2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. március 3., csütörtök

SZEGEDEN IS KANIZSAIKÉNT



Ifj. Losoncz Rezső: Pegazus
Úgy kéne írni személytelenül, mintha közöm se lenne hozzá. Pedig van.
Elmondhatatlanul jó érzés látni, hogy valakinek közülünk sikerül kicsit kikapaszkodnia. 


Mert a múlt héten kedd este nyílt meg a szegedi Kálvária sugárúton lévő Szent-Györgyi Albert Agora Közösségi Szervezet házának aulájában ifj. Losoncz Rezső magyarkanizsai gyökérfaragó első magyarországi önálló kiállítása, Gyökérrel az ég felé címmel.
A szépszámú közönséget az intézmény igazgatónője Orbán Hédi köszöntötte, aki bevezetőjében hangot adott abbéli örömének, hogy a délmagyarországi régió közigazgatási- és művelődési központjában egy határon túli település fafaragó művészét láthatják vendégül. Kiemelte: külön megtiszteltetés és felemelő feladat a szomszédos országokkal való kapcsolattartás ilyetén történő elmélyítése, hisz a kultúra, a művészet bírja azt a nyelvezetet és értékrendet, ami letéteményesévé válhat az emberek, a városok, a tájegységek szerves összetartozásának.


Ifj. Losoncz Rezső gyökérfaragó

Az igazgatónő szavai után a kanizsaiak által jól ismert jazz-formáció, a Hajdin Suzana - Kurina Kornél duó lépett az igen sok vidékünkről elszármazott érdeklődővel vegyített szegedi közönség elé. Az ismerős arcoknak a szokott színvonalon csendültek föl az estet még meghittebbé tévő dalok – virtuóz gitárjátékkal kísérve. A kiállítással kapcsolatos meglátásait, a megnyitó szövegét Pósa Károly, kanizsai képzőművész-közíró ekképpen fogalmazta meg:
 Három dolog köré szeretném csoportosítani e tárlat megnyitását indikáló gondolataimat. Az első a városainkra vonatkozna. Mi, kanizsaiak Szegedre mindig kicsit második otthonunkként tekintettünk. Szabadka mellett számos dolog fűz bennünket a Kárász-utcához, a szegedi életformához, a Tisza-parthoz, lett légyen szó kultúráról, rokoni-baráti kapcsolattartásról, vagy éppen szórakozásról, netán csak bevásárlásról. Ismerős nekünk itt minden. Ahogy a régmúltban, úgy most is természetes a kötődésünk, hisz a legmélyebb, bennünk megmaradt érzéseket, a hagyományainkat nem sikerülhet semmiféle hatalomnak tollvonással kiiktatnia. Jó itt lennünk, Önökkel, közösséget alkotva.
A második bekezdésbe tenném, jóllehet az első helyre illett volna – magát az embert. Az alkotót. Losoncz Rezső – Gema ugyanis immáron évtizedek óta bizonyítéka annak a létünkbe vetett alázatnak, ami a kanizsai embereket minden koron olyannyira jellemezte. Mindaz a teremtő erő, energia, cselekvés, ami Gema fafaragó szenvedélyében ösztönösen láttatja művészi ars poeticáját, hasonló képen jelent meg generációkon átívelve, a Tisza mellett élő dél-alföldi emberek tehetségében, szorgalmában. Földművesek, kubikusok örökösei vagyunk. Talán ennek köszönhető, különös kegye az égieknek, hogy az e tájékon alkotót elemi erővel késztetik a környezet újrafogalmazására. A kérdésekre keresendő válaszok megfogalmazására. Rezső mérhetetlen természet iránti rajongása itt kellett, hogy találkozzék az önkifejezés faragó, formákat transzformáló képzeletének szárnyalásával. Teszi mindezt pusztán a szellem erejével, ráérezve a legtisztább forrásból merített ihletettség taníthatatlan nagyszerűségére. És ez a harmadik motívum, ami szembeötlő: Rezső fafaragványainak nincs művi mellék íze. Nem a szobrász pózba merevített, görcsös igyekezete sugárzik az alkotásokból, hanem a természet nagysága előtt fejet hajtó, azt félve óvó, becsülve használó nagybetűs Emberé. Milyen fontos lenne hasonló képen gondolkodni hozzá! Ha minél többen elsajátítanák ezt a semmivel nem pótolható igényességet, a szerénység szülte alkotás gyönyörét! Mert a losonczi értelemben szoborként megjelenő fa, gyökérzet, girbegörbe uszadék önmagában hordozza nem csak az alkotója fantáziáját, kreativitását, hanem a természet megismételhetetlenségét, az esetlegesség utánozhatatlan báját. Jó elmondani: ifj. Losoncz Rezső a legkiválóbb mester műhelyében végzi a világot bemutató szándékát. Sajátos ez a látásmód, megérint mindannyiunkat. Pontosan érezni az elénk táruló szobrai láttán: valahogy így kéne. Egyszerűen, hivalkodástól mentessen. Önmagunkért, a művészetért létre hozni valamit. Megindítóan gyötrelmes, és egyszersmind nagyon fölemelő ez a feladat. Csak keveseknek sikerül. Kell-e mondanom, büszkeséggel tölt el, hogy kanizsaiként vallhatom: Rezső barátunk emberként, művészként is ezen kevesek közé tartozik. Ékes bizonyítéka ennek ez a szegedi tárlata. 
S bár a gyökerei mélyről kerültek a fölszínre, megmunkálva, a kapott eredmény azt igazolja, Losoncz magasra tette a lécet. 
Az égig. Nem lehet nem fölnézni rá.
 Pk

Nincsenek megjegyzések: