AZ IGAZSÁG BÁJNOKAI

 

Ugyan én nem tudom ki milyen szellemi szerepet óhajt betölteni jelen való közéletünk űrtartalmában, ebben a szerbiai száraz huzattól sújtott mindennapjainkban, de sejtéseim azért akadnak. 

Vannak ugye ezek a megint arcoskodó, újból fölmagzó kommunistáink. 

A magabiztos nyomorultak. Mintha nem lett volna belőlük éppen elegünk az elmúlt fél évszázadban. Aztán vannak szép számban a szélről politizálók, a fal mellett lapító bátrak. A közösségi háló labdaszedői. 

Őket erősítik a neofita „civilek”, a sokadszorra nyikorduló szélkakasok, meg azok az újrahasznosított magyarok, akikre ha első álmukból ocsúdva rákérdeznék az eszmei halmazállapotukra, csak pislognának bután, mint a kiszántott vakond. Hamarjában azt sem tudnák pontosan definiálni, konzervatívok-e, kékek-e, zöldek-e avagy kritikai attitűdű progresszívok? Ha értenék egyáltalán, mire is vagyok kíváncsi. Tartok tőle: nem értenék. Noha a közvélekedésük olyan egyszerű, mint a faék, mindig elbámulok rajtuk. Megejtő a naivitásuk.

Olyanok ők, mint a kereskedelmi tévék délelőtti adásidejét kitöltő termékbemutató reklámok. Mint a sokadik hasznosnak hazudott (egyébként teljesen fölösleges) ketyere, amit porcelán mosolyú nők, és színes nyakkendős vigécek rá akarnak sózni a kedves nézőre. „Telefonáljon most, és a fantasztikus, illatos orrpiszkáló készülék mellé ajándékként kap egy zenélő ágytálat, amiben ébresztőóra is foszforeszkál!” „Rendelje meg most ezt a nagyon praktikus és tetszetős fölhúzható hóemberszobrot! Imádni fogja! Kilencféle dallamot tud, és a répája sötétben villog!”

Valamelyik hasonszőrű adásban a múltkor láttam egy masinát. Első ránézésre szobamérlegnek néztem. Egy bikinis modell rálépett, nyomott rajta egy gombot, és abban a minutumban a hölgy párnái vitustáncba kezdtek. Rezgett a teste, mint a kocsonya. Bájosan mosolygott hozzá. Állítólag napi tíz perc zutyulás úgy megtornáztatja az izmokat (meg a hájat), mintha kilométereket futott volna. Állt a nő, rezgett alul-fölül a tömött húsa, a zsírja vibrált, rengett mindene szegénykémnek, és az adás elhitette a sok balga nézővel, hogy kényelemben, semmi munka nélkül is visszanyerhető a fiatalság. Hogy egy-két fertályórányi zötykölődéssel leadható a jóléttel jelentkező hájréteg. Ettől már csak az a nagyobb dőreség, ha fogyasztó tablettákra bízza valaki a testtömegének csökkentését. 

Mégis, ki hiszi el, hogy egy babszemnyi, kémcsőben összetudálékoskodott méregpirulától semmivé foszlik tíz vagy húsz kilogramm fölösleges testsúly? 

Mégis: ki hiszi el, hogy ebben az országban elég egy embernek távoznia a hatalomból és menten helyrebillen a demokrácia, megszűnik a korrupció, és keddről szerdára virradóan már be is köszönt a régen áhított jólét? Valószínűleg ugyanazok vélekednek így, akik a gyanús eredetű tabletták csodatévő ereje, meg a sokadik „imádni való” tornagépezet szintjén reagálják le a valóságot. És most jelezném: ez már csak egy apró lépés a Harry Potter-féle varázspálcába vetett bizalomtól… 

Amióta megejtették a választásokat – kinek tetsző, kinek nem tetsző eredménnyel – földelés nélküli elemek cirkuszolnak szerte a városban. Hirdetik a faék egyszerű igazságukat. Kéretlenül is meg akarják váltani a világot. Szólnék: szemmel láthatóan ez így, ebben a formában nem fog menni. Ahhoz, hogy felelős döntést csikarjon ki valaki, ahhoz, hogy eredményeket mutassanak fel, bizony többre lenne szükség az utcai handabandázásnál. Ahhoz tengernyi munka, szorgalom – és igen! – illő alázat igényeltetik a hőzöngők részéről. Minden más csak pótcselekvés. Teszem hozzá: hallatlanul káros, ugyanakkor, ezzel együtt meddő pótcselekvés.

