SORKATONASÁG – 5. rész

 

Négy előző epizódban értekeztem a témáról.
Az előzményeket a számokra kattintva lehet olvasni:
 1. – 2. – 3. – 4.

 

Mind a mai napig azt sem tudtam, hogy az „X” generációhoz tartozom. A tőlem távol álló, homályosan értelmezhető és kissé céltalan kategorizálás pont annyira hidegen hagyott, mint a kínai meg az inka horoszkóp. Akárhol láttam, eddig átsiklottam rajta.

Aztán most, kedd reggel, a fülem hallatára érdekfeszítő eszmecsere zajlott a nemzedéki szerepekről. Álmélkodva hallgattam hogy sorjáztak a minősítések: hópihék, Z-s és Y-os generáció, Alfa fiatalok... Szórakoztatott a kívülről érkező könnyed, enyhén misztikus és komolytalan téma, de kapóra is jött. Megneszeltem, hogy a sorkatonaságot taglaló befejező bejegyzésemhez felhasználom.

A látszatát is elkerülném, szólok előre, nem tartom jobbnak a nemzedékemet a később születettektől, de hogy lényegesen különböztünk a mostaniaktól, azt okkal állítom. Nem kell bizonygatnom, miért. Aki akkoriban is élt már, van szeme, fölismeri a jelenségek összefüggéseit. Maga is tapasztalhatja miként sorvadtak el, halványultak bele a minősíthetetlenségbe a korábban primőrnek számító eszmények. Sorozásról, katonaságról, fegyveres testületről lévén szó, maradjunk a kritériumoknál. Mellbevágó képet kapunk.

Elég, ha egy bevásárlóközpontban szétnézünk. Vagy csak sétálunk egy forgalmas utcán. Vagy valami tömegrendezvényen körbetekintünk. 

Vajon hány olyan 18 évestől 30 éves korú férfit – mondom FÉRFIT! – látunk, akire simán rábíznánk az életünket, akinek a társaságában egy életveszélyes helyzetben is biztonságban éreznénk magunkat, akivel vállvetve harcolni lehetne? 

Ugye, nem sokat. Sőt: alig valakit. 

Ha a szempillaspiráltól, egy színes tetoválástól, vagy orrpiercingtől megadná magát az ellenség, talán. De a frontvonal túlfelén a parfüm, a festett haj, a holdvilágra szedett szemöldök és a combközépig letolt farmergatya nem rettent el senkit. Vérontás bezzeg lenne, mert a háború természete nem tűri a mamahotelek kényelmét. 

Ezeket besorozni?

Minek? 

A hivatásos állományba került, most egyenruhába bújtatott "hópihék" között is kirívóan magas az alkalmatlanok száma.

 

(Tényleg, csak zárójelben. Mivel megint a saját élményemre támaszkodom, és nem akarok senkit kínos helyzetbe hozni, parafrazálom a filmes formulát: „A történetben szereplők és karakterek nem kitaláltak. A valósággal való bármilyen egyezés nem a véletlen műve.”

Vacsoraasztalnál ismerős házaspárral ülünk egy halászcsárdában. Idősebb szülők, húszon túli a lányuk és a fiuk is. Utóbbi sikerrel végezte a katonai akadémiát, friss a tiszti rangja. Szép karrier előtt áll, hamarosan külföldi, békefenntartó misszióban kap vezető szerepet. A fiatalember elkötelezett: sportol, edzi magát, fut. Valamelyik reggel is találkoztunk vele, amint a sétányon rótta hosszú kilométereit. 

Rá két napra tehát a szüleivel vacsorázunk, mikor csörren az anya telefonja. Rövid diskurzus, nincs baj, kihalljuk, a fiú kulcsa elkallódott, nem bír bejutni a lakásba. Semmi gond, szól közbe az apa, itt ülünk az étteremben a falu szélén, negyedórányira vagy gyalog, gyere el érte, odaadjuk a miénket. A válasz: nem hoznátok inkább ide? Rohadt fáradt vagyok… Az apa torkán is megakadt a falat, mi sem mertünk a tányérunkból fölnézni, mikor az édesanya határozott mozdulattal fölállt, elnézést kért, és indult a főhadnagy úrnak, a kisfiának a pótkulccsal, mert az az atléta, aki reggel 10 kilométereket fut, képtelen békén hagyva a szüleit fertályórát bandukolni. Amikor fölemeltem a fejem, találkozott a pillantásom az édesapáéval. Az ő arca meg az enyém se a forró levestől lángolt.)

