Pósa Károly: NEM VIGASZ

 Barátomnak, K-nak

Kapu az Óvárosban,
60 x 60 cm, festményem

Nem vigasz ez:
néha magamat sem találom.
Sehol.
Sehol sem vagyok.

Ha az utcán lángra gyúlnak
a téli fagyszítta  levelek,
a Damjanich korzó karimáján
sárga vigyázzállásban
a pisla kandeláberek
merednek rám.
Kinyitja száját a presszó,
a bérházak kéménye köhög,
a betonon tört héjú gesztenye pattog,
bennük marad, lappog,
ott  van valahol
egy halom elveszett álom,
illatos hamu, porló emlékek
fakuló fotópapíron.
Azért hiányzik valami.
Valaki sejteleme birtokol.
És ilyenkor
széttárom a lyukas
zöld stájer kardigánom:
a bélés cafrangjába túrok,
üres kézzel állok,
hátam a szélnek nekitámasztom,
a Ligetig vitorlázok,
szétcsapott szárnyakon
nem csókamadár 
csak egymagam vagyok.

Fa rügybe, tavaszba,
ürügybe kapaszkodunk
mindahányan.

Sajnálom, magára maradt
a nagyra nőtt barátom,
míg én a garzonban ültem az ágyon.
Ahol a mindenütt kihúzott
fiókok között,
a múlttal rakott
cipős dobozokban
a fohász dajkálja a holdat,
és a Járáspuszta szagú
régi ruháimon
hétköznapi hajnalokon 
a zsebekben tányérrica
szemeket kutatok.
Ócska könyvbe írt
kérdő mondat virít:
„– Van még bennünk erő,
vagy csak a megóvás tart életben?”

Válaszolni kell, most,
a csönd feszülő,
valami suttogva sürget.
Most itt függök, körösztben,
egy kérdés elé szögezve.

Bogárlábakon várom,
mikor ér utol az álom.
Ahol mindig voltam,
sziszeg a kanálisban a sikló,
a dűlők sárga hátát
megint végigjárom.

Vendégszerző: JOÓ ISTVÁN író-publicista

Van egy angyali fiú, Pósa Károly, akinek valaha a – szerénységéből blogbejegyzéseknek mondott – költői kisprózáit kezdtem élvezettel olvasgatni, ha már elém ugrottak a fészbukon. (Ha több időm volna, szoros követéssel tenném.) Egy számomra testvéri lélek szikrázó tollmegszaladásai ezek (naplótöprengések, puszta vallomásmonológban megírt egyhősű riportok, tárcanovellák, karcolatok stb., lásd: "Bácskai diárium - Pósa Károly blogja").

Aztán azt is meg kellett látnom, teljesen elkészült képzőművész, eredeti világú grafikus, festő is, valamint remek karikaturista. Hamar fb-ismerősöm lett tehát. De aztán kiderült, hogy éppen ő is a konzervatív médiában kujtorog, nem mellékesen délvidéki – magyarkanizsai – gyerekként árválkodik Budapesten. Abban a belpesti utcában él, ahol én első hat életévemet töltöttem. Futó üzeneteket váltottunk. Párszor ha össze is futottam vele, no nem a Damjanich utcában, hanem amikor a Mediaworks irodaházában egy szinten volt a Magyar Nemzet és a Mandiner szerkesztősége s a folyosói konyha közös volt. Más-más okból, de egyikünk se dolgozik már ott.

Pár napja jött tőle egy kedves messenger üzenet: "Reggeli ujjgyakorlat" – írta. Mellékelve az egyszerű, mégis rafinált karikatúrám. S most itt, nyilvánosan ámulom el magam, hogy ilyen lényeglátó szeme van, nézzétek meg, nemcsak a szökőkútszerűen növő, kezelhetetlen hajamat, hanem a gyermeki lelkemet is látja, és szelíden ki is figurázza. Csendes, szeretetteljes komikum az egész.

Az ember elgondolkodik, hogy talán látott egy fotót rólam, esetleg felidézte pár, kávéautomata melletti pillanatra élőben is látott arcomat, és azokból – akár a lélekre, karakterre tett utalás mellett – pár vonással, felismerhetően, de más minőséget létrehozva a papíron újraépíti... Úgy ráadásul, hogy még belevisz szelíden a varázsvonalaiba egy igazi leleményt azzal, hogy egyik kezem (a bal) ügyében az újságírói kenyérkeresetemhez használt laptop, a másikban jókora lúdtoll... Ebből levonható, hogy szerinte ezt (az egyébként senki) emberkét (Joó Istvánt) mi foglalkoztatná igazából – még ha láthatóan gyenge fickó is, aki be nem tudna áldozni egyetlen éjszakát sem a saját irodalma megteremtéséért... 

Szóval bravó, Pósa Károly, így már tényleg nem fáj, hogy én valószínűleg sosem fogok művészként kiteljesedni, és hogy inkább csak a hátrányát éreztem a lírai alkatomnak és hajlamomnak. Netán ezzel az ironikus rajzzal arra biztat, hogy mégiscsak szedjem össze magam komolyabb tollforgatásra, ha már ilyen (feminin) kölyökképem maradt? 

Mindegy, megtiszteltél, felüdítettél azzal, Barátom, hogy rajzodhoz egyszer én is alapanyagod lehettem!

Pósa Károly: HAZAVÁRÓ VERS

                                                                                                    B. barátunk emlékének

Most egy hang szól a világban,
egy világ zeng most a hangban.
Szentelt gyertya serceg, fény ölel szobámban.

Pókfonal fönt, az ágy vetetlen,
a Keletinél fanyar füstködöt kapok,
abban bízok, Bácskába mennek még vonatok.

Élni kell tisztán, úgy mint a víz:
mélyen, céltalan, nevetőn-sírva.
Szeretni fennkölten, cifrán, a felhőkre írva.

Hamis lett ez a vallomás is, hiszen
titkon az otthoni Járás szikén fekszem:
ott múlok majd el, tudom, lassan megöregszem.

13 év a vízen

Cseh Tamás és Kanyó Zoltán

Január 6-án keresztelkedett meg Jézus a Jordán vizében. Kijelölte az életútját. Volt egy elrendeltetettség, ami végül beteljesedett.

Hogy mi miben mártóztunk meg? Változatos. Nem egyértelmű. Tartok tőle, a ma embere semmiben sem tud, vagy már nem is akar alámerülni. Jobban alszik, ha csak sodródik az árral, a térbe kivetetten. Belemenni, eggyé válni, felvállalni valamit elsősorban felelősség, másodsorban bátorság kérdése. Mázsás terhekkel nehéz ugyanis fennmaradni. Szabad a döntés, amit meghoznak az emberek és azok következményeit is muszáj elviselniük. Tehát inkább elkerülik a mélységet, ami átvitt értelemben egyenlő lehet a családdal, az elhivatottsággal, a kötelezettségekkel, és még sok egyéb dologgal, amiről korunk embere szeret egy kézlegyintéssel megfeledkezni.

