SORKATONASÁG – 5. rész

 

Négy előző epizódban értekeztem a témáról.
Az előzményeket a számokra kattintva lehet olvasni:
 1. – 2. – 3. – 4.

 

Mind a mai napig azt sem tudtam, hogy az „X” generációhoz tartozom. A tőlem távol álló, homályosan értelmezhető és kissé céltalan kategorizálás pont annyira hidegen hagyott, mint a kínai meg az inka horoszkóp. Akárhol láttam, eddig átsiklottam rajta.

Aztán most, kedd reggel, a fülem hallatára érdekfeszítő eszmecsere zajlott a nemzedéki szerepekről. Álmélkodva hallgattam hogy sorjáztak a minősítések: hópihék, Z-s és Y-os generáció, Alfa fiatalok... Szórakoztatott a kívülről érkező könnyed, enyhén misztikus és komolytalan téma, de kapóra is jött. Megneszeltem, hogy a sorkatonaságot taglaló befejező bejegyzésemhez felhasználom.

A látszatát is elkerülném, szólok előre, nem tartom jobbnak a nemzedékemet a később születettektől, de hogy lényegesen különböztünk a mostaniaktól, azt okkal állítom. Nem kell bizonygatnom, miért. Aki akkoriban is élt már, van szeme, fölismeri a jelenségek összefüggéseit. Maga is tapasztalhatja miként sorvadtak el, halványultak bele a minősíthetetlenségbe a korábban primőrnek számító eszmények. Sorozásról, katonaságról, fegyveres testületről lévén szó, maradjunk a kritériumoknál. Mellbevágó képet kapunk.

Elég, ha egy bevásárlóközpontban szétnézünk. Vagy csak sétálunk egy forgalmas utcán. Vagy valami tömegrendezvényen körbetekintünk. 

Vajon hány olyan 18 évestől 30 éves korú férfit – mondom FÉRFIT! – látunk, akire simán rábíznánk az életünket, akinek a társaságában egy életveszélyes helyzetben is biztonságban éreznénk magunkat, akivel vállvetve harcolni lehetne? 

Ugye, nem sokat. Sőt: alig valakit. 

Ha a szempillaspiráltól, egy színes tetoválástól, vagy orrpiercingtől megadná magát az ellenség, talán. De a frontvonal túlfelén a parfüm, a festett haj, a holdvilágra szedett szemöldök és a combközépig letolt farmergatya nem rettent el senkit. Vérontás bezzeg lenne, mert a háború természete nem tűri a mamahotelek kényelmét. 

Ezeket besorozni?

Minek? 

A hivatásos állományba került, most egyenruhába bújtatott "hópihék" között is kirívóan magas az alkalmatlanok száma.

 

(Tényleg, csak zárójelben. Mivel megint a saját élményemre támaszkodom, és nem akarok senkit kínos helyzetbe hozni, parafrazálom a filmes formulát: „A történetben szereplők és karakterek nem kitaláltak. A valósággal való bármilyen egyezés nem a véletlen műve.”

Vacsoraasztalnál ismerős házaspárral ülünk egy halászcsárdában. Idősebb szülők, húszon túli a lányuk és a fiuk is. Utóbbi sikerrel végezte a katonai akadémiát, friss a tiszti rangja. Szép karrier előtt áll, hamarosan külföldi, békefenntartó misszióban kap vezető szerepet. A fiatalember elkötelezett: sportol, edzi magát, fut. Valamelyik reggel is találkoztunk vele, amint a sétányon rótta hosszú kilométereit. 

Rá két napra tehát a szüleivel vacsorázunk, mikor csörren az anya telefonja. Rövid diskurzus, nincs baj, kihalljuk, a fiú kulcsa elkallódott, nem bír bejutni a lakásba. Semmi gond, szól közbe az apa, itt ülünk az étteremben a falu szélén, negyedórányira vagy gyalog, gyere el érte, odaadjuk a miénket. A válasz: nem hoznátok inkább ide? Rohadt fáradt vagyok… Az apa torkán is megakadt a falat, mi sem mertünk a tányérunkból fölnézni, mikor az édesanya határozott mozdulattal fölállt, elnézést kért, és indult a főhadnagy úrnak, a kisfiának a pótkulccsal, mert az az atléta, aki reggel 10 kilométereket fut, képtelen békén hagyva a szüleit fertályórát bandukolni. Amikor fölemeltem a fejem, találkozott a pillantásom az édesapáéval. Az ő arca meg az enyém se a forró levestől lángolt.)

Egyes politikusok most mégis ebben az elkényelmesedett világban hatékony dolognak állítják be az ismételt verbuválást. 

Ursula von der Leyen mellett olyanok kardoskodnak a tömeghadseregek mellett, akiknek amúgy eszük ágában sincs mundért adni a saját kölykeikre. 

Pedig már a mi időnkben, a hidegháború vége felé is megváltozott a helyzet. Amikor a korszerű hadviselés új eszközei megjelentek, már nem az ért valamit, hány könnyű fegyverzetű, derékszíjas-bakancsos-katonakönyves, szeplős képű kamasznyi bakát tud egy ország hadrendbe állítani. Az számított, hány negyedik generációs vadászgép, hány szuperszonikus rakétát tud lézervezérléssel olyan helyekre juttatni, ahol ezt megelőzően a szintúgy nemzeti drón arzenál már porrá rombolta a szembenálló haderő írmagját is. 

Sorkatonaság? 

Európában ma egy kontinentális, jóléti országban – ilyen Magyarország is! – jó, ha az összlakosság tizede képes egy tyúkot levágni, vagy egy nyúl torkát elnyiszálni. Embert ölni? A jelzett korosztálynak ezrelékekben mérhető töredéke – ha! – alkalmas ilyesmire. A másik kérdés: még ha képes is lenne rá, egyáltalán akarná-e? A szisztematikus öldöklés ugyanis nem egyenlő a háborús, lövöldözős videojátékok virtuális kalandjával. 

Egyébként, mi értelme lenne, még ha akarná is? 

Korunkban egy századnyi – tucatnyi, kéttucatnyi – taktikai vadászgép félezernyi földi kiszolgáló személyzettel karöltve akár egymillió besorozott takonypolcot képes pár óra alatt megsemmisíteni. Két focimeccsnyi ideig támadnak, fölszámolják a csereszabatos gyalogsági állományt, aztán hangsebességgel húznak haza a pilóták, hogy éjjel, a neonlámpás lokálban Tom Cruise-t utánozva le ne maradjanak a sztriptízről.

 

Bárki bármit mond, ne higgyenek neki: a háborút végérvényesen profikra kell bízni. Egy kalap panyolai fosószilvát se ér egyik néphadsereg se.

SZERB-MAGYAR CSILLAGÁLLÁS

Magyarkanizsa föntről - ifj.Apczi jenő drónfotója

Muciológus matematika

Egy nagyon híres magyarországi szociológus hölgy – hiába gondolkodom, a neve nem jut eszembe – aki ráadásul különösen hírhedt a pártok felett álló, makulátlan, objektív nézeteiről, egy szintén függetlennek kikiáltott pár tucat fős kompániával méréseket végeztek a március 15-ei Békemeneten és a tiszás meneten is. 

Nem fogják elhinni: a kutatásaik azt eredményezték, hogy a Hősök terén megtartott tiszás gyűlés mintegy háromszorosa volt (!) a fideszes rendezvénynek.

Igen. Jól olvasták. Háromszorosa. Nem a Kossuth tér (65 ezer négyzetméter) a Hősök tere (28 ezer négyzetméter) több mint kétszerese, mint egyébként köztudott, hanem az utóbbin résztvevők száma triplázta a Békemenet tömegét. 

Értjük: feleakkora téren háromszor annyian csápoltak a vizes szektások.  

Ez a nyilvánvalóan a teret ás dimenziót váltó fizikai bravúr úgy sikerült nekik, hogy az említett kéttucatnyi lelkes aktivista 3 méteres szelfibotokkal fotózgatta a felvonulókat. Aztán olyan nagyon sok minden nem kellett a tudományos módszer léghajlító végkövetkeztetéséhez: egy turistáknak szánt, gazdagon illusztrált Budapest-térkép, és némi fejben szorzás után ki is jött a briliáns, feddhetetlen eredmény. Tádámm! 

A jelenlévő telefoncella-információk, a belügyi szervek, a rendőrségi felmérések számai, a közterület befogadó képessége, vagy a négyzetméter per főre vonatkozó egzakt felmérések persze ezt a szociológusi matematikát tételesen cáfolják, de hát régóta tudjuk, hogy a tényekkel nem kell foglalkozni, a tények csak meg szokták zavarni az elvtársakat.     

Nem tudom, ki hogy van vele, nem megbántva ezt a rettenetesen okosnak tűnő, szociológus főnénit, elnézegetve a fotóját én teljesen megértem, hogy az egész élete akörül forog, hogy akár háromméteres szelfibotokkal a kevésből mindig többet, a kicsiből meg jóval nagyobbat szeretne látni...

