A LEPKEIDOMÁR

2. rész

Két részlegből áll a messze földön híres ókanizsai gyógyfürdő épülete.

Az egyikben hálnak a testi épülésre vágyó vendégek, ahol a csontok, a porcok, az ízületek, vagyis a test külsőségeinek a szakszerű ápolása folyik.

A szanatórium üvegezett verandájáról nyíló rendelőszobákban viszont a beutaltnak a belsejét gyógyítják. A szellem mélyén zajló nagyon rejtett dolgokról gondoskodnak. Megannyi cifrán rámázott tájkép, velencei tükör-utánzat meg zölden kacskaringózó kúszónövény között búvik meg a főorvos úr dolgozószobája. Egy most sarjadó tudomány pionírja a doktor. Az emberi szellem nyavalyáit kutatja. Ez a – mondhatni – más egyéb úri passziójával nivelláló tevékenysége még korántsem bír fölsőbb kompetenciákkal. Irodalma sincs. Ezért jobbára a saját gyakorlati módszereire támaszkodik, a doktor önképzőként halad az új tudomány titkokkal övezett mezsgyéjén. Szakirodalom híján a megérzéseire hagyatkozva kezeli a pácienseit.

Ebből a tapasztalatból kiindulva a lepkeidomárt sem a rendelőszoba szögletei közé kísérteti az ügyeletes nővérrel, hanem a filodendronos társalgó intimebb sarkába, ahol a veranda üvegén túl pompás, pittoreszk kilátás nyílik a park lugasaira és a közeli csónakázó tóra. Aki maga is a természet ölén fogant, a kinti világ gyermeke, annak valószínűleg megnyugtatóbb a buja vegetáció látványa, az erdő közelségének a tudata. Így határoz magában az ókanizsai főorvos. Jól teszi. Az elébe vezetett férfin nyoma sincs a feszültségnek, a megilletődöttségnek. Udvariasan köszön, de csak bólint mellé. Nem görbed előre, ahogy a lejjebbről érkezők szokása. Ez róla az orvos első benyomása. Meg hogy viseltes de tiszta a ruházata. Vékony, inas figura áll előtte. Egy átlagos ókanizsai parasztforma. Csak a nézéséből sejteni: kilóg a sorból. A bugrisokéban nem szokott ennyi értelem csillogni. Ahogy a szeme bogara ide-oda mászkál a veranda berendezésén, látszik, részletekig menően fölméri a helyiséget. Az orvos nem szól. Vár, hogy a páciens biztonsággal szemlélődjék. Aztán a kikészített párna nélküli tonett székre int. Ülnek egymástól alig méternyire. Töprengőn néz a doktor. A lepkeidomár tiszta tekintete viszonozza. Csönd telepszik rájuk. A délutáni pihenő időszaka járja, a többség aluszik, a személyzet lábujjhegyen jár. Odakint hét ágra süt a nyárvégi nap kévébe szedett sugara. A háborítatlan idillt csak fokozza a távolból behallatszó nagytemplom párat konduló harangja, amely most megint egy beteljesült órát hivatott köszönteni.

Ez a jel. Kezdhetjük, gondolja magában az orvos.

Száraz hangon, a szokott rutinnal bemutatkozik. A vele szemben ülő is megmondja a nevét. Innét már a doktor belefog a páciens megismerésébe. A jó előre eltervelt, alapos megfontolás utáni első kérdését végre a kezelt személynek szegezi:

  – Mit tart önmagáról? Különbnek véli magát a többi embertől?

  A válasz amilyen hamar érkezik, amilyen lapidáns, legalább annyira meghökkentő.

  – Néhanapján föl köll vállalnunk, amit a sokaság hisz rólunk. De csak hogy eltitkoljunk előlük fontosabb dolgokat, amik valójában vagyunk – aztán teljesen váratlanul, mintegy közvetlenül visszakérdez – Én is tehetek föl kérdést önnek, doktor úr?

   Az orvos képe megnyúlik. Némi zavarodottsággal ugyan, de szó nélkül biccent. A lepkeidomár megint furcsát produkál. Lassan, tagoltan teszi föl a kérdését:

  – Hisz ön Istenben? – és ha lehet, ettől kezdődően még nagyobb zavarba kerül a doktor úr, mert valahol, már a legelején érzi – amint a bizonytalanság lassan ragadja el – hogy a beszélgetés irányítása, a tematika gyeplője kicsússzanni látszik a kezéből. Nyugalmat erőltet magára. A hangja tanáros.

  – Nos, a világi tudás, értelem mai állása mellett nem zárható ki sem az, hogy létező az isteni erő, sem az, hogy nem valós. Eldöntetlen a kérdés. Ám mivel magát én nem egy theológiai disputára rendeltem magam elé, hanem az ókanizsai polgármester úr kérésének teszek vele eleget, most arra kérném, hadd végezzem a munkámat és…

  – Nem arra vagyok kíváncsi, mit mondanak a tudósok. Azt kérdeztem: maga hisz-e őbenne?

  Gyenge, szakmaiatlan a kezdés. Az orvos titokban fölfortyan. Magát hibáztatja. A lepkeidomár nyers, faragatlanságra utaló kilobbanása akár ijesztő is lehetne, de nem az. Nincs a hanghordozásában erőszakosság. Inkább az olyan ember türelmetlensége süt ki belőle, akit módfelett célirányosan csak egy dolog érdekel. Egy valamiről akar alapos tudomást szerezni. Ilyesmire a főorvos úrnak a praxisa során még nem volt példa. Megakad a mondandója. Pápaszemét leveszi, törölgeti. A dioptriás lencsék híján messzebbre most jobban lát. Tarkán tekeregnek előtte a leterített, bolyhos perzsaszőnyeg mintái. Szép, ízléses kézimunka. Hogy eddig nem figyelt föl rá! Éppen most, ebben a kicsit kínos szituációban, és éppen itt, egy neveletlen páciens kezelése közben… Érthetetlen. És mégis. Tovább érik a gondolatisága, ahogy lódul a fantáziája. Milliónyi öltés! Rejtély, mire nem képes az ember! Mennyi színt, formagazdagságot, bájt és szimmetrikus tökéletességet tud teremteni! Furcsállja a doktor ezt a hirtelen támadt észrevételét, a meglátása még furcsább összefüggéseit, de aztán erőnek erejével visszakényszeríti elméjét a diagnosztizálandó feladatára. Újból próbálkozik. Szemüvegét orrnyergére biggyeszti. Kedélyesre vált.

  – Tudja mit, barátom? E parttalan, meddő tárgykör helyett egy játékot ajánlanék. Itt van két cédula. Egy magának, egy nekem. Fölteszek egy kérdést, amire mindketten írásban, de csak egy szóval válaszolunk. Amint megmutattuk egymásnak, összevetjük a kettőt, és megbeszéljük. Aztán magán a sor, kérdezhet. És így tovább. Rendben?

  Választ sem várva, a köpenye zsebéből ceruza csonkját és félbe tépett vényes papírt húz elő. Megütközve veszi tudomásul, hogy a másik balkezes. (Sutában tartja az írószerszámot? Hol tanult meg írni? Ki lehetett, aki ezt engedte?) Nincs ideje sokat ámuldozni, elmélkedni, e felől tudakozódni meg kiváltképpen. Helyette indítja a játékot. Nem kevés örömmel konstatálja, hogy a páciens végre az ő akarata szerint együttműködőnek bizonyul. Figyel. Alighanem tetszik neki a dolog.

  – Első kérdésem tehát. Mi jut eszünkbe arról a szóról, hogy „én”.