Csak az a rohadt pénz. Mindennek a mércéje. Akörül forog az élet. Pénz ellenében a hibákat sem kell beismerni. Pedig hát, amit teszünk, azzá válunk: nem tudunk elvonatkoztatni a cselekedeteinktől. Dögbogárnak meg dögbogár marad a fia, akárhogy próbálna színes pillangónak látszani.

Mindazonáltal most az igazi vizekről írnék. Mondhatni, rám a Tisza lett örök hatással. A folyó, aminek medre, sodrása és iránya van, célja, a kezdetektől, a forrásvidékétől számítva egészen a torkolatáig, ami a bevégeztetettség. De fürödtem a Járás kanálisaiban, bányatavakban és tengerszemekben, Macedóniában és Székelyföldön egyaránt. Buktam az Égei- és az Adriai-tengerbe, úsztam a Neretvában és a Maricában, elég sokat és sokszor a Dunában is. Egyszer a Balatonban is úsztam. Nem voltam oda érte, de a felhők áttetsző redőire emlékszem, azok szépen fodrozódtak fölöttem. Gimnáziumi osztálytalálkozóinkat az utóbbi időben a palicsi jachtkikötőben tartjuk: mikor a holdfénynél kiosonok a mólóra, a régiek már sejtik, megint belecsobbanok a tóba, ki nem bírnám. Mintha megtisztulnék. Biztos úgy is van.

Mivel néha úgy érzem, az élethez kár Shakespeare-t olvasni, hisz mindannyiunk léte egy-egy fordulatos királydrámával egyenlő, inkább figyelek a közelemben elguruló képekre, hangokra. Nem érdekel már mi van a másik kontinensen, ellenben nagyon is számít, miféle zörejeket hallok a szomszéd szobából. Kicsiny, tipegő lépteket, mintha apáca járna csöndben odaát, vagy robajló zúgást, kukorica daráló, netán szártépő gép hangját, esetleg szeptemberi dongó zümmögő, utolsó röptét: egyáltalán nem mindegy. Az sem az, hogy időnként még most sem tudok uralkodni az érzelmeim fölött. Ezt jó lenne levetkezni. Tapasztalatnak nem vagyok híján, nem is értem, mi végre még most is, hogy olykor vastagabban érzek a kelleténél. Csak remélni merem, nem hiba ez, hanem valahol erény, de legalábbis megbocsátható viselkedés.

Január 6-a lesz. Holnap lenne a barátom 72 éves. Tizenhárom éve pihen. Tizenhárom éve minden nap látjuk egymást, félmosolyú képének az íróasztalom felett van a helye. Néz. Néha mintha összeszűkülne a szeme. Incselkedik velem, s hagyom magamat, a sugallatára rendre belefeledkezem azokba a tavakba, tengerekbe és folyókba, amelyeknek egy-egy csöppje is arról ad számot, hogy az önzetlen szeretet hatalmát semmiféle evilági törvény nem képes fölülírni.

Szindbád elhajózott Đenović-ról

 

Vasilije Žugić 75 évet élt.
Hogy nem csak az illúziók hoztak neki örömet, arra mind a 75 éve a cáfolat.
Ez így nem pontos.
Vajo – így hívta mindenki – sokkal többet, sokkal hosszabban létezett. Aki úgy és akként jár-kel a világban, mint ő, annak nem a közönséges, emberi léptékkel mért idő a jussa. Annak évtizedek tucatjai sem elegendőek, hogy a létének összes forgácsából, a története szilánkjaiból kirakhassuk teljes tükörképét. 

Így valahogy van Vajo bátyámmal is. Az ő templomán a rózsaablak ólomüveg mozaikja sosem lesz tökéletes.
Gyanítom, az én kis montenegrói falumban kevesen vannak, vagy tán egy ember sincs, aki Krúdy Gyula köteteit ismerné. Pedig most milyen jól jönne, hisz visszaemlékezve Vajora holnap már egy lenne Krúdy regényalakjai mellett! Ott a helye, én tudom. Bátran besorolható egy még meg sem írt múlt századi, misztikummal és fölösleges szerelmekkel teli kalandos kiadvány főhősei közé.
Alakja még nincs papíron. Ahhoz leülepedett idő kell. Távolság.
Ám a lelke bizonyos, itt van, velünk, most is, amolyan 21. századra itt felejtett Szomjas úrként, Szindbádként vagy Czifra Jánosként. Váltott helyén ül az öböl partján a kocsmaasztalnál, s mint valami régen lemosott, homályos ablaküvegen át bámulja, nézi a múltat. Elmondja, elismétli magának a pályáját, a kanyarjait, a hajójának kikötőit. Négy szívműtét, hat feleség: gombócból is sok, ám Vajo bátyám szívével ahogy a műtőorvosok, úgy a féltucat nősülés sem bírt elbánni. Maradt neki szíve: mindenre és mindenkire.
Bohém, akszamétos mozgású úriemberként ismertem meg. Választékos modora és elragadó humora volt. Több nyelven beszélt, párszor körbejárta a világot. Rengeteg tapasztalat állt mögötte és mégis nevetett. Lényének egyszerűsége volt emberségének a bélyege. A hosszú idő alatt nem változott semmit: húsz éve mindig ugyanúgy kacsintott, fújta a füstöt, s ahogy elfogyott az ital, a pincért udvariasan megkérve rendelt még egy kört. Régebben, miközben mesélt magáról – kacskaringós útjairól – a keze kísérte a mondandóját. Viszkit vagy gint ivott, sok citrommal, és a holland dohányának szagát a tenger felől érkező sós pára sokáig megőrizte. A kocsma teraszát hullámok paskolták, Vajo napszemüvegében láttam a Luštica kefesűrűn bozótos hegygerincét. Latin zene szólt, rumbatök meg szaxofon, és úgy éreztem – hazaérkeztem.
Már csak emiatt is nagyon hálás vagyok neki.
Vasilije Žugić nem kereste az igazságot, csak iparkodott aszerint lenni. S így könnyedén meg is találta, mert fölismerte, és belül hordozta a saját igazát, a szeretettel és a csöndös boldogsággal. Van mit tanulni tőle. Hiányozni fog. Épp most, délben temetik, viszik föl a hegyoldali kis temetőbe. Az öböl rezesbandája fújja neki a gyászindulót. Ha netán hallaná, bizonyos, mosolyogna rajta. Messze van már. Szindbád barátunk vitorlát bontott.   
Legyen áldott az emléked, Vajo!

