2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jugoszláv Néphadsereg. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jugoszláv Néphadsereg. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. szeptember 1., kedd

SORKATONASÁG – 5. rész



 

Négy előző epizódban értekeztem a témáról.
Az előzményeket a számokra kattintva lehet olvasni:
 1. – 2. – 3. – 4.

 

Mind a mai napig azt sem tudtam, hogy az „X” generációhoz tartozom. A tőlem távol álló, homályosan értelmezhető és kissé céltalan kategorizálás pont annyira hidegen hagyott, mint a kínai meg az inka horoszkóp. Akárhol láttam, eddig átsiklottam rajta.
Aztán most, kedd reggel, a fülem hallatára érdekfeszítő eszmecsere zajlott a nemzedéki szerepekről. Álmélkodva hallgattam hogy sorjáztak a minősítések: hópihék, Z-s és Y-os generáció, Alfa fiatalok... Szórakoztatott a kívülről érkező könnyed, enyhén misztikus és komolytalan téma, de kapóra is jött. Megneszeltem, hogy a sorkatonaságot taglaló befejező bejegyzésemhez felhasználom.

A látszatát is elkerülném, szólok előre, nem tartom jobbnak a nemzedékemet a később születettektől, de hogy lényegesen különböztünk a mostaniaktól, azt okkal állítom. Nem kell bizonygatnom, miért. Aki akkoriban is élt már, van szeme, fölismeri a jelenségek összefüggéseit. Maga is tapasztalhatja miként sorvadtak el, halványultak bele a minősíthetetlenségbe a korábban primőrnek számító eszmények. Sorozásról, katonaságról, fegyveres testületről lévén szó, maradjunk a kritériumoknál. Mellbevágó képet kapunk.

Elég, ha egy bevásárlóközpontban szétnézünk. Vagy csak sétálunk egy forgalmas utcán. Vagy valami tömegrendezvényen körbetekintünk. 

Vajon hány olyan 18 évestől 30 éves korú férfit – mondom FÉRFIT! – látunk, akire simán rábíznánk az életünket, akinek a társaságában egy életveszélyes helyzetben is biztonságban éreznénk magunkat, akivel vállvetve harcolni lehetne? 

Ugye, nem sokat. Sőt: alig valakit. 

Ha a szempillaspiráltól, egy színes tetoválástól, vagy orrpiercingtől megadná magát az ellenség, talán. De a frontvonal túlfelén a parfüm, a festett haj, a holdvilágra szedett szemöldök és a combközépig letolt farmergatya nem rettent el senkit. Vérontás bezzeg lenne, mert a háború természete nem tűri a mamahotelek kényelmét. 

Ezeket besorozni?

Minek? 

A hivatásos állományba került, most egyenruhába bújtatott "hópihék" között is kirívóan magas az alkalmatlanok száma.

 

(Tényleg, csak zárójelben. Mivel megint a saját élményemre támaszkodom, és nem akarok senkit kínos helyzetbe hozni, parafrazálom a filmes formulát: „A történetben szereplők és karakterek nem kitaláltak. A valósággal való bármilyen egyezés nem a véletlen műve.”


Vacsoraasztalnál ismerős házaspárral ülünk egy halászcsárdában. Idősebb szülők, húszon túli a lányuk és a fiuk is. Utóbbi sikerrel végezte a katonai akadémiát, friss a tiszti rangja. Szép karrier előtt áll, hamarosan külföldi, békefenntartó misszióban kap vezető szerepet. A fiatalember elkötelezett: sportol, edzi magát, fut. Valamelyik reggel is találkoztunk vele, amint a sétányon rótta hosszú kilométereit. 
Rá két napra tehát a szüleivel vacsorázunk, mikor csörren az anya telefonja. Rövid diskurzus, nincs baj, kihalljuk, a fiú kulcsa elkallódott, nem bír bejutni a lakásba. Semmi gond, szól közbe az apa, itt ülünk az étteremben a falu szélén, negyedórányira vagy gyalog, gyere el érte, odaadjuk a miénket. A válasz: nem hoznátok inkább ide? Rohadt fáradt vagyok… Az apa torkán is megakadt a falat, mi sem mertünk a tányérunkból fölnézni, mikor az édesanya határozott mozdulattal fölállt, elnézést kért, és indult a főhadnagy úrnak, a kisfiának a pótkulccsal, mert az az atléta, aki reggel 10 kilométereket fut, képtelen békén hagyva a szüleit fertályórát bandukolni. Amikor fölemeltem a fejem, találkozott a pillantásom az édesapáéval. Az ő arca meg az enyém se a forró levestől lángolt.)

Egyes politikusok most mégis ebben az elkényelmesedett világban hatékony dolognak állítják be az ismételt verbuválást. 
Ursula von der Leyen mellett olyanok kardoskodnak a tömeghadseregek mellett, akiknek amúgy eszük ágában sincs mundért adni a saját kölykeikre. 

Pedig már a mi időnkben, a hidegháború vége felé is megváltozott a helyzet. Amikor a korszerű hadviselés új eszközei megjelentek, már nem az ért valamit, hány könnyű fegyverzetű, derékszíjas-bakancsos-katonakönyves, szeplős képű kamasznyi bakát tud egy ország hadrendbe állítani. Az számított, hány negyedik generációs vadászgép, hány szuperszonikus rakétát tud lézervezérléssel olyan helyekre juttatni, ahol ezt megelőzően a szintúgy nemzeti drón arzenál már porrá rombolta a szembenálló haderő írmagját is. 

Sorkatonaság? 

