ÖSMERŐS ARCZOK (1.) - György Attila, író

Szegény ember vízzel főz alapon az elkövetkezőkben bizonyos időközönként egy-egy portrét teszek majd közzé. Jobbára a nekem kedves emberekről készül majd album, tabló, kor- vagy kórkép, netán körkép, kinek mi tetszik. Hozott anyagból dolgozván látleletet fogok rajzolni a körülöttem élő színes egyénekből. Ha jó kedvem lesz, jó emberekről készül majd karikatúra. Ha meg fölbosszantanak, akkor gazemberek lesznek megörökítve. Ha arcz, akkor legyen arcz! Ezúttal jó a kedvem, és ennek megfelelően egy szívem csücske barátomat kaptam tollvégre.

LEVÉLVÁLTÁS (György Attila - Pósa Károly)

György Attila

OTTHONRÓL HAZA                                                            

                                                                                                (Pósa Károlynak)

...és van olyan, hogy az ember hazamegy. Erdőelvéről Délvidékre. Mert  ilyen szép nagy országunk van, utazunk ezer kilométert, hogy megölelhessük egymást. Mert nem csak hajdani országunk: a szívünk is ekkora.

...és megöleljük egymást, és koccintunk. Újra. Isten-Isten: mondjuk, és felragyognak az arcok. Erdélyből, Kárpátaljáról, az Anyaországból, Szlavóniából, mindenhonnan. Mert mi egy vérből valók vagyunk.

És olyanok vagyunk, mint a szépséges, kecses, borzos, számkivetett macskák: a gazda változhat, a ház marad. A vér is marad. Az elvek, a hit marad. Ezért vagyunk itt. Mi, mindannyian. Most is, személyesen, barátaimmal: de azért közben el-elrepül felettünk ezer év. És mi a Tiszán hajókázunk, tiszavirágzás idején, ami valljuk be, például egy magamfajta székelycsángónak nagy élmény, mert otthon, a Tatrosban nem hogy hajókázni, de semmiféle virágzást látni nem lehet. Nálunk hegyek vannak. Ilyen ez az ország. Hegyek, folyók, földek, füvek, emberek. Mindenki meg akarja váltani a nemzetet, de senki nem tűri el, hogy ne ő legyen a megváltó. Mi ezért vagyunk együtt. Mert hiszem, együtt sikerül csak. És nehéz szó, de küldetésünk van. És mindig van remény.

Amíg vagyunk, és együtt vagyunk. Van remény. És van az Ország, a Haza alakú űr szívünkben, ami egyszer tárgyiasulhat, vagyunk egymásnak, vagyunk a Tisza, az Olt, a Duna, a Dráva partján, a Kárpátok ölelésében. Erre koccintunk.

És jól kibeszéljük magunkat. Mert nem csak a balsors van: hanem a víg esztendő ígérete is. Minden gátlás nélkül kimondhatjuk: jelenleg Magyarország mi vagyunk. Mi és a pár millió. Amíg együtt vagyunk. És egymással, de egymásért vitázunk. És Európa is. Míg egymás szemébe nézünk. És mi ezt tesszük, és ez marad. Hát Isten áldjon mindannyiunkat, barátaim. Isten-Isten.

                                             * * *

Pósa Károly

A HAZÁRÓL, AMI AZ OTTHON
                                                                                                    (György Attilának)

…és van olyan, hogy az ember nem megy sehová, mert nincs hova mennie.  Se háza, se jószága, se más egyebe sincsen. Éjszakánként rohan, hátra se nézve. Az az otthona, ahol éppen álomba kényszerül.

És álmában látja az igazit, a volt otthonát, és ha kegyes hozzá az Ég, álmában olykor elhiszi, hogy nincs végleg minden veszve, mert az igazsága megvan, a lelke is talán valahol létezik, amiben a hazáját – ott bent, abban a nagy sajgó ürességben – még viszi. Muszáj vinnie. Hisz a haza sosem múlhat el. A fájdalom sem. Nem a szó fizikai, hanem szellemi értelmében.

