A LEPKEIDOMÁR

2. rész

Két részlegből áll a messze földön híres ókanizsai gyógyfürdő épülete.

Az egyikben hálnak a testi épülésre vágyó vendégek, ahol a csontok, a porcok, az ízületek, vagyis a test külsőségeinek a szakszerű ápolása folyik.

A szanatórium üvegezett verandájáról nyíló rendelőszobákban viszont a beutaltnak a belsejét gyógyítják. A szellem mélyén zajló nagyon rejtett dolgokról gondoskodnak. Megannyi cifrán rámázott tájkép, velencei tükör-utánzat meg zölden kacskaringózó kúszónövény között búvik meg a főorvos úr dolgozószobája. Egy most sarjadó tudomány pionírja a doktor. Az emberi szellem nyavalyáit kutatja. Ez a – mondhatni – más egyéb úri passziójával nivelláló tevékenysége még korántsem bír fölsőbb kompetenciákkal. Irodalma sincs. Ezért jobbára a saját gyakorlati módszereire támaszkodik, a doktor önképzőként halad az új tudomány titkokkal övezett mezsgyéjén. Szakirodalom híján a megérzéseire hagyatkozva kezeli a pácienseit.

Ebből a tapasztalatból kiindulva a lepkeidomárt sem a rendelőszoba szögletei közé kísérteti az ügyeletes nővérrel, hanem a filodendronos társalgó intimebb sarkába, ahol a veranda üvegén túl pompás, pittoreszk kilátás nyílik a park lugasaira és a közeli csónakázó tóra. Aki maga is a természet ölén fogant, a kinti világ gyermeke, annak valószínűleg megnyugtatóbb a buja vegetáció látványa, az erdő közelségének a tudata. Így határoz magában az ókanizsai főorvos. Jól teszi. Az elébe vezetett férfin nyoma sincs a feszültségnek, a megilletődöttségnek. Udvariasan köszön, de csak bólint mellé. Nem görbed előre, ahogy a lejjebbről érkezők szokása. Ez róla az orvos első benyomása. Meg hogy viseltes de tiszta a ruházata. Vékony, inas figura áll előtte. Egy átlagos ókanizsai parasztforma. Csak a nézéséből sejteni: kilóg a sorból. A bugrisokéban nem szokott ennyi értelem csillogni. Ahogy a szeme bogara ide-oda mászkál a veranda berendezésén, látszik, részletekig menően fölméri a helyiséget. Az orvos nem szól. Vár, hogy a páciens biztonsággal szemlélődjék. Aztán a kikészített párna nélküli tonett székre int. Ülnek egymástól alig méternyire. Töprengőn néz a doktor. A lepkeidomár tiszta tekintete viszonozza. Csönd telepszik rájuk. A délutáni pihenő időszaka járja, a többség aluszik, a személyzet lábujjhegyen jár. Odakint hét ágra süt a nyárvégi nap kévébe szedett sugara. A háborítatlan idillt csak fokozza a távolból behallatszó nagytemplom párat konduló harangja, amely most megint egy beteljesült órát hivatott köszönteni.

Ez a jel. Kezdhetjük, gondolja magában az orvos.

Száraz hangon, a szokott rutinnal bemutatkozik. A vele szemben ülő is megmondja a nevét. Innét már a doktor belefog a páciens megismerésébe. A jó előre eltervelt, alapos megfontolás utáni első kérdését végre a kezelt személynek szegezi:

  – Mit tart önmagáról? Különbnek véli magát a többi embertől?

  A válasz amilyen hamar érkezik, amilyen lapidáns, legalább annyira meghökkentő.

  – Néhanapján föl köll vállalnunk, amit a sokaság hisz rólunk. De csak hogy eltitkoljunk előlük fontosabb dolgokat, amik valójában vagyunk – aztán teljesen váratlanul, mintegy közvetlenül visszakérdez – Én is tehetek föl kérdést önnek, doktor úr?

