SORKATONASÁG – 5. rész

 

Négy előző epizódban értekeztem a témáról.
Az előzményeket a számokra kattintva lehet olvasni:
 1. – 2. – 3. – 4.

 

Mind a mai napig azt sem tudtam, hogy az „X” generációhoz tartozom. A tőlem távol álló, homályosan értelmezhető és kissé céltalan kategorizálás pont annyira hidegen hagyott, mint a kínai meg az inka horoszkóp. Akárhol láttam, eddig átsiklottam rajta.

Aztán most, kedd reggel, a fülem hallatára érdekfeszítő eszmecsere zajlott a nemzedéki szerepekről. Álmélkodva hallgattam hogy sorjáztak a minősítések: hópihék, Z-s és Y-os generáció, Alfa fiatalok... Szórakoztatott a kívülről érkező könnyed, enyhén misztikus és komolytalan téma, de kapóra is jött. Megneszeltem, hogy a sorkatonaságot taglaló befejező bejegyzésemhez felhasználom.

A látszatát is elkerülném, szólok előre, nem tartom jobbnak a nemzedékemet a később születettektől, de hogy lényegesen különböztünk a mostaniaktól, azt okkal állítom. Nem kell bizonygatnom, miért. Aki akkoriban is élt már, van szeme, fölismeri a jelenségek összefüggéseit. Maga is tapasztalhatja miként sorvadtak el, halványultak bele a minősíthetetlenségbe a korábban primőrnek számító eszmények. Sorozásról, katonaságról, fegyveres testületről lévén szó, maradjunk a kritériumoknál. Mellbevágó képet kapunk.

Elég, ha egy bevásárlóközpontban szétnézünk. Vagy csak sétálunk egy forgalmas utcán. Vagy valami tömegrendezvényen körbetekintünk. 

Vajon hány olyan 18 évestől 30 éves korú férfit – mondom FÉRFIT! – látunk, akire simán rábíznánk az életünket, akinek a társaságában egy életveszélyes helyzetben is biztonságban éreznénk magunkat, akivel vállvetve harcolni lehetne? 

Ugye, nem sokat. Sőt: alig valakit. 

Ha a szempillaspiráltól, egy színes tetoválástól, vagy orrpiercingtől megadná magát az ellenség, talán. De a frontvonal túlfelén a parfüm, a festett haj, a holdvilágra szedett szemöldök és a combközépig letolt farmergatya nem rettent el senkit. Vérontás bezzeg lenne, mert a háború természete nem tűri a mamahotelek kényelmét. 

Ezeket besorozni?

Minek? 

A hivatásos állományba került, most egyenruhába bújtatott "hópihék" között is kirívóan magas az alkalmatlanok száma.

 

(Tényleg, csak zárójelben. Mivel megint a saját élményemre támaszkodom, és nem akarok senkit kínos helyzetbe hozni, parafrazálom a filmes formulát: „A történetben szereplők és karakterek nem kitaláltak. A valósággal való bármilyen egyezés nem a véletlen műve.”

Vacsoraasztalnál ismerős házaspárral ülünk egy halászcsárdában. Idősebb szülők, húszon túli a lányuk és a fiuk is. Utóbbi sikerrel végezte a katonai akadémiát, friss a tiszti rangja. Szép karrier előtt áll, hamarosan külföldi, békefenntartó misszióban kap vezető szerepet. A fiatalember elkötelezett: sportol, edzi magát, fut. Valamelyik reggel is találkoztunk vele, amint a sétányon rótta hosszú kilométereit. 