Mivelhogy Szerbiában – dacára a jól beazonosítható, vesztes alkupozícióban lévő erők jajgatásának – bizony európai mércével is megugrott voksolás zajlott. S bár meglehet, történtek malőrök, a választások jogszerűségét – kivéve a leszerepelt szerbiai ellenzéket – idáig semelyik befolyásos nemzetközi erő, hatalom, vezetés nem kérdőjelezte meg. Minthogy tudjuk, kik és miért szoktak kiabálni.

Ezt csinálták már az amerikai elnökválasztás után is. Ezt akarták a Brexit pofonját követően is.
Újra voksolni, majd megint újra, egészen addig, amíg az urnazáráskor nem az őnekik tetsző eredmény születik. Így könnyű demokráciát játszani.

Sértődötten ordítozni, huhogni, mert az istenadta nép nem őket hozza győztes helyzetbe.

És nagyon megkérném, hogy ne jöjjön nekem most senki a szólás szent szabadságára hivatkozva. 

Az addig szent és addig szabad, amíg egy valós diktatúra ellen használják. Addig számít bátor tettnek a nyílt színi politizálás, vagy akár az utcai demonstráció. Plurális alapú demokráciákban viszont a közterületen lázongani, a fennálló, többségi akaraton nyugvó törvényes rend alapjait aláásva törvénytelenségre buzdítani, már nem ilyen dicséretes, és pláne nem akkora fegyvertény. 

Tudom miről beszélek, hisz az átkosban se nem egyszer, se nem kétszer tömegbe verődve magam is tüntettem. Veterán békétlennek számítottam úgy idehaza, mint odaát, Magyarországon. Mondjuk, akkortájt nagyítóval kereshettem volna közöttünk a jelen idők síppal-dobbal nádi hegedülő „forradalmának” vezéralakjait.  Kantáros kisgyerekek, kislányok (sem) voltak még. Aztán tizenöt éves fruskaként, első Otporos trikójukat megszerezvén valahogy menten rájuk tört a küldetéstudat. Most ők, ez a diktatórikus buliról lemaradt kompánia hirdeti, hogy jobban tudják. 

Hát persze! 

Mark Twain is írt egyik szatírájában egy „távolba látó” emberről. A főúri kastélyban egy zseniális jós – noná, nem ingyen! – mindig megmondta abban a pillanatban éppen mit csinál a frankok királya, egy neves hölgy éppen mit művel és kivel, vagy a török császár éppen mivel foglalatoskodik. Ájuldoztak a látnok tehetségén. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy rákérdezzen a szélhámosra: vajon a tőle három lépésnyire lévő úriember, ugyan hányat mutat a háta mögött az ujjával? Ahogy a megszégyenült, még hangos szerbiai oppozíciótól sem kérdi senki: ugyan, ők mégis hogy képzelik a holnapot?   

AMIT SZABAD MOHAMEDNEK, NEM KÉNE OROMHEGYESNEK

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, 2017. január 31-én, kedden*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

Fotó: Domonkos Tibor

A nagyszerű tollú, sziporkázón szellemes Karinthy egyik legtöbbet idézett mondása: „Humorban nem ismerek tréfát.” Van ebben egy adagnyi önérzetesség, kétségtelenül. Ugyanakkor kitűnik belőle az a fajta csendes elfogódottsággal elegy alázat is, ami a kirívó szellemével, a zsenijével tisztában lévő igazi művészembert minden időben jellemezte. Az olyan meglehetős gyakorisággal humoristának titulált, ám világirodalmi igénnyel alkotót is, mint amilyen Karinthy Frigyes volt.