Európában ma egy kontinentális, jóléti országban – ilyen Magyarország is! – jó, ha az összlakosság tizede képes egy tyúkot levágni, vagy egy nyúl torkát elnyiszálni. Embert ölni? A jelzett korosztálynak ezrelékekben mérhető töredéke – ha! – alkalmas ilyesmire. A másik kérdés: még ha képes is lenne rá, egyáltalán akarná-e? A szisztematikus öldöklés ugyanis nem egyenlő a háborús, lövöldözős videojátékok virtuális kalandjával. 

Egyébként, mi értelme lenne, még ha akarná is? 

Korunkban egy századnyi – tucatnyi, kéttucatnyi – taktikai vadászgép félezernyi földi kiszolgáló személyzettel karöltve akár egymillió besorozott takonypolcot képes pár óra alatt megsemmisíteni. Két focimeccsnyi ideig támadnak, fölszámolják a csereszabatos gyalogsági állományt, aztán hangsebességgel húznak haza a pilóták, hogy éjjel, a neonlámpás lokálban Tom Cruise-t utánozva le ne maradjanak a sztriptízről.

 

Bárki bármit mond, ne higgyenek neki: a háborút végérvényesen profikra kell bízni. Egy kalap panyolai fosószilvát se ér egyik néphadsereg se.

2026. július 21., kedd

DÉLVIDÉKI MAGYAR MIGRÁNSOK

A mostani rövid összefoglalómat zömmel hajdani saját sorsom alapján írtam.
A múltbéli tapasztalataim voltak mérvadóak. 
Egy voltam közülük. Azok közül, akik nem akartak többé részt venni semmiféle öldöklésben, sem egy igazságosnak hazudott harcban, sem egy valós délszláv testvérháborúban. 

A privát kálváriámon túl az ismeretségi körömben is bőven akadnak olyanok, akik a XX. század vége felé velem együtt részesei, közvetlen vagy közvetett szenvedő alanyai voltak a II. világháború utáni Európa legnagyobb háborújának, a balkáni vériszamos évtizednek. 
Az ő személyes sorsuk, az átélt történeteik, valamint az adott szakirodalom és a vonatkozó írások révén állítottam össze ezt a blogbejegyzésemet. 
Igyekeztem a száraz adatokon túl személyesebb kordokumentumokkal, máshonnét citált adatokkal is alátámasztani a téma komolyságát, már csak azért is, mert az érintett menekültek zömmel olyan bácskai-bánáti magyarok, olyan honfitársaink voltak, akik a viharos történelmi múltunk kárhozataként, ártatlanul, önhibájukon kívül, és legfőként nem önszántukból keveredtek bele a Jugoszlávia széthullását kísérő véres tragédiába. 
 

XX. századi magyar sors

A Délvidék – szerbesen a Vajdaság (Vojvodina) – a múltjából fakadón a küzdés, a megvívás, az ember ember elleni párharc szinonimájává vált. Kezdve a török időktől, a magyar múlton végig menve – Hunyadi, Thököly, Rákóczi, és ’48-as szabadságharcán keresztül – a délvidéki történések rendre beleégtek a magyar haza történetébe, annak legvéresebb epizódjaiul maradtak meg az emlékezetben. ****** 
Ha csak a XX. századot vizsgáljuk, három hatalmas tragédia vet árnyékot a déli magyar nemzetrészre. 

Először Trianon, az impériumváltás, az új közigazgatás önkénye, a délszláv királyi diktatúra erőszakossága kényszerítette rá a délvidéki magyarok nagy részét az elvándorlásra. Ezt tetézte az 1944 végén bekövetkező partizán vérengzés, amikor mai tudásunk szerint, hozzávetőlegesen 40 ezer ártatlan civil magyar apát és fiút gyilkoltak meg bestiális kegyetlenséggel. 
A harmadik hullámú migráció a megenyhült titói „elnemkötelezett szocializmus” következménye volt, amikor jugoszláv útlevéllel a ’60-as és ’70-es években ismét délvidéki magyar munkavállalók tízezrei emigráltak Nyugat-Németországba, Ausztriába, vagy a tőkés nyugat jóléti államaiba.

Napjainkban az orosz–ukrán háború emlékeztet a Jugoszlávia utódállamai között az 1991 és 2000 között dúló háborúra. Akkor is és most is hatalmi ambíciók és etnikai gyűlölködés okozta a vérontást. A harcok elől menekülők közül sokan – ahogy most is – az anyaországban, Magyarországon kerestek menedéket. 
A túlnyomórészben vajdasági magyar férfiakból álló menekültek a háborús behívó, a tartalékos katonai frontszolgálat megtagadása miatt szöktek át Magyarországra. Köztudott volt, hogy a szerb irányítású Jugoszláv Néphadsereg (JNA) vezérkarából a frontvonalak legkritikusabb és legtöbb emberveszteséggel járó szakaszaira rendre a kisebbségi magyar etnikumhoz tartozókat osztották be. A magyar férfiakat legtöbbször megfelelő felszerelés, kiképzés nélkül, mintegy golyófogóként vezényelték a front első vonalába. A gyakran etnikai tisztogatásba forduló háborúban való kisebbségi magyar részvétel amellett, hogy hadászati szempontból is zsákutcának bizonyult, sokunknak erkölcsi értelemben is vállalhatatlan volt. A balkáni vérengzésnek nélkülünk is mintegy háromszázezer áldozata volt és egymillióan hagyták el az otthonukat. * 

Az előzmények, történeti áttekintés

 

Az első világháború után létrejött többnemzetiségű jugoszláv állam létét mindvégig súlyos etnikai ellentétek nehezítették. Ezeket a konfliktusokat az ország diktatórikus baloldali, kommunista vezetése az ötvenes évektől elfojtotta, azonban megoldani nem tudta. A kelet-európai kommunista-szocialista rendszerek összeomlása után az alapvetően szerbek, pontosabban a belgrádi politikai elit által irányított ország összetarthatatlanná vált. Elsőként 1991. június 25-én Horvátország és Szlovénia kiáltotta ki függetlenségét. Szerbia tíz nap után kiegyezett Szlovéniával, ám a „nagyszerb” álmokat szövő belgrádi vezetés – Slobodan Miloševićcsel az élen – a horvát területek egy részére is igényt tartott, s ezt a szándékot a szerb lakosság jelentős többsége lelkesen támogatta.**


Magyarok a déli végeken

1961-ben még hatszázezer magyar élt Jugoszláviában. Ma jó, ha kétszázezren vagyunk. Ez a szám is mutatja, mekkora érvágás volt ez a sorozatos fegyveres krízis a háború sújtotta területek magyarságának. A tartalékos katonai behívók elől és a gazdasági válság miatt körülbelül 50 ezer magyar telepededett ki külföldre, legnagyobb részük Magyarországon kezdett új életet.
Az új, békésebb egzisztencia reményében családok százai pakolták tele a bőröndjeiket. Különösen nagy volt a szívó hatás a szórvány magyarság körében. Ahol az országhatár az etnikai határral is átfedésben volt, például Észak-Bácskában, Horgos, Királyhalma, vagy Magyarkanizsa község településein egyre-másra néptelenedtek el előbb a családi házak, aztán a templomok és végül az utcák is. Az országhatár, bár sokszor, sokféleképpen és a mai napig joggal átkozzuk, de minden koron lehetőségeket is tartogatott. Régebben a határ nehéz átjárhatósága növelte az informális tevékenység jövedelmezőségét, mára pedig egyértelműen felértékelődött a határon inneni és határon túli etnikai azonosság szerepe.****
A Tisza-mente ma is tömbben élő magyarságának sosem Szabadka, hanem Szeged volt a természetes gazdasági-kulturális centruma. Trianon után már a '60-as évek enyhülése megmutatta, bevásárolni, szórakozni, majd egyre sűrűbben tanulni is Szegedre ment, aki megtehette. A balkáni krízisek alatt is jobbára Szeged és környéke volt a kényszerből oda költözők, az oda menekülők célállomása. Érthető ez a kötődés: közel van a szülőföldhöz, hasonló karakterekkel, az otthonosság évszázados ismérveivel. *****

A Jugoszlávia területén élő magyar kisebbségek helyzete 1989 után romlott. A rendszerváltással ugyan politikai szabadságjogaik bővültek, de a soknemzetiségű, viszonylag toleráns kisebbségpolitikát folytató Jugoszlávia felbomlása során nacionalizmusoktól fűtött nemzetállamokban találták magukat. Ha a ma is élő „jugo nosztalgiát”, mint jelenséget vizsgáljuk, kimondhatjuk, hogy a délvidéki magyarok jelentős része ezért is szimpatizált a nemzeti önazonosságot legalább alapszinten szavatoló, békés, gazdaságilag prosperáló államszövetség idealisztikus fenntartásával. ***
A háború során a szerb és a horvát oldalon besorozták a magyar fiatalokat is. Körülbelül ezren haltak meg a fronton. Kétharmaduk horvátországi magyar volt. A szerb-magyar viszonyt negatívan befolyásolta a kilencvenes évek kezdetére eső Milosevity nevéhez fűződő diktatórikus irányítás. A vajdasági magyarok egyöntetűen nehezmányezték a tartomány önrendelkezésének elvesztését. Ráadásul a boszniai és horvátországi szerb menekültek zöme is a Vajdaságban telepedett le, amivel felbomlott a nemzetiségek korábbi aránya a térségben. 

Amikor kiderült, hogy háborúba kell menni, sokan úgy érezték, magyar emberként nem akarnak részt venni abban, hogy másokra kényszerítsék fegyverekkel azt a belgrádi politikát, amit ők maguk sem támogattak, ezért elmenekültek a behívó elől a határon át. Aki tehette, legálisan, a még nála maradt dokumentumokkal lépte át a határt Röszkénél, Kelebiánál. Viszont akadtak olyanok szép számban, akik az úgynevezett „zöld határon” át menekültek el a Délvidékről, azaz a már felszámolt magyarországi aknazár vonalán, erdőkön, legelőkön, szántóföldeken bujkálva igyekeztek a magyar állam területére jutni. 
Voltak, akik az éjjelek leple alatt a Tiszát átúszva mentették az életüket, majd önként jelentkeztek a magyar hatóságoknál, a magyar közigazgatási szervek belátásában reménykedve. Érdemes megjegyezni, hogy ezekben az időkben a szerb határvédelemben szolgálatot teljesítőknek nyílt parancsuk volt: mindenáron megállítani az országot nem legális keretek között elhagyókat. A szerb-magyar határszakaszon feltartóztatott katonaszökevények számáról hivatalos adat sosem született.

Általában a délvidéki magyar férfiak többsége csak akkor hitte el, hogy baj van, amikor már ropogtak a fegyverek. Emlékszem, az utolsó pillanatig abban bízott mindenki, hogy békés lesz az átmenet, hiszen Csehszlovákia szétszakadását sem kísérték harcok. Azt reméltük, hogy a Vajdaságban is így lesz. Az is elvándorlásra kényszerített sokakat, hogy látványosan megromlott a szerb-magyar viszony. A maga korában nagy vihart kavart az úgynevezett Kalasnyikov-ügy. A belgrádi Politika Ekspres című lap robbantotta ki a botrányt 1991. január 10-én, amikor megírta, hogy Magyarországról 36 ezer Kalasnyikov-géppisztoly került Horvátországba az egykori Munkásőrség készleteiből úgy, hogy az adásvétellel megkerülték a hivatalos jugoszláv szerveket. A szerb többség így rögvest ellenségesen szemlélte a magyar szomszédait, és ez az élet számos területén ellehetetlenítette a közös jövőt. A lelki terrort fizikai agresszió követte, megbélyegzés, kiközösítés. Az egyébként is nehéz kisebbségi sorsot még elviselhetetlenebbé tette a többségi nemzet részéről megnyilvánuló nyílt gyűlölet, a belgrádi médiából sugárzott állami propaganda. Számos család ekkor döntött úgy, hogy végképp elhagyja ősei földjét, ezrek költöztek át Magyarországra, vagy Európa más részeibe.