Egyes politikusok most mégis ebben az elkényelmesedett világban hatékony dolognak állítják be az ismételt verbuválást. 

Ursula von der Leyen mellett olyanok kardoskodnak a tömeghadseregek mellett, akiknek amúgy eszük ágában sincs mundért adni a saját kölykeikre. 

Pedig már a mi időnkben, a hidegháború vége felé is megváltozott a helyzet. Amikor a korszerű hadviselés új eszközei megjelentek, már nem az ért valamit, hány könnyű fegyverzetű, derékszíjas-bakancsos-katonakönyves, szeplős képű kamasznyi bakát tud egy ország hadrendbe állítani. Az számított, hány negyedik generációs vadászgép, hány szuperszonikus rakétát tud lézervezérléssel olyan helyekre juttatni, ahol ezt megelőzően a szintúgy nemzeti drón arzenál már porrá rombolta a szembenálló haderő írmagját is. 

Sorkatonaság? 

Európában ma egy kontinentális, jóléti országban – ilyen Magyarország is! – jó, ha az összlakosság tizede képes egy tyúkot levágni, vagy egy nyúl torkát elnyiszálni. Embert ölni? A jelzett korosztálynak ezrelékekben mérhető töredéke – ha! – alkalmas ilyesmire. A másik kérdés: még ha képes is lenne rá, egyáltalán akarná-e? A szisztematikus öldöklés ugyanis nem egyenlő a háborús, lövöldözős videojátékok virtuális kalandjával. 

Egyébként, mi értelme lenne, még ha akarná is? 

Korunkban egy századnyi – tucatnyi, kéttucatnyi – taktikai vadászgép félezernyi földi kiszolgáló személyzettel karöltve akár egymillió besorozott takonypolcot képes pár óra alatt megsemmisíteni. Két focimeccsnyi ideig támadnak, fölszámolják a csereszabatos gyalogsági állományt, aztán hangsebességgel húznak haza a pilóták, hogy éjjel, a neonlámpás lokálban Tom Cruise-t utánozva le ne maradjanak a sztriptízről.

 

Bárki bármit mond, ne higgyenek neki: a háborút végérvényesen profikra kell bízni. Egy kalap panyolai fosószilvát se ér egyik néphadsereg se.

BOROGYINÓ 2.0 - SORKATONASÁG - 3. rész

Ahogy az aktuális uralkodó elitnek, a mindenkori hatalommal bíróknak sincs és nem is volt humorérzékük. A jelenlegi világrend fősodrának sincs. Ellenben világtörténelmi léptékkel mérve is példátlan a hatalomvágyuk. 

Itt van példának okáért ez a Mark Rutte nevű nem túl képzett hollandus, aki valamilyen megmagyarázhatatlan ok-okozati összefüggések után manapság a NATO-főtitkári posztot tölti be. 

A minap kijelentette, az az álma, hogy már holnaptól európai zászlócskás katonák indulnak Ukrajnába, hogy az ukránokkal közösen döngöljék földbe Oroszországot. 

Régen, mikor még az emberek más emberekkel, és nem a náluk okosabb telefonjukkal beszélgettek, a királyok azért tartottak udvari bolondot, hogy túlságosan ne éljék bele magukat a saját nagyszerűségükbe. Volt kéznél a trón mellett egy eltévelyedés-mérőjük, aki szórakoztató módon közölte velük az igazságot, de nem kellett komolyan venni. Ha meg a bolond netán annyira bolond volt, hogy érdemeihez képest túltolta a műsort, már jött is a hóhér. Ebből a szemszögből nézve Rutte nem túl bölcs vágyálmain már röhögni sem lehet, és ha hóhért éppen nem is hívnék rá, egy pszichiátert meg egy markos ápolót azért kikérnék mellé. 

A sorkatonasággal foglalkozó írásom legelején, az első epizódban emlegettem a porosz Frigyest. Bölcs meglátását most ide citálom, okulásul mindazoknak, akik egyetértenek a féleszű Mark Rutteval.

"Az orosz katonát kétszer kell lelőni, utána leszúrni, majd meg kell lökni, hogy eldőljön. De ez nem jelenti azt, hogy nem fog felállni!"

