Napló 31.

“A minap beszélgettem egy dél-szerbiai cigánnyal. Bujánovácról származott, ebből a Koszovóval határos kisközségből, ahol a munkanélküliség szerbiai viszonylatban is kirívó. A hírhedett közbiztonságát alapul véve talán nem véletlen: még a középkategóriás turistacsalogató katalógusok ajánlójából is kimaradt. Aligha jelölném a legkedélyesebb kirándulóhely kitüntető címére. Fokozottan veszélyeztetett a régió, tekintettel a soha nem nyugvó albán szélsőségesek kiszámíthatatlan tevékenységére.

Ez a térség neuralgikus, állandó gyújtópontja a Balkánnak. Örökkön izzó tűzfészek. Macedónia északi, albán többségű területe pont annyira szomszédos vele, mint az imént említett Koszovó. Egy csücsök a térképen, Szerbia legdélebbi nyúlványa. Etnikailag olyan tarka, hogy attól egy nyugati szociológus noteszét dobva menten elalélna. Szerb, albán, macedón, görög, cincár, goránác, török, bolgár, cigány és mindenféle töredék náció lakja. Mivel a nyolcvanas évek végén akaratomon kívül egy esztendőt éppen arrafelé időztem, erős alappal mondhatom, eleinte furcsa volt megszoknom, hogy bő kétszáz évnyi dimenzióugrásokkal szembesülök. Valahányszor ugyanis kiengedtek a kaszárnyából, együtt köszönt rám a késő középkor zsindelyes, lőréses, karóba húzó hangulata, az oszmán-török uralom attribútumaival, amott a fehérlő szatellit-antennáktól, pizzériáktól, és a diszkóban forgó üveggömbtől kisuvickolt ezredfordulós látvánnyal.

A falakon belül a katonaság szokott egyenruhás fegyelme járta. Volt színes tévénk, és szombatonként az is előfordult, hogy a körlet hangszóróiból a borzalmasan óbégató bosnyák művi népzene mellett a Modern Talking még borzalmasabb slágerei csendültek föl. Tito képeibe, óriásira festett aláírásaiba, a raktárfalakon, a homlokzatokon “díszítésként” megjelenő harcos idézeteibe lépte-nyomon belebotlottam. Hogy mennyire hatott rám ez a primitív – kései kommunista – propaganda, mi sem bizonyítja jobban: hosszú hetek után már magam is kezdtem hinni – nyolc évvel azelőtt a kivénhedt marsall nem dobta el a kanalat. Ma is él, bármikor fölbukkanhat. Elvégre napi szinten köszönt ránk ötágú, vörös csillagos portréja. Szinte beszélgetett velünk. Jó kis agymosás volt, szó se róla.

A délről szalajtott újsütetű cigány ismerőssel teljesen véletlenül a Horgos-Röszke határátkelő magyar oldalán futottam össze.

Mivel a röszkei bekötőtől gyalog indultam ki a határsávba, velem tartott, mutattam neki a visszautat. Rosszabbul beszélt szerbül mint én. Gondolom albán-cigány keverék lehetett. A bőrszíne alapján simán beválogathatták volna egy Numidiáról szóló történelmi film statisztái közé... Harminc liter konyakon bukott le az árva, pont az átlépés előtt tört össze az egyik palack, és hiába, hogy ötvenszer megfordult már Svédország és Bujánovác között, a magyar szervek szó szerint kiszagolták a csempészholmit. A vámos megtántorodott a konyak tömény odőrjétől. Annak rendje-módja szerint elkobozták a kocsiját. 

A cigány ember éppen a szegedi bíróságról jött, zsebében az ítélettel. Nagyon örült, csak 3000 euró bírságot kellett fizetnie. Mondtam neki szörnyülködve, miért nem hagyta a francba az autót, ennyiért már másik is vehető, de csak nézett rám, majd flegmán válaszolta: bolond lenne, a lefoglalt furgonja 15 ezer eurót ér... Bónuszként ki sem tiltották – ez fájt volna neki a legjobban – így a jövő héten már megint vígan mehet Stockholmba a retyerutyájához. Ott a komplett család... Replay action – mondaná a sportkommentátor. Gondolom, újfent 30-40 liter konyakot zötykölve. Majd óvatosabb lesz.  

Míg mellette battyogtam, hála a drága Biliczki tanárnőnek, gyors fejszámolást végezhettem.

Nálunk a konyak literjét kb. 5 euróért veszi. Újdonsült ismerősöm szerint odakint 30-40 euró egy palack bor(!), a konyak literjét nem tudom, de annak ettől jóval drágábbnak kell lennie. Ha (csak) 30  litert visz minden fordulókor, semmi mást (dehogynem...), vajon a 150 eurós befektetése hányszorosan térül meg? Amennyiben (csak) 50 eurót kér palackonként, az is tízszeres haszonkulcs.... (A gyengébbek kedvéért 150 euróért 1500-at kap.) Nem beszélve arról, amit meg onnét hoz errefelé: a használt elektronikai kütyüktől kezdve, az életunt skandinávok által elhajigált motyóig – ami szem-szájnak ingere. Még jó, ha nem egyebet, mindössze a svédek kidobott mikrohullámú sütőit, szobabicikliket, kopott sífölszereléseket és bőrkabátokat cuccol a koszovói határra...

Szóval ez a bírósági végzéssel is kedélyesen vigyorgó, dél-szerbiai cigány ember nem az elveszett fajtából valónak tűnt. Igazi jég hátán is megélő, de a szerb-albán, ortodox-muszlim töréshatáron (jobban mondva – tűréshatáron) másképpen talán nem is lenne esélye megmaradni. Vérében a szemfülesség. Valószínűleg már az ükapja is így ügyeskedett. Akkoriban dohányt, sót, selymet, szőtteseket, olívaolajat csempészhettek, rozoga öszvérekkel fölmálházottan, a karcos hegyi utakon. Meg persze fegyvert. Minden koron alapfölszerelésnek számított azon a vidéken.

Kései utódjuknak már nem kell a rablóktól hemzsegő havas, karsztos hágókat megmásznia, éjszakánként induló, titkos karavánok élén az életét kockáztatnia. Elég ha északnak veszi az irányt, Pannónián, a hajdani Csehszlovákián át. A legelső lengyel kompon nyolc óra alvás után Svédország mérsékelten kies vidéke fogja köszönteni. Szalad majd elébe a népes kis családja. Viszik a szajrét, terjesztik boldogan.

Így a globalizációnak köszönhetően, már azon a hétvégén valamelyik skandináv faházban, egy faragatlan viking ivadék a Novi Pazarban pancsolt konyakkal ihatja le magát a hasonlóan faragatlan konyhaasztala alá.”

Pk