NAPLÓ - 172.

D. 

Halászok - festményem

Jó elhagyni a ködbe bugyolált fővárosi utcákat.
Jó újra látni a szürkeségből kibontakozó kerteket, az út menti ligeteket, ahogy a néma erdők szélén a tél darumadarai ék alakban repülnek a szülőföldem felé.
Az autópálya délnek iramodó sávja mellett villanypóznák táncolnak, fémesen fintorognak az égre, én meg utazom, mintha alvó gyermek lennék a saját álmomban, testtelen boldogságban és fájdalmak nélkül.
Hétfő van.
Ma visszamegyek a folyómhoz.
Meglúdbőrzök a látványtól, ahogy a januári nap fagyos aranyvirgácsa paskolja a szántásokat.
A vidék sutaságában is muzsikál. Az ismerős táj szívélyes, a derűjében nincsen semmi megjátszó szándék: úgy világít fehéren, sárgán, kéken és barnán, miként egy jól sikerült festmény komplementer színei tudnak egymásba olvadva összesimulni. Ezek a színek zenélnek. Hangjuk van. Őszinték, közlékenyek, és a személyes mondandójukat belülről hallom, vagy mögülem suttogják – csakis nekem. Nincs attól megrendítőbb vallomás, mikor a penge horizont éle a szerelemről szól, amikor egy dél felé elhajló nádszál nekünk bólogatja a szenvedély ritmusát, ha a fagyott kanális tükrén egy kedves arc sejlik fel a fényben. Együtt hallgatok az efféle üzenetekkel. A kódfejtéshez éteri csönd és nyugalom kell.     

Így gyönyörködöm a tél kincseiben, amíg Szegedre nem érek. A Tisza-part régi, öregek által fotózott városa fokozatosan elhalványul az új generációk előtt. Még dacolok az elmúlással. Még olykor visszasóhajtom az itt töltött nyári délutánokat, az Ifjúsági Napok éjszakába fúló mámoros óráit, Dinnyés Jóska akkordjait, a sátoros vakációkat a kempingben, a híd alatti hálózsákos-csöves kirándulásokat, az első zöld címkés Dreher sört, és máig orromban érzem a Nem Egri Borozó áporodott pinceszagát, a Ring kocsma izzadt gőzét, meg a régi Hági kerthelységében fölszolgált galuskás marhapörkölt bódító illatát. 

Átvágva a Körút forgatagán a fürdő sarkán időzök egy versnyit, odahajolva szürcsölök néhány kortyot az Anna-kút tőgy meleg termálvizéből. A kút kávája feletti kovácsoltvas pergola roskadozva tartja a fölfelé kúszó lila akácok egzotikus koronáját. Akár egy mesebeli őrző sárkány: a girbegörbe fák folyondáros törzsei kuszán, összecsomósodva, védelmezőn borulnak az ezerméternyiről feltörő forrásra. Fénylik a belvárosi világ. Csordányi autó tülköl tova, egy kucsmás nő tolja a kisbabáját, az aszfalton az árnyékom megrövidül, miközben én folyton folyvást keresem magam, lélegzek, élek, az értelmem csodás játékot játszik velem – eszmélek, a fiatalságomat idézve.
Az emlékeim romjai közül bámulom a kirakatokat.
Itt valaha könyvet vettem. Az antikváriusok már névről ismertek. Hordtam haza a könyveket, majdnem fél évszázada a dédelgetett jószágom minden Szegeden beszerzett kötet, amit elolvashattam, amiből tanulhattam, kicsit megismerhettem a megismerhetetlent, táguló ésszel figyelhettem a táguló világra. Akkoriban, a felocsúdásom időszakában kezdtem először hinni. Csodás évek voltak. Nyughatatlanul éltem, mezítláb lépkedtem a szabad földön, sokszor azon is háltam, és a gondolataim is csupaszok voltak, mert a Gondviselés nagylelkű volt hozzám, engedte, bolyongjak akaratom szerint, megtagadva és befogadva amihez csak a kedvem tellett. Nem csuktam magam kalodába, egy akolba se kényszerültem: eddig csak részlegesen, időnként gyanítottam, viszont az utóbbi években már tisztán látom, hogy ez mekkora ajándéka volt a sorsnak! 

A folyóhoz érve megébred bennem a honvágy. Felismerem az ártéri fák deres ágainak rajzán az otthoni füzesek szikkadt gallyal rótt kézírását, a nyaki ütőeremen a Slajc tajtékos vize lobog, megint látom, szinte ütemre bontva tudom a tőkés récék szárnycsapását, és a megszokott mozdulattal intek az ég firmamentumára illesztett napkorongnak. Minden érthető.
Tűnődőn bámulok le a Bertalan-híd korlátjáról a hártyás szélű Tisza vizére, ahogy jeges örvényt vetve lejt keringőt tova, Bácska irányába, ahol az iszapos parton most is ott kushadnak a szurtos ladikok és Nepomuki Szent János szobra hallgató alázatra inti a vízen járókat, a folyóból élő embereket.
Állok a hídon, a korlátnak dőlve. Fúj a szél, simogat, kócol jótékonyan. Sirály leng a folyam fölött. Nézek a fákkal együtt a magasba.
Köszönök mindent Tamás! Ma van a születésnapod.
Ma lenne nyolcvanegy éves Cseh Tamás.  

T.F. 67 - A MEGSZENTÜLT

T.F. 67 (karikatúrám)

 – Gyere velünk, mi sem megyünk sehova – mondogatta mindig a Szemöldök Lajoska, aki aztán tényleg nem jutott messzire. Most is valahol Zenta vagy Kanizsa környékén culágerkodik, tolja a maltert az idősebbik Szexi privát brigádjában. Itt ragadt a bácskai sárban, válykot köpni. Ha eddig nem volt ándungja menni, innét már minek. Kár erőlködnie. Váltott helye van a Kispiszkosban. Évekkel ezelőtt még a pincérnő is ült az ölében. Igaz, az idő táj szerencsés szelek fújtak, a tippmix szép summát hozott a konyhára, a Szemöldöknek bejött valami belga bajnokságból fakadó találat. 

Egyszer néztük vele a csillagos éjszakát. Áramszünetes Szerbiában éltünk éppen, odébb javában dörögtek a fegyverek. Még közvilágítás sem volt. Ültünk a piac lecsempült beton asztalain, s lúd módjára fél szemmel, fölfelé igazított nyakkal bámultuk a ránk boruló tintakék ég boltozatát. Csak a cigaretta parazsából sejtettem az arca közepét. Te – mondta hirtelen –, hová repülnek azok a repülők, amiken soha nem leszünk rajta? Azt mondtam neki, hogy az attól függ. Ha hozzák a bombákat, akkor délnek – mert a pancsovai kőolajfinomítóval szórakoztak akkoriban –, ha meg már kedvükre kilődözték magukat, akkor vissza a bázisaikra. Mindenesetre olyan helyekre mennek, ahová sosem fogunk eljutni.

Hallgattunk egy versnyit. Aztán hazamentünk. A Szemöldök Lajoska bort inni, én meg a POR első kötetét folytatni. 

A Lajoskával manapság is ekkor-akkor összefutunk, de a Temesivel még nem sikerült. Pedig megköszönném neki szépen, amit. Az utazásaimat. Előbb csak ide, a dél-alföldi időtlen tanyavilágba, meg a '70-es évek szegedi flaszterére, aztán Budapestre, Amszterdamba, meg a Nagy Sós Vízen túlra. Ahová másként sosem fogok eljutni, és jól is van ez így. Eleget tudok róluk. Eleget láttam. Ami fontos, azt a Mester megírta. A többi úgyse számít. 

Idősödvén megbölcsülve, megszentülve – bár úgy rajzoltam, de nem a Szent Ferenci értelemben, hanem inkább megszelídülve – kívánom, hogy a tolla továbbra is úgy fogjon, mint régen. Akkor nem lehet nagy baj a világgal.

Isten éltesse Mester!

                                                                            Pk  

SZEGEDEN IS KANIZSAIKÉNT

Ifj. Losoncz Rezső: Pegazus

Úgy kéne írni személytelenül, mintha közöm se lenne hozzá. Pedig van.
Elmondhatatlanul jó érzés látni, hogy valakinek közülünk sikerül kicsit kikapaszkodnia. 

Mert a múlt héten kedd este nyílt meg a szegedi Kálvária sugárúton lévő Szent-Györgyi Albert Agora Közösségi Szervezet házának aulájában ifj. Losoncz Rezső magyarkanizsai gyökérfaragó első magyarországi önálló kiállítása, Gyökérrel az ég felé címmel.

