ÁRAD? MEGVAN AZ ÁRA!

 

Zajlás - illusztrációm

Gerincet Pálinkásnak

A legmagyarabb folyónk nevét bitorló rágalomgyár szennyfolyama most Magyarország hadseregét szeretné befeketíteni.

Óvatosan reagálnék erre, mert nekem nem adatott meg, hogy a Magyar Honvédségben szolgálhassak, de voltam egy bő évig sorkatonaságban, a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) állományában.

Javarészt Macedóniában állomásoztunk, egy felderítő századdal leginkább terepen éltünk, ahol – magyar létemre – híradós kiképzést is kaptam, pluszban.

A tisztjeink között akadtak kellemetlenebb karakterűek, de volt néhány, akikre szeretettel emlékszem. Közülük egyre különösen, egy macedón törzsőrmester úgy tekintett a szakaszunkra, mintha a fiai lettünk volna: Conev Dusánnak hívták, szegény már évtizedek óta a sztrumicai temetőben nyugszik, az Isten áldja meg holtában is! Apai bölcselettel tanított, nevelt bennünket, tőle tudom: Jezik kosti nema, ali kosti lomi. (A nyelvben nincsen csont, de csontot bír törni.)

Ez jutott eszembe most, hogy a magyar rendőrség, a hazai titkosszolgálatok lejáratása után immáron a Magyar Honvédséget is kikezdte az ellenzék kampánya. Ehhez találták meg a nyelvet, ami csontot tört: esetünkben Pálinkás százados úr gerince roppant meg. Magának köszönheti. Így jár, aki az esküjét feledve, kiugrott katonaként visszapofázik az állomány tisztességesebbik, aktív része felé.  

Templomok, dzsámik

Furcsa világban élünk, de nem kell ezen csodálkozni. A Hévízen most épült orosz ortodox templom vezetője egy Kim nevű koreai (!) pravoszláv pópa, aki amúgy Szentpéterváron született, de a felmenői még a régi, egyben volt Koreában éltek. Hogy csavarosabb legyen a történet, az orosz ortodox templomot ukrán mesterek építették, moldáviai szakemberekkel. A fővállalkozó a barátom ogyesszai ukrán-moldáv kettős állampolgár, tudniillik. Régóta Magyarországon él, nagyberuházásokon építő brigádjai vannak. Kérdeztem tőle, mi a rossebnek ortodox templom Hévízre? (Ráadásul nem is kicsi.) Hüledezve hallottam, hogy hozzávetőlegesen 10 ezer, zömmel orosz, de ukrán is él Hévíz környékén, és hát lássuk be, tízezernyi embernek igénye van nem csak a testi, hanem a lelki egészsége ápolására. Hozzáteszem: Magyarországon keresztény templomot építeni - legyen az bármelyik felekezeté - bölcs és hasznos dolognak gondolom. Még mielőtt kajánkodva rám kérdeznének, igen, a magyarországi muszlimoknak is akadnak imaházaik. A múltkor tiszta véletlenül ráfutottam az egyikre. Pénteken estefelé a Rákóczi út árkádjai alatt sokadalomra lettem figyelmes. A régi gyógyszertár előtt vagy kéttucatnyi ételfutár biciklije letámasztva, lábbelik a bejáratnál szanaszét, a patika kirakata arab feliratos kelmékkel eltakarva: a sötétebb bőrű férfiak csoportosulása nyilvánvalóvá tette, mi célt szolgál a kiszuperált gyógyszertár. Nincs ezzel semmi baj. Csak nagymecset ne legyen minarettel. Azt még a tőlünk nagyságrendekkel rugalmasabb eszmeiségű svájciak is elutasították. Pragmatikus nép a svájci. Tudják, már egyetlen megépült minaret tornyának is hatalmas lenne az árnyéka.    

Árad? Megvan az ára!

Az elmúlt napok kampányrendezvényeit figyelve két dolog tűnt föl nekem. Míg a Fidesz, azaz Orbán Viktor országjárásán rendre a „Hajrá Fidesz”, meg a „Viktor, Viktor” zeng a gyűléseken, addig a vizes szektánál csak az ellenfél káromlása vált ki indulatos rigmusokat, azok se valami fantáziadúsak. „Mocskos Fidesz”, oszt’ ennyi.