Rá két napra tehát a szüleivel vacsorázunk, mikor csörren az anya telefonja. Rövid diskurzus, nincs baj, kihalljuk, a fiú kulcsa elkallódott, nem bír bejutni a lakásba. Semmi gond, szól közbe az apa, itt ülünk az étteremben a falu szélén, negyedórányira vagy gyalog, gyere el érte, odaadjuk a miénket. A válasz: nem hoznátok inkább ide? Rohadt fáradt vagyok… Az apa torkán is megakadt a falat, mi sem mertünk a tányérunkból fölnézni, mikor az édesanya határozott mozdulattal fölállt, elnézést kért, és indult a főhadnagy úrnak, a kisfiának a pótkulccsal, mert az az atléta, aki reggel 10 kilométereket fut, képtelen békén hagyva a szüleit fertályórát bandukolni. Amikor fölemeltem a fejem, találkozott a pillantásom az édesapáéval. Az ő arca meg az enyém se a forró levestől lángolt.)

Egyes politikusok most mégis ebben az elkényelmesedett világban hatékony dolognak állítják be az ismételt verbuválást. 

Ursula von der Leyen mellett olyanok kardoskodnak a tömeghadseregek mellett, akiknek amúgy eszük ágában sincs mundért adni a saját kölykeikre. 

Pedig már a mi időnkben, a hidegháború vége felé is megváltozott a helyzet. Amikor a korszerű hadviselés új eszközei megjelentek, már nem az ért valamit, hány könnyű fegyverzetű, derékszíjas-bakancsos-katonakönyves, szeplős képű kamasznyi bakát tud egy ország hadrendbe állítani. Az számított, hány negyedik generációs vadászgép, hány szuperszonikus rakétát tud lézervezérléssel olyan helyekre juttatni, ahol ezt megelőzően a szintúgy nemzeti drón arzenál már porrá rombolta a szembenálló haderő írmagját is. 

Sorkatonaság? 

Európában ma egy kontinentális, jóléti országban – ilyen Magyarország is! – jó, ha az összlakosság tizede képes egy tyúkot levágni, vagy egy nyúl torkát elnyiszálni. Embert ölni? A jelzett korosztálynak ezrelékekben mérhető töredéke – ha! – alkalmas ilyesmire. A másik kérdés: még ha képes is lenne rá, egyáltalán akarná-e? A szisztematikus öldöklés ugyanis nem egyenlő a háborús, lövöldözős videojátékok virtuális kalandjával. 

Egyébként, mi értelme lenne, még ha akarná is? 

Korunkban egy századnyi – tucatnyi, kéttucatnyi – taktikai vadászgép félezernyi földi kiszolgáló személyzettel karöltve akár egymillió besorozott takonypolcot képes pár óra alatt megsemmisíteni. Két focimeccsnyi ideig támadnak, fölszámolják a csereszabatos gyalogsági állományt, aztán hangsebességgel húznak haza a pilóták, hogy éjjel, a neonlámpás lokálban Tom Cruise-t utánozva le ne maradjanak a sztriptízről.

 

Bárki bármit mond, ne higgyenek neki: a háborút végérvényesen profikra kell bízni. Egy kalap panyolai fosószilvát se ér egyik néphadsereg se.

SZERBÁTÜLTETÉS - SORKATONASÁG - 1. rész

Bazi Joe őrmester
Donald Sutherland - rajzom

Ezeknek a soroknak a zöme hetekkel ezelőtt íródott.

Lassan szedegettem össze a mondandómat, fésülgettem, rendezgettem a szöveget. A katonáskodás kérdésköre várhat – gondoltam. Hát, elszámoltam magamat. A téma aktuálissá vált, így most az ezzel kapcsolatos írásom közzéteszem. 

Manapság egyre több szó esik arról, hogy veszélyes időket élünk, muszáj lesz visszavezetni a sorkatonaságot. Horvátországban már listázzák a katonakorúakat, és ahogy nézem, Belgrád részéről is van egy kardcsörtető elit, aki szívesen küldené a mások fiait fegyveres kiképzésre.

Ami sejthető volt, mostanra valósággá vált: mai hír, Szerbia ez év végétől bevezeti a kötelező sorkatonai szolgálatot. A férfiak 75 napos kiképzést kapnak majd. A nőknek egyelőre nem kötelező, önkéntesként viszont lehetőségük lesz bekerülni az állományba. 