  Egy pár másodpercig mindketten lehajtott fejjel firkantanak valamit. Az orvos visszatérő önbizalommal noszogatja:

  – Mi a szó, amit írt? – a lepkeidomár felé fordítja a fecnijét. A nyomtatott betűs kézírás szépen olvasható. Sötétlenek a grafit marta vonalak. Az orvos pislogni is elfelejt. Hüledezve nézi a választ: FEHÉR. Dadogva kérdezne, de fölösleges. A lepkeidomár hangja betölti a filodendronok párájától szagló verandát.

  – Ne féljen doktor úr! Értettem a kérdést. Ez rá a válaszom. Azért vagyok most fehér, mert nyár van. Sosem bántam meg, hogy azzá lettem, ami. Egyszer, tűznézés közben eszembe villant, miért muszáj, hogy az ember az legyen, ami megfogható? Miért nem lehetnénk egyebek? Testtelen hangok. Mondjuk. Vagy megbocsátó szavak. Formátlanságból lévő árnyak. Miért ne lehetnénk csupán egy érzés? Szeretet. Hűség. Bánat. Miért nem vagyunk például színek? Hát – ilyetén – néha, mint mostanában, színnek gondolom magamat. Télen narancssárga, a tűz sárgája vagyok. Fölmelegítek. Tavasszal földbarnára változok, vagy püspöklilára, mint a szomorú szemfödő. Tudja, nekem mindig virágokat temető a tavasz. Aztán meg az összes zöldet bennem lévőnek tudom, mihelyt az ősz érkezik. Akkor, abban – ott az élet eleje. De ilyenkor, nyáron, hótiszta fehér mindenem. Fagyott izzás fehére. Ilyenkor én ez vagyok. Így, higgye el, elég sok mindent megértek. Magát is. Másokat is. Ám hogy megértsek másokat, előbb azzal kellett kezdenem, hogy magamat is megértsem. Ezért élhettem túl mindent, akár valami madár a vihart. Hát maga milyen szót írt?

(folytatjuk)  

                                                         Pk            

A LEPKEIDOMÁR

Ókanizsa - Jézus Szíve szobor

1. rész

A tisztelendő úr úgy általában nagyon szereti a világot, és a világon belül Ókanizsát. Azon belül is a bácskai békességet, meg a rossznyelvek szerint a hasát szereti, de hát a folyton epébe mártott mendemondákkal nem kell törődni. Általános vélekedés szerint amúgy jó ember és jó pásztor a zentai plébános. Különösen, hogy zentai létére sűrűn-sűrűn eljár az ókanizsai nyájhoz. Ilyen alkalmakkor vendégként misét is celebrál. Ha már egyszer annyira kedveli a másik Tisza-parti várost. Egyik nyári látogatása befejezésekor, Nagyboldogasszony másnapjának reggelén, a Zárdával átelleni parókiánál a szokott rutinnal megállnak a kiglancolt szerszámú lovak. Újfent elbúcsúzik a helyi paptársától, és viszi a batár vissza, Zenta irányába. Zörögnek a ráfok, a paták párosával kopognak. A főúton gurul a kocsi. Vele gurul a zentai plébános magabízó, derűs hangulata. Ahogy tekergeti a nyakát, nézelődik, a város déli peremén lévő nagy kanyarban a tisztelendő úr egy különös menetre lesz figyelmes. Ünneplőbe öltözött férfiak, és nők csapata ballag az indóháznál. Átbotorkálnak a síneken, majd a vasúton túli nagytemető vasrácsos sarki kapujában körösztöt vetve szép libasorban, méltósággal betérnek a sírkertbe. Széjjelnézve még néhány fekete-fehérbe öltözöttet, emberpárt, kisebb csoportot lát igyekezni ugyanabba az irányba. Hétfő és kora reggel lévén nagyon furcsának tűnik a dolog. Nem is állja meg szó nélkül. Megköszörüli a torkát:

 – Józsi, tán itt Kanizsán ilyen időben szokás temetni? – kérdezi a faarcú kocsistól, majd kissé rosszallóan tűzi hozzá: – Ugyan miféle népség iparkodik frühstückölés helyett a temetőbe?!

 A gyeplőszárat feszesen tartó kocsis előbb ostorával akkurátusan meglegyinti a konya fülű rudas farát, majd féloldalvást hátrafordulva a kijáró tisztelet hangján felel:

 – Nem gyászó’nak azok, kéröm alássan. Hanem a lepkeidomár fejfájáhó’ mennek. Oszt’ lesik a csudát.

 Tarkójáig szalad a szemöldöke a tisztelendő úrnak. Menten fölfúvódik, lobot vet a kedélye.

 – Miféle csodát, te? Mostanában már nincsen csoda, hallod-e?! – horkan rá a parasztra.  Csöndesen, de tántoríthatatlan meggyőződéssel érkezik a válasz:

 – De igenis van, kéröm alássan. A kanizsai csuda. A lepkeidomáré.

*

Élt magába zártan, egyedül, mint a kagylóban megbújó gyöngy. Faék egyszerű volt, de kerekded jellemű. Sosem spekulált rajta, van-e értelme annak, amit csinál. Tette a dolgát. Amíg lepkeidomárrá nem vált, előtte napszámból tengődött. Árvaházi gyerekként korán végigvert rajta az Isten akarata. A Széles utcai szegények házában magzott föl. Valahogy sosem hallották, hogy bárkit haraggal illetett volna, vagy hogy hibáztatná az elficamodott sorsát. Noha senkije sem volt, rejtélyes módon mégis fondor nélkül ragaszkodott mindenkihez. Nem panaszkodott. Tudott, és mert bízni másokban. Egyszer valakik megkérdezték tőle, mit vél az igazságról. Különös, összeszedett gondolatisággal válaszolt. Hogy minden, még a hamisság, a hazudozás is az igazság hasznát szolgálja. Hogy még a sok valótlanság, az emberi gonoszság is egy napon az igazság javára billenti majd a világot. Ebben – úgy látszik hitt. Pedig a gondviselés számkivetettjeként – míg lepkeidomársága be nem következett – nemigen szerették. Nehéz az olyat kedvelni, aki a közösségen kívül, eleresztett léggömbként létezik. Kivált, ha némi joggal érezni: olykor mintha fölöttük úszna.

Talán éppen ezért sosem vitte semmire. Hihették róla sokan: csak egy tűszúrás, és kipukkad a mindensége.

A Járás széli rozzant kis házikóját is a város népjóléti részlege utalta ki számára. Alkonyatokon a dűlőútról oda lehetett látni, amint világosság lobog a portáján. Az istenszemekkel telehintett csillagos éjjeleken sokszor virrasztott. Ücsörgött a bodzabokrok takarásában lapuló süppedt tetőzetű viskója előtt, s míg az égő fahasábokból pattogón szikrák imbolyogtak a magasba, ő a tüzet nézte. Olyankor mintha egy mélyen alvó ember arcán táncikált volna fény. Nem unta el magát. Máshol járt. Képzeletben a megszomorodott valóságosság helyett egy másik világba utazott. Alighanem oda, ahol összeforrasztva egymással meglelte az állhatatosságot és a szeretetet. Ilyen tűznézések után, minden hajnaltájt egy szentmiséről visszainduló ember komolyságával, de kivörösödött szemmel kelt föl a pislán izzó parázshalom mellől. Megmosdott a közeli kútnál, és indult a dolgára. Így ment ez hosszú ideig, mígnem egy kutyasírásos hajnalon úgy hagyta el az üszkösödött, füstölgő gallyakat, hogy attól a naptól kezdve egész másként folytatja. Lepkeidomár lesz.  