A szépszámú közönséget az intézmény igazgatónője Orbán Hédi köszöntötte, aki bevezetőjében hangot adott abbéli örömének, hogy a délmagyarországi régió közigazgatási- és művelődési központjában egy határon túli település fafaragó művészét láthatják vendégül. Kiemelte: külön megtiszteltetés és felemelő feladat a szomszédos országokkal való kapcsolattartás ilyetén történő elmélyítése, hisz a kultúra, a művészet bírja azt a nyelvezetet és értékrendet, ami letéteményesévé válhat az emberek, a városok, a tájegységek szerves összetartozásának.

Ifj. Losoncz Rezső gyökérfaragó

Az igazgatónő szavai után a kanizsaiak által jól ismert jazz-formáció, a Hajdin Suzana - Kurina Kornél duó lépett az igen sok vidékünkről elszármazott érdeklődővel vegyített szegedi közönség elé. Az ismerős arcoknak a szokott színvonalon csendültek föl az estet még meghittebbé tévő dalok – virtuóz gitárjátékkal kísérve. A kiállítással kapcsolatos meglátásait, a megnyitó szövegét Pósa Károly, kanizsai képzőművész-közíró ekképpen fogalmazta meg:

 – Három dolog köré szeretném csoportosítani e tárlat megnyitását indikáló gondolataimat. Az első a városainkra vonatkozna. Mi, kanizsaiak Szegedre mindig kicsit második otthonunkként tekintettünk. Szabadka mellett számos dolog fűz bennünket a Kárász-utcához, a szegedi életformához, a Tisza-parthoz, lett légyen szó kultúráról, rokoni-baráti kapcsolattartásról, vagy éppen szórakozásról, netán csak bevásárlásról. Ismerős nekünk itt minden. Ahogy a régmúltban, úgy most is természetes a kötődésünk, hisz a legmélyebb, bennünk megmaradt érzéseket, a hagyományainkat nem sikerülhet semmiféle hatalomnak tollvonással kiiktatnia. Jó itt lennünk, Önökkel, közösséget alkotva.

A második bekezdésbe tenném, jóllehet az első helyre illett volna – magát az embert. Az alkotót. Losoncz Rezső – Gema ugyanis immáron évtizedek óta bizonyítéka annak a létünkbe vetett alázatnak, ami a kanizsai embereket minden koron olyannyira jellemezte. Mindaz a teremtő erő, energia, cselekvés, ami Gema fafaragó szenvedélyében ösztönösen láttatja művészi ars poeticáját, hasonló képen jelent meg generációkon átívelve, a Tisza mellett élő dél-alföldi emberek tehetségében, szorgalmában. Földművesek, kubikusok örökösei vagyunk. Talán ennek köszönhető, különös kegye az égieknek, hogy az e tájékon alkotót elemi erővel késztetik a környezet újrafogalmazására. A kérdésekre keresendő válaszok megfogalmazására. Rezső mérhetetlen természet iránti rajongása itt kellett, hogy találkozzék az önkifejezés faragó, formákat transzformáló képzeletének szárnyalásával. Teszi mindezt pusztán a szellem erejével, ráérezve a legtisztább forrásból merített ihletettség taníthatatlan nagyszerűségére. És ez a harmadik motívum, ami szembeötlő: Rezső fafaragványainak nincs művi mellék íze. Nem a szobrász pózba merevített, görcsös igyekezete sugárzik az alkotásokból, hanem a természet nagysága előtt fejet hajtó, azt félve óvó, becsülve használó nagybetűs Emberé. Milyen fontos lenne hasonló képen gondolkodni hozzá! Ha minél többen elsajátítanák ezt a semmivel nem pótolható igényességet, a szerénység szülte alkotás gyönyörét! Mert a losonczi értelemben szoborként megjelenő fa, gyökérzet, girbegörbe uszadék önmagában hordozza nem csak az alkotója fantáziáját, kreativitását, hanem a természet megismételhetetlenségét, az esetlegesség utánozhatatlan báját. Jó elmondani: ifj. Losoncz Rezső a legkiválóbb mester műhelyében végzi a világot bemutató szándékát. Sajátos ez a látásmód, megérint mindannyiunkat. Pontosan érezni az elénk táruló szobrai láttán: valahogy így kéne. Egyszerűen, hivalkodástól mentessen. Önmagunkért, a művészetért létre hozni valamit. Megindítóan gyötrelmes, és egyszersmind nagyon fölemelő ez a feladat. Csak keveseknek sikerül. Kell-e mondanom, büszkeséggel tölt el, hogy kanizsaiként vallhatom: Rezső barátunk emberként, művészként is ezen kevesek közé tartozik. Ékes bizonyítéka ennek ez a szegedi tárlata. 