                                          Pk

EGY GYERTYA FÉNYE

Kanyó Zoltán ma lenne 70 éves…

Január 6.

Vízköröszt.

Egy csöpp szellő se fúj. Áll a kéken hideg levegő.

A bokrok, a fák, az ágak és a fűszálak még mind össze vannak kötve az elmúlt karácsony illatával. Az óév csak nemrég halt el végleg. Ezekután mindösszesen a kalendáriumban maradnak majd meg apróra, melyik nagyságok mit tettek abban a bolondos ’19-es esztendőben; ki kinek üzent hadat, vagy gazdult meg a tőzsdén; a világ mely tájékán szakadtak át a gátak, s lett belőlük áradás, vízözön, mindenféle természeti katasztrófa; ki ki fölött aratott diadalt; honnét ért öröm vagy baj kontinensnyi népeket; hogy a kakasok megszólalásáig mikor mennyire sikerült megoldani a hajnal színeit…  

Mert olyan okossá lett világ ez a mai: ad absurdum a fák rügyezését is tűzvészek követik. Az igazakat a haszontalanok. A jó nyomában ott liheg a rossz.

Az a bizonyos pillangószárny, ami meglebben a Föld egyik sarkában, a másik oldalon fergetegeket okozhat. Mindenféle stimuláló és csillapító jeleket küld az Ég. Azt csak az állatok értik.

Mások aligha. Mi sem.

A sokaság mostanára nem látja az ok-okozati összefüggéseket, sajnos. Nem láthatják. Már egy ideje bebizonyosodott, amit a régiek még híven mondogattak: akit az istenek el akarnak veszejteni, azt előbb vakká teszik. Hát itt van egy pár milliárd nem látó. Nem érnek rá a világ dolgaira gondolni, hisz egymásra sem tudnak többé. Ötletelnek. Teljes a sötétség. Szuroksötét uralom van mindenütt. Hold sem világít. Kövér, barna leples felhők vonulnak az égen, és alattuk ott tátong a létezésünk, amire mintha ragacsos, sötét festéket folyattak volna. Mégis elvagyunk – napról-napra.

Magam sem vagyok kivétel. Örökké abból tartunk főpróbákat, mi lesz majd, ha egyszer tényleg boldogok leszünk. Fölöttünk zúgnak a hétfők, keddek, s mi kevélyen, fölemelt fejjel dacolunk az általunk életre hívott démonjainkkal. A dolgok érdemét illetően nincsenek pontos fogalmaink: ez az enyém, ez az övé, egyiké, másiké, a kezünk ügyétől távol lévő mindenség is föl van porciózva. Okvetlenül birtokolni kell. Úgy bánunk a pénzzel, mintha mindenkinek a garázsában egy-egy bankóprés lenne. De csak olyan szűrten adjuk, ami pénzzel nem váltható, mintha a saját életünk függene a jótékony mosolyunktól, a jobbító szándékunktól. Mindeközben némelyek a fenenagy jómódjukban azt sem tudják melyik vízben fúljanak meg, akasszák vagy égessék őket majdan.

Most az a módi, hogy ragaszkodni muszáj a „van” dicsőségéhez, és félni muszáj, mikor vonják meg tőlünk a kincseinket, pedig már Hesse Sziddhártája is kinyilatkozta: „Több ezer gyertyát gyújthatnak meg egyetlen gyertyáról, de a gyertya életét nem fogják megrövidíteni. A boldogság sem csökken soha azáltal, hogy megosztják.”

Sehol sem jegyzik, kimaradnak az annalesekből azok a gyertyák, akik csonkig leégve is örömöt hoztak mások életébe.

Mi több, még mindig melegíti a lelkünket az a sok rég ellobbant láng, ami, mint valami örökmécs, most is bevilágítja a mindennapjainkat. Ott van velünk a fény, a fényük, s mi, sötétben tapogatózók alig-alig látjuk, hogy az év minden napjának minden pillanatában azok szeretete világít meg és melegít bennünket, akik már rég nincsenek velünk, s akiket valaha nagyon szerettünk.

Mekkora hályog hullana le a szemünkről, ha némelykor a hétköznapokon arcunkba csapó gallyaktól, útba hajló gond-lomboktól megláthatnánk ezeknek a gyengéd mécseknek az üzenetét! A létben boldogabban kóborogna sok-sok ember. Ezt bizonyosan tudom.    

Csapongva bontja ki szárnyát a képzeletem.

Ma van a barátom születésnapja. Hetven éves lenne a Kanyó Zoli.

A legkisebb lányom ma mécsest gyújtott és egy kokárdát tett a sírkövére.

Nem tudok mást, innét gondolok rá, végtelen hálával és el nem múló szeretettel.

S ez így is lesz, míg egy foszlány is marad belőle, az emlékéből. 

A tőle kapott emberi jóságból.

                                                                                                                                             Pk

NO POTHO REPOSARE

Szardínia zászlaja

Vörös Hadnagy Uram utolsó kívánságát kötelességem volt teljesíteni. Már évekkel ezelőtt rám testálta: bevégeztetvén, az elsiratás, a gyász helyett tessek szíves lenni valaki vadidegent, teljesen ismeretlent föllelni, akivel koccinthatok a tiszttárs emlékére, akinek mesélhetek róla, és nevethetünk együtt hunyt barátom viselt dolgain.

Megfogadtam neki.
Augusztus közepén, egy péntek délelőtt ért a híre: elment, végleg.
Nyugosztalja a Jóisten.
Másnap elővettem a frizsiderből a váratlan alkalmakra félretett liter kajszibarack-pálinkát. Nekilódultam a délutánnak, ígéretemet beváltani.

A belvárosi pincekocsmában rögtön kiszúrtam Christiant. Ült a párjával, csöndösen beszélgettek. Kortyolták a kézműves sörüket, élvezték a budapesti vakációjukat. Jó embereknek tűntek. Nem is csalt meg az ösztönöm. Széles mosollyal nyugtázták, hogy méregerős bácskai magyar pálinkával egy olyan valakinek az emlékére kell velem áldomást inniuk, akit sosem ismertek. Tört angolsággal beszéltem nekik a Vörösről, mutattam pár képet, s Christian meg a kedvese csöppet sem vette rossz néven a szokatlan, a bevett formaságoknak fittyet hányó közeledésemet. Ittuk a pálinkát és vihargyors tempóban meg is barátkoztunk. 