Hogy még plasztikusabban érzékeltessem miféle különbség áll fenn egy zabpelyhen és szója láttén szocializálódott nyugat-európai Z-generációs fiatalember, és egy, az orosz hétköznapok rögvalóságában felnőtt szláv kortársa között, alábbiakban közzé teszem, hogyan zajlott le az a jelenet, mikor a történelem folyamán Oroszország legközelebb állt a megszégyenítő kapitulációhoz. 

Közvetlen azután, hogy a Grande Armée diadalmaskodott Borogyinónál, Napóleon a lova fejét Moszkva felé fordította. Be is vonult az oroszok fővárosába, ahol rögvest parancsba adta egyik tábornokának, kérdezze meg Kutuzovot, hajlandó-e tárgyalni a békekötés feltételeiről. 

A francia főtisztet beinvitálták az ellenség főhadiszállására. Úgy fogadta Kutuzov, hogy az asztalán a szétterített térképeken egy teli vodkásüveg volt, a térdig feltűrt lábát pedig forróvizes dézsában áztatta. Az orosz tábornok a megmaradt fél szemét egy pillanatra kinyitotta, ránézett a franciára és a tolmács felé fordulva válaszolt: 

- Béke? He? Há’ miféle békéről beszél?! Hiszen még nem is háborúztunk! Ezek eddig csak a bevezető csetepaték voltak! A tél meg még meg se érkezett!

A francia főtiszt átadta az orosz üzenetét Napóleonnak, aki akkor és ott, a Kreml legdrágább, aranytól csillogó tükörtermében értette meg, hogy Oroszországot egyszerűen nem tudja legyőzni.

DRILL - SORKATONASÁG - 2. rész

Ott hagytam el a mondandómat, hogy a harcoláshoz szokott szolgáló nemes lovagokat lecserélte a középkorból az újkorba átlépő idő, és a hadba invitált, sokszor egyéni ambíciókkal érkező, vagy hadba se álló páncélos vitézek helyett Európában is feltalálták azt, ami az asszíroknak már háromezer évvel korábban sikerült: a hadsereget.

Ez a mélyenszántó változás a praktikus germán észjárásnak volt köszönhető, egészen pontosan Nagy Frigyes porosz király agyából pattant ki az ötlet. 

Elég nagy gézengúz volt őfelsége. Az alattvalói csak ördögfattya, kurafi Firtz-ként emlegették, és köptek is utána egyet, mikor senki se látta, mert Frigyest meglehetősen zabolátlan fickónak jegyezte a kortárs história, akinek szeszélyes természetétől csak a közismert zsugorisága volt legendásabb. 

Nemhiába, a nevének ferdítése – a fritz – mindmáig a németséget jelölő gúnyszó. Még mielőtt emiatt megsajnálná valaki, szólok, Frigyes sem ment a szomszédba vitriolos nyelvezetért, ugyanis uralkodótársait előszeretettel fikázta: Mária-Teréziát csak „bécsi kurvaként” emlegette, a francia kollégáját, a Napkirályt pedig jobbára „piperkőc stricinek” nevezte. 

Nézzük el neki! Már fiatalon megcibálta a sors. Apjának, Frigyes Vilmosnak az árnyékában nőtt fel, aki országnak-világnak folyton azt panaszolta, hogy minő kárhozat a királyságra nézve, „erre a kis köcsög fiára” kell hagynia a trónt! 

(Azért a biztonság kedvéért még időben felségárulás vádjával lefejeztette a serdülő trónörökös szeretőjét, Von Katte hadnagyot. Ezek után sem változott meg a későbbi Nagy Frigyes furcsa gusztusa. Noha névleges házasságot kötött az osztrák császárnő unokahúgával Erzsébet-Krisztinával, a nászukból nem fakadt egyetlen utód sem, mert Őfelsége továbbra is a kadétok meg a fiatal udvaroncok között kutatta és találta meg az ágyasait. Kicsit elkalandoztam, bocsánat.) 

Tehát a bővérű, homoszexuális porosz uralkodó keze alatt létrejött a modern európai hadsereg. A minta. Aki azt hiszi, ez valami kezdetleges formáció volt, az nagyon téved. Mind a mai napig ugyanazok az alapok határozzák meg egy ország fegyveres testületét, mint amit lefektettek Poroszországban a XVIII. század derekán.