Hogy a humor gyilkos fegyver, az közhely. Az is egy triviális frázis, hogy a fegyver nem mindenki kezébe való, mert kétélű lehet, mert veszélyes: olykor visszafelé sül el, és pont a használóját találja telibe. Más esetben visszaível, s mint a bumerángnak szokása, a mívelőjét csapja kupán. Éppen emiatt nem ajánlott erőltetni a humort. Van, akinek jól áll, megy az ilyesmi – van, akinek meg nem. Balla Lajos - Laci – sajnos a taglalt eset mutatja majd – besorolt az utóbbiak közé.

Egyébként az oromhegyesi polgármester ezen megbocsátható hibáján túl nem nevezhető szimpla karakternek, pláne nem vádolható a szürke semmitmondás, a sótalanság vádjával, hisz elég színes személyiség ő ahhoz, hogy a kortársait, az ismerőseit időnként még most is lenyűgözze, vagy a pályája megírására vállalkozó gyanútlan életrajzírója majdan véresre karmolja magát miatta. (Tán nem származik baja belőle, ha pöttynyi elismeréssel szólok róla. Nem akarnék Piszkos Fred módjára úgy dicsérni, hogy közben retiráljon tőle a jelenlegi környezete.)   

Bő negyed százados ismeretségünk valahol az újvidéki Napló hetilap indulásakor kezdődött. 

Tudjátok gyerekek, az volt az az időszak, amikor a polgári engedetlenség, az ellenzékiség még tényleg életformának számított. Veszélyekkel járt: a diktatúrával szembehelyezkedők a nevüket vállalva, valós közösséget alkotva, sokszor a rendőri erőszakkal szemben, mintegy „élesben” tették a dolgukat, nem pedig – ahogy ma szokás – a közösségi oldalakon, virtuálisan hőbörögtek a legitim, demokratikus keretek között megválasztott hatalmi formációk ellen. 

Kicsit más dolog volt a milosevityi rendszerrel ujjat húzni, mint manapság pártpolitikai indíttatásból anyázni a másikat. Publikálgattunk vad dolgokat, szamizdatoztunk, szervezkedtünk, tüntettünk, Otporoztunk. Mentségünkre szolgáljon, hogy fiatalok, idealisták, hányavetiek voltunk. Nem számított. Internet sem volt. Néha még áram se. Ofszet volt, meg kincset érő sziták. Kicsit keserű szívvel gondolok arra, hogy az akkori Naplóba írni-rajzolni egyféle rangot, de legfőként felelősséget, kurázsit jelentett. 

Nem ragoznám tovább. Ugyan minek? Hencegésnek tűnne. 

Viszont egy nagyon izgalmas kérdésként többször fölmerült bennem: azokban a bolond ’90-es években hol a nyavalyában volt a manapság demokráciát sirató középnemzedéki értelmiségünk java része? Az egyik kezemen megszámolhatom azokat az akkoriban vállaltan a háborús rezsimmel opponáló délvidéki magyar intellektuális elitünket képviselő közéleti személyeket, akik manapság a jugofil, szabadelvű peremektől a szélsőjobbig oly előszeretettel döngetik a vajdasági magyarság asztalát. Ha az a válasz, hogy rajtuk kívül a többiek kimaradtak a buliból, mert éppen családot alapítottak, mert munkába álltak, mert frissen diplomáztak, netán tanultak, akkor sincs magyarázat arra, hogyan sikerült a vészterhes időkben elaltatniuk a mára heggyé dagadt igazságérzetüket? Hol a fenében volt huszon éve a tenni akarásuk, és mitől táltosodtak meg az utóbbi egy-két esztendőben? Mondjuk 1994-ben, feleennyi szenvedéllyel, amivel most ócsárolják a rivális politikai közösséget, mindannyiunk tiszteletétől övezve mára igazi tekintélyekké magasztosulhattak volna. Valahogy mégsem vágytak ilyen babérokra. Kényelemből, óvatos számításból kivártak? Nagy a homály, sejteni lehet, tudni nem. Csak azt tudható, hogy Balla – dicséretére legyen mondva – ott volt a sűrűjében. Mi több: nagyon ott volt. Bírtuk egymást. Én fölnéztem rá, mert sütött róla – nem egy hétköznapi figura. Belevaló, közösségi ember mivoltához kétség sem férhetett. 