Nem mindenki támogatja a szerb politikum ezirányú terveit. Mások mellett a Vajdasági Magyar Szövetség is ellenzi, de Belgrádot jól láthatóan csöppet sem hatja meg, hogy a VMSZ állhatatosan a szerbiai sorkatonaság bevezetése ellen emeli fel a szavát, így valószínűleg az sem lesz mérvadó, hogy a VMSZ-hez hasonlóan jómagam is hülyeségnek tartom a kötelező katonai szolgálat bevezetését. És nem, nem azért, mert voltam katona, és a bolond ifjúságomból egy évet áldoztam a haza szolgálatára. A szó klasszikus értelmében még pacifista sem vagyok, a faölelgetős, poszthippi, ultraliberális ideológia messze áll tőlem. Pusztán észérvek alapján tartom fölösleges pótcselekvésnek, hogy éppen csak nagykorú fiatalembereket hónapokig olyan célokét dresszírozzanak, amiknek nincs értelmük. 

Ebben a pénzközpontú korunkban a honvédelem rettentően drága dolog. Ahogy az országos politikát, úgy a fegyveres szolgálatot sem lehet műkedvelőkre bízni: kényszerrel besorozott amatőrökre meg egyenesen marhaság. Röviden csak káromkodva tudnám összefoglalni a lényeget, ezért kissé visszafogottabb hangnemben, inkább két részben igyekszem kifejteni a véleményemet. 

Mikor még a katolikus papok is bajuszt hordtak, tehát nagyjából a Rákóczi-szabadságharc tájékán az egyre fejlődő ipar föltalálta, majd sorozatgyártásban elterjesztette a puskát, ami rögvest a színházak kelléktárába küldte porosodni a testpáncélt, a nehézlovasságot. 

Pedig utóbbiak voltak az előző évszázadok John Ramboi: a középkorban egy páncélos vitéz lovastól, fegyverestül, plusz két kovács és az inasok, a korabeli termelési szinten egy jobbágyfalu évi jövedelmét jelentették. Csapjuk hozzá a lovag több mint egy évtizedes kiképzését: számoljunk utána, milyen potentát lehetett az a főúr, aki akár csak 50-100 ilyen képzett, fölszerelt harcost tudott csatamezőre vinni. Akadtak persze országos nagyurak, akik ezernyi lovagot tartottak fenn, de a többségükre ritkán volt szükség, mert a menetrendszerű, akár tízezres vasvillás-kaszás parasztlázadást rutinból szétkergette már egy százas nagyságrendű, etetett-itatott, arannyal kitömött nehézlovas különítmény is.

A derék Mátyásunk idejében Európa aranyának háromnegyedét az akkori Magyar Királyság hegyeiben bányászták, aranyért pedig lehetett élelmet, lovat, bort, markotányosnőt és páncélos zsoldost kapni. Amikor viszont legatyásodott a kincstár, a dicső Fekete sereget meg kellett zabolázni, mert erőszakkal vették el a lakosságtól, ami nekik járt. Aztán jöttek a törökök, egy másik, erősebb zsoldossereggel, gazdagabb finanszírozóval, akit szultánnak hívtak, és ő pontot tett a közép-európai régió bárminemű fejlődésére. Miatta került zárójelbe másfélszáz évre a magyarság kétharmadának minden álma. (Mondom főleg azoknak, akik manapság lelkendezve nézik a televízióban Szulejmán-sorozatként futó, botrányosan történelemhamisító szappanoperát.) 

