FIVÉREK

A Kamarás erdő szélén - grafikám

Anya a kapuig kísért bennünket. Mindig ilyen aggodalmaskodó volt. Most is, ahogy toltuk kifelé a biciklit, egyre csak hadarta a magáét.

  – A város túlsó felén lakik… a Kispacaléknak srégan által, az ángyikáék utcájában … az a nagy, zöld kerítéses ház. Szólni kell neki, hogy hétfőre jöjjön, ne keddre. Hétfőre. Tízkor várjuk, mert… – nem fejezhette be, noha még akart mondani valamit, de mi már köszöntünk, és a többit meg sem hallottuk, pedig utánunk is kiabált. Nem lehet az olyan fontos. Anya szorongó alkat. Így mondta a doktor.  

 Suhant velünk a bicikli, az út sárgán porzott mögöttünk. Kisvártatva a Kutas-köz sarkán a Jocó meglassúdott. Alig tekerte a pedált. A bringával ráérős köröket kezdett írni egy pont körül. Átható bűz terjengett. Az aszfaltba sajtolt döglött macska szőrét a megfáradt utcai huzat borzolta. Én majd elhánytam magamat, de a Jocót láthatóan nem zavarta sem a szag, sem a látvány. Nézte megbabonázva a macskát. Úgy körözött a tetem fölött, mintha biciklis keselyű lenne. Föllélegeztem, amikor végre ráunt. 

Az állomás tájékán támadt köztünk egy kis nézeteltérés. Ahogy villásan elágazódik az utca, jobbra akartam kanyarodni, hisz az a rövidebb út. Ám a Jocó egyre rázta a fejét, balra mutogatott, jóllehet arra méretes nagy kerülő járta. Persze rögtön megértettem miért abba az irányba tart: egy iramodásra a sarkon fölbontották az aszfaltot, víz- vagy gázvezetéket szereltek. A hatalmas kráterben állítólag emberi csontokra bukkantak a munkások. Koponyákat is emlegettek. Biztosra vettem, hogy Jocót a kíváncsiság oda hajtja. Igazam lett. Míg ott bámészkodtunk, tekingettünk a mélybe, az egyik sáros szerelő bosszúsan ránk szólt, hogy ne lábatlankodjunk a munkálatok helyszínén, kopjunk le, de azonnal. A melós karcos hangja nem sok jót ígért, fordultam a bicajjal, tűntem volna el. A vállamon át visszapillantva még láttam, hogy Jocó megint nem tagadja meg önmagát: ráöltötte nyelvét a csavarkulcsos emberre, meg valami csúnyát is odaszólt. Iszkoltunk, ahogy bírtunk. Szép tavaszi délelőttünk volt. Szombat lévén, a piaci sokadalom nyüzsgött a központban. A főutcán Wartburgos meg Ladás falusiak keresgéltek parkolót, miközben a hülye Jocó azzal szórakozott, hogy úgy tett, mintha szánt szándékkal neki akarna ütközni a szembejövő autóknak. Rend szerint az utolsó pillanatban rántotta vissza a biciklit. A vidéki bácsikák, kofák meg sikongtak, csavarták a gépkocsijaik kormányát. Némelyek döccenve fölfutottak az út padkájára. Rázták az öklüket, átkozódtak. Jocó ilyenkor nevetett, én meg szörnyülködtem. 

Jocó már csak ilyen természetű volt. 

Velem ellentétben folyton a bajt kereste. Mocorgott benne valami megmagyarázhatatlan indulattal elegy vágyakozás, ami nekem idegen és félelmetes volt. Mikor kisebb korunkban labdázni akartam, Jocó rábeszélt, hogy inkább az árokparton fogjunk békát és boncoljuk föl. Sosem fogom elfelejteni, milyen szenvtelenül nézte a kétéltű vergődését, a borsónyi vörös szív dobogását. Ki nem állhattam a vért, de mivel Jocó szerette a férfias dolgokat, sűrűn volt muszáj látnom. Más egyebet is csinált, majd lesült a bőr a képemről. Egyszer a vásári játékárusok sátrából ellopott egy foszforeszkáló műanyag Szűz Mária szobrocskát. Utána felelősségre vontam, mi végre kellett neki, de ő csak vonogatta a vállát. Pimaszul nézett vissza rám, majd oldalt köpött, és a Madonnát a szomszéd esőcsatornájába rejtette. Javíthatatlan csibésznek tűnt. Sokat veszekedtünk, néha haragosan kenyértörésre  került sor közöttünk, mert az izgága természete folyton bajba sodort bennünket. Az élet legelemibb dolgain is képesek voltunk összeszólalkozni. Jocó hajlamos volt elbliccelni az esti fogmosást, nem vigyázott az új ruháira, összefirkálta mások füzetét, krétával dobálózott az iskolában, hergelte a szomszéd láncos kutyáját és ok nélkül gorombáskodott a hozzá kedveskedve fordulókkal, ezért alig lehetett eltalálni a kedvét. Titkon én is tartottam tőle. Igyekeztem jobb belátásra bírni. Hasztalan. Hogy mi mennyit vitáztunk! Jocóra nem hatottak a szép szavak. Vad volt, engesztelhetetlen és sértett.

Míg bicajoztunk, bejártuk a várost. Jocó féktelen jókedvűn tekert, én meg a magam módján, megcsöndösödve. Kora este értünk haza. Anya már várt bennünket, mert a doktorunk szerint anya az a fajta típus, aki görcsöl, nyugtalankodik, egy álló napon át képes szorongani ha nem lát, ha nem ellenőrizhet bennünket. Most is első kérdése az volt, vajon mit szóltak az üzenetre, hétfőn jön-e az ember? Akkor villant be, hogy a nagy bicajozás közepette el is felejtettünk neki szólni. Ahogy már lenni szokott: Jocó minden bűntudat nélkül hallgatott. Ilyenkor bezzeg tudott hallgatni! Nekem kellett bevallanom, hogy el sem jutottunk az ángyikáék utcájába.

Anya erre nem mondott semmit, csak a szeme lett kicsit üveges. Beterelt bennünket, vacsorát tálalt, aztán fürdeni küldött. Ágyba bújva jóéjtpuszit adott. A gyerekszoba ajtaját résnyire hagyta, kívülről egy fénycsík haránt szelte ketté a szoba szőnyegét. Késő este hallottuk azt is, amikor apa hazaért. Amint letette a kabátját, anya a vállára borult és zihálón, sírós hangon mesélte neki:

– Képzeld, a gyerek már megint elfelejtette a rá bízott dolgot. Elküldtem. Egész álló nap odavolt a biciklijén. Aztán csak hazajött… és elfelejtette… – zokogta elcsuklón, hogy rossz volt hallani. Apa próbálta csitítani:

– Nem tragédia szívem… majd megint megnézi a doktor úr. A múltkor szedett gyógyszer is hatott rá. Nem buta a gyerekünk, csak kicsit… más, mint a többi.

 Buta lennék? Néztem Jocóra, aki szokott helyén, a sötét szoba sarkában guggolt. Bizony, csak egy dilis kiscsávó vagy – vigyorgott rám gonoszul. A fal felé fordultam, becsuktam a szememet, hogy ne lássam. Jobb, ha harag vagy vita nélkül hajtjuk álomra a fejünket.

Pósa Károly