönjük, el vagyunk látva.
Okos filozófusokból sincs hiány, ám mostanában mintha a költőkből deficit lenne.
Biztos azért, mert nincs rá költség, „hogy
azt a verset heten költsék”. Hát: megy a polémia a Bácskában. Mi lesz
velünk, ha…? Olyan szegény még sosem volt senki, hogy legalább kósza ötlete ne
lenne arra nézvést, merre kéne ellépnie, elhajolnia, ha pofont vár szemből.
Mert nagyon úgy fest, a taslit már belengették. Szép, svungos, csattanós lesz,
ha idejében ki nem térünk előle. Ha nem hárítjuk blokkolva. Vagy ha netán meg
nem kontrázzuk.
Tegnap történt: bájos kis hírmorzsa
esett le a belgrádi politika kerekasztaláról. Egy bizonyos Axel Dittman nevű
úr, aki történetesen Németország Szerbiába akkreditált nagykövete, azt találta
kinyilatkozni, hogy az őáltala képviselt állam és kormány számára
elfogadhatatlan az országhatárok újrarajzolása a Balkánon. Hozzátette:
rendkívül veszélyesnek tartja az ezzel kapcsolatos államvezetői
nyilatkozatokat. Noha nem mondott neveket, aligha kétséges kikre gondolt. Jobbára
azokra a vezető albán politikusokra, akik miként a múltban, úgy manapság sem az
udvarias visszafogottság, a mások érzékenységét akceptáló jó modor
megtestesítői. A Nagy Albánia tervét nyíltan hangoztató pristinai meg tiranai
politikusok, a német okvetetlenkedést hallva gondolom zavart értetlenséggel
előbb pislogtak néhányat, mielőtt hangosan kacagni kezdtek volna. Nekik áll a
zászló, tisztában vannak vele. Tehát nagyon nyugodt szívvel teszik tovább a
dolgukat. Akiknek az USA hallgatólagos támogatása mellett az idő a legnagyobb
szövetségesük, és akinek csak egy lepkefingnyi külpolitikai súllyal bíró
Brüsszel aggályaitól kell tartaniuk, azok kényük-kedvük szerint tehetnek meg
pofázhatnak bármit. Akár – mint arra már példa volt – sajtótájékoztatót is tarthatnak
a jövőben körvonalazódó Nagy Albánia térkép előtt. Nem érdekli őket Szkopje
vagy Podgorica köhögése, amiért Macedónia és Montenegró szuverén területeiből jókorát
kikanyarítva a két szomszéd nép fővárosát is hozzácsapták a minden albánok álmának
tekintett reménybeli országhoz. Attól sem riadoznak, hogy mindez egy újabb
balkáni vérfürdő rémképét vetíti előre. Vonogatják a vállukat: ha ez az ára,
hát ez az ára, kérem szépen. Nem lehet potyázni, semmi sincs ingyen. Koszovóra
is várni kellett kicsit, de az a néhány évtized, míg kiszülték a szerbeket –
megérte. Ámbár, volt egy kisebb, lőporfüstös epizód, patakvérrel, de az ortodox
és muszlim temetőkben egyformán fehérlő fejfákon megkoptak az elesett hősök
nevei, fakul az emlékezet, a fájdalom, a gyász sajgása fokozatosan múlik az évek
során.
Bármit mondhat a fényességes tekintetű
európai adminisztráció. Az albán kocka el van vetve. Semmiféle bürokratikus
brüsszeli nyöszörgés nem fogja azt megakadályozni. Régtől tudott, amit a minapi
egy hetes macedóniai körutunk tapasztalatai csak megerősítettek: a Balkánon
nincs lejátszva semmilyen meccs. Forr a katlan. Háború lesz. Egyaránt
hangoztatják macedónok, albánok: valami készül. A türelmetlenebbje már most
kezdené, úgy vannak vele, legyenek mihamarabb túl az egészen, hisz a térséget
lángba borító konfliktusok az évszázadok folyamán szinte menetrendszerűen
érkeztek. Óramű pontosságával meg lehetett jósolni, mikor dörren el újból egy
régtől dugdosott puska, mikor lőnek megint bele egy lakodalmas menetbe, vagy
melyik felekezet szentélyénél és miként fog robbanni a bomba.
A meg nem nevezett albán politikusokat
nem szankcionálja az EU – így a már említett Dittman nagykövet úr. Noná. Mintha
a régi kottákból énekelne a nyugat. A boszniai polgárháborút is efféle óvatos
nyilatkozatokkal, sűrű fejcsóválással, kisztihanddal akarták megfékezni.
Tudható, milyen sikerrel. Amíg az Adriára nem úszott be az USA néhány repülőgép-hordozó anyahajója, amíg az ágyúk torka nem meredt a harcoló felekre, addig a
törzsfőnökök oda nem ültek volna a fess, domborzati térképpel terített daytoni
békeasztal mellé. Most nincs semmiféle külső fékező erő. Csak egy-két
férfiparfümös aktakukac nyafog, berzenkedik. A hónuk alatt vitt iratcsomó nem közép-hatótávolságú
föld-föld rakéta, csótányt sem lehetne agyoncsapni vele.
A Balkánnak, az elbaltázott XX. század
politikai prügelknabejának megint elkezdett viszketni a tenyere. Érik az a pofon. Nagyot
csattan majd Európa arcán. Szomorú tény, de tény: az is megérdemelt lesz.
A
majdani ütés helyén most kéne pirulniuk azoknak az orcáknak, akik gyávaságból,
nemtörődömségből, tehetségtelenségből – vagy ami a legrosszabb – számító
gonoszságból hagyják hogy mindez majd megtörténjék.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése