DÉLVIDÉKI MAGYAR MIGRÁNSOK

A mostani rövid összefoglalómat zömmel hajdani saját sorsom alapján írtam.

A múltbéli tapasztalataim voltak mérvadóak. 

Egy voltam közülük. Azok közül, akik nem akartak többé részt venni semmiféle öldöklésben, sem egy igazságosnak hazudott harcban, sem egy valós délszláv testvérháborúban. 

A privát kálváriámon túl az ismeretségi körömben is bőven akadnak olyanok, akik a XX. század vége felé velem együtt részesei, közvetlen vagy közvetett szenvedő alanyai voltak a II. világháború utáni Európa legnagyobb háborújának, a balkáni vériszamos évtizednek. 

Az ő személyes sorsuk, az átélt történeteik, valamint az adott szakirodalom és a vonatkozó írások révén állítottam össze ezt a blogbejegyzésemet. 

Igyekeztem a száraz adatokon túl személyesebb kordokumentumokkal, máshonnét citált adatokkal is alátámasztani a téma komolyságát, már csak azért is, mert az érintett menekültek zömmel olyan bácskai-bánáti magyarok, olyan honfitársaink voltak, akik a viharos történelmi múltunk kárhozataként, ártatlanul, önhibájukon kívül, és legfőként nem önszántukból keveredtek bele a Jugoszlávia széthullását kísérő véres tragédiába. 

 

XX. századi magyar sors

A Délvidék – szerbesen a Vajdaság (Vojvodina) – a múltjából fakadón a küzdés, a megvívás, az ember ember elleni párharc szinonimájává vált. Kezdve a török időktől, a magyar múlton végig menve – Hunyadi, Thököly, Rákóczi, és ’48-as szabadságharcán keresztül – a délvidéki történések rendre beleégtek a magyar haza történetébe, annak legvéresebb epizódjaiul maradtak meg az emlékezetben. ****** 

Ha csak a XX. századot vizsgáljuk, három hatalmas tragédia vet árnyékot a déli magyar nemzetrészre. 

Először Trianon, az impériumváltás, az új közigazgatás önkénye, a délszláv királyi diktatúra erőszakossága kényszerítette rá a délvidéki magyarok nagy részét az elvándorlásra. Ezt tetézte az 1944 végén bekövetkező partizán vérengzés, amikor mai tudásunk szerint, hozzávetőlegesen 40 ezer ártatlan civil magyar apát és fiút gyilkoltak meg bestiális kegyetlenséggel. 

A harmadik hullámú migráció a megenyhült titói „elnemkötelezett szocializmus” következménye volt, amikor jugoszláv útlevéllel a ’60-as és ’70-es években ismét délvidéki magyar munkavállalók tízezrei emigráltak Nyugat-Németországba, Ausztriába, vagy a tőkés nyugat jóléti államaiba.

Napjainkban az orosz–ukrán háború emlékeztet a Jugoszlávia utódállamai között az 1991 és 2000 között dúló háborúra. Akkor is és most is hatalmi ambíciók és etnikai gyűlölködés okozta a vérontást. A harcok elől menekülők közül sokan – ahogy most is – az anyaországban, Magyarországon kerestek menedéket. 

A túlnyomórészben vajdasági magyar férfiakból álló menekültek a háborús behívó, a tartalékos katonai frontszolgálat megtagadása miatt szöktek át Magyarországra. Köztudott volt, hogy a szerb irányítású Jugoszláv Néphadsereg (JNA) vezérkarából a frontvonalak legkritikusabb és legtöbb emberveszteséggel járó szakaszaira rendre a kisebbségi magyar etnikumhoz tartozókat osztották be. A magyar férfiakat legtöbbször megfelelő felszerelés, kiképzés nélkül, mintegy golyófogóként vezényelték a front első vonalába. A gyakran etnikai tisztogatásba forduló háborúban való kisebbségi magyar részvétel amellett, hogy hadászati szempontból is zsákutcának bizonyult, sokunknak erkölcsi értelemben is vállalhatatlan volt. A balkáni vérengzésnek nélkülünk is mintegy háromszázezer áldozata volt és egymillióan hagyták el az otthonukat. * 

Az előzmények, történeti áttekintés

 

Az első világháború után létrejött többnemzetiségű jugoszláv állam létét mindvégig súlyos etnikai ellentétek nehezítették. Ezeket a konfliktusokat az ország diktatórikus baloldali, kommunista vezetése az ötvenes évektől elfojtotta, azonban megoldani nem tudta. A kelet-európai kommunista-szocialista rendszerek összeomlása után az alapvetően szerbek, pontosabban a belgrádi politikai elit által irányított ország összetarthatatlanná vált. Elsőként 1991. június 25-én Horvátország és Szlovénia kiáltotta ki függetlenségét. Szerbia tíz nap után kiegyezett Szlovéniával, ám a „nagyszerb” álmokat szövő belgrádi vezetés – Slobodan Miloševićcsel az élen – a horvát területek egy részére is igényt tartott, s ezt a szándékot a szerb lakosság jelentős többsége lelkesen támogatta.**

Magyarok a déli végeken

1961-ben még hatszázezer magyar élt Jugoszláviában. Ma jó, ha kétszázezren vagyunk. Ez a szám is mutatja, mekkora érvágás volt ez a sorozatos fegyveres krízis a háború sújtotta területek magyarságának. A tartalékos katonai behívók elől és a gazdasági válság miatt körülbelül 50 ezer magyar telepededett ki külföldre, legnagyobb részük Magyarországon kezdett új életet.

Az új, békésebb egzisztencia reményében családok százai pakolták tele a bőröndjeiket. Különösen nagy volt a szívó hatás a szórvány magyarság körében. Ahol az országhatár az etnikai határral is átfedésben volt, például Észak-Bácskában, Horgos, Királyhalma, vagy Magyarkanizsa község településein egyre-másra néptelenedtek el előbb a családi házak, aztán a templomok és végül az utcák is. Az országhatár, bár sokszor, sokféleképpen és a mai napig joggal átkozzuk, de minden koron lehetőségeket is tartogatott. Régebben a határ nehéz átjárhatósága növelte az informális tevékenység jövedelmezőségét, mára pedig egyértelműen felértékelődött a határon inneni és határon túli etnikai azonosság szerepe.****

A Tisza-mente ma is tömbben élő magyarságának sosem Szabadka, hanem Szeged volt a természetes gazdasági-kulturális centruma. Trianon után már a '60-as évek enyhülése megmutatta, bevásárolni, szórakozni, majd egyre sűrűbben tanulni is Szegedre ment, aki megtehette. A balkáni krízisek alatt is jobbára Szeged és környéke volt a kényszerből oda költözők, az oda menekülők célállomása. Érthető ez a kötődés: közel van a szülőföldhöz, hasonló karakterekkel, az otthonosság évszázados ismérveivel. *****