A régi élete húrjait elmetszette ez a hirtelen jött szándéka. Valami utolsó harcos elhatározás született meg benne. De olyan erővel és elszántsággal, hogy alig ismert rá a város népe. A kunyhója előtt lobogó tűz fénye beköltözött a szemébe. Szilajjá vált a természete. Néha föl-fölnevetett. Teljesen váratlanul legyintett egyet a levegőbe, aztán meg gesztikulált nagy ívű mozdulatokkal, mintha csak az őrangyalának dirigálna. Aki látta, azt hihette: megbolondult. Inkább kikerülték, ha szembejöttek vele. Elkezdték félni, holott sem előtte, sem utána nem ártott senkinek. Ahol megjelent, tágultak mellőle. Napszámba már nem ment. Helyette a Járáson rohangált körösztül-kasul, időnként meg-megállva, mintha néma zeneszóra táncot lejtene. Háncsolt pálcát is láttak nála. Rongyos karmester módjára azzal hadonászott.

Odáig fajult a dolog, hogy mihelyt Ókanizsa polgármesterének a fülébe jutott a lepkeidomár különös viselkedése, megkérte a körzeti főorvost, vizsgálja meg mihamarabb. Ha netán elborult volna az elméje, ne járjon-keljen szabadjára, mások testi épségét veszélyeztetve. A szanatóriumi üvegverandán a filodendronok homályába berendelt lepkeidomárt a doktor lelkiismeretesen áttanulmányozta. Fertályórát kérdezgette. Beszélgetett vele. Elemezte, amit hallott, és elkészítette a részletekig aprólékos diagnózist. A lepkeidomár pszichiátriai értelemben egészséges volt. Lelkileg, mentálisan kifogástalan – szólt a megállapítás. Kicsit feszült ugyan, alkalmanként kerüli a szemkontaktust, de a beszéde összefüggő, és nincs orvosi szempontból probléma az elméjével. Nincs megháborodva. Csak nagyon különösek a gondolatai. A tetejébe – ezen túlmenően, mondhatni – szokatlanul őszinték. A páciens lepkéket akar domesztikálni. Ez a kényszerképzete teljesen ártalmatlan. Lelke rajta. Csinálja. Az orvos amint elkészítette a zárójelentését egy darabig még elgondolkodva játszott a tollal, mielőtt a papírt aláírta volna. Aznap este sokáig álmatlanul forgolódott az ágyában. A lepkeidomár szavai jártak az eszében. Visszaidézve a beszélgetésüket már sajnálta, hogy szóról-szóra nem írta le, amit hallott.

*(folytatása következik – a jövő pénteken, szeptember 1.)

Pk

FIVÉREK

A Kamarás erdő szélén - grafikám

Anya a kapuig kísért bennünket. Mindig ilyen aggodalmaskodó volt. Most is, ahogy toltuk kifelé a biciklit, egyre csak hadarta a magáét.

  – A város túlsó felén lakik… a Kispacaléknak srégan által, az ángyikáék utcájában … az a nagy, zöld kerítéses ház. Szólni kell neki, hogy hétfőre jöjjön, ne keddre. Hétfőre. Tízkor várjuk, mert… – nem fejezhette be, noha még akart mondani valamit, de mi már köszöntünk, és a többit meg sem hallottuk, pedig utánunk is kiabált. Nem lehet az olyan fontos. Anya szorongó alkat. Így mondta a doktor.  

 Suhant velünk a bicikli, az út sárgán porzott mögöttünk. Kisvártatva a Kutas-köz sarkán a Jocó meglassúdott. Alig tekerte a pedált. A bringával ráérős köröket kezdett írni egy pont körül. Átható bűz terjengett. Az aszfaltba sajtolt döglött macska szőrét a megfáradt utcai huzat borzolta. Én majd elhánytam magamat, de a Jocót láthatóan nem zavarta sem a szag, sem a látvány. Nézte megbabonázva a macskát. Úgy körözött a tetem fölött, mintha biciklis keselyű lenne. Föllélegeztem, amikor végre ráunt. 

