NAPLÓ - 172.

D. 

Halászok - festményem

Jó elhagyni a ködbe bugyolált fővárosi utcákat.
Jó újra látni a szürkeségből kibontakozó kerteket, az út menti ligeteket, ahogy a néma erdők szélén a tél darumadarai ék alakban repülnek a szülőföldem felé.
Az autópálya délnek iramodó sávja mellett villanypóznák táncolnak, fémesen fintorognak az égre, én meg utazom, mintha alvó gyermek lennék a saját álmomban, testtelen boldogságban és fájdalmak nélkül.
Hétfő van.
Ma visszamegyek a folyómhoz.
Meglúdbőrzök a látványtól, ahogy a januári nap fagyos aranyvirgácsa paskolja a szántásokat.
A vidék sutaságában is muzsikál. Az ismerős táj szívélyes, a derűjében nincsen semmi megjátszó szándék: úgy világít fehéren, sárgán, kéken és barnán, miként egy jól sikerült festmény komplementer színei tudnak egymásba olvadva összesimulni. Ezek a színek zenélnek. Hangjuk van. Őszinték, közlékenyek, és a személyes mondandójukat belülről hallom, vagy mögülem suttogják – csakis nekem. Nincs attól megrendítőbb vallomás, mikor a penge horizont éle a szerelemről szól, amikor egy dél felé elhajló nádszál nekünk bólogatja a szenvedély ritmusát, ha a fagyott kanális tükrén egy kedves arc sejlik fel a fényben. Együtt hallgatok az efféle üzenetekkel. A kódfejtéshez éteri csönd és nyugalom kell.     

Így gyönyörködöm a tél kincseiben, amíg Szegedre nem érek. A Tisza-part régi, öregek által fotózott városa fokozatosan elhalványul az új generációk előtt. Még dacolok az elmúlással. Még olykor visszasóhajtom az itt töltött nyári délutánokat, az Ifjúsági Napok éjszakába fúló mámoros óráit, Dinnyés Jóska akkordjait, a sátoros vakációkat a kempingben, a híd alatti hálózsákos-csöves kirándulásokat, az első zöld címkés Dreher sört, és máig orromban érzem a Nem Egri Borozó áporodott pinceszagát, a Ring kocsma izzadt gőzét, meg a régi Hági kerthelységében fölszolgált galuskás marhapörkölt bódító illatát. 

Átvágva a Körút forgatagán a fürdő sarkán időzök egy versnyit, odahajolva szürcsölök néhány kortyot az Anna-kút tőgy meleg termálvizéből. A kút kávája feletti kovácsoltvas pergola roskadozva tartja a fölfelé kúszó lila akácok egzotikus koronáját. Akár egy mesebeli őrző sárkány: a girbegörbe fák folyondáros törzsei kuszán, összecsomósodva, védelmezőn borulnak az ezerméternyiről feltörő forrásra. Fénylik a belvárosi világ. Csordányi autó tülköl tova, egy kucsmás nő tolja a kisbabáját, az aszfalton az árnyékom megrövidül, miközben én folyton folyvást keresem magam, lélegzek, élek, az értelmem csodás játékot játszik velem – eszmélek, a fiatalságomat idézve.
Az emlékeim romjai közül bámulom a kirakatokat.
Itt valaha könyvet vettem. Az antikváriusok már névről ismertek. Hordtam haza a könyveket, majdnem fél évszázada a dédelgetett jószágom minden Szegeden beszerzett kötet, amit elolvashattam, amiből tanulhattam, kicsit megismerhettem a megismerhetetlent, táguló ésszel figyelhettem a táguló világra. Akkoriban, a felocsúdásom időszakában kezdtem először hinni. Csodás évek voltak. Nyughatatlanul éltem, mezítláb lépkedtem a szabad földön, sokszor azon is háltam, és a gondolataim is csupaszok voltak, mert a Gondviselés nagylelkű volt hozzám, engedte, bolyongjak akaratom szerint, megtagadva és befogadva amihez csak a kedvem tellett. Nem csuktam magam kalodába, egy akolba se kényszerültem: eddig csak részlegesen, időnként gyanítottam, viszont az utóbbi években már tisztán látom, hogy ez mekkora ajándéka volt a sorsnak! 

