ÁRAD? MEGVAN AZ ÁRA!

 

Zajlás - illusztrációm

Gerincet Pálinkásnak

A legmagyarabb folyónk nevét bitorló rágalomgyár szennyfolyama most Magyarország hadseregét szeretné befeketíteni.

Óvatosan reagálnék erre, mert nekem nem adatott meg, hogy a Magyar Honvédségben szolgálhassak, de voltam egy bő évig sorkatonaságban, a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) állományában.

Javarészt Macedóniában állomásoztunk, egy felderítő századdal leginkább terepen éltünk, ahol – magyar létemre – híradós kiképzést is kaptam, pluszban.

A tisztjeink között akadtak kellemetlenebb karakterűek, de volt néhány, akikre szeretettel emlékszem. Közülük egyre különösen, egy macedón törzsőrmester úgy tekintett a szakaszunkra, mintha a fiai lettünk volna: Conev Dusánnak hívták, szegény már évtizedek óta a sztrumicai temetőben nyugszik, az Isten áldja meg holtában is! Apai bölcselettel tanított, nevelt bennünket, tőle tudom: Jezik kosti nema, ali kosti lomi. (A nyelvben nincsen csont, de csontot bír törni.)

Ez jutott eszembe most, hogy a magyar rendőrség, a hazai titkosszolgálatok lejáratása után immáron a Magyar Honvédséget is kikezdte az ellenzék kampánya. Ehhez találták meg a nyelvet, ami csontot tört: esetünkben Pálinkás százados úr gerince roppant meg. Magának köszönheti. Így jár, aki az esküjét feledve, kiugrott katonaként visszapofázik az állomány tisztességesebbik, aktív része felé.  

Templomok, dzsámik

Furcsa világban élünk, de nem kell ezen csodálkozni. A Hévízen most épült orosz ortodox templom vezetője egy Kim nevű koreai (!) pravoszláv pópa, aki amúgy Szentpéterváron született, de a felmenői még a régi, egyben volt Koreában éltek. Hogy csavarosabb legyen a történet, az orosz ortodox templomot ukrán mesterek építették, moldáviai szakemberekkel. A fővállalkozó a barátom ogyesszai ukrán-moldáv kettős állampolgár, tudniillik. Régóta Magyarországon él, nagyberuházásokon építő brigádjai vannak. Kérdeztem tőle, mi a rossebnek ortodox templom Hévízre? (Ráadásul nem is kicsi.) Hüledezve hallottam, hogy hozzávetőlegesen 10 ezer, zömmel orosz, de ukrán is él Hévíz környékén, és hát lássuk be, tízezernyi embernek igénye van nem csak a testi, hanem a lelki egészsége ápolására. Hozzáteszem: Magyarországon keresztény templomot építeni - legyen az bármelyik felekezeté - bölcs és hasznos dolognak gondolom. Még mielőtt kajánkodva rám kérdeznének, igen, a magyarországi muszlimoknak is akadnak imaházaik. A múltkor tiszta véletlenül ráfutottam az egyikre. Pénteken estefelé a Rákóczi út árkádjai alatt sokadalomra lettem figyelmes. A régi gyógyszertár előtt vagy kéttucatnyi ételfutár biciklije letámasztva, lábbelik a bejáratnál szanaszét, a patika kirakata arab feliratos kelmékkel eltakarva: a sötétebb bőrű férfiak csoportosulása nyilvánvalóvá tette, mi célt szolgál a kiszuperált gyógyszertár. Nincs ezzel semmi baj. Csak nagymecset ne legyen minarettel. Azt még a tőlünk nagyságrendekkel rugalmasabb eszmeiségű svájciak is elutasították. Pragmatikus nép a svájci. Tudják, már egyetlen megépült minaret tornyának is hatalmas lenne az árnyéka.    

Árad? Megvan az ára!

Az elmúlt napok kampányrendezvényeit figyelve két dolog tűnt föl nekem. Míg a Fidesz, azaz Orbán Viktor országjárásán rendre a „Hajrá Fidesz”, meg a „Viktor, Viktor” zeng a gyűléseken, addig a vizes szektánál csak az ellenfél káromlása vált ki indulatos rigmusokat, azok se valami fantáziadúsak. „Mocskos Fidesz”, oszt’ ennyi.