S bár a gyökerei mélyről kerültek a fölszínre, megmunkálva, a kapott eredmény azt igazolja, Losoncz magasra tette a lécet. 

Az égig. Nem lehet nem fölnézni rá.

 Pk

Pósa Károly: Békacombos csiga - Levin módra!

Avagy: Louis de Funes Szegeden

Lassan meglesz annak három évtizede is, hogy először mehettem egymagam Szegedre.

Nem vagy már gyerek, mondta az apám, és zsebpénzt adott.

Nem dinárt. Forintot.

Tinédzserként vonzott a nagyváros forgataga, az ismeretlen.

Emlékszem mennyire csodáltam, hogy minden magyarul volt kiírva. Nagyon idegennek éreztem az egészet, és pont emiatt tűnt annyira izgalmasnak. Még a boltok, üzletek nevét föltüntető reklámbetűk formája sem hasonlított a korábban már megismert szabadkai, zentai belvárosok hangulatához.

És a szagok, a tömény nagyvárosi szagok!

A flaszter rengetegében a sok másmilyen ember!

Folyton motoszkált bennem, erős ingerem volt, hogy a szembe jövőknek köszönjek, és csak nagy sokára múlt el, hogy a túlsó oldalon dolgukra igyekvők között ne mindig egy földimet vizslassam.

Előfordult, hogy ujjongva integettem, kurjongattam valakinek, akiről kiderült: vadidegen. Csak nagyon hasonlít egy másik emberre, aki viszont nekem nem volt az. 

Tekergettem a nyakamat az eklektikus paloták között, és erősen szédített a látvány.

A villamosok működése sokáig sötét talányként foglalkoztatta a fantáziámat, nem értettem az egészet. Visszahőköltem a nyíló ajtótól és fogalmam se volt róla, hogy kell a jegyet érvényesítenem. Nem tudtam lyukasztani. Igazi „messziről szalajtott” kiskamaszként éreztem ugyan, hogy ingyen vinni itt aztán végképp nem fognak, de ha nincs az a jóindulatú jegyellenőr, aki – látva őszinte értetlenségemet, ezért szó nélkül - 1984 őszén lekezelte a bilétámat, még tán ma is izzadt tenyeremben szorítom a sárga karton fecnit.
(Itt utólag, most megköszönöm neki, nagy becsben tartom emlékét, mert a jóindulatú jegyellenőrök azóta kihaltak és ma már tisztában vagyok vele, hogy különös szerencsémnek köszönhetően az egyik utolsó példányukkal volt alkalmam találkozni.) 

A hajdani szegedi Hági

 Míg a belvárost magamban föltérképeztem, igazi kalandornak képzeltem magamat. 

Ázsia dzsungeleibe, vagy az amerikai őserdőkbe portyáznak így a bátrak, kutatva az ismeretlent, megbirkózva a vadonnal. 

Köztük és köztem, tán csak annyi volt a különbség, hogy a buja dzsungelek összes izgalma már akkor is eltörpült a szegedi, pláne a pesti éjszakai élet embert próbáló világa mellett.

Fekete Lyuk, Rock-Caffé, Tilos az Á, a szegedi Ring vagy a Hársfa utcai azonos nevű kocsma törzsközönsége között átélhettem mindazt, amit anno Dr. David Liwingstone, a bantu négerek, meg a jófej kannibálok között.

Két okból kedveltem Szegedre járni.

Hihetetlen olcsón tudtam rengeteg könyvet vásárolni.

A Kárász-utca antikváriumos kiszolgálója egy idő után, többszöri látogatásom következményeként már tegezett, és félrerakta nekem a sárga Albatrosz-kiadású Rejtő Jenő könyveket, majd utána segített a hátizsákomba pakolni a köteteket, hogy a határon minél kisebb cuccnak tűnjék a szellemi táplálék, amit cipelek.

A másik ok is a táplálékhoz köthető. 

Igaz, nem szellemi értelemben, hanem nagyon is prózai módon. 

Szerettem Szegeden enni. 

Ilyen szimpla, egyszerű.
A kaja olcsó volt, igazi világfinak éreztem magamat.

Akkor sem voltam valami nagy haspók, de jó volt beülni a Hágiba egy adag pörköltre, ami mellé eleinte Traubi-szódát kértem, s csak ahogy tarajosodott az öntudatom mertem később sört rendelni. Nézett is a pincér, a bajuszom se serkedt még, látszott rajta, élvezi, hogy intézkedhet: szép szocialista szokásként azonnal kérte az igazolványomat, ami persze nekem nem volt. 