EU-tanázia

Ezzel a mostani EU-val nekünk már csak bajunk lesz. A döglődő ló kapálózik, vigyázzunk, föl ne rúgjon bennünket, de most már kivárjuk, míg elernyed és vége. Eltarthat még ez a haláltusa legfeljebb tíz évig, de egy ezerszáz éves államnak bliktri egy évtized. Sajnos, nekünk embereknek nagyon is számít 10 év, mert mindenünk rámehet a megbomlott agyú Brüsszel, meg a nyugati mainstream ideológiai hókuszpókuszaira, ezért az egyetlen esélyünk, ha épeszű, biztos kezű vezető irányítja az országot. Orbán Viktor meg már bizonyította, az ellenfelei is kényszeredetten elismerik, nem könnyű préda, harcos alkat. Ezért szól rólunk április 12-e! Észnél kell lennünk.

Szerb-magyar csillagállás

Anélkül, hogy a ló túlsó oldalára esnénk, nem akarván agyondicsérni Belgrádot, mégis azt kell mondjam, amióta nemzeti kormány vezeti Magyarországot a délvidéki magyaroknak a szerbekkel való viszonya óriási mértékben javult. 

Javult, de nem tökéletes. 

Hozzáteszem: sosem lesz az, ne is ámítsuk magunkat. 

Mindig létezni fog szerb nemzeti érdek, és lesz magyar nemzeti érdek is: a kettőnek lehetnek, sőt vannak átfedései, de ugyanaz sosem lesz, ahogy két édestestvér sem ugyanazt gondolja mindig, nem ugyanarra vágyik, nem ugyanúgy viselkedik, akárhogy is szeretik egymást. Ha ezt tudomásul vesszük, belátják a szerbek is, úgy van és lesz közös jövő, ahol az adódó gondok ellenére baráti viszony marad a két nép, a két politika között. 

Nem volt mindig idilli a helyzet.

Jobb ez így. Most jó a szerb-magyar csillagok együttállása.

Én megértem a szerb aggodalmakat Koszovó kapcsán. Magyar vagyok, pontosan tudom milyen az, amikor történelmi igazságtalanság ér. 

Jónak tartom a különutas, "elnemkötelezett" szerb külpolitikát is: valami hasonlót művelünk mi, magyarok is. Egyenlő távolságra Moszkvától és Washingtontól, de mindenkivel beszélő viszonyban, tisztelettel, megbízható partnerként bánva a nagyhatalmakkal, meg a tőlük kisebb, a kezünket kereső népekkel is. 

Ha ettől Brüsszel agyérgörcsöt kap, azt se bánjuk. Egy könnycseppet se morzsolnék el, ha már holnap dögkútba kerülne az EU, így, ahogy van. Pár bekezdéssel följebb írtam, ezért a tehetségtelen, korrupt bandáért nem kár. 

Ami viszont a szerbeket illeti, mi legyünk jóban velük (is), ahogy eddig: a nyakamat teszem rá, hamarosan onnét fogjuk kiváltani a Barátság kőolajvezetéket, Szerbián keresztül jön majd az orosz energia.

ITT NEM LESZ MAJMOK BOLYGÓJA!

Majmok bolygója

Itt nem lesz Majmok bolygója. Elég abszurd a valóság is, hogy Magyarországon egyáltalán van egy statisztikailag mérhető közeg, akiknek egy riherongy jellemű pszichopata megfelel vezetőnek, mi több istenítik.

Eddig az volt a gyakorlat, hogy sokkal kisebb botrányba is belebukott egy-egy politikus, de a szekta híveinek úgy tűnik, mindegy mit művel a messiásuk. A saját fülemmel hallottam egyiküket a minap, bárkire voksol, inkább ráfizet, csak ne Orbán Viktor kormányozzon tovább. Döbbenetes, de effélékkel szívunk közös levegőt. A legriasztóbb az egészben, hogy bár az önsorsrontás tipikus esetét tapasztaljuk, a hipnotizált fanatikusok nem csak ön-, hanem közveszélyesek, a mi jövőnket is befolyásolhatják. Semmi sem hat rájuk, csak egy kiadós választási vereség. Addig meg a bekamerázott kupleráj botránya tovább lappang. Bizton állítom, az átlagos magyar választót nem érdekli, ki a homokos és ki nem. Az viszont taszító erővel bír, és a legegyszerűbb szavazót is minimum elgondolkodtatja, hogy egy miniszterelnöki ambíciókat dédelgető politikai komprádor a magánéletében a szeretőjét is csalja, a nőjének és mindenkinek össze-vissza hazudozik, önmagát is rendre megcáfolja, miközben kábítószeres tálca van az éjjeliszekrényén... Az ilyen, csak a kigombolt slicce után koslató szélhámos vajon mennyire hitelt érdemlő, milyen vezetője lenne az országnak?

Költői a kérdés. Sosem lesz az. Itt nem lesz majmok bolygója.

Puccsisták

A müncheni vizitről már most tudja minden normális ember, hogy a hazaárulás minősített eseteként ráégett a Tisza Pártra. Nem kell finomkodni, ideje tisztázni, mikortól diplomáciai, taktikai engedékenység, mikortól pedig hazaárulás, amit ezek a kóklerek művelnek.

Bízom benne, a történészek majd egy-két évtizeden belül kikutatják, milyen mézesmadzagon rángatják őket, mennyivel és hogyan pénzelték le a magyarországi ellenzék vezető rétegét, hogy eladják a nemzet érdekeit. Ezt a pesszimista énem reméli. 

Örök optimizmusomnál maradva viszont úgy vélem, nem a történészek fognak előjönni a terhelő dokumentumokkal, hanem a hazai ügyészség teszi a dolgát, és a szolgálatok segítségével leleplezi ezt a kártékony bandát. Kapinyányostul, Orbán Anitástul, Poloskástul, mindenestül: tényleg meg fog indulni az Út a Börtönbe Program. Csak nem épp úgy, ahogy ők megálmodták. 

Tovább megyek: a müncheni "megbeszélés" egy puccs előkészítése volt, ahová a Tisza Párt mellett meghívót kaptak az olajvezetékeket robbantgató és elzárogató ukránok is. Észnél kell lennünk, már a horvátok is ott, azon a térfélen, az ellenfeleinknél gazsulálnak. Mivel a románokra sosem számíthattunk, marad északon a szlovák, délen meg a szerb vonal, valamint az USA támogatása. Utóbbi mindent visz.

Két idézet

"Sokan meg fogtok halni, de én erre az áldozatra hajlandó vagyok." Ezt nyilatkozza Lord Farquad, a Shrek-ben.

Pont így viselkedik velünk az Európai Unió, amit Ursula von der Leyen vezet. Mel Gibson megmondta a Maverick-ben mikor kell hinni egy nőnek.

Merénylet

Merénylet készült a Aleksandar Vučić és családja ellen. A szerb rendőrség letartóztatta a bűnözőket.

Így megy ez a fene nagy demokráciában. Amikor a csőcselék nem tud törvénytelenül az utcai zavargások árán káoszt teremtve az ország(ok) kormányrúdjához kerülni, akkor előveszik a fizikai megsemmisítést. Nem a szívem csücske a szerb elnök, de elismerem, egyik erénye, hogy kesztyűs kézzel, türelemmel kezelte az ellene lázadozókat, akik – mint Magyarországon az O1G-ző csürhe – rettenetesen hangosak, elhiszik magukról, hogy ők a többség, az urnazárás után pedig rendre könnyes szemmel sírnak egymás vállán. 

Úgy Szerbiában, ahogy nálunk is a jövőben el kellene gondolkodni a Btk. módosításán, mert amit a Tisza Pártnak nevezett vegyeskórus művel a közösségi térben, az régen kimerítette egyrészt a hazaárulás, másrészt a társadalmi rend erőszakos megváltoztatásának büntetőjogi kritériumát. Nem sokat kéne vacakolni: a legvéresebb szájú uszítókat összekapkodni IP-cím, vagy az idiótábbját Facebook-profil alapján, majd példát statuálni, súlyos pénzbüntetést kapjanak, a legjava meg börtönt! Mintának elég lenne a vonatkozó német törvény. Ott úgyis a miénktől különb a demokrácia.

A záróizmok között

SZERBÁTÜLTETÉS - SORKATONASÁG - 1. rész

Bazi Joe őrmester
Donald Sutherland - rajzom

Ezeknek a soroknak a zöme hetekkel ezelőtt íródott.

Lassan szedegettem össze a mondandómat, fésülgettem, rendezgettem a szöveget. A katonáskodás kérdésköre várhat – gondoltam. Hát, elszámoltam magamat. A téma aktuálissá vált, így most az ezzel kapcsolatos írásom közzéteszem. 

Manapság egyre több szó esik arról, hogy veszélyes időket élünk, muszáj lesz visszavezetni a sorkatonaságot. Horvátországban már listázzák a katonakorúakat, és ahogy nézem, Belgrád részéről is van egy kardcsörtető elit, aki szívesen küldené a mások fiait fegyveres kiképzésre.

Ami sejthető volt, mostanra valósággá vált: mai hír, Szerbia ez év végétől bevezeti a kötelező sorkatonai szolgálatot. A férfiak 75 napos kiképzést kapnak majd. A nőknek egyelőre nem kötelező, önkéntesként viszont lehetőségük lesz bekerülni az állományba. 