Az anyaország hatása a délvidéki háború menekültekre

Ahogy elkezdődtek a harcok a fiatal horvát állam területén, Szlavóniában, a Dráva folyón túli magyar településeken megjelentek a pusztítás elől menekülők. A szerb szabadcsapatok által fenyegetett vagy megszállt területekről végül több tízezer menekült érkezett Magyarországra. Volt olyan éjszaka, hogy a drávaszögi Torjánc és Petárda községből négyszázan jöttek át a zöldhatáron Magyarország legdélibb településére, az alig 350 lelkes Kásádra. A dél-baranyai falu lakóinak háromnegyede rokoni, ismeretségi kapcsolatban állt az érkező torjánciakkal és petárdaiakkal. Ezzel együtt a menekültek jelenléte alaposan próbára tette a helyieket. Példának okáért a kásádiakat, ahol a falu létszámában jelentősen megduzzadt, sokan másfél-két évig az ideiglenes szállásadóiknál rekedtek. Kásád egykori polgármestere, Gavallér Istvánné így emlékezik erre az időre:

„Hozzánk két asszony jött egy-egy gyerekkel. Egyikük a rokonunk felesége volt. Szívesen láttuk őket, örültünk, hogy segíthetünk, de akkortól szűk lett a portánk. A vendégeink életvitele különbözött a miénktől, máskor keltek és feküdtek, mások voltak a szokásaik, szóval kellett türelem egymáshoz. Ráadásul ők tele voltak aggodalommal, hisz a családjuk férfi tagjai a túloldalon harcoltak. Néha a harcból szabadságolt férfiak is átjöttek hozzánk, volt, hogy tizenegyen laktak nálunk. Minden kásádi házban hasonló volt a helyzet. Bár akkor már egy magyar határvadász század őrizte a falut, tartottunk attól, hogy a szerbek átjönnek hozzánk, megtámadják a nálunk megbúvókat és minket is. Átlövések gyakran voltak, szerencsére senki sem sérült meg.”

 

Jöttek szerbek, horvátok és persze többségében magyarok, menekültek a háború elől. Egy részük meg is telepedett itt, a többségük viszont hazatért, amikor rendeződött a helyzet.

Akadt olyan falu is, ahol a lakosságszám kétszeresét is befogadták. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy volt, aki a traktorjával hajtott át a határon, és olyan is, aki a juhnyáját is áthajtotta, ám azok, akik hirtelen távoztak, mindenüket hátra hagyta. A magyar állampolgárságot a kilencvenes években nagyon nehezen lehetett megszerezni, ezért a menekültek közül sokan Kanadába, Ausztráliába mentek tovább.

  

A hadkötelesek, a délvidéki magyarok beilleszkedése

 

A magyarországi kényszerű itt-tartózkodás kétféle képpen érintette a Délvidékről elmenekülteket.
Az első esetben – jellemzően a kezdeti időszakban – a nyomott háborús pszichózis miatt a Magyarországon új élethelyzetbe került bácskai-bánáti magyarok között véd- és dacszövetségek alakultak ki, amelyek többek voltak pusztán baráti társaságoknál. Leginkább az azonos helyről származók tartották a kapcsolatot, megosztották tapasztalataikat, a munkalehetőségekben, a fennmaradásban segítették egymást. Tehát az azonos délvidéki településekről elmenekültek, a közös társadalmi gyökerekkel, a hasonló identitással rendelkezők hoztak létre nem formális közösségeket. Értelemszerűen ezek a társaságok az idő múlásával, a külpolitikai helyzet alakulásával más minőséget kaptak, átalakultak, vagy a szerepük kisebb intenzitásúvá vált, illetve megszűnt.
Ellenpéldaként a máig működő szegedi Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét (VMDK) tudom felhozni, ami immáron több mint három évtizede éve intézményesült formában az egykoron Délvidékről elmenekült, Szeged környékén megtelepült vajdasági magyar hadkötelesek bázisán alapult, és mára az anyaország és a Szerbiában maradt magyar kisebbség között egyféle kulturális missziót betöltő civil szervezetként működik.

 


Hivatkozások:

*

https://www.szabadeuropa.hu/a/amikor-legutobb-lottek-a-szomszedban-a-delszlav-haboru-hagyateka/31734450.html

**

https://novekedes.hu/elemzesek/hogyan-eltuk-meg-mi-magyarok-a-90-es-evek-delszlav-haborujat-rettegtunk-mikor-szabadul-el-itt-is-a-pokol

 

***
http://konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=100:4-a-magyar-kisebbseg-a-delszlav-valsag-idejen&root=12&catid=10:vi-a-koevetkezmenyek

 

****
Sík Endre: A migráció szociológiája,
 10. old.

 

*****

https://magyarkanizsa.blogspot.com/2025/01/hatartalanul-delvideki-akarok-lenni.html

 

******

https://magyarkanizsa.blogspot.com/2017/11/a-delvidek-es-sport-most-szo-szerint.html

2026. február 3., kedd

DRILL - SORKATONASÁG - 2. rész




Ott hagytam el a mondandómat, hogy a harcoláshoz szokott szolgáló nemes lovagokat lecserélte a középkorból az újkorba átlépő idő, és a hadba invitált, sokszor egyéni ambíciókkal érkező, vagy hadba se álló páncélos vitézek helyett Európában is feltalálták azt, ami az asszíroknak már háromezer évvel korábban sikerült: a hadsereget.