Az állomás tájékán támadt köztünk egy kis nézeteltérés. Ahogy villásan elágazódik az utca, jobbra akartam kanyarodni, hisz az a rövidebb út. Ám a Jocó egyre rázta a fejét, balra mutogatott, jóllehet arra méretes nagy kerülő járta. Persze rögtön megértettem miért abba az irányba tart: egy iramodásra a sarkon fölbontották az aszfaltot, víz- vagy gázvezetéket szereltek. A hatalmas kráterben állítólag emberi csontokra bukkantak a munkások. Koponyákat is emlegettek. Biztosra vettem, hogy Jocót a kíváncsiság oda hajtja. Igazam lett. Míg ott bámészkodtunk, tekingettünk a mélybe, az egyik sáros szerelő bosszúsan ránk szólt, hogy ne lábatlankodjunk a munkálatok helyszínén, kopjunk le, de azonnal. A melós karcos hangja nem sok jót ígért, fordultam a bicajjal, tűntem volna el. A vállamon át visszapillantva még láttam, hogy Jocó megint nem tagadja meg önmagát: ráöltötte nyelvét a csavarkulcsos emberre, meg valami csúnyát is odaszólt. Iszkoltunk, ahogy bírtunk. Szép tavaszi délelőttünk volt. Szombat lévén, a piaci sokadalom nyüzsgött a központban. A főutcán Wartburgos meg Ladás falusiak keresgéltek parkolót, miközben a hülye Jocó azzal szórakozott, hogy úgy tett, mintha szánt szándékkal neki akarna ütközni a szembejövő autóknak. Rend szerint az utolsó pillanatban rántotta vissza a biciklit. A vidéki bácsikák, kofák meg sikongtak, csavarták a gépkocsijaik kormányát. Némelyek döccenve fölfutottak az út padkájára. Rázták az öklüket, átkozódtak. Jocó ilyenkor nevetett, én meg szörnyülködtem. 

Jocó már csak ilyen természetű volt. 

Velem ellentétben folyton a bajt kereste. Mocorgott benne valami megmagyarázhatatlan indulattal elegy vágyakozás, ami nekem idegen és félelmetes volt. Mikor kisebb korunkban labdázni akartam, Jocó rábeszélt, hogy inkább az árokparton fogjunk békát és boncoljuk föl. Sosem fogom elfelejteni, milyen szenvtelenül nézte a kétéltű vergődését, a borsónyi vörös szív dobogását. Ki nem állhattam a vért, de mivel Jocó szerette a férfias dolgokat, sűrűn volt muszáj látnom. Más egyebet is csinált, majd lesült a bőr a képemről. Egyszer a vásári játékárusok sátrából ellopott egy foszforeszkáló műanyag Szűz Mária szobrocskát. Utána felelősségre vontam, mi végre kellett neki, de ő csak vonogatta a vállát. Pimaszul nézett vissza rám, majd oldalt köpött, és a Madonnát a szomszéd esőcsatornájába rejtette. Javíthatatlan csibésznek tűnt. Sokat veszekedtünk, néha haragosan kenyértörésre  került sor közöttünk, mert az izgága természete folyton bajba sodort bennünket. Az élet legelemibb dolgain is képesek voltunk összeszólalkozni. Jocó hajlamos volt elbliccelni az esti fogmosást, nem vigyázott az új ruháira, összefirkálta mások füzetét, krétával dobálózott az iskolában, hergelte a szomszéd láncos kutyáját és ok nélkül gorombáskodott a hozzá kedveskedve fordulókkal, ezért alig lehetett eltalálni a kedvét. Titkon én is tartottam tőle. Igyekeztem jobb belátásra bírni. Hasztalan. Hogy mi mennyit vitáztunk! Jocóra nem hatottak a szép szavak. Vad volt, engesztelhetetlen és sértett.

Míg bicajoztunk, bejártuk a várost. Jocó féktelen jókedvűn tekert, én meg a magam módján, megcsöndösödve. Kora este értünk haza. Anya már várt bennünket, mert a doktorunk szerint anya az a fajta típus, aki görcsöl, nyugtalankodik, egy álló napon át képes szorongani ha nem lát, ha nem ellenőrizhet bennünket. Most is első kérdése az volt, vajon mit szóltak az üzenetre, hétfőn jön-e az ember? Akkor villant be, hogy a nagy bicajozás közepette el is felejtettünk neki szólni. Ahogy már lenni szokott: Jocó minden bűntudat nélkül hallgatott. Ilyenkor bezzeg tudott hallgatni! Nekem kellett bevallanom, hogy el sem jutottunk az ángyikáék utcájába.