Nem mindenki támogatja a szerb politikum ezirányú terveit. Mások mellett a Vajdasági Magyar Szövetség is ellenzi, de Belgrádot jól láthatóan csöppet sem hatja meg, hogy a VMSZ állhatatosan a szerbiai sorkatonaság bevezetése ellen emeli fel a szavát, így valószínűleg az sem lesz mérvadó, hogy a VMSZ-hez hasonlóan jómagam is hülyeségnek tartom a kötelező katonai szolgálat bevezetését. És nem, nem azért, mert voltam katona, és a bolond ifjúságomból egy évet áldoztam a haza szolgálatára. A szó klasszikus értelmében még pacifista sem vagyok, a faölelgetős, poszthippi, ultraliberális ideológia messze áll tőlem. Pusztán észérvek alapján tartom fölösleges pótcselekvésnek, hogy éppen csak nagykorú fiatalembereket hónapokig olyan célokét dresszírozzanak, amiknek nincs értelmük. 

Ebben a pénzközpontú korunkban a honvédelem rettentően drága dolog. Ahogy az országos politikát, úgy a fegyveres szolgálatot sem lehet műkedvelőkre bízni: kényszerrel besorozott amatőrökre meg egyenesen marhaság. Röviden csak káromkodva tudnám összefoglalni a lényeget, ezért kissé visszafogottabb hangnemben, inkább két részben igyekszem kifejteni a véleményemet. 

Mikor még a katolikus papok is bajuszt hordtak, tehát nagyjából a Rákóczi-szabadságharc tájékán az egyre fejlődő ipar föltalálta, majd sorozatgyártásban elterjesztette a puskát, ami rögvest a színházak kelléktárába küldte porosodni a testpáncélt, a nehézlovasságot. 

Pedig utóbbiak voltak az előző évszázadok John Ramboi: a középkorban egy páncélos vitéz lovastól, fegyverestül, plusz két kovács és az inasok, a korabeli termelési szinten egy jobbágyfalu évi jövedelmét jelentették. Csapjuk hozzá a lovag több mint egy évtizedes kiképzését: számoljunk utána, milyen potentát lehetett az a főúr, aki akár csak 50-100 ilyen képzett, fölszerelt harcost tudott csatamezőre vinni. Akadtak persze országos nagyurak, akik ezernyi lovagot tartottak fenn, de a többségükre ritkán volt szükség, mert a menetrendszerű, akár tízezres vasvillás-kaszás parasztlázadást rutinból szétkergette már egy százas nagyságrendű, etetett-itatott, arannyal kitömött nehézlovas különítmény is.

A derék Mátyásunk idejében Európa aranyának háromnegyedét az akkori Magyar Királyság hegyeiben bányászták, aranyért pedig lehetett élelmet, lovat, bort, markotányosnőt és páncélos zsoldost kapni. Amikor viszont legatyásodott a kincstár, a dicső Fekete sereget meg kellett zabolázni, mert erőszakkal vették el a lakosságtól, ami nekik járt. Aztán jöttek a törökök, egy másik, erősebb zsoldossereggel, gazdagabb finanszírozóval, akit szultánnak hívtak, és ő pontot tett a közép-európai régió bárminemű fejlődésére. Miatta került zárójelbe másfélszáz évre a magyarság kétharmadának minden álma. (Mondom főleg azoknak, akik manapság lelkendezve nézik a televízióban Szulejmán-sorozatként futó, botrányosan történelemhamisító szappanoperát.) 

Tehát, mifelénk egy szomorú korszakra lehúzták a rolót. Európa szeldzsuk törököktől ment nyugati része viszont a Napkirály ötletétől vezérelve belépett a tömeghadseregek korába. És ez már – tetszik vagy sem – a kapitalizmus beköszönte. A szintet lépő, fejlettebb ipari módszerek révén tömegtermelésben készült puskák gyorsan elterjedtek. Sokkal olcsóbbnak és hatékonyabbnak bizonyultak, mint a vértezett mének hátán, kopjástól gunnyasztó, félrészeg birodalmi droidok. Egy írástudatlan, csóró, bugris siheder lábára egy pár bakancsot húzni, és a kezébe puskát nyomni lényegesen egyszerűbb volt, mint a drága arannyal hizlalt nemeseket jóllaktatni. 

Innét kezdve a harcászatban az emberi minőségen diadalmaskodott az emberi mennyiség elve. Magyarán: az győzött, aki több szuronyos-puskás, parasztfiút-gyalogost tudott a véres sakktáblára rakni.

(Folytatása következik!)

POÉNGYILKOSOK

Poén 1.

Egy Miskolcról nagyra nőtt stand-up komédiás tátott szájjal beszaladt a tisztességesség és az emberi méltóság által ültetett speciális erdőbe. Cigányozott, zsidózott, tőle telhető alpári módon. Most visszavették tőle a korábbi szakmai kitüntetését, a Karinthy-gyűrűt. Ide kívánkozik, hogy Karinthy Frigyes is meg-megeresztett zsidós poént, de hogy értsük a különbséget, ő ilyeneket írt: 

“Antiszemitizmus. 

A zsidók csalnak – üldözzük a zsidókat! 

Üldözzétek a csalást – ha igazatok van, annál rosszabb a zsidókra!”

Ugye mennyivel több, mélyebb és finomra hangoltabb, mint az “Auschwitzből szökött nénikék” meg a “tetves dakoták” emlegetése! 

Ezzel együtt Aranyosi csak egy tünet a magyar közélet mocsarában. Most Mérő Verától kezdve az összes balliberális vértolulásos arccal mentegeti, mosdatják, mondjuk én a Mazsihisz felől se hallottam egy nyikkanást se, holott anno Kövér László "köteles" beszédénél, amikor annyit talált mondani, hogy "akinek nem tetszik, fel is kötheti magát" egy emberként horgadt fel a humánum iránti elkötelezettség és ordítva követelték Kövér fejét, bajszostól. Azidő tájt az SZDSZ-t vezető Kuncze Gábor sokkal bornírtabban fogalmazott: ciánkapszulát kívánt az ellenoldalnak, azt meg heherészve fogadták az övéi, lapogatták a vállát, megmodta a Gabi a frankót! 

Pedig egyszerű ez: nem cigányozunk, nem zsidózunk. Sehol. Semmilyen körülmények között. Ahogy a "bajszos szar" meg a "csüngőhasú" bevett toposz lett amott, úgy ezen a félen a válasz a "poloskázás". Ezzel nincs baj. Ez a közéleti szereplők sorsa, benne van a munkaköri leírásukban, vállalniuk kell a kritikának szánt legalpáribb minősítéseket is. Mária-Teréziát is birodalom szerte suttogva kurvázták. (Teszem hozzá: igazságtalanul.) De komplett nációkat, közösségeket nem sértegetünk. A származása okán senkit. Ez alap. 

Poén 2. 

Még emlékszem Zoran Đinđić meggyilkolására. Szerdai nap volt, hét közepe az iskolában. Délutánra mentem, addigra a tanáriban mindenki a tévére meredt. Döbbent csönd ült, pedig 2003 márciusát írtuk, bő tízévnyi háborúzás, bombázások, töméntelen erőszak volt mögöttünk. A szerb politkum vezetője elleni merénylet sokkolt bennünket. Visszahozta a vériszamos emlékeinket. Tavaly – hogy másokat ne soroljak – Trump és Fico is célkeresztben volt. Ide jutottunk. 

A minap letartóztattak egy 44 esztendős férfit, mert a magyar miniszterelnök kivégzését helyezte kilátásba. A hatóságoknak könnyű dolguk akadt, ez az észlény a merénylet tervét meg is osztotta a világhálón. A rajtaütés után a jajgató kórus menten el is kezdett brekegni. Diktatúra ez, kérem, virtigli fasizmus, ahol egy “viccnek szánt” politikai gyilkosságért is bilincs kattan a humort kedvelő kezén. Másnap nyilatkozott a letartóztatott apja. Mikor jöttek a kommandósok, már tudta, miről lehet szó. A fia videóit látta, szólt is a 44 éves gyereknek, baj lesz ebből kisfiam. Szóval az apja látta a videót és mégsem tudott hatni a 44 éves tacskóra. Bájos család. Mindazonáltal a nyilvánvalóan csökkent értelmű bérgyilkolászt nem menti föl semmi, ilyet normális társadalomban sehol sem engednek, mindenhol lecsuknák. Tudomásul kell venni, hogy bombariadóval fenyegetni, erőszakra buzdítani, pláne mások, célszemélyek életének kioltását hangsúlyozni nem vicc, hanem szankcionálandó dolog. 44 évesen majd most megtanulja, mi a felelősség. Mentegetni lehet, láttuk, Fico merénylóje is maszületett báránnyá lett, másnap már a diliflepnijét keresgélték. Őszintén, én a felbujtókat ugyanígy kérdőre vonnám, lett légyen szó kommentelő névtelen pszichopata, vagy nevesített "pártvezető" pszichopata az illető: minden hergelő, az etikát sutba vágó szavukat elszámoltatnám. Mert hát szeretnek messziről nagyokat odamondogatni, az interneten emberkedni. Aztán ha egyszer egy kicsit karakánabb volt sportriporter testközelből kérdőre vonja őkelméket, akkor hullasápadt arccal tikkolnak a szemek, és remeg a száj.