Mint kiderült, Christianék Szardínia szigetén élnek. És ahogy újdonsült szárd barátom átvette a szót, azt vettem észre: immáron én kapok tőlük többet, holott nekem volt szándékom kedveskedni őnekik.
Bevallom, azt sem tudtam mi fán terem Szardínia. Míg beszélgettünk néha Szicíliát mondtam helyette, ami legalább akkora bunkóság mint Szlovákiát Szlovéniával összekeverni. Égtem is miatta, mint a román zászló. Christian elnéző mosollyal rendre kiigazítgatott. Megtudtam, igazi hazafival van dolgom. Olyan valakivel, akinek első hallásra teljesen egyértelmű volt az identitásom: bácskai magyar vagyok. Ő is hasonlóan érzett: nem olasz, noha Olaszországhoz tartozó sziget lakója. De szárdul beszél, érez, álmodik: mindene a szülőföldje. Így, lokálpatriótaként hamar megtaláltuk a közös nevezőt.
Christian egy zenei kívánsága is teljesült. A világhálón rákeresett, és menten fölcsendült Budapest belvárosában egy álomszép nóta. Akkor hallottam először Andrea Parodiról, az előadóművészről, erről a szardíniai hazafiról. A szárd önazonosság híve volt. Dalaiban, egész életművével a szárd kisebbség kultúráját, örökségét népszerűsítette. Az énekes 2006 végén, 51 évesen, súlyos betegség után hunyt el. Utolsó koncertjén, alig negyven kilósan, a sugárterápiától kopaszon, hatalmas szívvel énekelte az ismert melódiát a csont-bőr Parodi. Ez volt a hattyúdala.
Az iránta való tiszteletből hetek óta Szardíniáról olvasok. És a csudaszép dalt átültettem magyarra.  

 A dalt ide kattintva lehet meghallgatni eredeti szárd nyelven, Andrea Parodi előadásában.   

A No potho reposare (szabad fordításban nincs nyugodalmam, vagy nem tudok pihenni) az első hallomásra népdalnak tűnő, szárd nyelven szóló szerelmes nóta. Valójában azonban műdal. 1915-ben Salvatore Sini nuorói ügyvéd írta. A műkedvelő költő verse, aminek „A Diosa” (Az istennőnek) címet adta vált a dal alapjává. Később, 1921-ben, egy helyi karmester, Giuseppe Rachel zenésítette meg: pianofortet és tenort komponált hozzá, hogy kísérje a verset, amelynek dalformája a már említett költemény első sorát kölcsönözve No potho reposare néven vált ismertté.

A dalt először 1936-ban adta elő a tenor Maurizio Carta, de csak Szardíniaban és Olaszországban vált ismertté. Egészen 1966-ig, amikor két népdalokat éneklő kórus is énekelni kezdte.

Azóta különféle művészek mutatták be. Közülük is a leghíresebb a szardíniai gyökereire büszke Andrea Parodi énekes által készült változat, amely 2004-benn Al Di Meola olasz származású amerikai gitáros kíséretében vált méltán népszerűvé.

Andrea Parodi (1955-2006)

A szardíniai kedves dalocska szövege magyar átköltésemben.  

Nincs nyugodalmam (No potho reposare)

Nincs nyugodalmam, folyton rád gondolok,

Ne légy bánatos, arany medalionom.
Ahogy búsulsz, ahogy fájlalsz

Még inkább el kell mondanom,

Csak teérted lángolok,

Imádlak, imádlak, szeretlek nagyon.

A holdat, napot viszem hozzád le az égből,

Az összes örömét az angyaloknak.

Loptam már fényes csillagokat is,

Hogy mesévé varázsoljam az életedet,

Boldogsággá a világodat.

A kerek mindenséget is odaadnám neked.

Szemünk szomorú, mert az emlékeink

Szétfoszlanak, mint a hajnali árnyak

A rideg valóság látványa, ami marad.

A szívem túlcsorduló bánata vagy,

Mert ki volt szerelemben valaha

Már érezte a vágyat, a sajgó fájdalmat.

No potho reposare (szárd nyelven)

No potho riposare amore 'e coro

Pensende a tie so donzi momentu

No istes in tristura prenda 'e oro

Ne in dispiaghere o pensamentu

T’assicuro ch'a tie solu bramo

Ca t’amo forte t’amo, t’amo e t’amo

Si m’esset possibile d’anghelu

S’ispiritu invisibile picabo

Sas formas e furabo dae chelu 

su sole e sos isteddos

E formabo unu mundu bellissimu pro tene

Pro poder dispensare cada bene

Unu mundu bellissimu pro tene

Pro poder dispensare cada bene
No potho reposare amore 'e coro

Pensende a tie so donzi momentu

T’assicuro che a tie solu bramo

Ca t’amo forte t’amo, t’amo e t’amo 

                                                                       Pk

NAPLÓ - 95.

"Ez a meggondolt lépés öreg úré, 

Az ott könnyelmű úrfi lépte volt. 

Itten, úgy látszik, megállt valaki,

S egy virágszálért mélyen meghajolt."

Hogy annyi idő, hosszú távollét után másnap, kedden virradatkor – immáron kettesben – ismét a barátommal lehettem a kis bácskai falu szélén, a drótkerítés csücskében: a jelenlétem szempontjából már nem is volt annyira fontos. Éjjel érkeztem, be sem kellett másznom a temetőbe. Nyitva volt a kapu. Ugyan ki elől és minek kellett volna zárni az elvénült nyári éjszakában álmodó kispiaci temetőt?...
Egy út vitt oda, a Körös kopott betonhídján át. A barátomnak, de a barátaimnak is a végére csak egy útjuk maradt, ami elvezette őket máshová – és ez olyan természetes.   
Tudom, mindegyiküknek jó élete volt. Teljes. Hevült az életkedvük. Lobogtak. Melegítettek és világítottak. Ettől többet, jobbat kívánni – nem lehet. Ültem, elhevertem a friss hant mellett.
Aztán reggel lett. A nap belenézett az árokba, megfésülködött a kanális sástól kásás, zölden kavargó vizében, s én elmentem az ismerős házhoz, ahol tán még a burjánzó szomorúfűzfák is tudják a nevemet. A régi lélegzetem még ott bújt, rejtve volt a vadszőlő levelek fonákja alatt, s a lépteim neszére a szomszéd hombár alól előjött egy cirmos kismacska.
A sokszor látogatott teraszon megtelepedtem. A hálózsákomat ráterítettem az általa összeeszkábált koporsóra, amiben a lemezeit őrizte, meg a féltettebb titkai dugdosta. Ledőltem kicsit. Jólesett. Elnézegettem a falat: bazári tarkaságban fotók, képek, mindenhonnét összelopkodott föliratos, festett és zománcos táblák. Versrészletek, idézetek és megszámlálhatatlan kacat hirdette – bázis a hely. Egy bohém tanya jó vendége vagyok. (Mindig az volt. Mindig az voltam.) Ahogy nézelődtem, emlékeztem, a tekintetem lassan leolvadt a terasz kövére. Kréta ráírások. Amolyan üzenetrögzítőként is szolgált a beton. Rajta különböző kézjegyek. Silabizáltam őket. Megdöbbentem. Előbb fölkönyököltem, aztán fölálltam. Odaléptem a bejárat mellé. Áthúzva láttam a kezem írását. Megismertem. Régen, nagyon régen írtam oda, iskolai, fehér krétával, nyomtatott betűkkel. Most feketén világított az áterősített szöveg:

HALÁLOM ELŐTT ITT JÁRTAM.
HÁT – NEM VOLTÁL.