A saját példámból kiindulva a néhai Jugoszláv Néphadsereg fegyvereseként a két és fél évszázaddal előttem besorozott porosz fiúkhoz hasonlóan nekem is utaltak ki egyenruhát, veszényszavakkal belénk verték a szolgálati szabályzat vonatkozó utasításait az ébresztő első pillanatától a takarodón át az őrszolgálati parancsokkal együtt, és ugyanúgy volt reggeli meg esti fegyverszemle, sorakozó, alaki kiképzés, tisztelgés, bakancspucolás, ordenáré módon viselkedő altisztekkel, akik már délután háromra be voltak állva a konyaktól, elviselhetetlen, szadista tizedesekkel kiegészülve, amelyeknek egynémelyike pszichiátriai esettanulmányként is szerepelhetett volna. 

Persze mindehhez közömbös képet kellett vágni. A vállunk közé húztuk hát a fejünket, és igyekeztünk a porosz parasztfiúkhoz hasonlóan úszni az árral, nem kiríni a tömegből. Ezért zokszó nélkül majdhogynem ugyanazt ettük, amit Frigyes újoncai: a mosléknak sem megfelelő, komisz, kincstári (komisz – komisszion – kincstári) kosztot, büdös húslével meg rengeteg káposztával. 

Ezt az életminőséget a Nagy Frigyes féle hierarchikus szerkezet keretezte, alfául és ómegául bebetonozva az újoncoktól elvárt kötelező eskütétellel. Higgyék el, mire végre kimondtuk, már nem is igazán érdekelt bennünket kire esküszünk: a hazára-e, Frigyesre, vagy bárki más királyra, nemzetvezetőre, aktuális vezérre történt-e. Így esett meg, hogy legyünk túl rajta alapon én például Josip Broz Titora esküdtem föl. Ez azért abszurdnak tűnt, mert 1989 őszén már kilenc éve halott volt a jugoszláv elnök. 

Mégsem akadtunk föl rajta. Addigra már rájöttünk, a Jugoszláv Néphadsereg viselt dolgai között piszlicsáré az efféle ellentmondás: kíméletlen adagolásban ettől sokkal groteszkebb élményekben is részesültünk. De most nem erről írok, hanem arról, hogy miként a néhai porosz bakák, úgy egy idő után a rajtunk basáskodó altisztjeinktől, meg a tizedeseinktől már mi is jobban féltünk, mint a távoli, megfogatatlan, megnevezhetetlen ellenségtől, ezért akárkire rámutattak, vakon indulunk ellenük a pergőtűzbe, csak a Zlaja nevű törzsőrmester büdös nyála ne fröcsköljön szemközt, míg az arcunkba nyomulva leüvölti a kopasz fejünket. 

És mentünk is birka módra, ahogy mentek a tömeghadseregek is évszázadokon át az emberi vágóhidakra. Ez volt a cél. Ember volt bőven. Csak harci-, meg erőnléti minőség, rendes fölszereltség és legfőképpen motiváció nem volt. Ahogy most sincs, és nem is lesz egyik történelemkönyvből előugró képzelt ellenségünkkel szemben sem. 

(Folytatása következik!)     

SZERBÁTÜLTETÉS - SORKATONASÁG - 1. rész

Bazi Joe őrmester
Donald Sutherland - rajzom

Ezeknek a soroknak a zöme hetekkel ezelőtt íródott.

Lassan szedegettem össze a mondandómat, fésülgettem, rendezgettem a szöveget. A katonáskodás kérdésköre várhat – gondoltam. Hát, elszámoltam magamat. A téma aktuálissá vált, így most az ezzel kapcsolatos írásom közzéteszem. 

Manapság egyre több szó esik arról, hogy veszélyes időket élünk, muszáj lesz visszavezetni a sorkatonaságot. Horvátországban már listázzák a katonakorúakat, és ahogy nézem, Belgrád részéről is van egy kardcsörtető elit, aki szívesen küldené a mások fiait fegyveres kiképzésre.

Ami sejthető volt, mostanra valósággá vált: mai hír, Szerbia ez év végétől bevezeti a kötelező sorkatonai szolgálatot. A férfiak 75 napos kiképzést kapnak majd. A nőknek egyelőre nem kötelező, önkéntesként viszont lehetőségük lesz bekerülni az állományba. 