A folyóhoz érve megébred bennem a honvágy. Felismerem az ártéri fák deres ágainak rajzán az otthoni füzesek szikkadt gallyal rótt kézírását, a nyaki ütőeremen a Slajc tajtékos vize lobog, megint látom, szinte ütemre bontva tudom a tőkés récék szárnycsapását, és a megszokott mozdulattal intek az ég firmamentumára illesztett napkorongnak. Minden érthető.
Tűnődőn bámulok le a Bertalan-híd korlátjáról a hártyás szélű Tisza vizére, ahogy jeges örvényt vetve lejt keringőt tova, Bácska irányába, ahol az iszapos parton most is ott kushadnak a szurtos ladikok és Nepomuki Szent János szobra hallgató alázatra inti a vízen járókat, a folyóból élő embereket.
Állok a hídon, a korlátnak dőlve. Fúj a szél, simogat, kócol jótékonyan. Sirály leng a folyam fölött. Nézek a fákkal együtt a magasba.
Köszönök mindent Tamás! Ma van a születésnapod.
Ma lenne nyolcvanegy éves Cseh Tamás.  

AZOK A MUHI FIÚK

A Tisza, Bánát egéről nézve (Fotó: Ifj. Apczi Jenő)

Az élet ernyedt eresztékeibe ritkán lehet ünnepi pillanatokat illeszteni. Kegyelmi élménynek számít, ha a hangsúlyok megjelenése révén egy-egy pillanatra az emberi arcunk sejlik föl. Most telet ír a kalendárium. Valahogy föl sem tűnik. A mindennapi munka, ez az engesztelhetetlen rabszolgatartó – ránk csukta a mókusketrec ajtót.

Aztán mégis akad, ami tartást ad. Amitől szelíd mozdulattal nyúlunk a szemünkhöz, elmorzsolunk valami sós nedvességet. Igen, megrebben a kezünk, megsimítjuk homlokunkat, elhomályosodik a tekintetünk, és ahogy elfogódott lélekkel eszünkbe jut észrevenni a mások gesztusát, egyebet nem tehetvén megilletődötten bólogatunk: igen, ezért éri meg. Az ilyen dolgok megéléséért. Ezért méltó dolog lehet élni. Ezért alighanem meghalni is érdemes. Mert nem kell félnünk.

Az elmúlással születésünk pillanatától mintegy vérségi kapcsolatban vagyunk. Komoly, férfias elhatározással küzdünk ugyan ellene: fészket rakunk, családot teremtünk, nemzünk utódokat, gyerekeket, akik megöröklik tőlünk ezt az életnek nevezett ijesztő kalandot. A fegyelmünket, az értékrendünket. És az elhatározásunkat.

Alighanem ez a feszes, emberien fegyelmes, megörökölt szándék vezérelte a két Muhi fiút, hogy a maguk módján valami olyat tegyenek, ami több puszta cselekedetnél, virtusnál, vagy egyszeri élménynél. Nem olcsó diadalra vágytak.

A három éve elhunyt édesapjuk emléke előtt akartak tisztelegni. Hűségesnek maradni az öreg Muhi iránymutató akaratához. Meg önmagukhoz. A sok temetői pocsék emlékmű, a sok márvány és aranyozás helyett az apjuk előtti főhajtásukat sajátos, szerény, ám tapinthatóan emberi módon vitték végbe. Megejtő őszinteséggel.