A Jugoszlávia területén élő magyar kisebbségek helyzete 1989 után romlott. A rendszerváltással ugyan politikai szabadságjogaik bővültek, de a soknemzetiségű, viszonylag toleráns kisebbségpolitikát folytató Jugoszlávia felbomlása során nacionalizmusoktól fűtött nemzetállamokban találták magukat. Ha a ma is élő „jugo nosztalgiát”, mint jelenséget vizsgáljuk, kimondhatjuk, hogy a délvidéki magyarok jelentős része ezért is szimpatizált a nemzeti önazonosságot legalább alapszinten szavatoló, békés, gazdaságilag prosperáló államszövetség idealisztikus fenntartásával. ***

A háború során a szerb és a horvát oldalon besorozták a magyar fiatalokat is. Körülbelül ezren haltak meg a fronton. Kétharmaduk horvátországi magyar volt. A szerb-magyar viszonyt negatívan befolyásolta a kilencvenes évek kezdetére eső Milosevity nevéhez fűződő diktatórikus irányítás. A vajdasági magyarok egyöntetűen nehezmányezték a tartomány önrendelkezésének elvesztését. Ráadásul a boszniai és horvátországi szerb menekültek zöme is a Vajdaságban telepedett le, amivel felbomlott a nemzetiségek korábbi aránya a térségben. 

Amikor kiderült, hogy háborúba kell menni, sokan úgy érezték, magyar emberként nem akarnak részt venni abban, hogy másokra kényszerítsék fegyverekkel azt a belgrádi politikát, amit ők maguk sem támogattak, ezért elmenekültek a behívó elől a határon át. Aki tehette, legálisan, a még nála maradt dokumentumokkal lépte át a határt Röszkénél, Kelebiánál. Viszont akadtak olyanok szép számban, akik az úgynevezett „zöld határon” át menekültek el a Délvidékről, azaz a már felszámolt magyarországi aknazár vonalán, erdőkön, legelőkön, szántóföldeken bujkálva igyekeztek a magyar állam területére jutni. 

Voltak, akik az éjjelek leple alatt a Tiszát átúszva mentették az életüket, majd önként jelentkeztek a magyar hatóságoknál, a magyar közigazgatási szervek belátásában reménykedve. Érdemes megjegyezni, hogy ezekben az időkben a szerb határvédelemben szolgálatot teljesítőknek nyílt parancsuk volt: mindenáron megállítani az országot nem legális keretek között elhagyókat. A szerb-magyar határszakaszon feltartóztatott katonaszökevények számáról hivatalos adat sosem született.

Általában a délvidéki magyar férfiak többsége csak akkor hitte el, hogy baj van, amikor már ropogtak a fegyverek. Emlékszem, az utolsó pillanatig abban bízott mindenki, hogy békés lesz az átmenet, hiszen Csehszlovákia szétszakadását sem kísérték harcok. Azt reméltük, hogy a Vajdaságban is így lesz. Az is elvándorlásra kényszerített sokakat, hogy látványosan megromlott a szerb-magyar viszony. A maga korában nagy vihart kavart az úgynevezett Kalasnyikov-ügy. A belgrádi Politika Ekspres című lap robbantotta ki a botrányt 1991. január 10-én, amikor megírta, hogy Magyarországról 36 ezer Kalasnyikov-géppisztoly került Horvátországba az egykori Munkásőrség készleteiből úgy, hogy az adásvétellel megkerülték a hivatalos jugoszláv szerveket. A szerb többség így rögvest ellenségesen szemlélte a magyar szomszédait, és ez az élet számos területén ellehetetlenítette a közös jövőt. A lelki terrort fizikai agresszió követte, megbélyegzés, kiközösítés. Az egyébként is nehéz kisebbségi sorsot még elviselhetetlenebbé tette a többségi nemzet részéről megnyilvánuló nyílt gyűlölet, a belgrádi médiából sugárzott állami propaganda. Számos család ekkor döntött úgy, hogy végképp elhagyja ősei földjét, ezrek költöztek át Magyarországra, vagy Európa más részeibe.

Az anyaország hatása a délvidéki háború menekültekre

Ahogy elkezdődtek a harcok a fiatal horvát állam területén, Szlavóniában, a Dráva folyón túli magyar településeken megjelentek a pusztítás elől menekülők. A szerb szabadcsapatok által fenyegetett vagy megszállt területekről végül több tízezer menekült érkezett Magyarországra. Volt olyan éjszaka, hogy a drávaszögi Torjánc és Petárda községből négyszázan jöttek át a zöldhatáron Magyarország legdélibb településére, az alig 350 lelkes Kásádra. A dél-baranyai falu lakóinak háromnegyede rokoni, ismeretségi kapcsolatban állt az érkező torjánciakkal és petárdaiakkal. Ezzel együtt a menekültek jelenléte alaposan próbára tette a helyieket. Példának okáért a kásádiakat, ahol a falu létszámában jelentősen megduzzadt, sokan másfél-két évig az ideiglenes szállásadóiknál rekedtek. Kásád egykori polgármestere, Gavallér Istvánné így emlékezik erre az időre:

„Hozzánk két asszony jött egy-egy gyerekkel. Egyikük a rokonunk felesége volt. Szívesen láttuk őket, örültünk, hogy segíthetünk, de akkortól szűk lett a portánk. A vendégeink életvitele különbözött a miénktől, máskor keltek és feküdtek, mások voltak a szokásaik, szóval kellett türelem egymáshoz. Ráadásul ők tele voltak aggodalommal, hisz a családjuk férfi tagjai a túloldalon harcoltak. Néha a harcból szabadságolt férfiak is átjöttek hozzánk, volt, hogy tizenegyen laktak nálunk. Minden kásádi házban hasonló volt a helyzet. Bár akkor már egy magyar határvadász század őrizte a falut, tartottunk attól, hogy a szerbek átjönnek hozzánk, megtámadják a nálunk megbúvókat és minket is. Átlövések gyakran voltak, szerencsére senki sem sérült meg.”

 

Jöttek szerbek, horvátok és persze többségében magyarok, menekültek a háború elől. Egy részük meg is telepedett itt, a többségük viszont hazatért, amikor rendeződött a helyzet.

Akadt olyan falu is, ahol a lakosságszám kétszeresét is befogadták. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy volt, aki a traktorjával hajtott át a határon, és olyan is, aki a juhnyáját is áthajtotta, ám azok, akik hirtelen távoztak, mindenüket hátra hagyta. A magyar állampolgárságot a kilencvenes években nagyon nehezen lehetett megszerezni, ezért a menekültek közül sokan Kanadába, Ausztráliába mentek tovább.

  

A hadkötelesek, a délvidéki magyarok beilleszkedése

 

A magyarországi kényszerű itt-tartózkodás kétféle képpen érintette a Délvidékről elmenekülteket.