Azóta, ahogy az öreg indián mondaná: sok tél és sok nyár múlt el. Láttam, megtapasztaltam ezt-azt. A Balla Lacival meg úgy vagyok, mint a magyar-angol meccs 6:3-jával. Szép volt, dicsőséges idők voltak – de elmúltak. S bár lehet nosztalgiázni, annak ígyesen a mához vajmi kevés köze lenne. 

Akkor az volt. Most meg ez van.

Amióta piszkos körmű kezek klónozták egyetlen napilapunkat, s lett ez a szabadnak mondott internetes férc, időnként ráfutok egy-egy Balla Laci által írott szövegre. Mivel a honi aktuálpolitika zsizsegése nem hoz lázba, inkább csak átfutom a vonatkozó cikkeket. Ha a szerző és a cím ígéretes, eredetibb, akkor a közétett anyagot végig szoktam olvasni. Így abszolváltam az Amit szabad Mohamednek, szabad-e…? - írást, Balla jóvoltából. 

Leszögezném: az égvilágon semmi bajom vele, ha valaki az ellenérdekelt pártot bírálja, szidja, vagy szarkasztikus tartalmak révén apprehendálja. Szíve-lelke rajta, törvény- és Isten adta joga. Az sem érdekel, hogy a belgrádi kormány milyen propagandát folytat Koszovó ügyében. Ha már itt tartunk: nem hinném, hogy 2017-ben Szerbiában ez lenne a legégetőbb probléma, azt meg végképp, hogy egy vasúti szerelvényre ragasztott molinóval világpolitikai játszmát lehetne nyerni. 

A vonatos példánál maradva: a hagyománnyá vált Csíksomlyóra induló zarándokvonat lényegesen ízlésesebben, ugyanakkor egyértelmű, karakán képi üzenettel szokott Budapestről elindulni. Ez már döfi! Szavuk sem lehet a románoknak. Sosem hittem, hogy ha valaki Nagy-Magyarországos trikóban feszít, attól jobb lesz a székelyföldi magyar iskolarendszer. 

Az viszont mély meggyőződésem, hogy fölösleges, ízetlen tréfálkozással ártani lehet a jelenleg csaknem barátinak tudható magyar-szerb kapcsolatoknak. Mert a szóban forgó ügyetlen írás meglehet, fricskának szánta az örök ellenzéki Ballánk, és a szerb politika irányába célzott, ám hogy mégsem Belgrád érzi találva magát, hanem a délvidéki magyarság, meg velünk együtt az odaáti magyar kormány – nekem bizony elég visszatetsző. Már a megengedő jóindulatunk is kevés ennek a kimagyarázására. Balla a semmiből csinál valamit, ami megint csak nem lenne gond. Ha szórakoztatja… De a Balla-féle humor(talanság) sima provokáció, amiből sem neki, sem másnak haszna nincs. A cikk apropójaként szolgáló szupervonat illusztráció igénytelen photoshoppos kollázs mivoltára nem térnék ki. Esztétikai kérdés. Az ennyire pocsék vizuális megjelentés eleve minősíti a poén ötletgazdáját. Kár, hogy Balla Laci még tett rá egy lapáttal, és viccesnek szánt, amolyan hírcsárdás írást kanyarított hozzá. Muszáj ezt? Az olyan régi motorosok, mint a Balla, tudhatná, hol van egy társadalomnak az ingerküszöbe. Nem biztos, hogy ha izgágán olajat önt valaki a tűzre, a szeretet lángja fog föllobbanni. Sőt. Attól, hogy Mohamed megtehetett valamit – ami neki(k) balul sült el –, attól a hegy még marad a helyén. Lavinát pláne nem indít. 

Tudtommal felelős körökben, egyik magyar érdekképviselet részéről, semmilyen szinten nem téma a területi revízió kérdése. Hogy a fejekben igen? Az, más lapra tartozik. 

Akiében. 

Meglátnám, ha tenni kéne érte, ha tényleg adódna egyszer egy történelmi pillanat, hányan szökkennének az első szóra, hányan mernék a hangjukat hallatni? 

Költői a kérdés, fentebb már megadatott rá a válasz.     

Van amikor nincs de.

Pósa Károly