A Muhi testvérek (Fotó: Ifj. Apczi Jenő)

Apjuk nyomdokain haladva, a Muhi fivérek már a kezdetektől fogva a Tisza sodorta uszadék fák kifogásával, majd azok tüzelőnek való feldolgozásából egészítették ki a jövedelmüket. A nép a folyam mellett „fahalászoknak” hívja a hozzájuk hasonló munkát végző szegény embereket, akiket télvíz idején is gumicsizmásan, bekecsesen, ladikban látni a fagyos Tiszán csurogva, amint a folyam közepén sodródó fatörzseket csáklyázzák és vontatják a partra. Aztán kikötik azokat, majd egy idő múlva, ha már fölgyűlt a kívánt mennyiség: fölsikoltanak a motorfűrészek, és álló napokon körösztül vágják a fatörzseket, az ágakat, darabolják, aprózzák, hogy eljuthassanak a családokhoz, ahová a fahasábok a kályhákba, az otthonokba meleget visznek. A fahalászatnak egyetlen törvénye a hasznosság, a hűség a munkához. Talán ezért is nem való mindenkinek ez a szakma. Ismerni kell a folyót, tudni a víz szeszélyeit. Szeretni és tisztelni muszáj a fákat, a folyamot, a természetet. Együtt kell élni vele.

A két Muhi fivér – Lajos és Norbert – télvíz idején mentek nap, mint nap az iszapos partra. Komoly mennyiségű uszadék fát gyűjtöttek, halmoztak föl. Napokig, hetekig vágták, tették a dolgukat. S ahogy folyt a munka, egyre púposodott három óriás halomnyi fa, ami már a töltés tetejéről is irgalmatlan soknak tűnt, de nem volt megállás. A két vijjogó motorfűrész mellett ugyanis az egyik rakás tönkjén ott pihent az öreg Muhi fűrésze. És ügyelt, figyelt a fiúkra. Nézte, ahogy azok hordják a tönköket, emelik mind magasabbra az egyre gyűlő fahasábokat. Három nagy halom volt már, három tekintélyesen domborodó, verejtékkel öntözött farakás. A legnagyobb középett. A két kisebb óvólag fogta közre.

Ahogy említettem, lentről, a földről nézve csupán három szép nagy rakás fát lehetett látni. Viszont a levegőből, a magasból nézve a körkörös elrendezettség, az időtlenség intett vissza. A világ körforgását idézte, mert a púpozott farakások körül kerek egészbe rendezett hatalmas gyökerek egyszerre emberi arcot öltöttek. Sajátos bácskai óralapként egy-egy gyökértönk a bizonyosság, elmozdíthatatlanság őserejével láttatta a létezést. Mint a földből összehordott kurgánjaink, a mi ős-piramisaink, amik az idők hajnala óta őrzik e tájék nyelvezetét. A moccanatlanságot.  

Ilyen üzenetértéke volt a három fából rakott hegynek, irdatlan tönkökkel körbekerítve. Jeladás, a javából. A Lajos és a „Brateként” emlegetett Norbert, a két Muhi fiúnak az őszinte, szavak nélküli mondanivalója jelzett az ég felé. Látták a madarak, és egészen biztos, hogy az is látta, akinek az üzenet szólt.

Nem kell az életünk könyörületéről álmodoznunk, mert az nincs.

Csak vannak apák, akiknek vannak gyerekeik. És van soha el nem múló szeretet. 

*   *   *

Erről a megható cselekedetről ifj. Apczi Jenő, magyarkanizsai rendező-operatőr révén kisfilm készült. A jó szemű Apczi, filmes eszközökkel, drónnal készített légi felvételekkel örökítette meg a Muhi fivérek szívmelengető, érzelem- és gondolatgazdag vállalását. A film hét-nyolc perce a párás Tisza melletti munkát mutatja. Az alkotás végén a testvérek összekarolnak és néznek a folyó felé. Ez a kép beleég minden apa lelkébe.

A film a youtube-on ide kattintva megtekinthető.