Anya erre nem mondott semmit, csak a szeme lett kicsit üveges. Beterelt bennünket, vacsorát tálalt, aztán fürdeni küldött. Ágyba bújva jóéjtpuszit adott. A gyerekszoba ajtaját résnyire hagyta, kívülről egy fénycsík haránt szelte ketté a szoba szőnyegét. Késő este hallottuk azt is, amikor apa hazaért. Amint letette a kabátját, anya a vállára borult és zihálón, sírós hangon mesélte neki:

– Képzeld, a gyerek már megint elfelejtette a rá bízott dolgot. Elküldtem. Egész álló nap odavolt a biciklijén. Aztán csak hazajött… és elfelejtette… – zokogta elcsuklón, hogy rossz volt hallani. Apa próbálta csitítani:

– Nem tragédia szívem… majd megint megnézi a doktor úr. A múltkor szedett gyógyszer is hatott rá. Nem buta a gyerekünk, csak kicsit… más, mint a többi.

 Buta lennék? Néztem Jocóra, aki szokott helyén, a sötét szoba sarkában guggolt. Bizony, csak egy dilis kiscsávó vagy – vigyorgott rám gonoszul. A fal felé fordultam, becsuktam a szememet, hogy ne lássam. Jobb, ha harag vagy vita nélkül hajtjuk álomra a fejünket.

Pósa Károly

A SZEGÉNY EMBER CSODÁJA

Össz vagyona kétszáz forint maradt. A két darab százas akkoriban három nyugatnémet márkát ért, vagyis mai árfolyamon körülbelül három eurót. Jóllehet már hosszabb ideje az utcán élt, padokon aludt, és hátizsákjában hordozta minden ingóságát, a megmaradt utolsó kétszáz forintja égette a zsebét. Lehet, hogy pont emiatt: mégsem érezte magát szegénynek.

Kétszáz forint hatalmas pénz.

Aki jól beosztja, akár holnaputánig is elél belőle. Az egyik piros százason egy egész kiló kenyér vehető, ami a novemberi téli napokon az erőnlétet biztosítja.

Ötvenért húsz deka kimért kristálycukrot adnak, a másik ötvenért meg némi zsírt, éppen csak egy konzervdoboznyit. Kész a szegény ember háromszori étkezése.

Ha hozzávesszük, hogy némi szerencsével a nagybani piac tájékán lehet találni elgurult almát, hagymát, ütődött, elhagyott zöldséget, barnuló, híg levű déligyümölcsöt, amik a fagyos, mínuszos téli betonon sosem mennek tönkre: már étrend-kiegészítőt is szervíroz a gondviselés...

Ődöngött hát, a Nagykörút forgatagában, ahol lassan terjedőben volt a karácsonyi bevásárlás fertőző láza.

Csillogtak a kirakatok, a közterületi munkások villanyégő-füzérekkel csavarták körül a fákat, hirdetőoszlopokat, miközben lassú, tétova pelyhekben esni kezdett a hó. Kavargott a sok ember, és a járókelő, dolgukra sietők örvényében kabátjának gallérja mögé dugta szélmarta arcát. Kezét könyékig zsebbe tűrte. Zakatolt a fejében kétszáz forintjának a sorsa.

Ó, milyen nyugtalanítóan jó érzés, míg valaki eljut oda, hogy már ekkora összeg elköltése is komoly dilemmákra ad okot neki!

Mert a legkisebb pénzt a legnehezebb beosztani.

Akit ilyen teher nyomaszt, az a felelősséggel vív csatát.