A másik, amit még mantráznak, „árad a Tisza”, ami bizarr, visszatetsző vízió, lévén Tisza menti emberként, tapasztalatból mondom, hogy a folyó áradása sosem örömünnep, hanem inkább aggodalom. De hát Buda apácaliliomos villanegyedében aligha értik, hogy az áradat pusztít, rombol, sosem épít. Mondjuk, ebből szemszögből nézve az azonos nevű politikai kompánia is ugyanezt teszi.

És ha már itt tartok, dacára a nagypénteknek, aktuálpolitikai észrevételemmel zárom napi bejegyzésemet. Orbán Viktor és csapata profi módon, tudatosan és nagyon jól építette fel a Fidesz kampányát. Tömegek lelkesednek a megyeszékhelyek, a nagyvárosok nagygyűlésein, a fideszesek számszerűleg is többszörösen meghaladják az ellenzék ugyanott tartott rendezvényén résztvevőkét. Azt látjuk, az elmúlt hetekben Peter Magyar nem tudott a közvéleménynek új témákat pendíteni, mindeközben most is, míg e sorokat írom a drogos ügyén, meg a magán- és közéleti botrányain túl a pártját átjáró ukrán kémügy is vastagon ég rá az egész politikájára. Már ha politikának lehet nevezni azt, amikor egy indulat- és ösztönvezérelt, frusztrált senkiházi a sliccét kigombolva egy országot akar megerőszakolni.  

 

MAGYAR POROSENKÓ

Egy olyan régióban születtem, és több mint négy évtizeden át egy olyan országban éltem, ahol az emberek készségesen vállalják, a Balkánon vagyunk, balkáni állapotok uralkodnak: mindenfelé. A közlekedéskultúrában, az ügyintézésben, a bíróságokon és a bűnözés tekintetében is. Miért lenne más a helyzet a politikában?

A Balkánon ha egy vezető nem tetszett, azt az utcán ismétlődő véres tüntetésekkel, néhány emberáldozattal elzavarta a nép. Ez volt a jobbik eset. A rosszabbikban pedig lelőtte egy bérgyilkos.

Magyar mentalitással, ésszel nehéz az ilyesmit megérteni.

Viszont nekem, a balkáni közállapotokhoz szokottnak meg azt nehéz fölfognom, hogy a mindig óvatos, folyton a biztonságot, a kiszámíthatóságot kereső magyar állampolgárok tevőleges része miért bízná rá a jólétét, a jövőjét, az ország sorsát egy olyan, orvosilag igazolt pszichopatára, akinek a jellemgyengesége még a legalantasabb emberi ösztönökkel is súlyosbítva van. Higgyétek el nekem, a Balkánon lakó nációk jó része - ha nem is felnéz - de legalább jóindulattal, elismeréssel tekint a magyarokra. Amolyan mintaország vagyunk nekik. A macedónok, a szerbek, a dalmátok, a bosnyákok többnyire tisztelettel, barátsággal emlegetnek bennünket. Montenegróban Orbán Viktorra ittam áldomást az ottaniakkal: okos politikusnak, jó hazafinak tartják. Milyen jó lenne nekik is egy Orbán - áradoztak a tengerparti barátaim.

Náluk, ha egy politikusról feleannyi disznóság derülne ki, mint amennyit Magyar Péter a kétéves "tündöklése" óta produkált, már selyemzsinórt küldtek volna neki.

Lopás, garázdaság, nagypofájúság: ez hagyján!

Nem nagyon akadnak ki rajta, hisz a Balkánon is lopnak, erőszakoskodnak, hencegnek a politikusok.

De az, amit ez a strici a családjával művelt! Na, az kiverné a biztosítékot! A Balkánon a család, az édesanya, az utódok egy szent dolog! Azzal nem viccelnek. Aki a családját elárulja az szutyok, alja ember. Aki pedig még a szeretőjét is megcsalja egy kufircos-drogos buliban, nemhogy politikus nem lesz belőle, emberként se viszi semmire: kiközösíti a társadalom.

Ehhez képest egy felnőtt karakterű, érett nép - a magyarság - bizonyos hányada erre a romlott árulóra fog szavazni, sőt, vakon hiszik a százszor megcáfolt hazugságait, éljenzik a mocskolódását!

Restellem nagyon, pedig a tények azt mutatják, féleszű voksolók tömegei húzzák majd rá az X-et.

Szégyellem magam helyettük is. Van még hová fejlődnünk, hogy némely tekintetben a Balkánt utolérjük.

ÚJ TRIANON, RÉGI ÁRULÓK

 

A külhoni magyarokat 2004 óta ciklikusan támadják. 

Olyan hitvány politikusok hergelnek ellenünk, akik a kicsinyességre, az emberi irigységre játszanak. Az efféle ócska jelleműeket még a nyilvánvaló hazaárulásuk sem aggasztja. A nemzet megosztása, a viszály felszítása árán remélnek babérokat. 

Napok óta Gyurcsány felesége a hangadó. 

Mellette pipiskedik a néhai Jobbikban már levitézlett, Dobrev Klára háta mögé dörgölődző Jakab nevű Péter, aki bízvást illik a másik, tiszás Péter mellé. Akár kezet is foghat a két riherongy, hisz már mindketten mindent elárultak: a családjukat, a pártjukat, a barátaikat. Ezek a gátlástalanság netovábbjai most épp a nemzet érdekeit árulják el.

Mivel hiszek az igazságban, hittel vallom hát: az árulásuknak lesz következménye. 

A nemzet nem felejt. Az áruló hiába reménykedik valami oltalomban. 

Az áruló csak az árulásakor hasznos, de az árulót még a gazdái is megvetik. 

Ezért nincs se menedék nekik, se irgalom. 

Minden áruló megkapja majd, amit érdemel. 

Bennem még élénken él 2004. december 5-ének a tragédiája. És az hogy a régi hegek nem gyógyulhatnak, arról pont ezek a roppant befogadáspárti és szociálisan érzékenynek mondott balliberális pártvezetők tesznek, amikor rendre az arcunkba vágják, másodrendűnek tekintenek bennünket. Ahelyett, hogy lehetőségként örülnének a meglétünknek, inkább problémát jelentünk nekik, miközben ugyanők rettenetes aggódnak ha mindenféle más faji, nemi, vagy vallási kisebbséget ér jogsérelem. Épp csak nekünk, határon túli magyaroknak nem jár a jog. Mi több, még amit visszakaptunk, a magyar állampolgárságtól elválaszthatatlan szavazati jogot, ezt az önbecsülésünket erősítő szimbolikus gesztust is elvennék. 

Számát se tudom, hányszor voltam leszerbezve. Néha még ma is megtörténik, rám csodálkoznak: “Jé, tényleg? Jugoszláviában született? Milyen jól beszél magyarul!”... Eleinte ezért ütni tudtam volna, de ma már a szám se rándul. 

Azt hiszem, a lelkem mélyén föladtam. 

Én nem fogok senkit se tanítani. 

Én már nem akarom bizonygatni a magyarságomat. 

Ha nem nyilvánvaló, hát nem.

Egyet viszont megfogadtam: akiről kiderül, hogy 2004. december 5-én ellenünk voksolt, vagy még ma is bólogat a megkülönböztetésünkre, a kirekesztésünkre, azzal én sem vagyok hajlandó közösködni. 

Nem érdekel többet. 

Az hagyján, hogy a személyemet tagadta meg. 

Ez a legkevesebb. 

De megtagadta a gyerekeimet, a családomat, a szeretteimet, az összes ősömet, akik ha kellett, a vérüket adták a magyarságukért. Megtagadta azokat is, akik ugyan nem lettek hősi halottak, nem lettek mártírok, de a legborzalamasabb korszakokban is állhatatosan, fogat összeszorítva úgy éltek a magyarságukat megtartva, hogy éppenséggel magyarnak volt legnehezebb lenni. A Kárpát-medencében száz éve küzdelmét vívó magyarság iránt elutasítók köztünk, velünk élnek. De a fajtájuk, az ilyen ember a megvetésen kívül nem érdemel mást. 

Másként indult pedig. Volt egy boldog idő, a kezdetek kezdetén naívan azt hittem, a rendszerváltozás után Trianon és következményeinek elhallgatása, a csonkolt haza múltjának gyalázatos félremagyarázása helyett ránk köszönt majd egy szebb, értelmesebb világ, ahol minden magyarnak világos lesz, hogy a jelenlegi Magyarország határai nem a nemzet határai, hogy azon túl még sokmillió magyar él, akik a haza fogalmát nem földrajzi értelemben használják, hanem szívügyük a vállalt magyarságukkal, a kisebbségi sorba taszítottságukkal együtt. 

Reméltem, a sötét prolik után jönnek majd új generációk, akik tanultabbak, felvilágosultabbak lesznek. S bár a helyzet kétségkívül jobb, mint Kádár János krumplilevese idején, az egészséges nemzettudat kiteljesedésén még rettenetesen sokat kell dolgozni, nem csak az oktatásban, hanem a sporttól kezdve a kultúrán át az egyházakig – minden téren. 

Utoljára hagytam, miheztartás végett.

Amit a balliberális politikum papírkutyái el akarnak ugatni tőlünk, az egy szimbolikus szavazati jog. Az összes határon túli magyar, azaz valamennyivel több, mint 3 millió ember a 199-ből mindössze két (2!) mandátumról dönthet. Arról is csak úgy, ha mind a 3 millió elmegy szavazni és azok ugyanarra a pártra voksolnak. Ez, lássuk be: nonszensz. A tapasztalat szerint az eddigi választásokon jobbára egy (1) illetve másfél (1,5) mandátumra elegendő szavazat jött össze, Sydneytől Torontóig, Gyimesközéploktól Eszéken át Ógyalláig.

Aki ezt testvérharc szítására használja az köpedelem gazember.

A tizennegyedik tábornok

Tűnődés két emberről, meg rólunk

 

Megint októbert írunk, megint hatodikát. A Magyar Nemzeti Tanács döntése alapján ez a nemzetünknek megszentelt dátum immáron hivatalosan is a délvidéki magyarság emléknapjának tekinthető.

A mi érdemünk, magyarkanizsai lakosoké, hogy már a jogerőre emelt határozat előtt – jó néhány éven át minden alkalommal - megemlékeztünk a hőseinkről, és a halottainkról is. Az meg a nemzeti történelmünk vériszamos múltjából fakad, hogy nekünk megadatott, ami más, szerencsésebb nációknak, békésebb tájakon élőknek talán nem: fájdalmasan sok hősi halottunk emléke előtt tiszteleghetünk.

Most mégsem a dicsőséges szabadságharcunk leverését követő szomorú epilógusról szeretnék írni. 162 esztendő alatt sokan elsiratták őket, emlékeztek a tizenhárom aradi mártírra, meg azokra a névtelen hősökre, akik „még lehet, hogy leányt sem csókoltak soha, de piros vérüket ontották a hazáért, és fiatalon mentek a halálba”.

Inkább két emberről írnék.

Magyarországi kortársainkról.     

Aztán meg, az írás elolvasása után mindenki fölnőtt fejjel eldöntheti, hogy érez-e áthallást, utalást, hasonlóságot az 1848-as történések, és a vajdasági mindennapjaink jelenségei között?

Az egyik ember filmrendező.

A hatvanas évek végén forgatott alkotásai mérföldkövek a mozgóképes világ történetében. Számos fesztiválon díjazták ezt a magyar rendezőt. Filmjeit egyetemeken tanították, amelyek híresek voltak erős társadalomkritikájukról.

A nyugati világ rajongott értük, mert úgy tűnt, hogy a szocializmus nyersebb, szovjet változatát végre bírálni merészelik. Belülről! Nagy szó volt ez!

Ugyanakkor – fura módon – a magyar kommunista vezetés a tehetséges rendező egyetlen filmjét sem tiltotta be. Sőt! A kor kultúrpápája – Aczél György – lelkes támogatója lett a jó nevű zsúrfiúnak, akit időnként kedélyes kávézásra irodájába is beinvitált.

Az államilag finanszírozott nagy költségvetésű filmek meg bejárták a világot, Cannes, Nyugat-Berlin, Párizs és Róma a szögesdróton túlról jött magyar zseni lábai előtt hevert.

A művész fürdött a népszerűségben külföldön és odahaza egyaránt. Neki szabad volt alkotásaiban - hogy csak a legjellemzőbbeket említsem - a meztelenség, a trágárság, a morbiditás feszegetése. Aligha engedhette meg magának bárki, hogy a szocialista szellem és ízlés ellenében moralizáljon. Így megtörténhetett, hogy a világfi módon élő jeles rendező szellemi holdudvara köré szerveződött az akkori Magyarországon élő és alkotó komoly művészemberek hada, értelmiségiek, a kritikátlan barátok vagy inkább rajongók siserehada.

Aztán ahogy múlt a szocializmus, egyre-másra silányodtak a Mester filmjei. A rendszerváltás után, pedig a kritika pironkodva vallotta be, hogy a baloldali meg liberális kormányzati ciklusokban sztárolt, és nem mellékesen agyonfizetett filmes ember kiöregedett gavallérrá züllött. Már csak árnyéka önmagának. Pénzért daloló hamis pacsirta lett. Új mozijaiból hiányzott az erő, a frissesség. A mondanivaló odatrottyult az élemedett korú rendező mellé. A régi meg az új éra kedvence – a lakájok mindig hosszú életűek! - a napokban ünnepelte kilencvenedik születésnapját. Egy életen körösztül jól élt, a hatalom kegyeltjeként kezdte, és az éppen aktuális hatalom is kénytelen tortát sütni neki.

 

A másik ember építész volt.

Őt is a hatvanas években fedezik föl, de neki nem jár külföldi út. Szakmai berkekben csodálattal emlegetik, mégis egy vidéki erdőgazdaság tervhivatalába száműzik.
A magyar építész ezzel nem törődik, helyette az akkori falvakat járja társaival. 
Faluházakat, közösségi helyeket, templomokat építenek. Mentik a menthetőt. A diktatúrák minden koron legszívósabb ellenfeleit, a vidéki közösségeket, a dolgozó magyar parasztokat erősítik. A hatalom próbálja megvesztegetni, zsírosabb pozíciót ajánlanak neki, de ő nem paktál le, soha nem alkuszik. Így megeshet a szégyen, hogy a rendszerváltás előtt külföldön már világhírűek a munkái, Magyarországon, pedig: alig ismerik. 
A diktatúra megbukik. 
Az építésznek Andalúzia tartomány fővárosába emelt világkiállítási pavilonja által egy csapásra megérkezik a méltán kijáró hírnév és dicsőség. Ám az építész konok. Hirdeti az igazságot, amiért - miképpen a múltban, úgy manapság is - beverik az ember fejét. Mégis kimondja a kimondhatatlant. Az egyik megállapítása éles, ugyan akkor kristálytisztán őszinte: “a felvilágosodástól kezdődően hanyatlik az emberiség.”

Magam előtt látom a sok nyúlt ábrázatot, a hebegő értetlenkedésből fokozatosan előbugyborékoló fölháborodást.

Hogy valaki a fölvilágosodás alapeszméit megkérdőjelezi?

Szabadság, testvériség, egyenlőség?

Szent teheneink vágóhídon?!

Az öregember, pedig az ismerős fekete mellényben és a hozzá való fehér ingben sallangmentesen, pátosz nélkül mesél, magyaráz. Istenről, anyaföldről, magyar lélekről és a megújulás lehetőségéről. Egy életen keresztül hadakozik, csapásokat osztogat, ellenfelei villámokat szórnak fejére. Küzdelmében, állva éri a halál. 75 évesen búcsúztatjuk majd szombaton, abban a ravatalozóban, amit ő tervezett.

Mi közünk van kettőjükhöz? A megrendelésre filmező tehetséghez, aki minden rendszerben meglelte mentorait, aki kenyéradó gazdák tenyeréből evett?

Vagy a hunyt Mesterhez, aki egy életen keresztül nemzetének javát szolgálta, vállalva a támadásokat, megalkuvás, harminc ezüstpénz nélkül?

Október 6-án, a vértanúink emléknapján ratifikálja a szerb törvényhozás a vajdasági magyarság kollektív bűnösségét kinyilvánító verdiktet. Amit a Belgrádi Szkupstinában magyarul beszélő honfitársaink is megszavaztak. Sunyin, lapítva, lakáj módra. Istenem, milyen ecetszagú, milyen sekélyes ez az árulás!

Ez a labancok árulása. Olyan, magukat vajdasági magyarnak vélőké, akik holnap is Windischgratz hercegnek kiáltanának vivátot. Montecuccoli parádés kocsisai ők. Bakon virító kirakathuszárok. 

Évszázadok óta a magyar vérből születnek a legnagyobb szellemű, a legjava hősök.

Meg a legalja árulók is.

Egyiküket sem feledjük!

Pont úgy, ahogy az emlékezés kijár a szebb napokat megélt kollaboráns filmesnek, és a legigazabb építészeink egyikének is.

Az utóbbi igazságát most tanuljuk. Ennyit ér a szabadság. Ennyit a sokat szajkózott testvériség. És ennyit mondhatunk, ha bácskai-bánáti magyarként halljuk a szót - egyenlőség.

Hatodikán fejet hajtunk az igazak előtt. A szabadságharc igazai, az építész igazsága, embersége előtt. 

Mert minden októberben elején a halhatatlan nagyjainkra emlékezünk. Novemberben kezdetén, Mindenszentek után, pedig a hunyt szeretteinkre.  

De ha minden a tervek szerint halad, eljön az idő - a jövő év tavaszán - amikor egy cédulával és egy golyóstollal az árulóinkra is kell majd emlékeznünk!      

Pósa Károly