                                                                                              Pk

TÜSKEBEREK

Járás, rajzom

 A Tüskevár és a folytatása, a Téli berek minden idők egyik legsikeresebb magyar ifjúsági regénye. Letehetetlenek. Sokadszorra elolvasván is találok bennük valami szépet, újat, addig föl nem fedezett apróságot. Hála Fekete Istvánnak, ennek a zseniális írónak, akit a magyar irodalmi kánon a kommunista kísérlet négy évtizedében sajnos beskatulyázott.
Az akkori gyalázatos cenzorok az olvasóknak merő fondorlatból kizárólag a fiatalságnak szóló műveit, az állatregényeit ajánlgatták. Így csak kevesen tudták, vagy tudják manapság, hogy Fekete István a maga veretes stílusában bizony írt „fölnőtteknek” szánt műveket is. Pont ezekért verte csaknem halálra az ÁVÓ, és hosszú ideig ki sem adták a könyveit, nem publikálhatott. Ugyanaz volt a vád ellene, amit jelen korunkban is szokás rásütni arra, aki netán a kórustól eltérő szólamban mer énekelni. Magyarkodik – süvöltenek rá, és menten nekiront a falka. (A hiénák vájt füle rögtön kihallja, ha nem az ő kacagásukat utánozza valaki, vagy azt, amikor igyekezvén együtt vihogni velük nem őszinte a vinnyogás.)
Fekete István sem állt be a sorba: meg is kapta a nacionalista bélyegzőt.
Volt idő, amikor uszályrakodásból tartotta el a családját. A hitét mégsem adta föl soha. Még a lélekölő, gyilkos rendszerben is megmaradt hívő kereszténynek, noha tudta milyen tortúrákkal jár. Tiszta volt a szíve. Erős, átható a szelleme. Ezért tudott maradandót alkotni, ezért annyira hitelesek a szavai. A regényeiben a legszerényebben ecsetelt tájleíró részektől is a boldogság bizsergése fut végig a hátunkon. Sok évtizeddel azután, hogy papírra vetette a sorokat – gyönyörködünk bennük.
Mostanság, a fagyosra repedt január végén jó szívvel tanácsolom: ki-ki emelje le a könyvespolcáról a Tüskevárat! (Úgyis minden rendes házban van belőle, akár a Bibliából.) Meglátják – Tutajos és Bütyök kalandjait olvasva mindjárt másmilyen lesz a hangulatuk. Kis időre feledteti velünk a téli nyomorúságunkat a kövér szúnyogfelhők képe, a szálló kócsagmadarak, a jóféle posványos meleg mocsárszag megcsitítja, kibéleli majd a hűlt lelkünket. Aztán nyáron fordítunk egyet a dolgokon! A kánikulában elővesszük a Téli berek regényt, és máris kötésig fogunk állni a hóban, leheljük a markunkat, jégvirágokat képzelünk majd az ablakunkra. Így tolunk ki a világgal. Mentsváraink, menedékeink lesznek az olvasmányaink.
117 évvel ezelőtt, 1900. január 25-én született Fekete István, a második legolvasottabb magyar író. Nem csak a pályája, a művei, hanem a következetessége is tanító példa, miként kell élnie, teremtve írnia egy magára valamit adó alkotónak.
Ha még ma is közöttünk lehetne, megkérdezném tőle, hogy látja a dolgokat?
Mit néz, és amit megfigyel, abból mit tart fontosnak lejegyezni?
Szeretnék belelátni a lelkébe: vajon mire gondolhat, ha a jég kalodájába zárt Tiszánk mellett elsétál? A reménytelenül messzi tavaszra? A rianásra, ami most még egy elég távolinak tűnő alkonyati napon reccsenve fogja ébreszteni a mindenséget? Vagy a fagyott páncél alatti nehéz örvények feketeségében lelassúdott vízi világra, az iszapba dermedt halak hibernált álmának titkaira?
Nem tudható. Csak az a biztos, hogy a Télhó utolsó napjaiban a természettel együtt mintha az ideák, a gondolati sík madarai is meglassúdtak volna. Nagy, elderesedett szárnyú, rideg tekintetű, lomha jószágokként odafönt kerengnek. Nappal a kékesszürke hideg fényre dobva magukat. Sötétedés után meg kissé lejjebb ereszkedve a vállunkra telepednek. Megjelennek ébren: ilyenkor a szokottól is nehezebben emelkedik a fejsze, tompán koppan a tűzifa a csontra szikkadt földön, ijedt táncikálásba fog a kályha lángja és a konyhaasztali kosárkába rakott alma hirtelen fonnyadó illatot kezd árasztani.
Aztán napszállatot követően megjelennek álmainkban. A paplantakaró alatt görcs kúszik a vádlinkba, táguló orrlyukkal szedjük a levegőt, a végén, fölébredvén könyöktől lefelé nem érezzük a kezünket, mert kiment belőle a vér, s csak az ujjbegyekben éledező lassú bizsergés tudatja velünk, hogy megint egészek vagyunk.
De a téli álmunkra bizony nem emlékszünk. Az csak megtörténik velünk. Nyoma nem marad, mintha a felejtés hófúvása födné el az álom dűlőútján hagyott lábnyomainkat. Mindössze a hóból kinyújtózó jegenyesor marad az útmutatónk, no meg a ministránsokként sorjázó pálcavékony villanypóznák. Egerészölyvek gubbasztanak azokon. Alattuk a fehér róna, fölöttük a nagy dermedett semmi. Éhenkórász vadnyúl koldul, tekinget a száraz kukoricatövön. A padláson egér neszez, és a kék körmű kezekkel széthintett csillagok szenvtelen csillogásánál a meggyfa ágak árnya az udvar kitéglázott részére jegesedik.
Alszik a kutya is, önmaga alá húzott lábbal. Előtte a tálja, benne megfagyott disznóvér. Sejteni sem lehet, mikor enged ki.
Nincsenek válaszok. Ilyen kevéssel kell beérnie a január végén álmot látó embernek.