A másik, amit még mantráznak, „árad a Tisza”, ami bizarr, visszatetsző vízió, lévén Tisza menti emberként, tapasztalatból mondom, hogy a folyó áradása sosem örömünnep, hanem inkább aggodalom. De hát Buda apácaliliomos villanegyedében aligha értik, hogy az áradat pusztít, rombol, sosem épít. Mondjuk, ebből szemszögből nézve az azonos nevű politikai kompánia is ugyanezt teszi.

És ha már itt tartok, dacára a nagypénteknek, aktuálpolitikai észrevételemmel zárom napi bejegyzésemet. Orbán Viktor és csapata profi módon, tudatosan és nagyon jól építette fel a Fidesz kampányát. Tömegek lelkesednek a megyeszékhelyek, a nagyvárosok nagygyűlésein, a fideszesek számszerűleg is többszörösen meghaladják az ellenzék ugyanott tartott rendezvényén résztvevőkét. Azt látjuk, az elmúlt hetekben Peter Magyar nem tudott a közvéleménynek új témákat pendíteni, mindeközben most is, míg e sorokat írom a drogos ügyén, meg a magán- és közéleti botrányain túl a pártját átjáró ukrán kémügy is vastagon ég rá az egész politikájára. Már ha politikának lehet nevezni azt, amikor egy indulat- és ösztönvezérelt, frusztrált senkiházi a sliccét kigombolva egy országot akar megerőszakolni.  

 

MY WAY

(Filmkritika)

Ha annyi húszforintosom lenne, amennyi háborús témát földolgozó filmet idáig láttam, most okkal érezném magamat vagyonos embernek. De hát sosem tartottam a markom az utolsó képkockák lepörgése után, mert a vizuális élmény miatt néztem az alkotásokat, így most pénz híján azzal kell megelégednem, hogy azért akad némi viszonyítási alapom, ha fegyverdörgős mozit vetítenek elém. Mivel általánosan elfogadott dolog, hogy egy jó ideje csak az USA seggéből világíthat lámpás, arrafelé osztják az igazságot, és írják a képírók a történelmet, külön kegyelmi mozzanat, ha nem egy jenki lencséjén körösztül értelmezett második világháborús filmre talál az ember. Hanem például egy dél-koreaira.

A My Way ugyanis ennek a derék kelet-ázsiai nép filmművészetének a dicsősége.

A két kezemen meg tudom számolni, az utóbbi időkig hány koreai alkotást láttam. (Gondolom, érthető okok miatt. Nem kell ecsetelnem Hollywood árnyékában mekkorára nőhet más nemzetek filmtermése.)

A koreai félszigetről érkező filmekre akkor szoktam rá, amikor tiszta vak-véletlenből megnéztem egy kis költségvetésű keserédes drámát: Számkivetett a Holdon volt a címe. Megnéztem egyszer, majd másnap megint. Aztán szóltam a családnak, atyai szigorral leültettem őket is. Kötelező látni – mondtam, és más egyebet nem tehetvén kénytelenek voltak végignézni. Azt nem állítom, hogy rajongó szeretettel emlegettek ezért, de egyikük ujjáról sem esett le a karikagyűrű. Jó szívvel ajánlom tehát mindenkinek. (Semmi köze a világűrhöz, a film nem sci-fi kategória. Inkább korrajz, lélektani dráma, görbe tükre a társadalmi válságokkal terhelt mindennapjainknak. Ezáltal ugyan azok a kínzó kérdések tolulnak a képünkbe, úgy Koreában, mint Magyarországon, vagy éppen itt, a déli végeken.)

Volt pár felejthető horror, amit szintén Korea jegyzett. Újabban futószalagon gyártják – szó szerint, sajnos – az évezredes történelmi múltjukat dicsőítő mozikat. Egyikbe-másikba belenéztem, tényleg pazar a látványviláguk, de kosztümös, kimonós, majdnem nindzsás filmekre nincs már igényem, nagyjából tizenkét éves lehettem, amikor az utolsó Bruce Lee-s mozit is otthagytam. A Szulejmán sorozat meg csuklóból, lazán kimaradt. Bánja a rosseb.

Viszont a My Way jó. Mi több: nagyon jó film.

Óvatosan latolgatva talán a Clint Eastwood rendezte, két részből álló filmdrámához – Levelek Ivo Dzsimáról, A dicsőség zászlaja – lehetne hasonlítani.

A témája eleve izgalmas, már-már meseszerű, és mégis igaz történeten alapuló. 