Az első esetben – jellemzően a kezdeti időszakban – a nyomott háborús pszichózis miatt a Magyarországon új élethelyzetbe került bácskai-bánáti magyarok között véd- és dacszövetségek alakultak ki, amelyek többek voltak pusztán baráti társaságoknál. Leginkább az azonos helyről származók tartották a kapcsolatot, megosztották tapasztalataikat, a munkalehetőségekben, a fennmaradásban segítették egymást. Tehát az azonos délvidéki településekről elmenekültek, a közös társadalmi gyökerekkel, a hasonló identitással rendelkezők hoztak létre nem formális közösségeket. Értelemszerűen ezek a társaságok az idő múlásával, a külpolitikai helyzet alakulásával más minőséget kaptak, átalakultak, vagy a szerepük kisebb intenzitásúvá vált, illetve megszűnt.

Ellenpéldaként a máig működő szegedi Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét (VMDK) tudom felhozni, ami immáron több mint három évtizede éve intézményesült formában az egykoron Délvidékről elmenekült, Szeged környékén megtelepült vajdasági magyar hadkötelesek bázisán alapult, és mára az anyaország és a Szerbiában maradt magyar kisebbség között egyféle kulturális missziót betöltő civil szervezetként működik.

 

Hivatkozások:

*

https://www.szabadeuropa.hu/a/amikor-legutobb-lottek-a-szomszedban-a-delszlav-haboru-hagyateka/31734450.html

**

https://novekedes.hu/elemzesek/hogyan-eltuk-meg-mi-magyarok-a-90-es-evek-delszlav-haborujat-rettegtunk-mikor-szabadul-el-itt-is-a-pokol

 

***
http://konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=100:4-a-magyar-kisebbseg-a-delszlav-valsag-idejen&root=12&catid=10:vi-a-koevetkezmenyek

 

****
Sík Endre: A migráció szociológiája, 10. old.

 

*****

https://magyarkanizsa.blogspot.com/2025/01/hatartalanul-delvideki-akarok-lenni.html

 

******

https://magyarkanizsa.blogspot.com/2017/11/a-delvidek-es-sport-most-szo-szerint.html

ÚJ TRIANON, RÉGI ÁRULÓK

 

A külhoni magyarokat 2004 óta ciklikusan támadják. 

Olyan hitvány politikusok hergelnek ellenünk, akik a kicsinyességre, az emberi irigységre játszanak. Az efféle ócska jelleműeket még a nyilvánvaló hazaárulásuk sem aggasztja. A nemzet megosztása, a viszály felszítása árán remélnek babérokat. 

Napok óta Gyurcsány felesége a hangadó. 

Mellette pipiskedik a néhai Jobbikban már levitézlett, Dobrev Klára háta mögé dörgölődző Jakab nevű Péter, aki bízvást illik a másik, tiszás Péter mellé. Akár kezet is foghat a két riherongy, hisz már mindketten mindent elárultak: a családjukat, a pártjukat, a barátaikat. Ezek a gátlástalanság netovábbjai most épp a nemzet érdekeit árulják el.

Mivel hiszek az igazságban, hittel vallom hát: az árulásuknak lesz következménye. 

A nemzet nem felejt. Az áruló hiába reménykedik valami oltalomban. 

Az áruló csak az árulásakor hasznos, de az árulót még a gazdái is megvetik. 

Ezért nincs se menedék nekik, se irgalom. 

Minden áruló megkapja majd, amit érdemel. 

Bennem még élénken él 2004. december 5-ének a tragédiája. És az hogy a régi hegek nem gyógyulhatnak, arról pont ezek a roppant befogadáspárti és szociálisan érzékenynek mondott balliberális pártvezetők tesznek, amikor rendre az arcunkba vágják, másodrendűnek tekintenek bennünket. Ahelyett, hogy lehetőségként örülnének a meglétünknek, inkább problémát jelentünk nekik, miközben ugyanők rettenetes aggódnak ha mindenféle más faji, nemi, vagy vallási kisebbséget ér jogsérelem. Épp csak nekünk, határon túli magyaroknak nem jár a jog. Mi több, még amit visszakaptunk, a magyar állampolgárságtól elválaszthatatlan szavazati jogot, ezt az önbecsülésünket erősítő szimbolikus gesztust is elvennék. 

Számát se tudom, hányszor voltam leszerbezve. Néha még ma is megtörténik, rám csodálkoznak: “Jé, tényleg? Jugoszláviában született? Milyen jól beszél magyarul!”... Eleinte ezért ütni tudtam volna, de ma már a szám se rándul. 

Azt hiszem, a lelkem mélyén föladtam. 

Én nem fogok senkit se tanítani. 

Én már nem akarom bizonygatni a magyarságomat. 

Ha nem nyilvánvaló, hát nem.

Egyet viszont megfogadtam: akiről kiderül, hogy 2004. december 5-én ellenünk voksolt, vagy még ma is bólogat a megkülönböztetésünkre, a kirekesztésünkre, azzal én sem vagyok hajlandó közösködni. 

Nem érdekel többet. 

Az hagyján, hogy a személyemet tagadta meg. 

Ez a legkevesebb. 

De megtagadta a gyerekeimet, a családomat, a szeretteimet, az összes ősömet, akik ha kellett, a vérüket adták a magyarságukért. Megtagadta azokat is, akik ugyan nem lettek hősi halottak, nem lettek mártírok, de a legborzalamasabb korszakokban is állhatatosan, fogat összeszorítva úgy éltek a magyarságukat megtartva, hogy éppenséggel magyarnak volt legnehezebb lenni. A Kárpát-medencében száz éve küzdelmét vívó magyarság iránt elutasítók köztünk, velünk élnek. De a fajtájuk, az ilyen ember a megvetésen kívül nem érdemel mást. 

Másként indult pedig. Volt egy boldog idő, a kezdetek kezdetén naívan azt hittem, a rendszerváltozás után Trianon és következményeinek elhallgatása, a csonkolt haza múltjának gyalázatos félremagyarázása helyett ránk köszönt majd egy szebb, értelmesebb világ, ahol minden magyarnak világos lesz, hogy a jelenlegi Magyarország határai nem a nemzet határai, hogy azon túl még sokmillió magyar él, akik a haza fogalmát nem földrajzi értelemben használják, hanem szívügyük a vállalt magyarságukkal, a kisebbségi sorba taszítottságukkal együtt. 

Reméltem, a sötét prolik után jönnek majd új generációk, akik tanultabbak, felvilágosultabbak lesznek. S bár a helyzet kétségkívül jobb, mint Kádár János krumplilevese idején, az egészséges nemzettudat kiteljesedésén még rettenetesen sokat kell dolgozni, nem csak az oktatásban, hanem a sporttól kezdve a kultúrán át az egyházakig – minden téren. 

Utoljára hagytam, miheztartás végett.

Amit a balliberális politikum papírkutyái el akarnak ugatni tőlünk, az egy szimbolikus szavazati jog. Az összes határon túli magyar, azaz valamennyivel több, mint 3 millió ember a 199-ből mindössze két (2!) mandátumról dönthet. Arról is csak úgy, ha mind a 3 millió elmegy szavazni és azok ugyanarra a pártra voksolnak. Ez, lássuk be: nonszensz. A tapasztalat szerint az eddigi választásokon jobbára egy (1) illetve másfél (1,5) mandátumra elegendő szavazat jött össze, Sydneytől Torontóig, Gyimesközéploktól Eszéken át Ógyalláig.