MAGYAR DILEMMA

Dilemma

Eleinte hüledeztem rajta, hogy lehet egy ilyen jellemtelen, nyilvánvalóan pszichopata fazonnak ekkora népszerűsége? 

Aztán, mint jelenséget kezdtem vizsgálni ezt a Poloskás elmebajt. Ha elvonatkoztatok a szektavezér szemmel látható emberi gyengeségeitől, ha pusztán a tömegpszichózis okait nézem, máris világos, mitől ájul el a magyar választópolgárok bizonyos hányada.

 

1. Ezekből a Fidesz ellen pattogó prolikból mindig volt egy méretéhez képest hangos, hőbörgő réteg. 

2. Bő másfél évtizede, nagyjából Gyurcsány zsákutcás visszatérési kísérletei óta az Orbán-fóbia akut idegi becsípődés egy minden vágyát vesztett, csalódott népségben, akik képtelenek feldolgozni a ciklikusan bekövetkező kudarcaikat. 

3. Az egyéni sikertelenség legkézenfekvőbb gőzeresztő szelepe, a hibáink másra hárítása, vagyis az aktív ellenzéki hangoskodás: mindenszarizmus, sosejó, O1G, bezzegromáinia stb. 

Nos, EZEKNEK valóban egy fröccsöntött messiás kell. Az sem gond, ha részeges, vagy összemindenezve az ülepe. Nagy baj ez az országra nézve? Aligha.

Szerencsére a normális többség is el szokott menni szavazni. 

Ha jól számolom, az országgyűlési választásokon negyedszer verte agyon a Fidesz az ellene újrázó, amőba módra folyton átalakuló, a lényegét véve viszont változatlan összetételű kompániát. Rendre azt látni: az urnák előtt ciklikusan csődöt mond a magyar ellenzék tudománya. Mi ennek az oka? Egyszerű: ilyen, ennyire impotens egy banda. Csak a hangerő, csak a sivalkodás, az megy, azt szépen tudják. Pártot építeni, talpalni, szervezni, napi szinten egyeztetni, tagságot verbuválni, alapszervezeteket hozni létre a semmiből viszont büdös nekik. Poloskának egy sufniba van regisztrálva a Tiszás székhelye. Tisztességes ember egy ilyen trehány cég kilincsét se fogja meg. 

Ennek dacára zakatol a hergelés, a káoszba taszítás, az agresszió fokozása. Ez járja a Fröccsöntött Messiás összetarhált zászlaja alatt. Érdemi munkát, normális párbeszédet, valamire való épeszű javaslatot, konstruktivitást ne is várjunk tőlük. Piramisjáték szerű politikai megbízatás az egész Tiszás jelenség, külföldről finanszírozott alakokkal. 

Teljesen mindegy, hogy az első emberük fekvőtámaszt csinál a színpadon, vagy diszkós nagylányok öle alatt csúszik-mászik révülten. 

Mi a vádja, mi a hívó szó? A kormány ragaszkodik a hatalomhoz. A kiskésit! 

Nézzük a dolgok lapját-fonákját, akkor ki ragaszkodik a stallumhoz? Az, aki irányít egy országot, jövőképpel, hosszútávú tervekkel, vagy az, aki csak sodródik, és a biztos veresége tudatában pusztán arra ügyel, ki ne bukjék a parlamenti patkóból, megmaradjon a mentelmi joga, esetleg "a világ legnagyobb kamu állásában" tömhesse a zsebeit? 

Nem áltatom magamat, Szerbiában is hasonló a helyzet. Kérdezik a tüntetőt, Vucsity helyett mégis kire bízná az országot? Mindegy, csak ne ő, ez volt a válasz. Pont mint Budapesten: O1G és annyi. Se jövőkép, se elképzelés, csak a nyers indulatok. Az újvidéki tragédia már régen csak ürügy. 

Ugyanaz, mint George Floydnál, a BLM. Az összes eszement ideológia képviselőjének kellett egy gyúanyag, amire lobbantani lehetett a folyton elégedetlenkedőket: magyar földön Tiszás csőcseléknek hívják a mindenszaristákat, Szerbiában meg a szélsőliberális mainstream szeretne a hatalomhoz jutni, de nem ám választásokon (mert azt rendre elbukják, és el is fogják bukni), hanem "utcai revolúcióval", mert a demokrácia, a többségi népakarat ennek a rétegnek sosem jelentett semmit. Nekik addig van csak demokrácia, kánaán, amíg ők diktálnak hatalmi pozícióból. 

Ezért látni, hogy tizenéves, anarchista ifjak kólót járnak a júgónosztalgiás tanáraikkal, egy rakat kommunista meg punk együtt gajdolják harmonikaszóra a Bella ciao mozgalmi nótát. Úgy próbálják beállítani, hogy ez az új Otpor. Csakhogy az eredetileg Milosevity tényleg diktatorikus rezsimje ellen harcolt. A mai vágyvezérelt örökösök meg egy demokratikusan megválasztott kormányt akarnak külföldi pénzekből, külföldi parancsra megbuktatni.

Tót DAC

A hétvégén a dunaszerdahelyi csapat Pozsonyban rúgta a bőrt. Kettő-kettes döntetlennel végződött a derbi. A fővárosiak az utolsó percekben egyenlítettek, pedig - a magyar kisebbség csapatának mondott - sárga-kékek végig két góllal uralták az egész pályát. Tehát izgalmas meccs lehetett. 

Mégsem a játék miatt emlegetik a találkozót. 

A mérkőzés kezdetén ugyanis a Slovan szurkolói a magyarságot gyalázó hatalmas molinót feszítettek ki. Volt azon minden, ami egy összedrótozott fejben elfér: Magyarország mint Mongólia, az ellencsapat mongol játékosai között valami furcsa logikával két Fradi focista is helyet kapott az iskolapadban, a táblánál pedig egy Slovan mezbe és kék símaszkba (!) bújt önérzetes tót drukker pálcával, vagy inkább bottal szemérmes inkognitóban magyarázta a "mongol" nebulóknak, mi fán terem Szlovákia. 

Hogy még egyértelműbb legyen az üzenet, betűkkel is megtoldották a molinót. 

Az öles szöveg, amolyan "tudjuk, ki az úr a boltban" stílusban hirdeti a kortárs szlovák írásbeliség ötlettelenségét. 

Előrebocsátom, nem vagyok egy nagy foci szakértő, de azt látom, hogy a bunkóság nem ritka kísérője a mérkőzéseknek. Hogy némi önkritikát gyakoroljak, tapasztaltunk már magyar bajnokin is tahó megnyilvánulásokat. Istenem, ilyen a sport, a szurkoló szurkolni megy, nem bölcsész továbbképző teadélutánon elmélkedik, hanem kiadja magából a gőzt. 

Hogy a tót szomszédok mit eresztenek ki, más kérdés: elég beszédes, hogy egy vendég csapat 11-ének és a maroknyi ellendrukkernek kell bizonygatniuk, mennyire otthon érzik magukat a saját bőrükben. A sötétedéskor erdőben hagyott kisfiú is betojva fütyül leghangosabban. Viszont az efféle kiskamaszos tót emberkesésre a legjobb válasz, ez a nemes méltósággal megfogalmazott reagálás. Át kell nézni fölöttük, így helyes. Ez idegesíti őket legjobban. Világ életükben nagyobbnak akartak látszani attól, amik, csak hát valahogy sosem sikerült nekik. Mindent lenyúltak: országot, hagyományt, címert, történelmet... 

Ennek kapcsán egy vallomással tartozom. Nagyon röstellem, de valahányszor fölcsendül a tót himnusz, sosem állom meg nevetés nélkül. Nem tehetek róla, régi kedves emlék. Magyar nótaként a Dénes bácsi minden este elmuzsikálta a Piroska vendéglőben.

Tót atyafiak

HATÁRTALANUL DÉLVIDÉKI AKAROK LENNI

Falu széle - festményem

Most, hogy immáron Románia és Magyarország között gyakorlatilag eltűnt a határellenőrzés, napok alatt nyilvánvalóvá vált, mekkora hozadéka van a régiók egybeolvadásának. Makót, Hajdúszoboszlót, a korábban vakfoltnak számító délkelet-magyarországi térséget elárasztották a romániai turisták. Románok, partiumi magyarok mennek vásárolni, fürdőzni. Bizniszel mindenki. 

A január elsején életbe lépett szabad határátjárás egy hét alatt bámulatos mutatókat produkált. Mi lesz itt egy-két év múlva? 
A választ sejtem nagyon régóta. Volt időm gondolkodni rajta, lévén bennünket is erősen érint, miként alakul a délvidéki sorsunk.

Monomániásan azt hajtogatom immáron vagy huszonöt éve, hogy nekünk, délvidéki magyaroknak az lesz a demográfiai mentsvárunk, a fogyásunk megállítója, sőt visszafordítója, amikor Röszkénél, Kelebiánál vagy Tiszaszigetnél enyhül a határhelyzet.

Nem kell Schengen, csak legyen végre hatékony, gyors és kíméletes a határellenőrzés, ne kelljen rendszeresen órákat rostokolni, többet várni a határon, mint amennyi a tulajdonképpeni utazás össz időtartama lenne.
Mert jelenleg az a helyzet, hogy például Zentáról Budapestre – párperces okmány ellenőrzéssel – szűk három óra alatt el lehet(ne) jutni. Ám ez, lássuk be: ritka madár.
Ha egyszer – legalább a határövezetben élőkkel kivételezve – élhetőbbé tennék a határátlépést, meggyőződésem, hogy a bácskai-bánáti szerb közigazgatású – de zömmel magyarok lakta – térség hamar a szegedi, szélesebb értelemben vett agglomeráció része lenne, számos áttelepülő dél-magyarországi családdal, akik kihasználnák a nem EU-s Szerbia olcsóbb lehetőségeit. A régió új befektetőiről nem is beszélve.

A Tisza-mente ma is tömbben élő magyarságának sosem Szabadka, hanem Szeged volt a természetes gazdasági-kulturális centruma. Trianon után már a '60-as évek enyhülése megmutatta, bevásárolni, szórakozni, majd egyre sűrűbben tanulni is Szegedre ment, aki megtehette. A balkáni krízisek alatt is jobbára Szeged és környéke volt a kényszerből oda költözők, az oda menekülők célállomása.
Érthető ez a kötődés: közel van a szülőföldhöz, hasonló karakterekkel, az otthonosság évszázados ismérveivel. 

Lépjünk a mába.
Szerbia – vélhetőleg – sosem lesz EU tag. (Mire oda jutnának, addig az EU bedöglik. Nem kár érte. Ezért a formájáért semmiképpen.) De ha egy új struktúrában a határ átjárhatóbbá válik, jó esélyt látok arra, hogy ezres nagyságrendekben lesznek olyan dél-magyarországi családok, akiknek az olcsóbb ingatlanok, az olcsóbb élet és az egyedi szerbiai lehetőségek – például az adózás – okán megéri majd Bácskában élni, mellette Magyarországon dolgozni, ingázni, vagy valamilyen délvidéki vállalkozást kezdeni. Aki most Rábén fillérekért adja el az ingatlanját, gondoljon bele, húsz perc alatt Újszeged elérhető...

Ezért tartom a Vucsity-Orbán történelmi léptékű szövetségét ócsárlókat nem csak szimplán károsnak, de bosszantóan rövidlátóknak, meg ezzel együtt önsorsrontónak.
Ugyanis egy biztos alapokon álló, stabil, kiszámítható magyar-szerb együttműködés nem csak a délvidéki magyarságnak mutat megnyugtató jövőképet, hanem az EU-n kívüli Szerbia – vegyük csak a hagyományosan kiváló orosz kapcsolatait – olyan kivételes lehetőségeket kínál, ami már a világpolitikai értékrendszerben is ötcsillagosnak számít.

Tartom magam a nagy Bismarck mondásához – eddig mindig igaznak bizonyult: "Összenő, ami összetartozik."
És ehhez már nem kellenek virágkoszorúval bemasírozó honvéd csapatok. Ehhez élhető életminőség kell Csongrádban és Bácskában, szabad áttelepüléssel, csomó kedvezménnyel, gesztusokkal egymás iránt, a bürokrácia minimalizásával és a jólétet szavatoló mozgó, mozdítható tőkével.
Ha teli a gyomor, senkit nem izgat, ahogy régebben sem izgatott, milyen nyelven köszön át a kerítésen a szomszéd. Bizakodó vagyok. Jó irányba haladnak a dolgaink. 
Mindazonáltal az általam vázolt áttelepülés optimista forgatókönyve csak tüneti kezelés lenne a demográfiai problémáinkra. Egy, a sok megoldás közül.
Végső soron azonban gyermekek kellenek. Saját erőből biztosítani a holnapot. 
Ez lenne a legideálisabb opció. Más nem oldja meg helyettünk. A beteljesülése csak rajtunk, bácskai-bánáti magyarokon múlik. 

NEO A MARXIZMUSBAN

 

Rajzos kommentárom

Neo

Széthullóban az EU, írja a Die Zeit. „Közösen immár nem megy”, az Unió egyre megosztottabb a migráció kérdésében – mutat rá a lap. Úgy tűnik, óraátállítás volt tőlünk nyugatabbra is. Ideje elővenni az általános iskolás történelemkönyveket.
Szovjetunió – Jugoszlávia – Európai Unió.
Nagyjából fél évszázad mindig elég, hogy bebizonyuljon, amit a normalitás a kezdetektől tudott: az összes gyökértelen eszmétől vezérelt konglomerátum egy kudarcos kísérlet csupán, eleve halott dolog. Ilyen volt a kommunizmus régen Moszkvában, a közelmúltban a kommunizmus-sovinizmus elegye Belgrádban, és most ilyen a neokommunizmus Brüsszelben is.
Ez persze sovány vigasz azoknak, akik a kezdetektől látták az igazságot, és most végignézhetik, amint lassan a sokaság is ráébred arra, hogy az EU-ban az ígért gazdasági együttműködés helyett légből kapott, életidegen ideológiai béklyókba kényszerítik a tagságot.

"Budapest, Budapest, te csodás"

Sokadszorra mérte egy intézet a budapesti hajléktalan mizériát. (Statisztikák készítésében verhetetlen a fővárosi vezetés. A megoldások tekintetében viszont mindig nagy a csönd.)

Most a pesti elitnek kedves grafikonok is igazolják, nagy a baj, és egyre fokozódik.

A belváros már nem csak kezd egy lepratelepre hasonlítani, hanem azzá vált. Húgycsíkokat kerülgetve lehet elóvatoskodni a Keleti környékén, tegnap konkrétan emberi ürüléket kellett kikerülni, még a szaros papír is ott volt mellette, tehát nem valami ötven kilós házi kedvenc rakta oda – bár a kutyások is tudnak mocskot hagyni maguk után. A VII. és VIII. kerületben gyakorlatilag lehetetlen utcai automatából konfliktusmentesen pénzt felvenni: háromból két esetben biztos, hogy odanyomakodik mellénk valaki, majd kunyerálni, zaklatni kezd. Az Erzsébet királyné aluljárójában hónapok óta tanyázik egy részeges, drogos galeri, a gyerekeket, vakokat, gyengén látókat pont úgy molesztálják, mint a közeli intézetükbe járó mozgássérülteket. A járókelő nők meg szaporázzák a léptüket, iparkodnak odébb, rendre kapják a beszólásokat.

Piszkos paplannal kibélelt kirakatok alá vackolnak, utcán isznak, veszekszenek, bokrokba guggolva, vagy kiszögellésnél végzik dolgukat. A zömük épkézláb. Csak dolgozni nem akarnak, várják a sajnálatot. Szemernyi részvét sincs bennem irántuk. Nem érdemlik meg.

Alacsony Áron

„Az egyetlen alternatíva Magyar Péter” – mondta Molnár Áron, alias "noÁr", majd élő adásban rácsapott a férfi műsorvezető fenekére.

És ez egy felkapott magyar színész...

Sinkovits, Kibédi, Latinovits: megkövetem Önöket, én szégyellem magam.

Poloska

A tévészékháznál végül elmaradt a beharangozott Armageddon. Érdeklődés hiányában kifújt a revolúció. Nem lett politikai földcsuszamlás. Semmi sem úgy ment, ahogy azt előre megjósolták. Befuccsoltak a szervezők.
Botrány viszont akadt.  

Az ellenzéki tüntetés mélypontja kétségkívül az volt, amikor a TISZA messiása az ATV (!?) műsorvezetőjének felrótta, hogy ezen a szent napon Szöllősi Györgyi éppen a tengeren vakációzik. Tette mindezt a Magyar Péter nevű szónok, a „tömeg” hergelésének kiskátéja szerint, a proli irigységre, kisstílűségre rájátszva, miközben tudható volt, hogy a hírbe hozott tévés a 30. házassági évfordulóját ment megünnepelni a férjével.

Szöllősi Györgyi helyében annyit tennék, hogy legközelebb élő adásban megkérdezem a faragatlan – vagy inkább aljas – Magyar Pétertől, neki mikor lesz 30 éves kapcsolata, és azt majd miképpen szeretné megünnepelni?
Lenne a stúdióban nagy herevakarászás.

SZENZÁCIÓ DÉL-SZERBIÁBAN!

Ma reggel még azt hittem, Márai születésnapja, esetleg József Attila miatt írok valamit, de az imént olyan hír szele csapott meg, ami inkább Örkényért kiáltana.

Közcsodálattá tenném.

Már csak avégett, hogy kicsit nevessünk és egyúttal okuljunk is: bárki, neves író, filozófus, látnok vagy guru a fasorban sincs, ha az élet kacifántosságát szeretné láttatni. Abszurdabb dolgot a valóságtól senki ki nem találna.

A járvány sújtotta közállapotainkban legyen üdítő a tudat, ezekben a nehéz napokban sem pihennek a politikusok, hisz ismételten tanúbizonyságot adnak extraszenzorális képességeikről, amikor a közjó érdekben éjt nappallá téve a gondok orvoslásán munkálkodnak, értünk fáradoznak.

Az események helyszíne:  egy dél-szerbiai kisváros – Kuršumlija.

Szereplők: a városi tanács képviselői.

Díszlet: a városháza dísztermének fehérre meszelt fala, szocreál padsorok, a sarokban a lokális és a szerb zászló, mahagóni pulpitus, felelősségük tudatában komoly ábrázattal őgyelgő helyi képviselők.

  

Egy percben összefoglalva a történet:

Kuršumlija politikai vezetése sok küzdelem árán ugyan, de megoldást talált a városka közéletét mérgező minden bajra. Fölsóhajthat a jónép! Végre nyugodtan alhat minden derék kuršumlijai polgár.

Az összes probléma gyökerét a tanácsteremben található 170 centiméteres szószék generálta.  (A vonatkozó videó a jelölt szövegre kattintva elérhető!)

A fenyődeszkákból készült, polírozott pulpitus már régtől mérgezte a helyi viszonyokat, lévén az alacsonyabb delegáltak ki sem látszottak mögüle. A kissé túlméretezett emelvény hátrányosan befolyásolt, sértette a demokráciát, a mindenki egyenlő alapelvét, azt is mondhatnánk, takarta a szólásszabadságot. A város képviselő testületnek minapi ülésén a 160 centiméteres elnök javaslatára döntés született: meg kell kurtítani a szószéket! Nosza, legott negyven centit lefűrészeltek a beste bútordarabból! A gordiuszi csomó át lett vágva. Immáron az összes szónok kilátszott a szószék mögül.  Volt is nagy öröm, lapogatták egymás vállát a küldöttek, ám váratlanul egy újabb borzalmas problémával szembesültek! Mivel a képviselő testület választott tagjai orgonasíp módjára különböző testmagasságúak, a kis növésű városatyáknak hiába felelt meg az alacsonyított szónoki dobogó, a magasabbja – akad egy 2 méter 10 centis delegált is – szembesült az új, rettenetes állapottal: a 130 centis szószék most meg nekik lett túl alacsony. Némelyiküknek a derekáig ért, és a pulpitusra tett mikrofonhoz kétrét kellett görnyedniük, hogy bölcs szavukat mindenki tisztán hallhassa. Napokon keresztül főtt a feje a t. Tanácsnak, mi tévők legyenek? Javaslat érkezett újabb pulpitus, amolyan pót-szószék beszerzéséről, sőt egyesek hidraulikus emelőt javasoltak az emelvény alá szerelni, amit alkalmanként a helyi politikusok méretéhez lehetne igazítani, szóval, egy csomó jó ötlet került terítékre, ám tekintettel a kérdés súlyosságára döntés egykönnyen mégsem született. A sajtó is megneszelte a szenzációt, ilyen a média, ahol katasztrófa van, ott azonmód megjelenik. A B92 tévé stábja rögzítette a drámai szituációt.

Minden jó, ha a vége jó, ahogy a mesében szokás, Kuršumlija politikai vezetése révén szerencsésen végződött a történet. Hosszas tanácskozás után végül Niš városában lelték meg a probléma kulcsát.

Beszereztek egy állítható mikrofont.

Kuršumlija elitje a jövő héten ismét tanácskozik. Az ülés egyik napirendi pontja egy új testvérvárosi kapcsolat létesítését fogja szorgalmazni. Rátóttal.

                                                                                           Pk

JUGOSZLÁV KÓLÓ BRÜSSZELBEN

Fotó: Vermes Tibor

„- Hogy hogyan előzhetjük meg a rákot? Szívinfarktussal.”

Tegnap este csak a vacsoracsillag küldött be a házba. 

Hátul tettem-vettem, s míg a csöppenő, nyirkos áprilisi estében fát fűrészeltem, meg fejszével csapkodtam a fűzfanyak-koloncokat, hallgattam a Kossuth Rádiót. Az a lefitymáló rossz hír járja, hogy a derék favágók amúgy meglehetősen együgyű fráterek. Hogy a favágás pusztán fizikai kihívás, semmi több. Hogy az elme tevékenysége nulla. Pedig dehogy! A favágás jó kis szellemi torna is egyben. Agyunk, tudatunk elmélyül a rutinná váló vagdalkozásban, s ha elfáradt a hát, nyilallni kezd a csurom vizes derék, meg zsibbadnak a fölső karok, lazítás képen fűrészt szabad ragadni. Az kevésbé férfias ugyan, de sokkal pihentetőbb. Ha így, ha úgy, megint a kocsmafilozófus Szemölcs sógor finnyás megállapítása a helytálló. Szerinte sok egyéb mellett a favágás is női munka. (Magyarán: csinálja a k.rva anyád…)

Ráadásul a szezon remélt lezárására a legbitangabb, legcsomósabb darabok maradtak meg a múlt télről, s most – mivel az égiek dermesztő, gonosz pálinkasirató időket küldtek ránk –, dühös keserűséggel muszáj megint begyújtanunk. Legalább éjszakára. Ne legyen a házban olyan, mintha krumpliveremben kéne lepihenni.

Míg odakünn ügyködtem, egyre az járt a fejemben, mi lesz ennek a vége? Bolond az időjárás, bolond időket élünk. Mintha az Európa Unió brüsszeli központja is kezdene egy nagy üvegezett elmegyógyintézetre hasonlítani. Tanultunk pszichológiatörténetből Cesare Lombrosoról, és van némi portrérajzolói vénám is, értek az arcokhoz, ezért nekem nem különösebben meghökkentő ilyen Guy Verhofstadt meg Jean-Paul Juncker-szerű figurákban a nettó gazembert meglátni. Az viszont elég kínos, hogy ma ezek a celebpolitikusok az alfa hímek a majomketrecben.

A napnál is világosabbá kezd válni, hogy a régi vízió, az egyenrangú európai államok elvszerű és erkölcsi alapokon nyugvó schumani gondolata végleg megbukott. Ilyetén Európának mára nemhogy kérdésessé vált a jövője, hanem eldőlni is látszik. Finita comedia. S hogy ez megtörténik, megtörténhetett, abban nem kis kanala van-volt a már előbb emlegetett furcsa ösztönökkel, groteszk világlátással és kibillent valóságérzettel fölvértezett ködlovagoknak, az európai, különösen a nyugati politikai elit azon sodrába tartozóknak, akik még napjainkban is úgy viselkednek, mintha egy Bulgakov írta abszurd színműben a tökrészeg statiszták szerepét játszanák. Ezek csak a centiméter-gramm-másodperc értékét ismerik, abszolút hitük pedig a karáthoz meg mindenféle konvertibilis árfolyamlistához kötődik. Na jó: Juncker odafigyel a maligánszintre is. A nép meg fizeti valamennyit. Ezért este fél nyolckor megleshetjük őket, amint a szamaras lajtorján történő napi ámokfutásukról tudósít bennünket a híradó. 

Régebben mindig akadt egy nagyszerű jellemmel ötvözött zseniális koponya, aki észhez térítette a tévútra kerülőket: a bibliai Mózes tíz tőmondatnyi, kőbe vésett parancsolattal; IV. Amenhotep az egyistenhitet vezette be; Periklész demokráciát hozott, Nagy Sándor pedig erőszakkal, de elterjesztette a hellenizmust. 313-ban Konstantin császár államvallássá emeli a kereszténységet, aminek alapelvei majdnem napjainkig fundamentumát képezték mindannak, amit európai szellemnek hívunk. Mindmáig. Napjainkban a „kék páviánok” ( copyright Cseh Tamás) ékes bizonyítékai annak, hogy ha a suszter nem marad a kaptafánál, Muszta sem fog a Musztafánál. Mindennek a tetejébe hozza magával - mint A. A. Milne Nyuszija - az összes barátját és üzletfelét az öreg kontinensre. Jóllehet némi alappal vallom: az iszlám európai jelenléte olyan, mint az alkohol. Mértékkel feldob, nagy dózisban nyomorba dönt. Ennyi. A lényeg a mértékletességen kéne hogy legyen, de valakik Brüsszelben és szerte Nyugaton nagyon elvetették a sulykot. Ennek hozadéka a Brexit lépéskényszere lett, aminek mikéntjéről éppen ma folytatnak bizonyára mélyenszántó vitát a főkolomposok. Már tegnap este is egyféle déja vu érzéssel hadakoztam a fatönkök ellen. Motoszkált bennem a párhuzam, de csak ma reggelre, kialudván magamat jöttem rá, honnét fúj a szél.

Életkoromból kifolyólag tanúja voltam a néhai Jugoszlávia szétesésének. Vagyunk ezzel páran. Akkoriban, Tito halála után pár évvel hasonlóan bürokratikus társaság, elnöki tanács irányította az országot, évente másik-másik tagköztársaság jelöltjét vezetőnek választva. Akkor Belgrádban üléseztek teljesen hiábavalóan, miként ma Brüsszelben. A hamis ideológiai vezérfonalból szőtt paravánról (az önigazgatású szocializmusról) hamar megbizonyosodott mennyire ingatag, sérülékeny, kivitelezhetetlen. Ahogy az Európai Egyesült Államok hiú ábrándja is örvendetesen bedögleni látszik, a nemzetállami eszme legnagyobb dicsőségére. Mivel egy moralitást nélkülöző, átgondolatlan ideológiai alapján eleve reménytelen pusztán jogi, gazdasági, kereskedelmi és pénztechnikai ukázokkal egyben tartani bármiféle közösséget, most már csak idő kérdése, mikor következik be a kollapszus. Két tucat ország szövetségét ugyanolyan nehéz elvek nélkül megtartani, mint két ember párkapcsolatát érzelmek híján, vagy egy kisegyházat, szektát közös hitvallás nélkül.

A néhai Jugoszlávia esetében először Szlovénia elégelte meg a nyilvánvaló teszetoszaságot. A bénázást, a nehézkes intézkedéseket, a sehova nem vezető örök maszatolást. Bejelentették: agyő, Délszláv Testvérek Álma! Nem véletlenül a szlovénok léptek először az önállóság útjára, miképpen az sem meglepő, hogy a britek mondták elsőként Brüsszelnek: „Köszönjük Emese!” Történelmi és földrajzi okokból is mindig kicsit kilógtak a sorból. Az egyik is, a másik is. Aztán a példájukon (Ljubljanáén) fölbátorodva egyre-másra jelentették be elszakadási szándékukat a régi, közös tálból cseresznyéző jó barátok. Hajdanában Belgrádban gőgös kacagással, de fogcsikorgatva engedtek a szlovén függetlenség kinyilvánításának. Ma: Brüsszelben játsszák el, rezzenéstelen arcot erőltetve, nyugalmat mímelve, hogy nincsen semmi hiba, sül a liba továbbra is. Milyen rossz lesz az angoloknak, és bezzeg nekünk milyen jó még így is…

Hát: nem tudom. Én a ma önfeledten tanácskozó politikus urak s hölgyek helyében mélyen elgondolkodnék azon a tényen, hogy a nagy közös európai projektünk - amin pont fél évszázada ügyködnek - immáron a törököknek sem kell. Pedig Anatóliában a hírhedett kecskepásztor kompánia nem a Brüsszeli Csipkemúzeum parfümjétől szaglik.

Nem is tartok tőle, meggyőződésem, hogy ennyiben nem fog abbamaradni a dolog. Páran már a bőröndjüket nézegetik. A kilincs irányát kutatják. S mire oda jutna végre Szerbia, hogy a harmonikaszóval kísért kóló nevű körtáncot ropva betoppanhatna a régtől áhított finom mívű Európa Szalonba, már nemhogy ellopni való kabátok sem maradnak majd a fogason, hanem a történelmi szivarok füstjét is el fogja fújni a szél.

Pk

                

AZ IGAZSÁG BÁJNOKAI

 

Ugyan én nem tudom ki milyen szellemi szerepet óhajt betölteni jelen való közéletünk űrtartalmában, ebben a szerbiai száraz huzattól sújtott mindennapjainkban, de sejtéseim azért akadnak. 

Vannak ugye ezek a megint arcoskodó, újból fölmagzó kommunistáink. 

A magabiztos nyomorultak. Mintha nem lett volna belőlük éppen elegünk az elmúlt fél évszázadban. Aztán vannak szép számban a szélről politizálók, a fal mellett lapító bátrak. A közösségi háló labdaszedői. 

Őket erősítik a neofita „civilek”, a sokadszorra nyikorduló szélkakasok, meg azok az újrahasznosított magyarok, akikre ha első álmukból ocsúdva rákérdeznék az eszmei halmazállapotukra, csak pislognának bután, mint a kiszántott vakond. Hamarjában azt sem tudnák pontosan definiálni, konzervatívok-e, kékek-e, zöldek-e avagy kritikai attitűdű progresszívok? Ha értenék egyáltalán, mire is vagyok kíváncsi. Tartok tőle: nem értenék. Noha a közvélekedésük olyan egyszerű, mint a faék, mindig elbámulok rajtuk. Megejtő a naivitásuk.

Olyanok ők, mint a kereskedelmi tévék délelőtti adásidejét kitöltő termékbemutató reklámok. Mint a sokadik hasznosnak hazudott (egyébként teljesen fölösleges) ketyere, amit porcelán mosolyú nők, és színes nyakkendős vigécek rá akarnak sózni a kedves nézőre. „Telefonáljon most, és a fantasztikus, illatos orrpiszkáló készülék mellé ajándékként kap egy zenélő ágytálat, amiben ébresztőóra is foszforeszkál!” „Rendelje meg most ezt a nagyon praktikus és tetszetős fölhúzható hóemberszobrot! Imádni fogja! Kilencféle dallamot tud, és a répája sötétben villog!”

Valamelyik hasonszőrű adásban a múltkor láttam egy masinát. Első ránézésre szobamérlegnek néztem. Egy bikinis modell rálépett, nyomott rajta egy gombot, és abban a minutumban a hölgy párnái vitustáncba kezdtek. Rezgett a teste, mint a kocsonya. Bájosan mosolygott hozzá. Állítólag napi tíz perc zutyulás úgy megtornáztatja az izmokat (meg a hájat), mintha kilométereket futott volna. Állt a nő, rezgett alul-fölül a tömött húsa, a zsírja vibrált, rengett mindene szegénykémnek, és az adás elhitette a sok balga nézővel, hogy kényelemben, semmi munka nélkül is visszanyerhető a fiatalság. Hogy egy-két fertályórányi zötykölődéssel leadható a jóléttel jelentkező hájréteg. Ettől már csak az a nagyobb dőreség, ha fogyasztó tablettákra bízza valaki a testtömegének csökkentését. 

Mégis, ki hiszi el, hogy egy babszemnyi, kémcsőben összetudálékoskodott méregpirulától semmivé foszlik tíz vagy húsz kilogramm fölösleges testsúly? 

Mégis: ki hiszi el, hogy ebben az országban elég egy embernek távoznia a hatalomból és menten helyrebillen a demokrácia, megszűnik a korrupció, és keddről szerdára virradóan már be is köszönt a régen áhított jólét? Valószínűleg ugyanazok vélekednek így, akik a gyanús eredetű tabletták csodatévő ereje, meg a sokadik „imádni való” tornagépezet szintjén reagálják le a valóságot. És most jelezném: ez már csak egy apró lépés a Harry Potter-féle varázspálcába vetett bizalomtól… 

Amióta megejtették a választásokat – kinek tetsző, kinek nem tetsző eredménnyel – földelés nélküli elemek cirkuszolnak szerte a városban. Hirdetik a faék egyszerű igazságukat. Kéretlenül is meg akarják váltani a világot. Szólnék: szemmel láthatóan ez így, ebben a formában nem fog menni. Ahhoz, hogy felelős döntést csikarjon ki valaki, ahhoz, hogy eredményeket mutassanak fel, bizony többre lenne szükség az utcai handabandázásnál. Ahhoz tengernyi munka, szorgalom – és igen! – illő alázat igényeltetik a hőzöngők részéről. Minden más csak pótcselekvés. Teszem hozzá: hallatlanul káros, ugyanakkor, ezzel együtt meddő pótcselekvés.

Mivelhogy Szerbiában – dacára a jól beazonosítható, vesztes alkupozícióban lévő erők jajgatásának – bizony európai mércével is megugrott voksolás zajlott. S bár meglehet, történtek malőrök, a választások jogszerűségét – kivéve a leszerepelt szerbiai ellenzéket – idáig semelyik befolyásos nemzetközi erő, hatalom, vezetés nem kérdőjelezte meg. Minthogy tudjuk, kik és miért szoktak kiabálni.

Ezt csinálták már az amerikai elnökválasztás után is. Ezt akarták a Brexit pofonját követően is.
Újra voksolni, majd megint újra, egészen addig, amíg az urnazáráskor nem az őnekik tetsző eredmény születik. Így könnyű demokráciát játszani.

Sértődötten ordítozni, huhogni, mert az istenadta nép nem őket hozza győztes helyzetbe.

És nagyon megkérném, hogy ne jöjjön nekem most senki a szólás szent szabadságára hivatkozva. 

Az addig szent és addig szabad, amíg egy valós diktatúra ellen használják. Addig számít bátor tettnek a nyílt színi politizálás, vagy akár az utcai demonstráció. Plurális alapú demokráciákban viszont a közterületen lázongani, a fennálló, többségi akaraton nyugvó törvényes rend alapjait aláásva törvénytelenségre buzdítani, már nem ilyen dicséretes, és pláne nem akkora fegyvertény. 

Tudom miről beszélek, hisz az átkosban se nem egyszer, se nem kétszer tömegbe verődve magam is tüntettem. Veterán békétlennek számítottam úgy idehaza, mint odaát, Magyarországon. Mondjuk, akkortájt nagyítóval kereshettem volna közöttünk a jelen idők síppal-dobbal nádi hegedülő „forradalmának” vezéralakjait.  Kantáros kisgyerekek, kislányok (sem) voltak még. Aztán tizenöt éves fruskaként, első Otporos trikójukat megszerezvén valahogy menten rájuk tört a küldetéstudat. Most ők, ez a diktatórikus buliról lemaradt kompánia hirdeti, hogy jobban tudják. 

Hát persze! 

Mark Twain is írt egyik szatírájában egy „távolba látó” emberről. A főúri kastélyban egy zseniális jós – noná, nem ingyen! – mindig megmondta abban a pillanatban éppen mit csinál a frankok királya, egy neves hölgy éppen mit művel és kivel, vagy a török császár éppen mivel foglalatoskodik. Ájuldoztak a látnok tehetségén. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy rákérdezzen a szélhámosra: vajon a tőle három lépésnyire lévő úriember, ugyan hányat mutat a háta mögött az ujjával? Ahogy a megszégyenült, még hangos szerbiai oppozíciótól sem kérdi senki: ugyan, ők mégis hogy képzelik a holnapot?   