Némi gondolkodás után a küszöb sarkában lévő krétához nyúltam, és aláírtam:

HALÁLOD UTÁN ITT JÁRTAM.
ÉS MÁR ITT VAGY.   

                                                                                            Pk

NAPLÓ - 94.

Szombat éjjel. Már 17-e. A tizenhetes egy darabig a szerencseszámom volt. 17 szám alatt laktam sokáig, tán azért. (Aztán a 36-ost kezdtem szeretni, hasonló lelki okok miatt.)  
Ma tehát immáron 17-est írunk. Jó kerek a hold. Bevilágítja a szemközti tűzfalat. Az az igazság, hogy virrasztok. Úgy vélem, ez a rendje. Így illik. Amúgy sem tudnék aludni. Mintha a hátamban érezném a tekintetét. Mármint a barátomnak. Itt van. Eztán itt lesz ő is. Furcsa állapot. Gyászolnom kéne, mégsem érzem olyan sajogó erősen a hiányát. Kiegészült vele a csapat, és ez jó. Öröm a keserűségben. Mert most már tényleg egy rakáson vannak mindannyian. Mekkora élet lehet ott, az életen túl!

Ott van a Tamás, Cseh Tamás, a drága jó Ezredes Uram. Biztos gitározik, oszt’ olyankor még a Jóistennek is futja egy-egy mosolyra. Mellette tercel Cigonya, alias Dobó Tihamér, a festő, aki inkább halálba fagyott nálunk egy januári éjszakán, mintsem karriert csináljon Dél-Afrikában, ahonnét a gazdag mecénásától egy pár hónap után visszakönyörögte magát a Tisza-partra, oda, ahol tányér bablevesekért festett.

Ott van a Kanyó Zoli. Amikor összepakoltam a semmimet, elsőként leakasztottam a képét a munkaasztalom fölül. Azóta is velem van, velem lesz. Lóg a falon. Most, hogy ezt írom, most is itt van, ugyanabban a keretben. Néz rám, puhán. Mosolyra húzva a szája széle. Kanyó 59 éves volt 2009-ben, amikor itt hagyott. Fölrobbant a szíve. Így mondta az orvos. Nagy szíve volt, szegénynek. Hát hogyne robbant volna föl, hisz mindenkinek adott belőle szeretetet, aki csak méltó volt rá, nekem is adott, hatalmas adag szeretetet kaptam tőle minden alkalommal, és még így is maradt a jó szívéből… Mintha az apám lett volna. Előtte augusztusban velünk nyaralt. Amint invitáltam örömmel lejött az én kis falucskámba, Montenegróba, és imádta a családomat. Viszont is rajongtak érte. Sütött, főzött a lányaimnak, kedves volt, nagylelkű. Akárha a nagyapjuk lett volna. Azóta is úgy tekintek rá: az egyetlen ember volt, aki soha, semmilyen körülmények között egy rossz szót sem mondott rólam, pedig ismert. Egyszerűen szeretett. Én is őt.

Vele egyívású volt a Baráth Gyurka. Az üveges, aki a nagyja képemet ingyen keretezte. Tavalyelőtt halt meg. Amikor megtudtam, kiszaladtam a tévé épületéből a fagyba, és öklömet ráztam az égre. Fojtogatott a zokogás, mint egy hisztériás kis nőcskét. Aztán elszégyelltem magam. Tünemény, kedves ember volt a Gyurka. A világ legtermészetesebben gondolkodó férfija. Méltatlanul viselkedtem. Ha él, szólt volna…

Aztán a Gema. Együtt maratonoztunk, úsztunk, futottunk. Volt néhány közös kiállításunk. Leugrott a téglagyár kéményéről, fejest az Égbe, a többiekhez.

Sorolhatnám a Csontost, aki öregapám barátja volt, meg a Cigány Lukács bácsit, örök cimborámat: ő tanított meg malmozni. A börtönben kitanulta. Meg a Spörge, aki az utolsó éveiben már mankóval sem nagyon járt, de részegen Senecát idézte, és Villon verseket lehetett szavalni vele világosodó pirkadatig. És a Deszka, az utolsó nemes arcélű kubikos! Mikor belázasodtam, és már nem bírtam a normát teljesíteni, lefektetett az árnyékba, betakart a zakójával, aztán a tűző napon ásott vadul, kettőzött tempóval, és attól kezdve helyettem is megcsinálta a kötelező napi köbmétereket...

Hát, elmentek mind.

Itt maradtam.

Olyan nagyon sokat nem tehetek ellene. Kiegészült a csapat a Vörössel.

Hallgatok egy kis kalotaszegi hajnalit. A hajnal ugyan még távoli. Fél három alig múlott. Hosszúak az árnyékok odakint. Sír a hegedű. 

Közben gondolok rájuk.

                                             Pk

Az utolsó lovasroham

Ma, augusztus 16-án volt 78 éve az utolsó huszárroham a II. világháborúban. A Magyar Királyi Honvédségnek négy huszárezrede volt. Amit említettem, az utolsó lovasrohamot a 4. huszárezred hajtotta végre. Egy német szemtanú, Erich Kern 1948-as visszaemlékezésében így ír az eseményekről:

„Ismét harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, amely egy magas vasúti töltés mellett ásta be magát. Már négyszer rohamoztunk, és mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a századparancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk. Mi az ördögöt akarnak ezek itt kecses, elegáns lovaikkal? 

Egyszerre megdermedtünk: a magyarok megbolondultak! Lovasszázad lovasszázad után közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Fénylő aranyparolis ezredesük kirántotta kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban, villogó kardokkal, végigvágtázott a széles síkságon. Seydlitz rohamozott így valaha. Minden óvatosságról megfeledkezve kimásztunk az állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerű lovasfilm. Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordult, és pánikszerűen elhagyja állásait. A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket.”