Aki ezt testvérharc szítására használja az köpedelem gazember.

HATÁRTALANUL DÉLVIDÉKI AKAROK LENNI

Falu széle - festményem

Most, hogy immáron Románia és Magyarország között gyakorlatilag eltűnt a határellenőrzés, napok alatt nyilvánvalóvá vált, mekkora hozadéka van a régiók egybeolvadásának. Makót, Hajdúszoboszlót, a korábban vakfoltnak számító délkelet-magyarországi térséget elárasztották a romániai turisták. Románok, partiumi magyarok mennek vásárolni, fürdőzni. Bizniszel mindenki. 

A január elsején életbe lépett szabad határátjárás egy hét alatt bámulatos mutatókat produkált. Mi lesz itt egy-két év múlva? 
A választ sejtem nagyon régóta. Volt időm gondolkodni rajta, lévén bennünket is erősen érint, miként alakul a délvidéki sorsunk.

Monomániásan azt hajtogatom immáron vagy huszonöt éve, hogy nekünk, délvidéki magyaroknak az lesz a demográfiai mentsvárunk, a fogyásunk megállítója, sőt visszafordítója, amikor Röszkénél, Kelebiánál vagy Tiszaszigetnél enyhül a határhelyzet.

Nem kell Schengen, csak legyen végre hatékony, gyors és kíméletes a határellenőrzés, ne kelljen rendszeresen órákat rostokolni, többet várni a határon, mint amennyi a tulajdonképpeni utazás össz időtartama lenne.
Mert jelenleg az a helyzet, hogy például Zentáról Budapestre – párperces okmány ellenőrzéssel – szűk három óra alatt el lehet(ne) jutni. Ám ez, lássuk be: ritka madár.
Ha egyszer – legalább a határövezetben élőkkel kivételezve – élhetőbbé tennék a határátlépést, meggyőződésem, hogy a bácskai-bánáti szerb közigazgatású – de zömmel magyarok lakta – térség hamar a szegedi, szélesebb értelemben vett agglomeráció része lenne, számos áttelepülő dél-magyarországi családdal, akik kihasználnák a nem EU-s Szerbia olcsóbb lehetőségeit. A régió új befektetőiről nem is beszélve.

A Tisza-mente ma is tömbben élő magyarságának sosem Szabadka, hanem Szeged volt a természetes gazdasági-kulturális centruma. Trianon után már a '60-as évek enyhülése megmutatta, bevásárolni, szórakozni, majd egyre sűrűbben tanulni is Szegedre ment, aki megtehette. A balkáni krízisek alatt is jobbára Szeged és környéke volt a kényszerből oda költözők, az oda menekülők célállomása.
Érthető ez a kötődés: közel van a szülőföldhöz, hasonló karakterekkel, az otthonosság évszázados ismérveivel. 

Lépjünk a mába.
Szerbia – vélhetőleg – sosem lesz EU tag. (Mire oda jutnának, addig az EU bedöglik. Nem kár érte. Ezért a formájáért semmiképpen.) De ha egy új struktúrában a határ átjárhatóbbá válik, jó esélyt látok arra, hogy ezres nagyságrendekben lesznek olyan dél-magyarországi családok, akiknek az olcsóbb ingatlanok, az olcsóbb élet és az egyedi szerbiai lehetőségek – például az adózás – okán megéri majd Bácskában élni, mellette Magyarországon dolgozni, ingázni, vagy valamilyen délvidéki vállalkozást kezdeni. Aki most Rábén fillérekért adja el az ingatlanját, gondoljon bele, húsz perc alatt Újszeged elérhető...

Ezért tartom a Vucsity-Orbán történelmi léptékű szövetségét ócsárlókat nem csak szimplán károsnak, de bosszantóan rövidlátóknak, meg ezzel együtt önsorsrontónak.
Ugyanis egy biztos alapokon álló, stabil, kiszámítható magyar-szerb együttműködés nem csak a délvidéki magyarságnak mutat megnyugtató jövőképet, hanem az EU-n kívüli Szerbia – vegyük csak a hagyományosan kiváló orosz kapcsolatait – olyan kivételes lehetőségeket kínál, ami már a világpolitikai értékrendszerben is ötcsillagosnak számít.

Tartom magam a nagy Bismarck mondásához – eddig mindig igaznak bizonyult: "Összenő, ami összetartozik."
És ehhez már nem kellenek virágkoszorúval bemasírozó honvéd csapatok. Ehhez élhető életminőség kell Csongrádban és Bácskában, szabad áttelepüléssel, csomó kedvezménnyel, gesztusokkal egymás iránt, a bürokrácia minimalizásával és a jólétet szavatoló mozgó, mozdítható tőkével.
Ha teli a gyomor, senkit nem izgat, ahogy régebben sem izgatott, milyen nyelven köszön át a kerítésen a szomszéd. Bizakodó vagyok. Jó irányba haladnak a dolgaink. 
Mindazonáltal az általam vázolt áttelepülés optimista forgatókönyve csak tüneti kezelés lenne a demográfiai problémáinkra. Egy, a sok megoldás közül.
Végső soron azonban gyermekek kellenek. Saját erőből biztosítani a holnapot. 
Ez lenne a legideálisabb opció. Más nem oldja meg helyettünk. A beteljesülése csak rajtunk, bácskai-bánáti magyarokon múlik. 

A DNYEPER HÁBORÚJA

 

Mint a meztelen csiga, mindenre rámászik és benyákoz, betaknyol. Mint a comodói sárkány, nem harap csak összenyálaz, de aztán abba beledöglesz. Olyan ez a mostani háború. Az orosz-ukrán affér.

A Dnyeperen túl öli egymást a két testvérnép. A nagy folyó mellett, amiről Tarasz Sevcsenkó szépen megénekelte, hogy a partja „boglyas-gallyas”, és aminek az éji képét Arhip Kuindzsi festette meg holdvilágostul, de valami olyan szuroksötétre és mégis ezüstösen vakítóra, ahogyan csak a másfélszáz évvel ezelőtti orosz néplélek képes láttatni a legendás folyamot: realisztikusan, precíz szemlélettel, de ötvözve a szláv mesék fekete bársonyával.
A Dnyeper mellett most a földre csorog a velem egykorú emberek vére. És nincs különbség múlt meg jelen között.
Ma is olcsó a halál.
Éppen úgy, mint régen, mikor még a zaporozsjei kozákok szablyái vágtak rendet a krími tatár horda között, ha a hetman parancsoló ujja a faggyúszagúak irányába mutatott. És akkor a perejaszlavai lovasok legyező alakzatban az ellenségre rontottak, leszakadt az égbolt, a csillagok összevacogtak, mert még a véraláfutásos pofájú Nap is magából kikelve a pokoli kozákokkal ordított. Aztán este, visszatérvén a szics sáncai közé a sztársinák a levágott fejek után kifizették valamennyiüket, hogy utána a gúlába rakott koponyákon vörös táncot lejtsen a szikrákat hányó tábortűz lángja. A kozákok pedig bort ittak és daloltak.