Éppen emiatt a legszegényebb ember vállát is nyomja a haza terhe. Hiába, hogy senkik vagyunk. A szegény ember is még ember. Ezért érez. Addig ember valaki, amíg képes érezni. Mert a haza nem csak egy kitalált mese, lélekben képviselt érték. Hanem a haza valahol ott is van, ahol értik a másikat, a fájdalmát, értik a szavát. Ahol megölelik és koccintanak vele. Ahol együtt hallgatnak az igazi barátok, s míg az őszi szél motoz a meztelen Tisza-parti ágak között, együtt hallani a csöndet azokkal az igaziakkal, akik sosem hagynák cserben egymást. Manapság ugyanis barátból is sokféle van. Aljasból, hiteltelenné váltból, óvatosból, hazugból, finnyásból egy életen körösztül a legtöbbünknek kijut.
De a haza fogalmából csak egy van. S arra az egyre, mint a kincsünkre: muszáj ügyelnünk. A becsületre. Az emberségességre, a férfiak becsületére. Az önzetlenségre. Mindarra, amit még a szerelem sem képes elővarázsolni, csakis az igazi, mély, megbonthatatlan barátság. Ez a fajta kapcsolat nem érdekfüggő. Olyan, mint a hazaszeretet. Megfizethetetlen. Hisz szegényen lehet élni, ám nincstelenként nem. Minek él az olyan, akinek se barátja, se hazája?
Aki nem tart rá igényt, annak persze nem hiányzik a hazája. Sokan nem éreznek. Nem érzik sem a hazát, sem a szerelmet, sem a barátságot. Nem érzik, tehát el sem veszíthetik. Ami sosem volt, az nem fáj. Így kényelmes. Viszont van úgy, hogy a rögösebbik utat választjuk. Kényelem helyett a holt teret. Ahol a hazára éppen úgy kötelesség vigyáznunk, mint a barátságra. A Tiszán csurogva lefelé, vagy a járási sziken megtelepedve.
Mert egy a hazánk. Egy az Istenünk. Egyek vagyunk mi is.

HA A CSÁNGÓ 43 - székelyföldi mese

GY.A-nak
Isten éltessen barátom!

Nagyboldogasszony napján a pitymallat kékes derengéssel ért a Hargitára.

Ahogy a kelő nap sugára csókolta a tájat, az ölig érő füvön száradni kezdett a harmat, és az esztenaház kallantyújára kiakasztott „NO ENTRY” kartontáblácskát a fenyvesekből kisóhajló hajnali szellő meglebbentette.

A csángó fölneszelt.

Résnyire nyitott a szemét, oszt legott elvigyorodott, röhhintett egyet, mert vaskos koponyájában megmaradt éjjeli álma. (Hej pediglen beh cudar is álom vala! Bukarestbe lett volna dolga, de a román határon vette csak észre, hogy odahaza Csíkban, a kicsi kocsmában felejtette a passzusát. A székelyországi határőr ugyan továbblegyintette, de emez a beste cigányképű megmakacsolta magát, követelte az útlevelet. Rossz volt az oláh kedve, mert éppen akkoriban vették tőlük vissza Dobrudzsát, Havasalföldet meg a tengerpartot, és már a székely-román határmezsgye tábláján is csak annyi állt – szegényesen, krétával ráírva -, hogy: Vilajet București...)

Busa fejét oldalt fordította, oszt aztán csak nézett csöndesen, elnyákodott szemmel, mert asszonyának tompora ippeg előtte domborodott. „Ejsze! Hát az éjjel jól elhányhattam a tagjaimat, hogy megébredve pont a kedveske vastaghusikája elé södörödtem!” Íziben dagadó kedvet érzett, ándungja lett volna meglapogatni a kívánatos idomokat, de mivel a párja az igazak álmát aludta, és mert a csángó szíve csordulásig telve volt a múlott éjszakai döcögtetéssel, tapintatosan letett dévaj akaratárul. Nagy óvatosan fölkelt a tavalyi sarjúra takart színehagyott csergéről, és menyét módra kióvatoskodott a hajlékból.

Előbb a kalyiba megett kérődző kecskét elégítette ki, aztán sorra szépen az összes legelésző juhokat, legvégül a szanaszét kapirgáló tikokat. A pulira nem esett gondja, hisz az is kan volt, és a csángó ügyelt arra, hogy a rossznyelvek ne szólhassák fajtalansággal.

Elvégre József Attila-díjas író es volt.