Ez a mélyenszántó változás a praktikus germán észjárásnak volt köszönhető, egészen pontosan Nagy Frigyes porosz király agyából pattant ki az ötlet. 
Elég nagy gézengúz volt őfelsége. Az alattvalói csak ördögfattya, kurafi Firtz-ként emlegették, és köptek is utána egyet, mikor senki se látta, mert Frigyest meglehetősen zabolátlan fickónak jegyezte a kortárs história, akinek szeszélyes természetétől csak a közismert zsugorisága volt legendásabb. 

Nemhiába, a nevének ferdítése – a fritz – mindmáig a németséget jelölő gúnyszó. Még mielőtt emiatt megsajnálná valaki, szólok, Frigyes sem ment a szomszédba vitriolos nyelvezetért, ugyanis uralkodótársait előszeretettel fikázta: Mária-Teréziát csak „bécsi kurvaként” emlegette, a francia kollégáját, a Napkirályt pedig jobbára „piperkőc stricinek” nevezte. 
Nézzük el neki! Már fiatalon megcibálta a sors. Apjának, Frigyes Vilmosnak az árnyékában nőtt fel, aki országnak-világnak folyton azt panaszolta, hogy minő kárhozat a királyságra nézve, „erre a kis köcsög fiára” kell hagynia a trónt! 
(Azért a biztonság kedvéért még időben felségárulás vádjával lefejeztette a serdülő trónörökös szeretőjét, Von Katte hadnagyot. Ezek után sem változott meg a későbbi Nagy Frigyes furcsa gusztusa. Noha névleges házasságot kötött az osztrák császárnő unokahúgával Erzsébet-Krisztinával, a nászukból nem fakadt egyetlen utód sem, mert Őfelsége továbbra is a kadétok meg a fiatal udvaroncok között kutatta és találta meg az ágyasait. Kicsit elkalandoztam, bocsánat.) 

Tehát a bővérű, homoszexuális porosz uralkodó keze alatt létrejött a modern európai hadsereg. A minta. Aki azt hiszi, ez valami kezdetleges formáció volt, az nagyon téved. Mind a mai napig ugyanazok az alapok határozzák meg egy ország fegyveres testületét, mint amit lefektettek Poroszországban a XVIII. század derekán.

A saját példámból kiindulva a néhai Jugoszláv Néphadsereg fegyvereseként a két és fél évszázaddal előttem besorozott porosz fiúkhoz hasonlóan nekem is utaltak ki egyenruhát, veszényszavakkal belénk verték a szolgálati szabályzat vonatkozó utasításait az ébresztő első pillanatától a takarodón át az őrszolgálati parancsokkal együtt, és ugyanúgy volt reggeli meg esti fegyverszemle, sorakozó, alaki kiképzés, tisztelgés, bakancspucolás, ordenáré módon viselkedő altisztekkel, akik már délután háromra be voltak állva a konyaktól, elviselhetetlen, szadista tizedesekkel kiegészülve, amelyeknek egynémelyike pszichiátriai esettanulmányként is szerepelhetett volna. 

Persze mindehhez közömbös képet kellett vágni. A vállunk közé húztuk hát a fejünket, és igyekeztünk a porosz parasztfiúkhoz hasonlóan úszni az árral, nem kiríni a tömegből. Ezért zokszó nélkül majdhogynem ugyanazt ettük, amit Frigyes újoncai: a mosléknak sem megfelelő, komisz, kincstári (komisz – komisszion – kincstári) kosztot, büdös húslével meg rengeteg káposztával. 

Ezt az életminőséget a Nagy Frigyes féle hierarchikus szerkezet keretezte, alfául és ómegául bebetonozva az újoncoktól elvárt kötelező eskütétellel. Higgyék el, mire végre kimondtuk, már nem is igazán érdekelt bennünket kire esküszünk: a hazára-e, Frigyesre, vagy bárki más királyra, nemzetvezetőre, aktuális vezérre történt-e. Így esett meg, hogy legyünk túl rajta alapon én például Josip Broz Titora esküdtem föl. Ez azért abszurdnak tűnt, mert 1989 őszén már kilenc éve halott volt a jugoszláv elnök. 
Mégsem akadtunk föl rajta. Addigra már rájöttünk, a Jugoszláv Néphadsereg viselt dolgai között piszlicsáré az efféle ellentmondás: kíméletlen adagolásban ettől sokkal groteszkebb élményekben is részesültünk. De most nem erről írok, hanem arról, hogy miként a néhai porosz bakák, úgy egy idő után a rajtunk basáskodó altisztjeinktől, meg a tizedeseinktől már mi is jobban féltünk, mint a távoli, megfogatatlan, megnevezhetetlen ellenségtől, ezért akárkire rámutattak, vakon indulunk ellenük a pergőtűzbe, csak a Zlaja nevű törzsőrmester büdös nyála ne fröcsköljön szemközt, míg az arcunkba nyomulva leüvölti a kopasz fejünket. 

És mentünk is birka módra, ahogy mentek a tömeghadseregek is évszázadokon át az emberi vágóhidakra. Ez volt a cél. Ember volt bőven. Csak harci-, meg erőnléti minőség, rendes fölszereltség és legfőképpen motiváció nem volt. Ahogy most sincs, és nem is lesz egyik történelemkönyvből előugró képzelt ellenségünkkel szemben sem. 

(Folytatása következik!)     