Ott van most is, dalol a történelem. A háború. Nincs és mégis van. Mindenütt. A tévében, a rádióban, a világhálón, de főleg a közösségi médiában. Akik eddig a focihoz meg a szexhez értettek, majd napra pontosan két évvel ezelőtt virológussá vedlettek, azok most ukrán történelemből doktorálnak és nagyobb stratégák Themisztoklésztól is. Mintha bizony egy képzeletbeli futószalagon West Pointban klónozták volna Szun-ce modern szabású utódait. Zömük magyar, meg nem magyar kocsmák asztalait, vagy az otthoni billentyűzetet verve katonai lángészként világít. És a sok szakértő elmondja a tébolyult gondolatait. Hogy kellene és mi fán terem a stratégia. Hogy Putyin már a titkos dácsája párnázott szobájában pizsamásan, elborult elmével piszkálja a lábujját, és csak a dublőre integet az orosz atomrakéta-siló tetején, Ogyessza felé mutogatva. Hogy most menő lecserélni a facebook profilt ukrán zászlósra, hátha az ottani ultra nácik finomabban lövik tarkón a kárpátaljai magyarságot, tán még a kezüket se drótozzák össze. És immáron a demokráciát féltő vakmerőbb hölgyeknél nagy keletje van a kék-sárga bugyiknak is, ami, lássuk be, csak a megtámadott ukránoknak használ, mert így ők kerülnek legközelebb az igazsághoz.
Szóval roncsokkal van tele ennek az évszázadnak az utcája, ahol a 2022-es számú portán két kertszomszéd vasvillás vitája zajlik. A kíbicek hada meg hergeli őket.

Nekünk, magyaroknak pedig kezd leesni a tantusz. Későn, mert ennek a kései fölismerésnek a levét ittuk meg az elmúlt, számunkra politikailag elvesztett évszázadban is.

Tudniillik világos: mindenki csak magára, a saját erejére számíthat, építhet, vagy olyan közeli barátokra, szövetségesekre, akikkel véd-, és dacszövetségben áll. Papírrongyok, nemzetközi szerződések, ENSZ, emberi jogok egyetemes nyilatkozata, tisztesség, adott szó: mind-mind röhej kategóriás termékek. 
Akit megtámadnak, tudjon visszaütni, mert sírni, hiába sír.

Pk

Szentesi Z. László: VACAK VILÁG

Meglehetősen ritkán ugyan, de szoktam a blogomon vendégszerzők tollával is ékeskedni. Most is ezt teszem nagy-nagy örömmel, lévén hogy régi barátságunk okán a cikk írója jóváhagyta a bennünket, délvidéki magyarokat érintő szövegének az újraközlését.

Ha valaki a forrásra is kíváncsi, Szentesi Zöldi László újságírónak – a 888.hu publicistájának – eredeti írása itt olvasható. 

Vacak a világ

Orbán Viktor erről biztosan nem tud – ezzel a címmel írt leleplező cikket az Index a szerb miniszterelnökről, az elnökválasztás borítékolható győzteséről, Aleksandar Vučićról. És ha már cikket kell írni, muszáj belekeverni Orbánt, hiszen a szerb elnökválasztás nagy favoritja jóban van a Fidesz vezetőjével, az elemi indexes logika szerint tehát mindketten kapják be. Meglepő azonban a szerző munkamódszere: Tóth-Szenesi Attila (aki máskülönben szegedi gyerek, alattam járt a Tömörkény Gimnáziumban, és korosztályunk tagjaként nyilván ő is csempészett „Jugóból” vinjakot, Adidas gatyát, Bravo újságot és olasz farmert, szóval, ismeri a helyszínt, járt a túloldalon, eleve nem lehet teljesen síkhülye délszláv ügyekben), leültette a Szabad Magyar Szó újságíróját, kérdezett ezt-azt, ügyesen lejegyezte, és szépen össze is állt a cikk
A végeredmény parádés, a Bajtai Kornél nevű úr nagyjából azt susogta Tóth-Szenesi fülébe, hogy Szerbiában Vučić afféle Fidesz-államot épít, máris szörnyű az elnyomás, liberális kontroll sehol, borzasztó dolgok készülnek. Csak úgy ömlik a panasz, és furcsa módon ugyanarról, amire itthon az Index-függő olvasó is ráizgul: a belgrádi közmédia torzít, a „hatalom” adatbázist működtet, és „ott is előfordulnak a hatalom közelében lévő embereknél gyanús meggazdagodások” (és hol nem, szent együgyűség?). De nem is ezért írjuk ezt a cikket. Hanem azért, mert a Tóth-Szenesi – Bajtai szerzőpáros kimerítő részletességgel ecseteli, micsoda tetű Aleksandar Vučić, hiszen Milosević és Šešelj közeléből érkezett, éppen hogy nem háborús bűnös, de mindenképpen az emberiség selejtje, és persze, nem véletlen, hogy Orbán Viktor nagy barátja.

Mi ellentétben ezzel a hóvirág egyszerűségű világképpel, emlékeztetünk arra, hogy itt politikáról van szó.