Ma egy magányos huszár hadnagy vette be egymaga rohammal az Ég kapuját. Indián neve Lovai Félő Vörös Felhő volt. 

Csillaggá nemesült a barátom. 

69 évet élt. 

Gyászolják a szerettei. 
Meg én. 
Meg akik vagyunk, itt maradtunk: a „tsőtselék”.

EGY SZÉPEN BEKERETEZETT ÉLET

Utolsó levél a Baráthomnak

Baráth György 
1950-2017

Kedves Gyurka!

Teljesen fölöslegesen írok most, mert bár összefolynak a könnyeimtől a leírt szavak, Te nemhogy a betűket, hanem a gondolataimat is látod immár. És ez nekem megnyugtató, jó érzés, hiszen magam mellett tudlak. Itt vagy a Zolival, a Deszkával, a Csontossal meg mindenkivel. Azon kevesekkel együtt, akik mindig jót akartak nekem. Kitettem a falra a képed. Ott a helyed, ahogy régen is ott volt, közöttük.

Nagyon jó társaságba kerültél, ennek is örülök. Meg annak, hogy most már a kutyád is veled van. Elsirattad akkoriban, de látod: csak van remény, hogy akit szívből szeretünk, aziránt mégiscsak létezik egy kötelék, ami eltéphetetlen, mert az nem a földi törvények, hanem az Ég akarata szerint lett megfonva.

Közben eltagadhatatlanul szomorú is vagyok, mert lett volna még mit megbeszélnünk. Mindazonáltal az élet szélvitorlái hajtanak bennünket tovább, noha olykor – mint most – malomkő őrlődik odabent, húz vissza, hozzád, meg minden egyes szeretett emberhez, a szeretett Kanizsára.

Mégis rendet kell teremteni a gondolatok között. Vigyázzállásban, befelé, rázkódva zokogni, mint a katonák. Tisztelni az élet és a halál összhangját. A rendet.

Azt a rendet, amit Te szerettél, Gyurka.

Kizökkent időben hagytál itt. Erről persze nem tehetsz, senki nem tehet, egyedül az Úristené a felelősség, amiért mostanában két kézzel szaggatja el mellőlem garabolyába a legjobb embereimet. A harcosokat. A hősöket. Akikkel öröm volt mindig együtt lépve sétálni. Előre tartani. Akiknek kérges tenyerük is puhán tudott arcon simítani. Apámként néztem föl rád.

Amikor miattad vádoltam az Istent – ahogy tegnap, első fölindulásomban, a szél karistolta térre kirohanva, a hátratett kezű, akszamétosan bicegő fekete varjak közé menekülve tettem – nem hajtotta le a fejét előttem, hanem csak nézett merőn, csillogás nélküli szemmel, áthatón, mert Ő sosem pislog és kifürkészhetetlen az akarata. Az időtlenség az övé. Miénk meg a gyász. Ebben meg kell nyugodnunk. Biztos neki még nagyobb a magánya, nagyobb a miénktől, amiért a legjava társainkat szólítja maga mellé, hogy hátha örömet hoznak neki, ennyi átélt földi keserűség után.

Hát most elparancsolt tőlünk. Vannak olyanok, mint Te, akik kellenek neki. Olyanok, akik ha kell, munkapadot odahagyva, asztalra borulva, vagy napi teendőik között hirtelen fölbukva elmennek hozzá, önzetlenül, az első szóra, friss erőt adni az Istennek.

Most az Ő arcán alig észrevehető mosoly rejtezik, amint meglát. Személyedben egy hatalmas segítőm állt mellé.

Mégsem tagadhatom el, hogy van a fájdalmamnak, a lelkiismeretemnek és a szeretetemnek egy kopogó hangja, ami Téged illet.

Sokszor beszéltél hozzám, s én hallgattam, mert egy tiszta lélek egyenes falára rajzoltad a mondandódat, amit illő tisztelettel kellett megfogadni. Néha olyan volt, mintha gyónnál, néha olyan, mintha a kötelesség szava szerint adnál útirányt. Köszönöm.

Azt szokás mondani, hogy előbb-utóbb hasonlatossá szoktunk válni ahhoz, amivel foglalkozunk. A lovas a lovához, a kutyás a kutyájához, az óvónő a kisgyerekekhez, az asztalos a fához, a színész a szerepéhez. Te Gyurka, üveg voltál nekem. Áttetsző, egyszerű, olyan anyag, amin a napfény megcsillant. Tükör, ami az igazságot láttatja. Ugyanakkor volt benned rejtély, annyi, mint az üveg anyagában. Mindig ugyanott törtél, egyféle vastagságún érezted ideálisnak a világot. Beeresztetted a melegséget télen és megvigyáztad a hűst nyáron. Akárhányszor nálad jártam, mintha haza mentem volna.

Az életed képén nem maradt homályos folt. Költészet voltál, egymagad. Férj, apa, mester, kerek árnyékú ember. Hajnalonta keltél, dísztelen napokon is szépséget teremtettél. Gyalultabb lélek voltál a nagy átlagtól, mert aki sokat jár a világban, sokat tapasztal, annak elapadhatatlan az ereje. Hogy vágytam én erre az általad elmondottakra!

Emlékszem, ültünk valami gyűlés után, közösen, borba fúló fél éjszakás utolsó napirendi pontot átbeszélve, s míg velünk együtt kacagott a kanizsai holdvilág, Te néha közbeszóltál, csöndre intettél bennünket, a szavak megfontolt mezsgyéjén tartottad a társaságot, és olyankor rád volt hangolva mindenki, mert a szavak ugyan csak szavak, de az menten kiérződik, mihelyt egy igaz ember szűri őket. Nagyon szerettünk. Tiszteltünk Gyurka.

Bekeretezett életet hagysz most itt. A tisztességesség rámájában Nincs benne semmi hiba. Bárcsak sokunkról elmondható lenne mindez! Most ugyan a gyász indul el keserves útjára, de vigasztal a tudat, hogy annyi más kanizsaival együtt ismerhettelek. Hogy kicsit szebbé és jobbá tetted a világot azzal, ahogy éltél, amit csináltál, ahogy tudtál szeretni másokat, bennünket is.

Nem búcsúzom Gyurka, mert egészen kerek bennem a bizonyosság: még találkozunk. Megint együtt leszünk egyszer. Tamás gitározik majd, énekel is hozzá, Kanyó borospalackból tölti majd a félszárazat, Csontos kontrázni fog a Vajda szájharmonikájára, és akkor majd ott lesz mindenki, akiknek a barátságára büszkék lehettünk, és mosoly ül majd az arcunkon.