2026. január 30., péntek

SZERBÁTÜLTETÉS - SORKATONASÁG - 1. rész

Bazi Joe őrmester
Donald Sutherland - rajzom



Ezeknek a soroknak a zöme hetekkel ezelőtt íródott.
Lassan szedegettem össze a mondandómat, fésülgettem, rendezgettem a szöveget. A katonáskodás kérdésköre várhat – gondoltam. Hát, elszámoltam magamat. A téma aktuálissá vált, így most az ezzel kapcsolatos írásom közzéteszem. 

Manapság egyre több szó esik arról, hogy veszélyes időket élünk, muszáj lesz visszavezetni a sorkatonaságot. Horvátországban már listázzák a katonakorúakat, és ahogy nézem, Belgrád részéről is van egy kardcsörtető elit, aki szívesen küldené a mások fiait fegyveres kiképzésre.
Ami sejthető volt, mostanra valósággá vált: mai hír, Szerbia ez év végétől bevezeti a kötelező sorkatonai szolgálatot. A férfiak 75 napos kiképzést kapnak majd. A nőknek egyelőre nem kötelező, önkéntesként viszont lehetőségük lesz bekerülni az állományba. 

Nem mindenki támogatja a szerb politikum ezirányú terveit. Mások mellett a Vajdasági Magyar Szövetség is ellenzi, de Belgrádot jól láthatóan csöppet sem hatja meg, hogy a VMSZ állhatatosan a szerbiai sorkatonaság bevezetése ellen emeli fel a szavát, így valószínűleg az sem lesz mérvadó, hogy a VMSZ-hez hasonlóan jómagam is hülyeségnek tartom a kötelező katonai szolgálat bevezetését. És nem, nem azért, mert voltam katona, és a bolond ifjúságomból egy évet áldoztam a haza szolgálatára. A szó klasszikus értelmében még pacifista sem vagyok, a faölelgetős, poszthippi, ultraliberális ideológia messze áll tőlem. Pusztán észérvek alapján tartom fölösleges pótcselekvésnek, hogy éppen csak nagykorú fiatalembereket hónapokig olyan célokét dresszírozzanak, amiknek nincs értelmük. 

Ebben a pénzközpontú korunkban a honvédelem rettentően drága dolog. Ahogy az országos politikát, úgy a fegyveres szolgálatot sem lehet műkedvelőkre bízni: kényszerrel besorozott amatőrökre meg egyenesen marhaság. Röviden csak káromkodva tudnám összefoglalni a lényeget, ezért kissé visszafogottabb hangnemben, inkább két részben igyekszem kifejteni a véleményemet. 

Mikor még a katolikus papok is bajuszt hordtak, tehát nagyjából a Rákóczi-szabadságharc tájékán az egyre fejlődő ipar föltalálta, majd sorozatgyártásban elterjesztette a puskát, ami rögvest a színházak kelléktárába küldte porosodni a testpáncélt, a nehézlovasságot. 

Pedig utóbbiak voltak az előző évszázadok John Ramboi: a középkorban egy páncélos vitéz lovastól, fegyverestül, plusz két kovács és az inasok, a korabeli termelési szinten egy jobbágyfalu évi jövedelmét jelentették. Csapjuk hozzá a lovag több mint egy évtizedes kiképzését: számoljunk utána, milyen potentát lehetett az a főúr, aki akár csak 50-100 ilyen képzett, fölszerelt harcost tudott csatamezőre vinni. Akadtak persze országos nagyurak, akik ezernyi lovagot tartottak fenn, de a többségükre ritkán volt szükség, mert a menetrendszerű, akár tízezres vasvillás-kaszás parasztlázadást rutinból szétkergette már egy százas nagyságrendű, etetett-itatott, arannyal kitömött nehézlovas különítmény is.

A derék Mátyásunk idejében Európa aranyának háromnegyedét az akkori Magyar Királyság hegyeiben bányászták, aranyért pedig lehetett élelmet, lovat, bort, markotányosnőt és páncélos zsoldost kapni. Amikor viszont legatyásodott a kincstár, a dicső Fekete sereget meg kellett zabolázni, mert erőszakkal vették el a lakosságtól, ami nekik járt. Aztán jöttek a törökök, egy másik, erősebb zsoldossereggel, gazdagabb finanszírozóval, akit szultánnak hívtak, és ő pontot tett a közép-európai régió bárminemű fejlődésére. Miatta került zárójelbe másfélszáz évre a magyarság kétharmadának minden álma. (Mondom főleg azoknak, akik manapság lelkendezve nézik a televízióban Szulejmán-sorozatként futó, botrányosan történelemhamisító szappanoperát.) 

Tehát, mifelénk egy szomorú korszakra lehúzták a rolót. Európa szeldzsuk törököktől ment nyugati része viszont a Napkirály ötletétől vezérelve belépett a tömeghadseregek korába. És ez már – tetszik vagy sem – a kapitalizmus beköszönte. A szintet lépő, fejlettebb ipari módszerek révén tömegtermelésben készült puskák gyorsan elterjedtek. Sokkal olcsóbbnak és hatékonyabbnak bizonyultak, mint a vértezett mének hátán, kopjástól gunnyasztó, félrészeg birodalmi droidok. Egy írástudatlan, csóró, bugris siheder lábára egy pár bakancsot húzni, és a kezébe puskát nyomni lényegesen egyszerűbb volt, mint a drága arannyal hizlalt nemeseket jóllaktatni. 

Innét kezdve a harcászatban az emberi minőségen diadalmaskodott az emberi mennyiség elve. Magyarán: az győzött, aki több szuronyos-puskás, parasztfiút-gyalogost tudott a véres sakktáblára rakni.

(Folytatása következik!)

2026. január 23., péntek

PAULUS TÁBORNOK KÖNTÖSE



Tuti tipp

Úriember biztosra nem fogad alapon én sem szeretnék most nagy tételben fogadást ajánlani arra, hogy a Fidesz-KDNP szövetség győz áprilisban, pedig ez a meggyőződésem, ezen túl pedig - és ez a fontosabb! - az összes körülmény ezt valószínűsíti. 
Pontokba szedtem az érveimet:
1. Magyarországon biztosan, de tán a világon sem nyert soha olyan párt, amelyik előre beismerte, nem mondanak igazat, "választást kell nyerni, aztán mindent lehet" alapon átverni készülnek a lakosságot.
2. Olyan politikai erő nem nyerhet, ahol csak a teljhatalommal bíró vezető szólalhat meg, az összes többi képviselő-jelölt hallgat, mert meg se nyikkanhatnak a kampányban. 
3. A bizonytalanságot gerjesztő, amatőr, kiszámíthatatlan politika helyett a már bizonyított, kiszámítható kormányzat az ingatag, nem elkötelezett voksolók körében, ha minden kötél szakad, akkor is csak a "kisebbik rossz" választása lesz. Magyarán, a Fidesznek jelenleg nincs alternatívája, ami egyébként nem jó. Ugyanakkor az emberek zsebre szavaznak, nem üres ígéretekre. 
4. A magyar megtanulta, idegenektől semmi jóra ne számítsunk. Manfred Weberék minden Tiszát támogató szava, Zelenszkij elnök összes Orbán Viktort gyalázó nyilatkozata plusz százalék a Fidesznek. 
5. A magyar nem hülye. Azt meg pláne nem fogjuk hagyni, hogy egy hülye kapjon hatalmat.

Paulus tábornok köntöse

Nagy Frigyessel indítok, mert bonmot-ja a későbbi mondandómat szépen alátámasztja. 
"Az orosz katonát kétszer kell lelőni, utána leszúrni, majd meg kell lökni, hogy eldőljön. De ez nem jelenti azt, hogy nem fog felállni!"
Fogadjuk el a Poroszországot naggyá tévő II. Frigyesnek ezt a mondását, aki hadvezérként meg fuvolaművészként is nagyot alkotott. Értett az orosz néplélekhez, meg úgy általában a hadviseléshez. Jó sok csatát megvívott, látott mindenféle harcosokat, „sokféleképpen”. (A történelmi pletyka szerint bár az apja kivégeztette Katte hadnagyot, a trónörökös Frigyes férfi szeretőjét, ám a „Krumplikirály” később sem vetette meg a fess tiszteket, udvaroncokat. Mindenesetre a germán konyhák alfáját és ómegáját, a krumplit neki köszönhetik a németek. Ő szorgalmazta a terjesztését és termesztését. Zárójel bezárva.)
A hajdani, dicsőséges porosz katonai drill mára a múlté. Ennek dacára a berlini politikusokban megint feléledt valami viszketeg harcolhatnék. Valószínűleg évszázados becsípődés náluk, hogy Moszkva ellen akarnak masírozni, pedig a 20. század két ízben is bebizonyította, ez eléggé rossz ötlet volt, olyannyira, hogy Paulus tábornok hálóköntöse máig ott virít a sztálingrádi hómezőkön. 
De hát a múltat végképp eltörlőknek semmi se számít. Hisz a csalánt most is másokéval vernék. A nyugati elit aranyifjai aligha lennének besorozva. Látták a minap Ursula von der Leyent, amikor a fiai sorkötelezettségét firtató riporteri kérdésre csupán arcátlan vihogás volt a válasza?!
Baj van tehát az európai politikusok fejében, ahogy baj van a Bundeswehr soraiban is. Pár napja jött hír, a német fegyveres állományban szignifikánsan megugrott a bevándorlók létszáma, ezért a védelmi minisztérium imámokat biztosít a muszlim katonáknak, mert roppant fontos a „befogadó és sokszínű környezet”. 
Így most tömegével érkeznek a német egységekbe a „január elsején született szír menekültek”. Meg is értem. 
Mivel erre vannak kondicionálva és a katonai-rendészeti pálya, a fegyveres testületeknél végzett szolgálat egyezik a karakterükkel, nem is kell sokáig várni rá, hogy a pudingon nevelt teuton fiatalemberek helyett török, afgán, meg a drapp bőrszín minden nációja akarjon majd gépkarabélyt ragadni. 
Onnét meg csak egy lépés, mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy 20-25 %-nyi muszlim vallású, ideológiailag vezérelt zsoldos mit tud majd művelni a "német" hadseregen belül. 
Tudom mit beszélek. 
A szintén soknemzetiségű Jugoszlávia néphadseregébe patikamérlegen szétosztva soroztak csak be albánokat, akik közül minden harmadik - már akkor - potenciális terroristának volt tekinthető. Erős kontroll mellett darabszámra szétosztva, kevésbé fontos egységekbe kerültek: konyhára, logisztikára. Még az akkori elvakult jugó-komcsi hadvezetés is volt olyan bölcsen óvatos, hogy a szövetségi államot ellenző, renitens albánok kezébe ne adjon fegyver. 
Bezzeg a Bundeswehr! Rommel, Kesselring, Von Rundstedt visszakaparják magukat a felszínre...

2013. augusztus 30., péntek

Minden alig kenyerünket...