A mindenkori szerb miniszterelnök a magyar kormány partnere. Értem én, hogy jobb volna az Indexnek és a délvidéki liberálisokat (mind a tizenhatot) tömörítő Szabad Magyar Szónak, ha valami szellemi onanizálásban megfáradt független rádiós műsorvezetővel tárgyalna a budapesti kormány, de hát, nem. Aleksandar Vučić regnálása idején ráadásul a magyar-szerb kapcsolatok történelmi csúcson futnak, nemhogy emberemlékezet óta, de szó szerint sohasem volt olyan jó a kétoldalú viszony, mint manapság. A budapesti és a szabadkai liberálisoknak tapsikolniuk kéne, hogy a felek már nem az újvidéki hideg napokról és a bácskai mészárlásról cseverésznek. Hogy a klasszikus jó szomszédi viszony valóság, s hogy a szerb hatalom intézményesen nem cseszegeti lépten-nyomon a délvidéki magyarokat. Mindez annak köszönhető, hogy a szerb és a magyar kormány abszolút pragmatikusan kikapcsolt minden oda nem való elemet a közös ügyekből. Mindkét kormánypártnak óriási a társadalmi támogatottsága: Vučić Haladó Pártjára, pont úgy, mint a Fideszre, nagyjából annyian szavaznak, mint a teljes ellenzékre együtt. Nyilván tévedhet több millió szerb és magyar, én nem mondom, hogy nem, csak tessék izgalmasabb jövőképet kínálni náluk, egyébként meg nézzetek a táblára, ahogyan futballmeccsen szokás kiabálni.
 Az Index-cikk legerősebb sugallata, hogy nacionalista múltja miatt Vučić valamiféle leprás, érinteni sem szabad, nemhogy tárgyalni vele. Az élet azonban bonyolult. Ugyanaz a Tony Blair, akinek az egyetértésével 1999-ben Jugoszláviát bombázták, ma Vučić tanácsadója. Vagy ott a koszovói válság és a bombázások idején német kancellár Gerhard Schröder, aki keresztülvitte, hogy a Jugoszlávia elleni NATO-légicsapásokban a Bundeswehr Tornado repülőgépekkel segédkezzen, a KFOR kötelékében pedig német katonák nyomuljanak be Koszovóba (a második világháború óta akkor jártak először idegen földön). Schröder most Szijjártó Péterhez hasonlóan Vučićnak kampányolt Belgrádban. Változó idők? Többről van szó: ez itt politika, kérem szépen, nem széplelkek randevúja.
 2017-et írunk, és senkit sem érdekel, mivel fenyegette meg a muszlimokat egykoron a belgrádi parlamentben az akkor 25 éves Aleksandar Vučić. Nem követett el háborús bűncselekményeket, nem emeltek ellene vádat, nem citálták Hágába. Hát akkor? Megnyugtatom az olvasót, a teljes szerb, sőt horvát, bosnyák, albán, macedón elitet meg lehetne forgatni néhány 1995-ös idézettel, csak éppen a bűnök temetőjében, a volt Jugoszláviában ennek az égvilágon semmi értelme. A háború azért háború, mert elszabadulnak az indulatok: minden érintett fél áldozatnak, célpontnak érzi a saját  közösségét, és ilyenkor végtelenül ostoba mondatok is elhangoznak. Minden fél részéről, tegyük hozzá. Viszont az ostoba mondatok semmilyen mérce szerint nem azonosak emberek fizikai megsemmisítésével. Megszabadulni a múlttól, valódi életet élni, békében a szomszédokkal: korszerűtlen módon ilyesmire vágynak 2017-ben a normális emberek. A többieknek meg ott az Index.
Végül még egy apróság, a szerzőpáros legarcátlanabb húzása: a délvidéki magyarság iránt érzett váratlan, előzmények nélküli aggodalom. Kár, hogy néhány éve nem olvastunk hasonlóan cikormányos okfejtést az Indexen arról, milyen rossz magyarnak lenni Szerbiában: hátulról a rosszindulatú belgrádi hatalommal, szemben a hazafiatlan Gyurcsány-kormánnyal. Nagyívű okfejtéséből Bajtai Kornél kihagyja (Tóth-Szenesi meg nem firtatja), hogy barátaival éppen ők voltak azok, akik 2015-ben megalakították a Magyar Mozgalmat, és ezzel csináltak – ha jól számolom – egy hatodik pártot (mozgalmat) a talán már 200 ezer főt sem számláló délvidéki magyarságnak. A Magyar Mozgalmat a VMSZ azóta minden szinten agyonverte, legyőzte, lenullázta. A nagy reményekkel indult mozgalom húzónevei elszállóban, de vezetői és tagsága továbbra is úgy tesznek, mintha valamilyen lelkiismereti centrum lennének. Nem azok. Jó lett volna, ha a sikertelen, viszont a helyi magyarságot tovább szabdaló hatalomátvételi kísérletről is szólt volna pár szót Bajtai Kornél. Meg arról, hogyan fordulhat elő, hogy a magyar érdekvédelmet ma jobban szolgálják a VMSZ országos és helyi szövetségkötései a Szerb Haladó Párttal, mint ha a Magyar Mozgalom fémjelezné a maradék bácskai és bánsági magyarságot? Erről persze, nem olvasunk a cikkben. Csak arról, hogy liberális szemmel milyen vacak a világ: Belgrádban és Budapesten is rossz kormányokat választottak meg az emberek, Nyilván nagy a baj, ha nem hajlanak az önkifejező szabadkai művészek, tisztes csantavéri szellemi rokkantak és mindenünnen kiebrudalt zentai csúcsértelmiségiek követésére. Meg az Index utólagos háborús moralizálására, amely szokás szerint egyoldalú és elfogult, de kit érdekel, ha Orbán Viktor is belekeverhető?
Vacak a világ, mondom én. Minden másra ott a reálpolitika.

                                                            Szentesi Zöldi László

MÁIG ÉLŐ TRIANON – igazi "gyásznap" a Röszke 2. határátkelőn…

Számát sem tudom a tegnapi napon hányfajta írást, interjút, cikket, posztot, televíziós műsort láttam, amiknek egy közös nevezőjük volt: mind az a 1920-as békediktátumra való megemlékezés jegyében született. Voltak közöttük igazán figyelemre méltók, magvas gondolatiságúak, meg persze akadtak általánosságokat ismételgetők, laposabbak, pátosztól csöpögők, amiket normális ember jobbára ásítva mellőzne, ha tehetné: de olykor azért két lírai költemény közé beférnek, akár el is viselhetők – egy ilyen alkalomra szervezett rendezvény, netán antológia vagy alkalmi lemez keretein belül. Ezzel együtt az emberibb, a személyesebb megközelítést – nem mellőzve a történelmi tényeket – mindig sokkal fontosabbnak tartottam, tartom a mai napig.

Néha – mint az alant megírt sorokból kitűnik majd – sajnálom, amikor ez az álláspontom beigazolódni látszik Ezt a sajátosságot, az egyén tapasztalatából létrejövő történelmi prizmát ugyanis históriás dokumentumokból, tankönyvekből megtanulni nem lehet. Csak ha a maga valójában kénytelen átérezni valaki – akkor lesz igazán hiteles a Trianonról alkotott belső képe.
Meg az identitástudata.  

Hogy 1920 után 96 évvel bennünket – délvidéki magyarokat – még mindig mennyire személyesen érint Trianon igazságtalansága, hogy napi szinten vagyunk kénytelenek szembesülni a fájdalommal, a megaláztatással, azt éppen egy tegnapi eset példázza. És a legmegrázóbb az egész ügyben, hogy a szereplői egytől-egyig magyarok. Sehol egy szerb, egy román, vagy netán egy okvetetlenkedő szlovák a 2016. június 4-ei történetben…

Ugyebár minek nekünk egy kívülálló, mocskolódó idegen, amikor a saját fajtánk is tud belénk rúgni, tőrt forgatni a szívünkben…

Feldúlt lelkű édesanya osztotta meg velem a történetét. Tudniillik tegnap, a Röszke 2. határállomáson leckét kapott az igazi trianoni szégyenből. Abból a szellemiségből, aminek gyökerei magyar átokként végigkísérték a múltunkat, s amitől – a jelek szerint – nemhogy megszabadulnunk nem sikerült, de máig ható kártékony túléléséről bőven akadnak fajtánkbeliek, akik gondoskodnak.

Az eset szenvedő alanya, az illető nő öt (!) – mondanom sem kell: bácskai magyar – gyermek anyja.