   Áldjon meg a Jóisten Baráthom!

                                                                                     Pk

Egy kitüntetés margójára – laudáció helyett

A barátom, Valkay Zoltán építész lett Zenta város Pro Urbe díjasa!

 

jobbról: Valkay Zoltán

Föltételezem, elég sokan ismerik a jópofa mondást, miszerint díjat kétféle módon kaphat egy ember. Vagy túl korán - vagy túl későn. 

De mivel mifelénk kicsit mindig minden másképpen szokott lenni, gyakran megesik egy harmadik változat is: akkor kapja valaki az elismerést, amikor sikerült kikönyökölnie magának. Ha mások hátára ágaskodva bejön neki a vállveregetés, és a többieken átgázolva a plecsnit kiügyeskedi. Vannak időszakok, élethelyzetek, amikor egyeseknek a meggyőződésükké válik: neki a közösség hálával tartozik. Ilyenkor kéri az erről szóló tanúsítványt. Merthogy neki az jár. Jussa van rá. És egy idő után, ez az embertársunk már el is hiszi: ő a pótolhatatlan. A megismételhetetlen. Egyféle példaképpé nemesedik a saját fürdőszoba-tükre előtt. S pózol, mert tudja – a törtetésének a gyümölcse úgyis beérik. Előbb-utóbb a mellére akasztják a fityegő medált, a plakettet a kezébe nyomják, vagy legalább igazgatót csinálnak belőle – hadd örüljön az após – vitte valamire a hülye veje: kap majd ordót, gratulálni fognak neki, és megnő az irigyei száma. Aznap este, mielőtt megbékélt mosollyal álomba merülne, átszól majd a hitvesi ágyon. Látod drágám? Ma sikerült önmegvalósítani magamat. Végre mások is észrevették, mennyit érek. Igen szívem, látom. (Én már régen tudom mennyit is érsz te szerencsétlen. Idáig csak azért nem mondtam a szemedbe, mert volt gyerekszobám. Jólneveltségből, meg kényelemből hagytalak békén.)

Viszont – hál’Istennek – ezúttal máshogy történt.

Tudniillik nagy ritkán, fájdalmasan kevésszer (!) az is előfordul, hogy a rangos díj időben érkezik, és úgy ítélik oda valakinek, hogy a közvélemény egésze nyugtázza: most egy arra érdemes lett kitüntetve! Amikor fölsóhajtunk: végre nem az első jöttmentet, csókos cimborát, unalomból, cilinderből kihúzott díszpintyet illetik ovációval!

Péntek délelőtt ilyesmire gondolhattak a zentai városházán azok a meghívottak, akik vastapssal ünnepelték az idei Pro Urbe díjasokat.

Közöttük Valkay Zoltán építészt, aki idén tölti be ötvenedik születésnapját, és e félszáz esztendő összes kihívása után a jó zentaiak úgy gondolták - ideje kimutatni hálájukat városuk szülötte iránt. 

Mert hiába, hogy Valkay építészként, közíróként, helytörténészként több mint másfél évtizede Magyarkanizsán él: Zenta városában is ott maradt a kézjegye. Középületek, emlékművek jegyzik munkássága minőségét. Ezeken felül pedig bő félezer oldalas, vaskos tanulmánykötetet is letett az asztalra. Egyfajta korrajzot, látleletet, ami egyben Zenta város építészettörténeti összefoglalója. Tízévnyi kutatásának az eredménye. Olyan komplex munka, amire még hosszú ideig hivatkozási alapként tekintenek majd: nem csak a hazai és magyarországi szakmai körök, de a szélesebb néprétegek is - leginkább a szülővárost szerető, megismerni vágyó olvasóközönség.

A díjak tudniillik köteleznek. Ne higgye senki, hogy az elismerés akkor találja meg igazán a helyét, a gazdáját, akkor érezzük jogosnak az odaítélését, ha valaki becsülettel teszi a dolgát. Ha „csupán” végigdolgozta az életét. Aki negyvenöt év alatt egy napot sem volt betegszabadságon, annak legyen hálás a kollektíva. Vegyenek neki arany karórát, vagy kínai vázát, illesse prémiummal a munkaadója. Kétség kívül mintaként lehet rá tekinteni, megbecsülés kell, hogy övezze. Talán megfizették érte, talán nem eléggé: bért - bizonyosan kapott érte. 

Ám a Pro Urbe díj sosem szabadna, hogy erről szóljon – sem Zentán, sem máshol. Ugyanis a város (egyik) legrangosabb kitüntetése mindig annak kéne, hogy járjon, aki hivatásán felülemelkedve a közösség egészéért fáradozott, olykor a szakmájától elvonatkoztatva, olykor teljesen más jellegű elismert tevékenysége révén többletet tudott adni a mindenkori városának. A szülőföldjének.

Mint például Valkay Zoltán. Épített örökségünk számbavételekor nem csak építészettörténeti kutatásai kulcsfontosságúak, de ugyanilyen nélkülözhetetlenek a publikációi, a hely szellemét idéző meglátásai. Utóbbiak kisebb kötetek gyanánt jelentek meg, de a neve alatt közölt értekezései is rendszeresen felbukkannak a honi és az anyaországi sajtó hasábjain. Esszé- és prózaíró, néha költő, néha kritikus. Olyan művészettörténészi, egyetemes művelődéstörténeti pallérozottsággal bír, ami csak kevesek adottsága.

Valkay Zoltán érdemeit kidomborítva a legfontosabb mégis az építészeti krédója. Mindazon erőfeszítése, ami még innét, a Tisza mellől is egyedi alkotóvá emeli. A bácskai közegbe harmonikusan illeszkedő házai önmagukért beszélnek. A hely varázsát tovább éltető munkái a legékesebben szóló tanúi annak, hogy volt virágkorunk. Egyszer mi is voltunk. Hogy Valkay ars poeticája, szellemisége folyományaként – a mindenkori környezethez illeszkedő alázata, szerénysége révén – egyformán fontos, teljes joggal lett megbecsült alkotó polgára nem csak Zentának, hanem immáron Magyarkanizsának is.     

Megjelent az Új Kanizsai Újság 2015. szeptember 18-ai számában

NÁSZÚT A POKOLBA*

Köd a Tiszán - festményem

Kedves erdélyi székely ismerősöm elvette feleségül, akit szeret.

A hónap elején volt a lagzi. Homoródalmás falucskában háromszáz vendégükkel mulattak reggelig. Elképzelhető, nagyon is életszerű, hogy megfáradva érte őket a nagy esemény vége. Az ifjú párra ráfért a pihenés. Vágyuk, hogy egy hétre nászútra mehessenek hamar megvalósult, mert a szándékukat tett követte. Fiatalok, szerelmesek, és nem utolsó sorban székelyek voltak – erős akarattal.