AMIT SZABAD MOHAMEDNEK, NEM KÉNE OROMHEGYESNEK

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, 2017. január 31-én, kedden*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

Fotó: Domonkos Tibor

A nagyszerű tollú, sziporkázón szellemes Karinthy egyik legtöbbet idézett mondása: „Humorban nem ismerek tréfát.” Van ebben egy adagnyi önérzetesség, kétségtelenül. Ugyanakkor kitűnik belőle az a fajta csendes elfogódottsággal elegy alázat is, ami a kirívó szellemével, a zsenijével tisztában lévő igazi művészembert minden időben jellemezte. Az olyan meglehetős gyakorisággal humoristának titulált, ám világirodalmi igénnyel alkotót is, mint amilyen Karinthy Frigyes volt.

Hogy a humor gyilkos fegyver, az közhely. Az is egy triviális frázis, hogy a fegyver nem mindenki kezébe való, mert kétélű lehet, mert veszélyes: olykor visszafelé sül el, és pont a használóját találja telibe. Más esetben visszaível, s mint a bumerángnak szokása, a mívelőjét csapja kupán. Éppen emiatt nem ajánlott erőltetni a humort. Van, akinek jól áll, megy az ilyesmi – van, akinek meg nem. Balla Lajos - Laci – sajnos a taglalt eset mutatja majd – besorolt az utóbbiak közé.

Egyébként az oromhegyesi polgármester ezen megbocsátható hibáján túl nem nevezhető szimpla karakternek, pláne nem vádolható a szürke semmitmondás, a sótalanság vádjával, hisz elég színes személyiség ő ahhoz, hogy a kortársait, az ismerőseit időnként még most is lenyűgözze, vagy a pályája megírására vállalkozó gyanútlan életrajzírója majdan véresre karmolja magát miatta. (Tán nem származik baja belőle, ha pöttynyi elismeréssel szólok róla. Nem akarnék Piszkos Fred módjára úgy dicsérni, hogy közben retiráljon tőle a jelenlegi környezete.)   

Bő negyed százados ismeretségünk valahol az újvidéki Napló hetilap indulásakor kezdődött. 

Tudjátok gyerekek, az volt az az időszak, amikor a polgári engedetlenség, az ellenzékiség még tényleg életformának számított. Veszélyekkel járt: a diktatúrával szembehelyezkedők a nevüket vállalva, valós közösséget alkotva, sokszor a rendőri erőszakkal szemben, mintegy „élesben” tették a dolgukat, nem pedig – ahogy ma szokás – a közösségi oldalakon, virtuálisan hőbörögtek a legitim, demokratikus keretek között megválasztott hatalmi formációk ellen. 

Kicsit más dolog volt a milosevityi rendszerrel ujjat húzni, mint manapság pártpolitikai indíttatásból anyázni a másikat. Publikálgattunk vad dolgokat, szamizdatoztunk, szervezkedtünk, tüntettünk, Otporoztunk. Mentségünkre szolgáljon, hogy fiatalok, idealisták, hányavetiek voltunk. Nem számított. Internet sem volt. Néha még áram se. Ofszet volt, meg kincset érő sziták. Kicsit keserű szívvel gondolok arra, hogy az akkori Naplóba írni-rajzolni egyféle rangot, de legfőként felelősséget, kurázsit jelentett. 

Nem ragoznám tovább. Ugyan minek? Hencegésnek tűnne. 

Viszont egy nagyon izgalmas kérdésként többször fölmerült bennem: azokban a bolond ’90-es években hol a nyavalyában volt a manapság demokráciát sirató középnemzedéki értelmiségünk java része? Az egyik kezemen megszámolhatom azokat az akkoriban vállaltan a háborús rezsimmel opponáló délvidéki magyar intellektuális elitünket képviselő közéleti személyeket, akik manapság a jugofil, szabadelvű peremektől a szélsőjobbig oly előszeretettel döngetik a vajdasági magyarság asztalát. Ha az a válasz, hogy rajtuk kívül a többiek kimaradtak a buliból, mert éppen családot alapítottak, mert munkába álltak, mert frissen diplomáztak, netán tanultak, akkor sincs magyarázat arra, hogyan sikerült a vészterhes időkben elaltatniuk a mára heggyé dagadt igazságérzetüket? Hol a fenében volt huszon éve a tenni akarásuk, és mitől táltosodtak meg az utóbbi egy-két esztendőben? Mondjuk 1994-ben, feleennyi szenvedéllyel, amivel most ócsárolják a rivális politikai közösséget, mindannyiunk tiszteletétől övezve mára igazi tekintélyekké magasztosulhattak volna. Valahogy mégsem vágytak ilyen babérokra. Kényelemből, óvatos számításból kivártak? Nagy a homály, sejteni lehet, tudni nem. Csak azt tudható, hogy Balla – dicséretére legyen mondva – ott volt a sűrűjében. Mi több: nagyon ott volt. Bírtuk egymást. Én fölnéztem rá, mert sütött róla – nem egy hétköznapi figura. Belevaló, közösségi ember mivoltához kétség sem férhetett. 

Azóta, ahogy az öreg indián mondaná: sok tél és sok nyár múlt el. Láttam, megtapasztaltam ezt-azt. A Balla Lacival meg úgy vagyok, mint a magyar-angol meccs 6:3-jával. Szép volt, dicsőséges idők voltak – de elmúltak. S bár lehet nosztalgiázni, annak ígyesen a mához vajmi kevés köze lenne. 

Akkor az volt. Most meg ez van.

Amióta piszkos körmű kezek klónozták egyetlen napilapunkat, s lett ez a szabadnak mondott internetes férc, időnként ráfutok egy-egy Balla Laci által írott szövegre. Mivel a honi aktuálpolitika zsizsegése nem hoz lázba, inkább csak átfutom a vonatkozó cikkeket. Ha a szerző és a cím ígéretes, eredetibb, akkor a közétett anyagot végig szoktam olvasni. Így abszolváltam az Amit szabad Mohamednek, szabad-e…? - írást, Balla jóvoltából. 

Leszögezném: az égvilágon semmi bajom vele, ha valaki az ellenérdekelt pártot bírálja, szidja, vagy szarkasztikus tartalmak révén apprehendálja. Szíve-lelke rajta, törvény- és Isten adta joga. Az sem érdekel, hogy a belgrádi kormány milyen propagandát folytat Koszovó ügyében. Ha már itt tartunk: nem hinném, hogy 2017-ben Szerbiában ez lenne a legégetőbb probléma, azt meg végképp, hogy egy vasúti szerelvényre ragasztott molinóval világpolitikai játszmát lehetne nyerni. 

A vonatos példánál maradva: a hagyománnyá vált Csíksomlyóra induló zarándokvonat lényegesen ízlésesebben, ugyanakkor egyértelmű, karakán képi üzenettel szokott Budapestről elindulni. Ez már döfi! Szavuk sem lehet a románoknak. Sosem hittem, hogy ha valaki Nagy-Magyarországos trikóban feszít, attól jobb lesz a székelyföldi magyar iskolarendszer. 

Az viszont mély meggyőződésem, hogy fölösleges, ízetlen tréfálkozással ártani lehet a jelenleg csaknem barátinak tudható magyar-szerb kapcsolatoknak. Mert a szóban forgó ügyetlen írás meglehet, fricskának szánta az örök ellenzéki Ballánk, és a szerb politika irányába célzott, ám hogy mégsem Belgrád érzi találva magát, hanem a délvidéki magyarság, meg velünk együtt az odaáti magyar kormány – nekem bizony elég visszatetsző. Már a megengedő jóindulatunk is kevés ennek a kimagyarázására. Balla a semmiből csinál valamit, ami megint csak nem lenne gond. Ha szórakoztatja… De a Balla-féle humor(talanság) sima provokáció, amiből sem neki, sem másnak haszna nincs. A cikk apropójaként szolgáló szupervonat illusztráció igénytelen photoshoppos kollázs mivoltára nem térnék ki. Esztétikai kérdés. Az ennyire pocsék vizuális megjelentés eleve minősíti a poén ötletgazdáját. Kár, hogy Balla Laci még tett rá egy lapáttal, és viccesnek szánt, amolyan hírcsárdás írást kanyarított hozzá. Muszáj ezt? Az olyan régi motorosok, mint a Balla, tudhatná, hol van egy társadalomnak az ingerküszöbe. Nem biztos, hogy ha izgágán olajat önt valaki a tűzre, a szeretet lángja fog föllobbanni. Sőt. Attól, hogy Mohamed megtehetett valamit – ami neki(k) balul sült el –, attól a hegy még marad a helyén. Lavinát pláne nem indít. 

Tudtommal felelős körökben, egyik magyar érdekképviselet részéről, semmilyen szinten nem téma a területi revízió kérdése. Hogy a fejekben igen? Az, más lapra tartozik. 

Akiében. 

Meglátnám, ha tenni kéne érte, ha tényleg adódna egyszer egy történelmi pillanat, hányan szökkennének az első szóra, hányan mernék a hangjukat hallatni? 

Költői a kérdés, fentebb már megadatott rá a válasz.     

Van amikor nincs de.

Pósa Károly