Tehát, mifelénk egy szomorú korszakra lehúzták a rolót. Európa szeldzsuk törököktől ment nyugati része viszont a Napkirály ötletétől vezérelve belépett a tömeghadseregek korába. És ez már – tetszik vagy sem – a kapitalizmus beköszönte. A szintet lépő, fejlettebb ipari módszerek révén tömegtermelésben készült puskák gyorsan elterjedtek. Sokkal olcsóbbnak és hatékonyabbnak bizonyultak, mint a vértezett mének hátán, kopjástól gunnyasztó, félrészeg birodalmi droidok. Egy írástudatlan, csóró, bugris siheder lábára egy pár bakancsot húzni, és a kezébe puskát nyomni lényegesen egyszerűbb volt, mint a drága arannyal hizlalt nemeseket jóllaktatni. 

Innét kezdve a harcászatban az emberi minőségen diadalmaskodott az emberi mennyiség elve. Magyarán: az győzött, aki több szuronyos-puskás, parasztfiút-gyalogost tudott a véres sakktáblára rakni.

(Folytatása következik!)

AZ ÉLŐ TANÚ

Látják a kezem? Nézzék meg jól! Mit látnak rajta? Bőrt, szőrt, izmot, halovány kéken kitüremlő ereket: na jó. De ezeken kívül? Itt, ez a rézsút futó forradás, ezt látják-e? Ugye? Féltenyérnyi hosszan, centi vastagon húzódik a könyökömig.

Ha e forradás mesélni tudna!