A nézőt rögtön a főcím után mellbe vágja a narráció: 1944 júniusában, a D-napon, a normandiai partraszálláskor a német védők közül a szövetségesek egy kelet-ázsiai származású hadifoglyot ejtettek. Vicces? Aligha. A furcsa alapálláson – snájdig, csukaszürke sváb uniformis és rohamsisak egy kis sárga, vágott szemű emberen – elgondolkodni sincs időnk, mert belendül a film, majd magával ragad, és hiába hogy nettó kétésfél órás, odaszegez a képernyő elé, köpni-nyelni sem lehet közben. Csont nélkül gyömöszöli le a torkunkon a képsorok mögöttes velejét. Több ízben is olyan adagokban önt el a keserűség a háborúk értelmetlenségét bemutató, fölkavaró tartalom miatt, hogy szédülni bele. 

Az egész filmből árad az elembertelenedés, a nihil miatt érzett jajszó. Az alkotás ritmusa feszes. 

Nagyon szépek a képsorok, aranyból lehet az operatőr keze. Hogy nem tucat-háborús drámát látunk mégsem, az meg a rendező mester arányérzékén múlott, köszönet érte, minden elismerésem az övé. Igaz, jó nagy pénzt (mintegy 24 millió dollárt) eltapsoltak a forgatáson, de aki végigizgulja a csatajeleneteket, a tankok rohamát, vagy az invázió torokszorító képsorait, annak nincs kétsége afelől, hogy van az a pénz, amiért megérte. Ráadásul a film nem tolakodóan, de igenis moralizál. Sőt, erős mondandóval egy olyan ívű fejlődéstörténetet beszél el, aminek megértése után egy életre belénk ég a humánum parancsa.

Kis kedvcsinálónak a tartalomból: egy koreai és egy japán kisgyerek felnőtté érését, kettejük viadalát mutatja be minden pátosztól mentesen a film. Mindketten a maratonfutás szerelmesei, és mivel akkoriban japán megszállás alatt volt Korea, a sportszerű vetélkedéstől azért hangyányival több érzelem, ellentétes indulat munkál a vetélytársakban. A sportkarriert, az olimpiai részvételt hamar áthúzza a beköszöntő második világháború, és a film két hőse a császári japán hadsereg egyenruhájába kénytelen bújni. A koreait persze erőszakkal sorozzák be, a japán viszont még szép, hogy állhatatos híve a Felkelő Nap Birodalmának. A mongol határvidéken előbb szovjet fogságba esnek, megjárják Kelet-Szibéria gulágjainak a borzalmait, és onnét kezdve egyre nyugatabbra löki őket a történelem vihara, hogy a végén az Atlanti óceán partján lőhessék az amerikai inváziós csapatokat.

A bő kétórányi kaland egy pillanatra sem ül le. És ami a film bravúrja, az a hangnem, ahogy tálalja a tartalomból fakadó logikus következtetéseket. Nem szájba rágottan, ahogy a nyugati ízlésterrortól megszokhattuk. Finoman adagolva, de elemi erővel, miként egy keleti filozofikus kultúrkörben nőtt művészembertől elvárható. A sok lövöldözős, agyonreklámozott, neves sztárokkal futtatott háborús film közül így tűnik ki ez a nagyszerű alkotás. Képileg, hangilag, tartalmilag: rendben van. A színészekre sem lehet rossz szavunk. Kicsit mintha túljátszanának egy-két szcénát, na jó. De ez csak annak zavaró, aki epébe mártott toll nélkül képtelen kritikát megfogalmazni, a kákán is csomót keres, vagy nem ismeri a keleti színjátszás hagyományait.

Ja! Még egy fontos momentum. A filmben minden náció a saját nyelvén beszél. Az orosz oroszul, a német németül, a japán meg a koreai is a magáén. Még az amerikai rangerek is csak angolul káromkodnak.

Ha tehetik, nézzék meg a My Wayt. Aztán szóljanak a szeretteiknek, nyomják le őket is a képernyők elé. Majd azért figyeljék mi ül ki az arcukra, amikor az önkéntes japán katonák a guruló páncélosok alá vetve robbantják föl magukat.

Itt a film beharangozója, ízelítő képen rá lehet kattintani!

MY WAY , Dél-Korai háborús filmdráma (2011.), 146’

Rendező: Je-kyu Kang,
Író-forgatókönyvíró: Je-kyu Kang,  Byung-in Kim
Szereplők: Dong-gun Jang, Joe Odagiri, Bingbing Fan
Zene:  Lee Dong-Jun