Nem mindenki támogatja a szerb politikum ezirányú terveit. Mások mellett a Vajdasági Magyar Szövetség is ellenzi, de Belgrádot jól láthatóan csöppet sem hatja meg, hogy a VMSZ állhatatosan a szerbiai sorkatonaság bevezetése ellen emeli fel a szavát, így valószínűleg az sem lesz mérvadó, hogy a VMSZ-hez hasonlóan jómagam is hülyeségnek tartom a kötelező katonai szolgálat bevezetését. És nem, nem azért, mert voltam katona, és a bolond ifjúságomból egy évet áldoztam a haza szolgálatára. A szó klasszikus értelmében még pacifista sem vagyok, a faölelgetős, poszthippi, ultraliberális ideológia messze áll tőlem. Pusztán észérvek alapján tartom fölösleges pótcselekvésnek, hogy éppen csak nagykorú fiatalembereket hónapokig olyan célokét dresszírozzanak, amiknek nincs értelmük. 

Ebben a pénzközpontú korunkban a honvédelem rettentően drága dolog. Ahogy az országos politikát, úgy a fegyveres szolgálatot sem lehet műkedvelőkre bízni: kényszerrel besorozott amatőrökre meg egyenesen marhaság. Röviden csak káromkodva tudnám összefoglalni a lényeget, ezért kissé visszafogottabb hangnemben, inkább két részben igyekszem kifejteni a véleményemet. 

Mikor még a katolikus papok is bajuszt hordtak, tehát nagyjából a Rákóczi-szabadságharc tájékán az egyre fejlődő ipar föltalálta, majd sorozatgyártásban elterjesztette a puskát, ami rögvest a színházak kelléktárába küldte porosodni a testpáncélt, a nehézlovasságot. 

Pedig utóbbiak voltak az előző évszázadok John Ramboi: a középkorban egy páncélos vitéz lovastól, fegyverestül, plusz két kovács és az inasok, a korabeli termelési szinten egy jobbágyfalu évi jövedelmét jelentették. Csapjuk hozzá a lovag több mint egy évtizedes kiképzését: számoljunk utána, milyen potentát lehetett az a főúr, aki akár csak 50-100 ilyen képzett, fölszerelt harcost tudott csatamezőre vinni. Akadtak persze országos nagyurak, akik ezernyi lovagot tartottak fenn, de a többségükre ritkán volt szükség, mert a menetrendszerű, akár tízezres vasvillás-kaszás parasztlázadást rutinból szétkergette már egy százas nagyságrendű, etetett-itatott, arannyal kitömött nehézlovas különítmény is.

A derék Mátyásunk idejében Európa aranyának háromnegyedét az akkori Magyar Királyság hegyeiben bányászták, aranyért pedig lehetett élelmet, lovat, bort, markotányosnőt és páncélos zsoldost kapni. Amikor viszont legatyásodott a kincstár, a dicső Fekete sereget meg kellett zabolázni, mert erőszakkal vették el a lakosságtól, ami nekik járt. Aztán jöttek a törökök, egy másik, erősebb zsoldossereggel, gazdagabb finanszírozóval, akit szultánnak hívtak, és ő pontot tett a közép-európai régió bárminemű fejlődésére. Miatta került zárójelbe másfélszáz évre a magyarság kétharmadának minden álma. (Mondom főleg azoknak, akik manapság lelkendezve nézik a televízióban Szulejmán-sorozatként futó, botrányosan történelemhamisító szappanoperát.) 

Tehát, mifelénk egy szomorú korszakra lehúzták a rolót. Európa szeldzsuk törököktől ment nyugati része viszont a Napkirály ötletétől vezérelve belépett a tömeghadseregek korába. És ez már – tetszik vagy sem – a kapitalizmus beköszönte. A szintet lépő, fejlettebb ipari módszerek révén tömegtermelésben készült puskák gyorsan elterjedtek. Sokkal olcsóbbnak és hatékonyabbnak bizonyultak, mint a vértezett mének hátán, kopjástól gunnyasztó, félrészeg birodalmi droidok. Egy írástudatlan, csóró, bugris siheder lábára egy pár bakancsot húzni, és a kezébe puskát nyomni lényegesen egyszerűbb volt, mint a drága arannyal hizlalt nemeseket jóllaktatni. 

Innét kezdve a harcászatban az emberi minőségen diadalmaskodott az emberi mennyiség elve. Magyarán: az győzött, aki több szuronyos-puskás, parasztfiút-gyalogost tudott a véres sakktáblára rakni.

(Folytatása következik!)