Reggel 7,15 – kor két kisebb gyermekével – a legkisebb lányával, akit nem tudott otthon hagyni –, a nyugdíjas édesanyjával, akit pont a kislány mellé vitt magával, és a beteg kisfiával, aki tegnapra kapott időpontot MRI vizsgálatra a szegedi magánklinikán, nos ők négyen jelentkeztek belépésre a magyar határszerveknél. Itt megállnék, mert ezután az édesanya leveléből fogok idézni. Teszem ezt minden szépítés nélkül, fésületlenül, hisz ettől az asszonytól érzékletesebben, a szöveg tragikumának kendőzetlen mivoltát úgysem tudnám átadni.

„Először Anyukámat kérdezte az útlevélkezelő. Majd a vámos, aki hozzám tartott azt mondta, hogy minek kérdezed, ők nem magyarok.... Megütötte a fülem, amit mondott és hozzászóltam, hogy: de, magyarok vagyunk! Erre az volt a válasza, hogy miért, mert beszélek magyarul? Tudom milyen nap van ma? Mondom igen, szombat!

És tudja, hogy hanyadika van? Igen mondom: 4-e!

Akkor most milyen nap is van, kérdezte és nézett olyan megvetően, hogy azt hittem elsüllyedek… Teljesen összezavart... Már csak azt hallottam, hogy a beteg Anyukám azt kérdezi, hogy maguk tudják-e a magyar költők verseit? Közben figyeltem a két kicsit hátul....A vámos mondta, hogy ez nem a költészeten múlik, hanem történelmen. Azt mondta, hogy gyász nap! Próbáltam összeszedni minden tudásomat történelemből (mivel abból mindig jó voltam) de leblokkolt az agyam! Milyen gyásznap? (Hirtelen gondoltam Árpádházi királyokra, a költőinkre, valaki művészünkre). Azt a válasz kaptam, hogy Trianon: na látszik, hogy maguk milyen magyarok!

A sírás kerülgetett. Én eddig békediktátumnak tanultam... meg most nemzeti összefogásnak. De nem értettem, hogy miféle gyásznap ez neki, mikor a beteg Anyukámat egzecírozza, és megaláz a gyerekeim előtt engemet is! Ha nekik ez valóban gyásznap lett volna, akkor nem így viselkedtek volna velünk!”

Ennyi a történet lényege. És ebben a rövid kis epizódban, ebben a pár soros, keresetlen szavakkal leírt keserves szituációban felebarátaim benne foglaltatik az egész magyar nyomorúságunk, a lábszagú tahóságunktól a rátarti gőggel átitatott finnyás felsőbbrendűségünkig. Ez: Trianon oka és okozata is egyben.

Persze, az édesanya levizsgázott. (Nemkülönben a két magyar egyenruhás dettó, de erre még visszatérek.)

Az édesanyának nem vágott úgy az esze, mint ahogyan azt a vámos urak megkívánták volna. Van ilyen. Életszerű. Kedves nagykanizsai ismerősöm – aki földrajzból verhetetlen – egy televíziós vetélkedőn azért hullott alá a csapóajtón, mert nem jutott eszébe mi Varsó folyója. Mire a kipárnázott alagsorban föltápászkodott, már bevillant neki, de hiába. Azóta álmából riadva is Visztulát kiabál.

Szóval az édesanya nem volt képben azon a reggelen. Ejnye-ejnye.

Aki a beteg kisgyerekét viszi agyi diagnózisra: hónapok, hetek óta rettegve, június negyedikére idézetten, annak a nevezett nap kapcsán nem biztos, hogy történelmi léptékű dátumok tolulnak a fejébe. A szívébe nem Nagymagyarország matrica lobog, hanem a súlyos beteg fiának a képe. Hisz már hajnalban ébred ruhát vasalni, tejet melegítenie muszáj, és kismillió más egyéb dolga van, amit csak az tudhat, aki már indult támasz nélkül, egymagában, beteg gyerekkel útnak. Aztán reggel a szendvicseket készítve, orvosi papírokat rendezve, gyereket öltöztetve szintúgy egészségében rokkant édesanyját dadaként fölkérve iparkodik az országhatár felé. Tele bizonytalansággal. Ezért eléggé el nem ítélhető módon nem a jó székelyek, Ady Nagyváradja, az odalett fiumei kikötő, netán az elmart felvidéki bányavárosok járnak az eszében, hanem a családja, a szerettei biztonsága. Így a „gyásznap” jegyében méltósággal szenvelgő magyar határszervek teljes joggal oktatták ki nemzeti öntudatból. Elvégre az ő értékrendjük, ítéletük szerint az ötgyermekes délvidéki anyuka nem volt eléggé magyar, „csak magyarul beszélő” valakinek titulálható, aki nem ugrotta meg a kritériumot: elbukta a kvíz-kérdést. Majdnem biztos vagyok benne, hogy kettejüknek összesen nincs annyi tüchtig magyar utódjuk, mint ennek a nagyszerű, talpraesett délvidéki asszonynak.

Két ajánlatom is van a Röszke 2.-őn szolgálatot teljesítő ominózus duónak.

1. Kedden 16.00 órakor éppen Röszke 2-őn szeretnék belépni Magyarországra. Lesz egy félórányi szabad időm. (18.00 órakor ugyanis a szegedi Ünnepi Könyvhéten szeretnék előadást hallgatni. Simon József a Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszékének docense, fő kutatási területei a skolasztikus, a reneszánsz és a koramodern filozófiatörténet, valamint a régi magyar filozófia története.)  

Arra kérném a hazaffy urakat: tessenek szívesek engem levizsgáztatni kizárólag magyar vonatkozású ismeretekből! Azt fogjuk játszani, hogy a vámos urak kettőt kérdeznek – ha már olyan büszkék a hazai pályára, annak előnyeire –, míg én egy kérdést teszek föl nekik. Elvégre határon túli bugris vagyok, amolyan balkézen vett magyar, bírnom kell ha máshová lejt a piros-fehér-zöld pálya. Aztán húzzuk a strigulákat. Majd meglátjuk, ki a föltrianonozottabb magyar művészettörténetből, történelemből, irodalomból. De nyelvileg is összemérkőzhetünk, bár a bolgár-macedónom erősen megkopott…

2. Ha kérni fogják – és merem remélni, hogy ez az utóbbi opciót értő szívvel olvassák – magammal viszem az ötgyermekes anyuka bácskai címét, amit szívesen megosztok velük. Akkor az is megeshet, a közeljövőben ellátogatnak hozzá egy csokor virággal, meg öt tábla csokoládéval és elnézést kérnek tőle. Szépen csöndben, ahogy illik, emberien. Tudom, meg fog bocsátani. Aki öt gyereket nevel, azt meg lehet bántani, de nem ér rá haragudni, a sértettet játszani. Annak máshogyan ver a szíve. Trianonért, meg értünk, mindannyiunkért.  

Végezetül véreim: ez van. Nem mondom, hogy ezt kell szeretni. Megszokni sem lehet. Csak összeszorított foggal valahogy kibírni.