Dolga végeztével hasibárányból készült sapkáját legényesre csapta. Megigazgatta fürtös, zöld zsinóros harisnyáját, és kettőt gombolt a mellyén feszülő zekéjén. Tíz ujjával kapart egynehányat szakállán. Aztán meggereblyézte borzas üstökét, majd erős harákolás után hegyeset pökött a levegőbe, miközben ropogtatva szelet eresztett: ezzel be is fejezte a reggeli toalettjét.

 - Ideje lesz früstükölni – mormogta csak magamagának, és úgy is cselekedett. Leült a puha fűbe, hátát nekivetette a tűzrakás melletti látófának, oszt az ölébe kapta a demizsont. Kicuppantotta a dugót: menten szétterült a mezőn a köménypálinka szaga. A legyek söndörögve fordultak le a levegőből, s a surján túl vadászó karvaly a verebekkel együtt páni félelemben menekült a környékről. A nehéz ájer az esztenaházba es tolulhatott, mert odabent Krisztina asszony sikkantva horkantott egyet - azzal még mélyebb álomba zuhant.

De a csángót ez láthatóan nem zavartatta, mert míg ajakát a fonott butélia csókos szájára tapasztá, az ádámcsutkája föl s alá liftezett, hogy irtózat volt nézni. Baljával előkotorta a tarka nemeztarisznyáját, kivette belőle a kisebbik mócot, amit az esti vacsoráról meghagyott, és ráérősen harapni kezdte. A csángó író reggelire, ebédre - de sőt! - estebédre es mindig mócot evett, sok oláhhal. Mondták neki ugyan, hogy túl egyoldalúan táplálkozik, de az okvetetlenkedőkre ügyet sem vetve ilyenkor még vaddabbul rágta a szájába vett oláhokat, hogy csak úgy ropogott a csontjuk. Ezzel a kisebb növésű móccal – egy gyulafehérvári szenátorral – gyorsan végzett, kicsit elverte az éhét.

Ekkor hallotta meg a féreg bömbölését.

„Vérmedve jár az erdőn!” – villant fel a furfang a csángó agyán. Uccu! Tüstént lábra kélt és a látófába vágott mór bicsakját kirántotta a kacor, a kézvonó, a szekerce, meg a bankkártyája közül.

Öles léptekkel a lejtőn leiramodva hamarjában az erdő fái között termett, mikor megpillantotta a Székely Bestiáriumból ismerhető rusnya jószágot. A behemót vérmedve (Ursus Horribilis) – mit ád a Teremtő! - egy bácskai magyart tartott a szájában körösztben, akinek a hóna alatt meg egy létra állott ugyanúgy körösztbe! A medve a zsákmányával sehogy se bírt odébb haladni, mert a kefe-sűrű bozótosban, és a fák törzsében unos-untalan megakadtak, bár ehhez mindketten igyekeztek jó képet vágni. Mégis, a medvének fogyott a türelme. Dühében föl-fölüvöltött. Ahogy szembetalálta magát a macskamiskároló bicsakját előre böködő csángó íróval menten udvarias pózba vágta magát, és egy régi, dákóromán köszöntéssel - Áve kéztartást imitálva - föllendítette a jobb mancsát. Eddigelé a csángónak olyannyira vérbe tolult az agya, hogy fittyet, és az imént megivott némicske pálinkát hányva hezitálás nélkül szurkálni kezdte a medve irháját aki - nagyon elcsudálkozva ezen az udvariatlan magatartáson -, legott meg is döglött.

Amikor a bácskai magyar kikászálódott a vérmedve állkapcáján sorjázó borzalmas fogazat közül, elkeseredetten vette tudomásul, hogy a fenenagy dulakodásban elengedte egy öltés a lajbiját. Hátul feslett, a varrásnál. De rögvest illedelmesre igazította az ábrázatát, és erős marokkal parolázott a csángó megmentőjével.

 - Ejsze, hová, hová Kegyelmed, körösztben vitt létrával, ebben a fenenagy erdőben? – kérdezte tőle a csángó barátságosan, miközben a megpusztult vérmedvét rutinosan kiherélte. (Darabját 2 lejért el lehet adni a Táposoknak! Csak azt kell füllenteni nekik, hogy megaszalt Transzszilván Dunakavics, jó a köhögésre…)

  A bácskai magyar letámasztotta a létráját, és nagy sóhajtozások közepette egy Madagaszkár térképet vett elő. Elmondta, hogy Magyarkanizsáról éppen oda igyekszik, csak a Kis-Küküllőnél alighanem rosszkor fordult jobbra. Valami Ábel nevezetű suttyó próbálta ugyan eligazítani, de a rengetegben megest csak elvétette az utat. Ráadásul ez a medve es megpróbálta csúffá tenni, de mivel erőst védte magát a létrával, és a priccses nadrágja se könnyen gombolódik, meg kapálódzott ahogy tudott: a medvének elment a kedve a szándékától, és már csak lakmározni akart volna belőle… Erről eszébe jutott a csángónak, hogy eléhezett a nagy gyilkolászásban.

 - Ejsze, aztán hozott-e Kegyelmed az iszákjában némi oláhot? – vetette föl a kérdést a bácskainak - Fogytán van az esztenán az elemózsia.

 - Sajnos oláhom nincs, viszont van nálam bőven rácalmás. Sokácosan szeretjük. Még odahaza, a Délvidéken lettek sütve. – válaszolta a bácskai magyar. Majd hozzátette: - De csomagolt a nejem útravalónak hat hektó sljivovicát. Azzal elvagyunk egy darabon kettecskén es!

No, megörvendett erre a szóra a csángó író, mert a rácot almásan, meg sokácosan se igen szerette. Ám a sljivovicát – aztat igencsak.

 - Ejsze! ’Iszen nekem es akad még egy kevéske kotyogó kölespálinka! Összeüthetjük a két kicsi vant - egy nagy vannak!

Hej! Erre a derék szóra nagy örömláng lobbant a kis bácskai magyar szemében. Rögvest barátkozhatnékja támadt! Összeölelkezve mentek ki az erdőből, bár a csángó író elébb figyelmezte a bácskai cimboráját, hogy hosszába vigye a létrát a fák között, mert - bár Bácskában lehet, ez a módi -, de Erdélyországban sokkal haladósabb emígy menni.

Az esztenaház előtt nekikutyorodtak mindketten, és mire Krisztina asszony álomtól kerek képpel, magát igazítva kilépett a hajlék ajtaján, már danoltak teli tüdőből, régi, elfelejtettnek hitt Cseh Tamás nótákat.

Nevetett rájuk az asszony, nevetett a nap es.

Krisztina asszony csak azon lepődött valamicskét, hogy honnét a csudából szaporodhatott így meg a pálinka, és az ennivaló? Mert van már annak jó hónapja es, hogy errefelé látták a Názáreti Jézus Krisztust.
Amikor utoljára Erdélyben járt, a lába nyomán virágok fakadtak.

Áldást osztott, minden születésnapját ünneplő, igaz jó embernek.

Pósa Károly

NÁSZÚT A POKOLBA*

Köd a Tiszán - festményem

Kedves erdélyi székely ismerősöm elvette feleségül, akit szeret.

A hónap elején volt a lagzi. Homoródalmás falucskában háromszáz vendégükkel mulattak reggelig. Elképzelhető, nagyon is életszerű, hogy megfáradva érte őket a nagy esemény vége. Az ifjú párra ráfért a pihenés. Vágyuk, hogy egy hétre nászútra mehessenek hamar megvalósult, mert a szándékukat tett követte. Fiatalok, szerelmesek, és nem utolsó sorban székelyek voltak – erős akarattal.

A május közepét már a szlovén tengerparton töltötték. Átruccantak Triesztbe, Krk szigetét is megnézték, és aztán – ahogy ilyenkor lenni szokott – végigszeretkezték a dalmát tengerpartot, Rijekától a festői Dubrovnikig. Út közben találomra álltak meg a vendéglőknél, és a látványosságok közül leginkább csak azokra voltak kíváncsiak, amiket egyik útikönyv sem említ. Bóklásztak sikátorokban, nehéz borokat ittak pókhálós kis pincészetek teraszán, kipróbálták a helyi konyhák csodáit, miközben ismerkedtek az ottaniakkal. Nyelvi akadály ugyan akadt, mert az angollal nem sokra mentek, a románnal meg próbálkozni sem akartak; de ahol a mosoly a legjobb ajánlólevél, az emberségesség, a jó kedély pedig csaknem kötelező, ott gond nem lehetett a mézesheteik boldogságát élő emberpárnak. Székely barátom első ízben járt a Balkánnak ezen a fertályán. Mégis, ismerősnek tűnt neki a tempó. Úgy látszik, valami hasonló magaviselés járja a hegyi emberek között: a tartás, a gesztusok, és a szívélyesség mértéke is módfelett az ínyére volt.