Életem talán legnagyobb pofonját még a katonaságnál kaptam.
A cimborám, egy Ruljević nevű szerb fiú adta. De akkorát, hogy a sapkám méterekkel odébb repült. Most is belesajdulok, ahogy írom. Azóta sem mint ütés fáj, hanem fölismerésként, hogy mennyire igaza volt. Bizony, jogosan járt nekem az a kiadós nyakleves…
Akkor már a harmadik napja bóklásztunk a macedón hegyek között. Ötödmagammal. Sosem fogom megtudni mennyit gyalogoltunk. Kefesűrű szúrós bozótban kínlódtunk, teljes fölszereléssel. Meleg volt, nyár, vizünk egy csöpp sem. Ahogy ilyenkor lenni szokott: el is tévedtünk. A gonosz bokrok ágai folyton visszarángattak bennünket a sok cipelt kacat miatt. Mintha abban a bizonyos erdőben az egyszeri ember akarna létrával körösztbe menni. 
Elkeseredésében parancsba adta a tizedesünk, hogy minden fölösleges tehertől szabaduljunk meg.
Röpültek a hálózsák-alátétek, esőkabátok, tartalék sátorlapok. Kivettem a hátizsákomban három napon át hurcolászott, már régen kőkeményre, ehetetlenre száradt kenyeret és a többi holmi után lódítottam. Ruljević akkor mellém lépett, a következő pillanatban meg mintha az ég szakadt volna rám. A nyakleves amilyen váratlan, annyira kemény, csattanós volt. A döbbent csendben a szerb fiú a kenyeret fölvette, megcsókolta, háromszor körösztöt vetett pravoszláv módra, aztán puha mozdulattal, gyöngéden, csaknem bocsánatkérően visszatette a földre. Szó nem hangzott el, mentünk tovább a vakvilágba. Engem meg mardosott a szégyen, hogy ilyen illetlenül, megfeledkezve a tiszteletről, mindennapi kenyerünkkel megtettem a gyalázatot.
Hónapokkal később könnyekkel a szemünkbe váltunk szét Ruljevićtyel. Sosem láttam többet. A címe elkallódott, azt sem tudom él-e? Pedig azt a pofont ma is megköszönném neki…
Egyszer és mindenkorra megtanított arra, hogy a kenyér szentsége sérthetetlen. Megjegyeztem egy életre, hogy az ennivaló iránti alázat íratlan erkölcsi mérce, ami egyidős az emberrel. Olyan szigorú ez a parancs, mint az emberölés tilalma, vagy az, hogy senki az apjára kezet ne emeljen.
Vagyishogy - ez jó sokáig így volt. De ma mintha egészen más világ lenne.
Mára beigazolódni látszik az a gyötrő balsejtelmem, hogy már semmi se számít.
Az eldobott kenyér, a kukába kihajított uzsonna, a fákon megrohadó gyümölcs és a nagyüzemekben, milliónyi ketrecben tengődő tyúk tragédiája sem. Az újrahasznosított állati ürülékből készített tápszertől szaglik a pulyka meg a disznóhús. Az iszonyat üli nászát.
Csak a Teremtő tudja, mifélét meg nem etetnek velünk! Elérkeztünk oda, hogy semmi sem az, aminek látszik. Sonkaszerű a gyanús hús, májasként eladott, máj nélküli agyonfűszerezett tőkevakarék a kínálat. Szőlőt soha nem látott bort mérnek. De az sem jár jobban, aki a rostos üdítőkre esküszik. Vegyüzemi pancs az egész.
Igaz ez az ennivalónkra is. Arra a töméntelen szennyel telenyomott eleségre, amit nap nap után elfogyasztunk. Vagy divatosabb, de idétlenebb szóhasználattal: beviszünk a szervezetünkbe. Értik ezt? Jó étvágyú emberekből mára „fogyasztókká” züllöttünk. S mint rendszeres fogyasztók – fogyunk is ettől, de rendesen… Elhízás, koleszterin-problémák, cukorszint, ilyen-olyan emésztőszervi megbetegedések – kell-e sorolnom, mi minden bajunk származik a szép új világ táplálkozási szokásaiból?
A rettegett, ma még többnyire halálosnak számító daganatos kórról nem beszélve. Aminek gyógyítására még ugyan nem jött rá az orvostudomány, de az okait-okozóit már sokan tudják. Nagy jajgatás lenne, ha sorban leírnánk azokat a cégeket, termékeket, amelyek az utóbbi évtizedek legnagyobb, napi szinten elkövetett, világméretű tömeg-gyilkosságáért kéne, hogy feleljenek!
Mindez mellett bennünket is terhel felelősség. A tudatos önpusztításunk ténye.
Már nem eszünk, hanem kalóriákat számolgatunk. A szalonnát „békönnek” mondja a sok művelt, és akad szülő, aki még soha nem adott zsíros kenyeret a gyerekének, mert az olyan snassz dolog, parasztos. Ellenben „nutellásat” igen, mert az már rangot jelent kéremszépen, méregdrágán adják a fölső polcról. Sok egyéb konzervüledékkel, vegyszerezett vacakkal, meg a mesterséges színezékkel festett löttyökkel együtt.
Messziről ránk oktrojált Európai Uniós szabványok garantálják a minőséget? Röhej.
Majd ha Brüsszelben paradicsom ízű lesz a paradicsom. Addig viszont illik hallgatni!
Ép ésszel nehéz fölfogni, hogy például egy szabadkai osztálykirándulásnak miért a Mcdonald’sban van a fénypontja?! A gyerekeinket végképp nem fűrészpor-ízű, kilúgozott menüvel kéne szeretni, netán nevelni.
Mert nagyon igaz a mondás, hogy amit eszel, azzá leszel.
Most volt az új kenyerünknek az ünnepe. A tűzijáték pukkanása, a csinnadratta közepette jutott-e valakinek eszébe, egy pillanatig csöndöt teremteni a lelkében és megköszönni azt, hogy a betevő falatért, mindennapi kenyerünkért hálát adjon?
A válasz Önökben van.
Szegény Ruljević! Az idők végezetéig pofozkodhatna.
Pósa Károly