A jómódú, ha költekezik, időnként vesz badarságokat. Néha fölösleges dolgokra adja a pénzét, amit ugyan utólag megbán, de aztán vállrándítással nyugtázza, mintegy elismeri, ahogy akadnak ifjúkori tévedések, meggondolatlan tettek, ahogy a lónak jár a botlás - bár négy lába van neki – úgy a pénzét elköltőnek néhanapján jussa van azt szórni. Megteheti.

Bezzeg a szegény!

Fillérekre pontosan beosztja vagyonát.

Nem mindegy, hogy a nyomorából hogyan csinál vasárnapot: vesz-e akciós parizert, vagy inkább tésztát vásárol, hozzá két tojással, ami néhány pohár hideg víz után úgy megdagad a gyomorban, hogy a jóllakottság érzése még fél nap után is dédelgeti a szerencsést, aki tojásos tésztát ehetett. A szegény nem jár konditerembe, nincs személyi edzője, ám tőle pontosabban senki nem tudja kiszámolni mennyi az a szükséges kalória, amivel ki lehet húzni egy talajmenti fagyos éjszakát, valahol a Duna ártéri bokraiban.

Csak a didergő madár ösztöne működik hozzá hasonlóan. És ha számba vesszük, hogy mindkettő a túléléséért küzd, akkor be kell látnunk, hogy a madárka helyzeti előnyben van a szegény emberrel szemben, mert neki semmi praktikát nem szükséges megtanulnia ahhoz, hogy átvészelje a telet, míg a kétlábú, ruháiba bugyolált halandónak mindezt a saját bőrén megtapasztalva, hibáiból okulva kell kikövetkeztetnie. A tetejében a szegény látja maga körül a gazdagokat, és egy darabig még a remény is kínozza, hogy egyszer neki is jobbra fordul majd a sorsa.

A cinegének, verébnek nincsenek illúziói. Sosem volt nekik, hisz ezért állatok.

Hosszú-hosszú megpróbáltatások után a szegény embernek se lesz. Elmarad tőle a remény, mert bölcsebbé válik. Egyúttal szerényebbé, és igénytelenebbé.

Ez járt a fejében, míg a pesti utcán jeges futamokban rohangált a szél.

Az ismerős sarkon – mintha meglökték volna – jobbra fordult.

A hátizsák húzta a vállát.

A szürke házfalak mellett haladt előre, a pályaudvar irányába. Már látszott a díszes homlokzat, az indóház sárga épülete, amikor kénytelen volt megállni. Nézett előre, mint aki éppen fölébredt. A koszos házfalak közti kapualjban egy rongyos nő ült a földön, karjában csecsemővel. Lyukas velúrkabátjában egy aszott fiatalember – alighanem a gyerek apja – ácsorgott mellettük. Befelé költözött tekintettel nézte a járdát, és a szél kócolta zsíros, hosszú haját. Se kéregető kalap, se doboz előttük, csak a piszkos paplan, meg néhány nejlonszatyor.

Apa, anya, kisgyerek.

Az égen zöldes árnyalatú felhők bujdostak, vonatfütty hasított a hűlő levegőbe.

Előkotorta a kétszáz forintot, és a velúrkabátos ember kezébe nyomta. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és ekkor az a furcsa érzés villant át rajta, hogy ezt a szempárt, ezt a nézést már látta valahol.

Aztán sarkon fordult és elsietett, mintha halaszthatatlan teendője támadt volna. Végigloholt néhány mellékutcán, mint aki menekül valamitől, majd egy magányos padnál megállt. A jeges deszkákra telepedett.

Hazagondolta magát, a kanizsai Nagytemplomba, ahol a festett szobrok néznek a hívekre.

Átborzongott rajta a fölismerés.

Tudatára ébredt a szegénységének. És egyszeriben azt is megértette, villámcsapásként járta át az eszmélés, hogy a szegény ember a legnagyobb lehetőséget, a legdrágább kincsét akkor kapja, amikor őt a csodák elkerülik.

Képessé válik csodát tenni.