Ám, az is rendjén való, hogy egyszer minden szép dolog véget ér. Összepakoltak. A hazautazást is szépen megtervezték, és mert az Adriától Kolozsvárig embertelen hosszú lett volna gépkocsiban kibírni, az éppen a félúton lévő szerencsés fölfedezést – Magyarkanizsát - iktatták be pihenőnek. Jövetelük hírére megörültem, hisz imígyen kedves barátságunk fonala tovább gombolyodott. Szombaton vágtak neki a nagy útnak. Mostarnál megálltak, ebédeltek. Lefényképezték a nevezetes hidat. Viszont rádiót nem hallgattak, vagy ha igen, a szerb-horvát nyelvű adók aggodalmas tudósításait az áradó folyókról nem értették. Hiába. Székelyek voltak. Ráadásul szerelmesek. Tartották az északi irányt. Később neszét vették ugyan a nehéz szerbiai helyzetnek, de másfelé kerülni már nem volt értelme. A Drinánál lévő határátkelőhelynél aztán némi ízelítőt kaptak abból, milyen az, amikor egy országban semmi nem úgy működik, ahogy kéne, és semmi nem annak látszik, ami. Hanem…

A vámon dolgozó rendőrök kézzel-lábbal intették őket, de mehettek tovább. Rájuk esteledett és az utakon megszaporodó katonai gépjárművekből, villogó tűzoltó- és mentőautókból, szirénázva haladó konvojokból megértették, hogy nagy a baj. Ruma alatt már esőköpenyes rendőr terelte őket vissza, Belgrád irányába. Egy másik útra kanyarodva aztán csak meglelték a helyes irányt. Alig gurultak pár kilométert, mikor féltucatnyi ázott, nyakig sáros szerb csendőr intette le őket. A székely barátaim angolságára most sem volt kíváncsi senki. A csendőrök egy darabig szerbül magyaráztak nekik, elkeseredetten, széles mozdulatokkal, mindhiába, míg végül megunva a diskurzust, az egyik fáradt arcú egyenruhás szó nélkül beült mögéjük a hátsó ülésre. Kínos, megszeppent, kétellyel átszőtt percek következtek. Fél óra múlva megállíttatta a kocsit. Kiszállt, intett és eltűnt az út melletti sötét estében. Akkor döbbentek rá, hogy stopposuk volt csupán.  

Mint ahogy arra is csak késve eszméltek, hogy Szerbiában katasztrófahelyzetet okozott az utóbbi hetekben lehullott szokatlanul sok csapadék. Kiléptek medrükből a hegyi folyók, patakok és ahol a boldog nászút utolsó órái beteljesülni látszottak, ott most éppen a zűrzavar uralkodik: áznak szét házak, omlanak össze a falak - életekkel, egzisztenciákkal, reményekkel.

Azt is már csak tőlem tudták meg, hogy – nagyon helyesen – Magyarkanizsa is indított önkéntes tűzoltókat a bajba jutottak megsegítésére. Hogy amikor az állam tehetetlenségét látja a nép, akkor gyakran az összefogás, az alulról jövő kezdeményezés sokkal eredményesebb és hasznosabb tud lenni, mint akármelyik politikus gumicsizmás tévériportja. A bajban ismerszik meg a másik: tartja a mondás. És ha megmaradunk, mi magyarok ilyennek, hogy a jó szándékunk vezérel bennünket, és a segítő jobbunkat minden körülmények között a másik, megszorult embernek tudjuk nyújtani: nos, akkor valószínűleg kevésbé kell majd attól tartanunk, hogy a szerb társadalom egy része nyelvi ellenőrökkel akarja vegzálni a bácskai falvak lakosságát. A székely barátom hümmögve vette tudomásul, hogy közvetlen utánuk gyakorlatilag lezárták az utakat, hidakat. A Teremtő kegyelme, hogy egyáltalán Magyarkanizsára eljutottak. Ha csak néhány órával később indulnak, most valahol egy szerbiai motelben várhatnák a helyzet csitulását.

Nem így történt. A gondviselés ügyel a szerelmesekre.

És mert sűrűn kérjük mostanában, azért – ránk is kicsit odafigyelhetne.         

Pósa Károly

* Az Új Kanizsai Újság - XXI. évfolyam (702) 20. szám - vezércikke.