Tudják mi ez? Régi sebesülésem. A belgrádi Adidas-üzlet kirakatüvegétől. Annakidején két év fölfüggesztettet meg tizenkét öltést ért. Pont annyit varrtak rám. Föl se szisszentem. Pedig az utcán látott el az orvos. Mégis: nem adjuk Koszovót, kiabáltam. Amerikát, és a NATO-t éltettem a transzparensemen. Az 1944-es magyar áldozatoknak emlékművét is megkoszorúztam. Megcsókoltam a német kancellár kezét. Ott a nevem a petíción az első tucat aláíró között, amelyben megköszöntük a Vatikán, Washington, Brüsszel, a szabadkőművesek, az összes nagyhatalom, de különösen Berlin politikáját. Fölvonultam a Meleg Büszkeség Napján. Mekkora volt a zűrzavar! Fuldoklottunk a könnygázban. Patakban folyt a vér a szocialista rezsim, meg a Jugoszláv Baloldal elleni tüntetésen. Mégsem jajgatott senki. Követeltük Vajdaság autonómiáját. Én vagyok az élő tanú. Jelen voltam. Az első sorban vittem a táblát, amelyben élesen elítéltem a Vatikán, Washington, Brüsszel, a szabadkőművesek, az összes nagyhatalom, de különösen Berlin politikáját. Kidobtam Tito összegyűjtött műveinek díszbőr kiadását. Aztán megrohamoztuk a Parlamentet. Lőttek ránk, ütöttek gumibottal. Helyt álltam. Buldózerrel rontottam a Knez Mihailovára. Lelkesítő beszédet mondtam Belgrád központjában. Szidtam a rendőrséget. Utána átadtam a mikrofont Vuk Draškovićnak. Magasra tartottam az Amerika és NATO-ellenes transzparensemet. Dicsértem a rendőrséget. Utána átadtam a mikrofont Vojislav Šešeljnek. Nem féltem. Elvégre Boszniában mesterlövészként szolgáltam. Lőttek rám Szarajevóban, álltam az éppen összeomló mostari öreg hídon. Pakracnal meg az autóútra döntött fatörzsek mögött kerestem fedezéket. Vukováron én voltam a víztorony. Előtte bojkottáltam a szlovén árut. Még előtte a horvát árut. Nevettem Tito sírjánál. Német márka helyett hazafiságból dinárban kértem a demonstrációkért járó napidíjamat. Tiltakoztam Vajdaság autonómiája miatt. Utána átadtam a mikrofont Radoman Božovićnak. Milošević elvtárs jobbján tapsoltam rigómezei beszédénél. Joghurtos teherautót vezettem Újvidékre. Szimultán fordítottam Mihalj Kertésznek magyarra, hogy én, ha magyarként nem félek Nagy Szerbiától… Tagadólag ráztam a fejemet, amikor Ante Marković bevezette a konvertibilis dinárt. Kirúgattam azokat, akik a horgosi templomban orgona-koncertet hallgattak. Védtem az önigazgatású szocializmust. Éltettem a testvériség-egységet. Csakazértis elmentem a horgosi templomba orgonakoncertre. Az első Yugo anyósülésén ültem, amit Amerikába behajóztak. Disznó vicceket meséltem Milka Planincról. Kölcsönt adtam Fikret Abdić Agrokomerc vállalatának. Zokogtam Tito sírjánál. Boldogan szaladtam az ifjúság-napi stafétával. Ódát költöttem Edvard Kardeljról. Hosszas kutatómunka után végre sikerült összeírnom a deportált zsidók és németek névsorát. Külföldi kitüntetést is kaptam érte. Túléltem Goli Otokot. Megharaptam a német kancellár kezét. Én voltam a bérmakörösztapja Moša Pijadenak. Megvásároltam Tito összegyűjtött műveinek díszbőr kiadását. Velem söpörték a bácskai parasztok padlását. Lőttem rájuk, gumibottal ütöttem őket. Goli Otokra én küldtem az első transzportot. Az 1944-es magyar áldozatoknak tömegsírt ásattam. Hosszas kutatómunka után végre sikerült összeírnom a deportálandó németek névsorát, ezt megelőzően meg a deportálandó zsidók névsorát. Külföldi kitüntetést is kaptam érte. A mellkasomra tetováltattam: Le a királyokkal! Le a diktatúrával! Vinnyogva, prémes testemmel takarva védtem meg gazdámat, Josip Broz Titot a drvari barlang offenzívájakor. A náci megszállás kezdetén - 1941. július 4-én az akkori Jugoszláviában, Bela Crkván - este én sültem el elsőként. Belgrád németek általi bombázásakor az állatkerti majomketrecből kiszabadultam. Leheltem a pecsétet Sándor király kikiáltott diktatúrájára. Én voltam a hotelszolga a Marseille-i királygyilkos merényletkor. Harcoltam a szaloniki fronton. Ott vesztettem el mindkét lábam tőből, amiket csak a csata után sikerült megtalálnom. Kézigránátot meg töltött pisztolyt adtam GavriloPrincipnek.  A II. Balkán háborúban ittam a bolgárok-, az elsőben meg a románok vérét. Szított láng voltam az összes törökellenes fölkelésben. Takovóban én tartottam rendben Miloš Obrenović főkenéz íróasztalát és saját kezűleg írott naplóját. Nagyon nagy titokban egyfolytában lázadtam a janicsár agák hatalma ellen. Ellenállásból a Mehmed beglerbég paripája után hagyott lócitromokat szétrugdostam. A nándorfehérvári toronyba igyekvő zászlóvivő török harcost magammal rántottam a mélybe.  Rigómezőnél vízzel itattam meg a sebesültek között tébláboló koszovói lánykát. Bátran ügettem a vesztes ütközetbe, a despota nyerge alatt. Az arany eszcájgot, a késeket és villákat velem tartatták számon Dušan cár udvarában, és Nemanja nagyzsupán az én alkarommal mutogatott lóizéket a hatalmában meggyengült Bizánc irányába. Ezek után csak a szerénységem okán nem részletezem, miként vívtam a kapuk előtt, föltartóztatva a Thrákiába beözönlő Római Légiókat.

Tisztelt Illetékes Hivatal! Tisztelt Harcos Szövetség!               

A komám, a sógor meg az átallsó szomszéd igazolja minden szavamat. Én meg azt, hogy ők is velem együtt küzdöttek. Ezért igényelem most teljes joggal a megérdemelt, nekem járó harcos nyugdíjat. A kifizetéseket készpénzben, euróban kérem. Csekket nem fogadok el.

Pósa Károly