A május közepét már a szlovén tengerparton töltötték. Átruccantak Triesztbe, Krk szigetét is megnézték, és aztán – ahogy ilyenkor lenni szokott – végigszeretkezték a dalmát tengerpartot, Rijekától a festői Dubrovnikig. Út közben találomra álltak meg a vendéglőknél, és a látványosságok közül leginkább csak azokra voltak kíváncsiak, amiket egyik útikönyv sem említ. Bóklásztak sikátorokban, nehéz borokat ittak pókhálós kis pincészetek teraszán, kipróbálták a helyi konyhák csodáit, miközben ismerkedtek az ottaniakkal. Nyelvi akadály ugyan akadt, mert az angollal nem sokra mentek, a románnal meg próbálkozni sem akartak; de ahol a mosoly a legjobb ajánlólevél, az emberségesség, a jó kedély pedig csaknem kötelező, ott gond nem lehetett a mézesheteik boldogságát élő emberpárnak. Székely barátom első ízben járt a Balkánnak ezen a fertályán. Mégis, ismerősnek tűnt neki a tempó. Úgy látszik, valami hasonló magaviselés járja a hegyi emberek között: a tartás, a gesztusok, és a szívélyesség mértéke is módfelett az ínyére volt.

Ám, az is rendjén való, hogy egyszer minden szép dolog véget ér. Összepakoltak. A hazautazást is szépen megtervezték, és mert az Adriától Kolozsvárig embertelen hosszú lett volna gépkocsiban kibírni, az éppen a félúton lévő szerencsés fölfedezést – Magyarkanizsát - iktatták be pihenőnek. Jövetelük hírére megörültem, hisz imígyen kedves barátságunk fonala tovább gombolyodott. Szombaton vágtak neki a nagy útnak. Mostarnál megálltak, ebédeltek. Lefényképezték a nevezetes hidat. Viszont rádiót nem hallgattak, vagy ha igen, a szerb-horvát nyelvű adók aggodalmas tudósításait az áradó folyókról nem értették. Hiába. Székelyek voltak. Ráadásul szerelmesek. Tartották az északi irányt. Később neszét vették ugyan a nehéz szerbiai helyzetnek, de másfelé kerülni már nem volt értelme. A Drinánál lévő határátkelőhelynél aztán némi ízelítőt kaptak abból, milyen az, amikor egy országban semmi nem úgy működik, ahogy kéne, és semmi nem annak látszik, ami. Hanem…

A vámon dolgozó rendőrök kézzel-lábbal intették őket, de mehettek tovább. Rájuk esteledett és az utakon megszaporodó katonai gépjárművekből, villogó tűzoltó- és mentőautókból, szirénázva haladó konvojokból megértették, hogy nagy a baj. Ruma alatt már esőköpenyes rendőr terelte őket vissza, Belgrád irányába. Egy másik útra kanyarodva aztán csak meglelték a helyes irányt. Alig gurultak pár kilométert, mikor féltucatnyi ázott, nyakig sáros szerb csendőr intette le őket. A székely barátaim angolságára most sem volt kíváncsi senki. A csendőrök egy darabig szerbül magyaráztak nekik, elkeseredetten, széles mozdulatokkal, mindhiába, míg végül megunva a diskurzust, az egyik fáradt arcú egyenruhás szó nélkül beült mögéjük a hátsó ülésre. Kínos, megszeppent, kétellyel átszőtt percek következtek. Fél óra múlva megállíttatta a kocsit. Kiszállt, intett és eltűnt az út melletti sötét estében. Akkor döbbentek rá, hogy stopposuk volt csupán.  

Mint ahogy arra is csak késve eszméltek, hogy Szerbiában katasztrófahelyzetet okozott az utóbbi hetekben lehullott szokatlanul sok csapadék. Kiléptek medrükből a hegyi folyók, patakok és ahol a boldog nászút utolsó órái beteljesülni látszottak, ott most éppen a zűrzavar uralkodik: áznak szét házak, omlanak össze a falak - életekkel, egzisztenciákkal, reményekkel.

Azt is már csak tőlem tudták meg, hogy – nagyon helyesen – Magyarkanizsa is indított önkéntes tűzoltókat a bajba jutottak megsegítésére. Hogy amikor az állam tehetetlenségét látja a nép, akkor gyakran az összefogás, az alulról jövő kezdeményezés sokkal eredményesebb és hasznosabb tud lenni, mint akármelyik politikus gumicsizmás tévériportja. A bajban ismerszik meg a másik: tartja a mondás. És ha megmaradunk, mi magyarok ilyennek, hogy a jó szándékunk vezérel bennünket, és a segítő jobbunkat minden körülmények között a másik, megszorult embernek tudjuk nyújtani: nos, akkor valószínűleg kevésbé kell majd attól tartanunk, hogy a szerb társadalom egy része nyelvi ellenőrökkel akarja vegzálni a bácskai falvak lakosságát. A székely barátom hümmögve vette tudomásul, hogy közvetlen utánuk gyakorlatilag lezárták az utakat, hidakat. A Teremtő kegyelme, hogy egyáltalán Magyarkanizsára eljutottak. Ha csak néhány órával később indulnak, most valahol egy szerbiai motelben várhatnák a helyzet csitulását.

Nem így történt. A gondviselés ügyel a szerelmesekre.

És mert sűrűn kérjük mostanában, azért – ránk is kicsit odafigyelhetne.         

Pósa Károly

* Az Új Kanizsai Újság - XXI. évfolyam (702) 20. szám - vezércikke.

Októberi történet

 

 

–  Hallotta? Ma van tizenhárom éve, hogy meghalt a Kanyó Zoli.

– Mit nem mond! Dehogy halt meg! Ha meghalt volna, nem lenne többé Barátság, Önzetlenség, Bizalom, Jó Kedély, Állhatatosság, Megértő Szándék se. Nem gyöngyözne ugyanúgy a kövidinka a poháron; csavart dohány szaga se érezne; nem lenne hosszú őszi beszélgetős séta a parkban; gitárakkordok meg férfikönnyek se lennének; mellettünk nem álmodna a Helga; hegedűhúr se pattanhatna, és a régi lányok kacagását sem hozná soha többet a tiszai szél. Elmaradnának az alkonyat színei, amibe dúdolni olyan megnyugtató, és üres lenne annyi sok ember lelke. Magát se neveznék Szeretetnek és én, a Jóság sem létezhetnék. Hát hogy halt volna meg, mikor mindez, és még mi is vagyunk? Igaz-e?

–  Igaz.

-y