                                                                                                     Pk

Pósa Károly: TÉL A TISZA-PARTON

Ott, hol

A huzatmart

Vérpióca alakú

Óvárosi, falusi utcák

Elszűkülnek,

A malom árnyékban,

Csapott kémények,

Kesernyés szagú

Füstjébe kendőzve,

Hanyatt fekszik

A folyó mellett:

A legelső kerület.

A töltés

Derekába fúródón

Sovány kis közök.

Párhuzamos voltukban

A végtelenben

Sem súrlódón

Egymást vádlón,

Nézik ahogy 

A rozsdalyukas

Ereszek alja csöpög.

Dideregnek

A kicsiny parasztházak.

Homályos, összehúzódó

Ablakszemek.

Vedlett tűzfalak,

A gyári lármára

Közönyös, süketen

Verik vissza a zajokat

Ahogy a

Sikoltó láncfűrész

Alatt  a

Nedves fűzfarönkök

Glédában, alakzatban

Várják beteljesülő

Megírt sorsukat,

Mint elítélt bűnösök.

Az első kerület

Finom homokra épült

Öreg negyed,

Hol többnyire,

A tetők hátán

Hétfőnként, telente

Hókásás szél nyargalász,

Míg a járdákon

Meztelen jégtócsák

Terpeszkednek.

Rajtuk guggol Tél királyfi,

Kucsmás-koronás.

Kezében fagypenge,

Éppen

Léket s lelket fúr-farag

Nesztelen,

És odafönt

A ködöt markoló fákon

Elkorhadt, szúette léceken

Január fölaggatott holmija

Lóg a roskatag

Kiálló verébdeszkákon.

Bántóan szerény,

Jéghártyás, fehér

Ez a hűtött, kék ecsettel,

Festett téli idill.

Sárral,

Fagyott rögökkel

Zúzmarával lekent

Elmázolt,

Tiszai zsánerkép.

Erre futja.

A látvány puritán:

A folyónál téblábol

Egy rongyos bekecses

Keszeg vállú halász.

Ismerjük rég.

Itt él Kanizsán.

Szomorú,

Már látni a szemén,

Tudja,

Most épp rajta áll,

Veszít vagy nyer

Bizonyságot:

A világmindenség.