Helyette bátortalanul fölkínáltam az útlevelemet, és akkor láttam mekkora különbség van piros passzport meg kék passzport, önigazgatású diktatúra és KGST diktatúra között. A pincér álla a földön, a meghajoló feje meg az asztalon koppant, és már nem volt többé kérdés, hogy ihatok-e egy pohár sört tizennégy évesen Szeged belvárosának talán legjobb helyén.
Az ujjak között elnézés soha nem rendszerfüggő.
Mondom, éltek még szép hagyományok a szocializmus Magyarországán, és ha jobban belegondolok, a kiskorúakat ma is büntetlenül kiszolgálják alkoholos italokkal. Igaz, nem pillenyakkendős kellner úr, kötényben, kis notesszel, hanem fél-pucér csapos-lányok a diszkóban. Ráadásul, a pult mellett ott a nepper, ossza az anyagot minden szerencsétlen flótásnak.
Tönkrement a szocializmus, meg úgy hírlik a Hági is bezárt, ám van helyettük vadkapitalizmus, villogó Burger King táblákkal.
Éppen ezért ütött szíven a minapi hír, hogy az oroszok helyett most már a franciák igyekeznek a magyar spájzokba.

„Földbe döngölték a szegedi halászlét” címmel kesernyés írást közöl a delmagyar.hu hírportál.

Még mielőtt valaki ínyenc ismerősöm a szívét markolászva kétségbe esne: nem, nem a csárdákba betévedő, vagy oda törzsfogyasztóként családostól ellátogató vendégek részéről jött az elmarasztalás.

Ezúttal a nyugati ízvilág bajnokai osztották az észt a dél-alföldi szakácsmestereknek.

Mi történt?
Ide kell, hogy másoljam, mert első ránézésre leírni nem tudom ennek a „világhírű” étteremkalauznak a nevét: tehát a Gault&Millau kritikusai végigkóstoltak öt szegedi meg egy algyői halászcsárdát, és – mit ad Isten! – nem tetszett nekik egyik sem.
A cikket, még most, harmadszorra is csak hangosan nevetve tudom végigolvasni.

Azért nem idéznék belőle, mert annyira tanulságos, annyira jellemzően adja vissza mindazt, amit a magát műveltnek hitt Európától kapunk, mi magyarok, hogy a bejegyzésem szerkesztésekor be fogom illeszteni, (az ominózus cikk piros címére kell kattintani) örök mementóul: EZEKTŐL ezt várhatjuk.
Magyarán: semmi jót.
Ezek nem tanultak meg bennünket. 

Már azt mondom: nem is kéne tanítani őket, főleg nem szabad nekik magyarázkodnunk. 

Ilyenek. Mások. Más világban élnek. És ne szédüljön meg tőlük senki emberfia! 

Csöppet sem biztos, hogy az ő – valóságnak hitt világuk – az emberibb.

„Egy kétajtós szekrény szerbnek nem adhatok három főtt répát, csak normális adagot.” 

Ezt mondta vállvonogatva, Venesz-díjas mesterszakácsként Frank Sándor, a Fehértói és a Roosevelt téri Halászcsárda tulajdonosa, amiért a francia ítészek nagyollották(!) az éttermekben fölszolgált adagokat…

És most kedves véreim - jól jegyezzük meg ezt a mondatot, mert ez az alap, amit ezek a szerencsétlen kilúgozott agyú nyugatiak soha, de soha: a büdös életben nem fognak megérteni.

Ez a kvintesszenciája mindannak, amit mi úgy hívunk, hogy Közép-Európa. 

Az itt élők egymásra utaltsága van ebben a mondatban, és a régtől eredeztethető szokások tisztelete, a tőlünk különbözők tolerálása, a közös múltunkból fakadó magatartásminta.

Végső soron a másik ember másmilyenségének az elfogadása.

Amiről a Lajtán túl már csak ugatni szokás, de se történelmi, se tradicionális, se más értelemben vett ethosza nincs és nem is volt neki.
Ezért ha legközelebb Szegeden járnak a nagyon fontos francia étteremkritikusok, megannyi Louis de Funes, csípje őket nyakon egy markos kuktákból álló galeri, és addig üssék őkelméket, míg belga népdalokat kezdenek énekelni és Röszkénél Szerbiába nem könyörgik magukat, valagukban egy-egy csípős paprikával.
Itt majd reménykedhetnek a híres Leszkováci szakácsok balkáni béketűrésében. 
 

Magyarkanizsa, 2013. november 27.