Hisz éppen erről szól Trianon.

Mirólunk.  

Pósa Károly

  

Horgos újratöltve 2.0

Utazók

  

1.

Húsz éves sem voltam, amikor még mertem reménykedni. Költőien merész, bohó ifjú korban megengedhető a feltétel nélküli bizalom. A kritikátlan idealizmus. Bocsánatos bűn.

A fiatalság zsenge észjárásának velejárója. Akkoriban, közkatonaként még azt hittem, hogy ami délszláv műzenét meghallgattat velem a mostoha sors, az csupán múló emlék lesz. Hogy föl fog csöpörödni egy új, okosabb, jobb képességekkel megáldott generáció, akiknek ez az ordító giccsparádé a rossz ízű múltat fogja jelképezni. Hogy a következő húsz év végén már más lesz a világ. Nevetik majd, lesajnálóan, és úgy lesznek vele, mintha a mában rizsporos parókában és harisnyában mászkáló embert látnánk.
Nem így történt.

A karsztos hegyek tangója tovább él. Mit él… Virul! Vele együtt bömböl ritmusgépre a magyar népi zene nejlonzacskósított verziója, a lakodalmas rock. Stadionokat töltenek meg a bukszaszájú, földúcolt csecsű delnők, ordít a műanyag cucc (a kézzel – hírlik: jó pénzért - nagyon is fogható „előadó”, meg az éteren körösztül hallatszódó muzsikája) a tévé- és rádióállomásokon, miközben üresen konganak a mozik, és ingyenjeggyel is nehéz közönséget verbuválni egy színházi előadásra. És nagyon fura érzés Lepa Brenára meg a 3+2 együttesre egyfajta nosztalgiával gondolnom. Hogy ezekhez képest, még ők is egyfajta megugrandó küszöböt képviseltek.

2.

Aztán úgy esett, hogy harmincvalahány évesen megint megtalált a reménykedés.

Pedig addigra ért ez-az. Tapasztalatot szereztem. Hajjaj.
Mentségemre szolgáljon, hogy talán pont e keserveknek köszönve áhítottam, bizakodtam.
Hinni szerettem volna abban, hogy a határok hamarosan nekünk is átjárhatóak lesznek.

Kell-e mondanom, hogy ez sem a vágyaim szerint alakult?

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem minden határőr-bódé látványától összeugrik a gyomrom. A hullámbádogból tákoltétól csak úgy, mint a puccos üvegkalitkáétól. Hisz a sorompó az emitt is sorompó. Megmagyarázhatatlan ellenszenv és félelem kúszik belém. Zsibbasztó a kétség: vajon mit találnak nálam? Jó, vagy rossz váltást fogok-e ki? Aznap milyen lábbal kelt föl az engem vegzáló szerv? Üt-e pecsétet, akkorát, mint az öklöm, a passzusom féltve vigyázott üres oldalának kellős közepére, netán csak lazán ellegyint magától? Jézusom, mekkora lesz a sor? Elég időt szántunk-e a határátkelésre? Pest Kanizsától jó kétórányira van, de határátlépéssel együtt kilencven évnyire.

Nincs módom megszabadulni ettől a nyomasztó érzéstől. Vannak ismerőseim, itthoniak meg magyarországiak, akiknek egy jó ideje az országhatárok átlépése az uniós normák szerint történik. Semmi várakozás, matatás, ki- és bepakoltatás, idegőrlő várakozás. Néha egy-egy rutinvizsgálat, majd udvarias szalutálás. Kézcsókommal, istenvelükkel.

Bezzeg a másik sávban!
Mintha szégyenpadból állna föl az ember. Aztán a vallatás tortúrája:

„Persze, hogy én vagyok a képen. Csak az a szegény jó borbélyom… Nagyobb összegű valuta? Maga szerint határbusszal utaznak a milliomosok? Nem kérem, nem viszek semmit. Nem dohányzom, sajnos nincs cigarettám. Alkohol? Ebben a melegben? Na jó, vállalom... Egy hideg sör jólesne, mit tagadjam. Hová megyek? Mi köze hozzá? Leellenőrzi? Jó. Makóra, hagymabálba. Tudom, hogy augusztusban nincs báli szezon. De mit várt, mit válaszolok? Hogy a Blaha Lujza téren fogom a bombámat fölrobbantani, amit a jugoszláv békaemberek ürgebőrbe varrva a Duna vize alatt átadtak nekem? Támadóan csillog a szemüvegem lencséje? A szennyes zoknijaim nemzetbiztonsági kockázatot jelenthetnek? Netán túl sok a motyómban a magyar nyelvű könyv, magazin meg az újság? Szerepzavar lehet magánál biztos úr, mert az ilyesmi a túloldali szerb kollégájának a szemét szokta szúrni. Már-már gyanúsan jól beszélek magyarul? Nem tehetek róla, jók voltak a tanáraim. Bevallom, tudok néhány verset is. Verjem ki a fejemből, hagyjam a határon, mert tiltott portékának számít, ami magának nincs: a szellemi kincs?”

Az ilyen és ehhez hasonló párbeszédek mindennaposak. Akárki igazolhat. Megannyi rémtörténetet tudnánk elsorolni. Miként alázzák meg az emberfiát. Kinek, hogyan tapostak a lelkébe. Gyógyír a sok mínuszos tapasztalatunkra, hogy időnként akadnak szép gesztusok is. Üdítően tiszta jellemű vámosok. Akiknek nem kell a szomszédba menniük az udvariasságért, ami ha a szakszerűség alázatával párosul: már nem is hat bántóan a föltartóztatott utazóra. Mert lehet olyan egyenruhással is találkoznunk, akinek a szemében nem egy vizsgálóbíró vagy ügyész rideg szenvtelensége, hanem jó kedély és csöndös megértés tükröződik. Emberséggel dolgukat végző emberek ők is. Nekik illő megköszönni a munkájukat.

Most, hogy a nyári szabadságolások ideje van, akadhat olyan kanizsai, aki átéli mindazt, amiről írtam. Olykor egy mórahalmi kirándulás is hosszú órás várakozás rémtörténetévé válik.

Bedugult határok, tömött kocsisorok, sávok. A rekkenő melegben elájuló, síró gyerekek látványa. Lelketlen, vizet aranyért áruló kufárok mindenütt.

Mindeközben politikai ígéretként a régi-új horgosi határátkelő megnyitásáról beszélnek. A kishatárforgalomnak szánva. Ami maga lesz az üdvösség. Megint egy új sorompóval…

Öles léptekkel haladunk Európa felé.
Hogy mekkora ez a tempó, és milyen a minősége: elég, ha pillantásunkat a horgosi határövezet koszlott termináljára vetjük. Meg a szemétben, bűzben fuldokolókra.

Elveszi majd a kedvünket. És ami ettől rosszabb: a hitünket.
Dagad bennem a félelem, hogy valamit nagyon elcsesztünk.

Pósa Károly