   Az orvos képe megnyúlik. Némi zavarodottsággal ugyan, de szó nélkül biccent. A lepkeidomár megint furcsát produkál. Lassan, tagoltan teszi föl a kérdését:

  – Hisz ön Istenben? – és ha lehet, ettől kezdődően még nagyobb zavarba kerül a doktor úr, mert valahol, már a legelején érzi – amint a bizonytalanság lassan ragadja el – hogy a beszélgetés irányítása, a tematika gyeplője kicsússzanni látszik a kezéből. Nyugalmat erőltet magára. A hangja tanáros.

  – Nos, a világi tudás, értelem mai állása mellett nem zárható ki sem az, hogy létező az isteni erő, sem az, hogy nem valós. Eldöntetlen a kérdés. Ám mivel magát én nem egy theológiai disputára rendeltem magam elé, hanem az ókanizsai polgármester úr kérésének teszek vele eleget, most arra kérném, hadd végezzem a munkámat és…

  – Nem arra vagyok kíváncsi, mit mondanak a tudósok. Azt kérdeztem: maga hisz-e őbenne?

  Gyenge, szakmaiatlan a kezdés. Az orvos titokban fölfortyan. Magát hibáztatja. A lepkeidomár nyers, faragatlanságra utaló kilobbanása akár ijesztő is lehetne, de nem az. Nincs a hanghordozásában erőszakosság. Inkább az olyan ember türelmetlensége süt ki belőle, akit módfelett célirányosan csak egy dolog érdekel. Egy valamiről akar alapos tudomást szerezni. Ilyesmire a főorvos úrnak a praxisa során még nem volt példa. Megakad a mondandója. Pápaszemét leveszi, törölgeti. A dioptriás lencsék híján messzebbre most jobban lát. Tarkán tekeregnek előtte a leterített, bolyhos perzsaszőnyeg mintái. Szép, ízléses kézimunka. Hogy eddig nem figyelt föl rá! Éppen most, ebben a kicsit kínos szituációban, és éppen itt, egy neveletlen páciens kezelése közben… Érthetetlen. És mégis. Tovább érik a gondolatisága, ahogy lódul a fantáziája. Milliónyi öltés! Rejtély, mire nem képes az ember! Mennyi színt, formagazdagságot, bájt és szimmetrikus tökéletességet tud teremteni! Furcsállja a doktor ezt a hirtelen támadt észrevételét, a meglátása még furcsább összefüggéseit, de aztán erőnek erejével visszakényszeríti elméjét a diagnosztizálandó feladatára. Újból próbálkozik. Szemüvegét orrnyergére biggyeszti. Kedélyesre vált.

  – Tudja mit, barátom? E parttalan, meddő tárgykör helyett egy játékot ajánlanék. Itt van két cédula. Egy magának, egy nekem. Fölteszek egy kérdést, amire mindketten írásban, de csak egy szóval válaszolunk. Amint megmutattuk egymásnak, összevetjük a kettőt, és megbeszéljük. Aztán magán a sor, kérdezhet. És így tovább. Rendben?

  Választ sem várva, a köpenye zsebéből ceruza csonkját és félbe tépett vényes papírt húz elő. Megütközve veszi tudomásul, hogy a másik balkezes. (Sutában tartja az írószerszámot? Hol tanult meg írni? Ki lehetett, aki ezt engedte?) Nincs ideje sokat ámuldozni, elmélkedni, e felől tudakozódni meg kiváltképpen. Helyette indítja a játékot. Nem kevés örömmel konstatálja, hogy a páciens végre az ő akarata szerint együttműködőnek bizonyul. Figyel. Alighanem tetszik neki a dolog.

  – Első kérdésem tehát. Mi jut eszünkbe arról a szóról, hogy „én”.

  Egy pár másodpercig mindketten lehajtott fejjel firkantanak valamit. Az orvos visszatérő önbizalommal noszogatja:

  – Mi a szó, amit írt? – a lepkeidomár felé fordítja a fecnijét. A nyomtatott betűs kézírás szépen olvasható. Sötétlenek a grafit marta vonalak. Az orvos pislogni is elfelejt. Hüledezve nézi a választ: FEHÉR. Dadogva kérdezne, de fölösleges. A lepkeidomár hangja betölti a filodendronok párájától szagló verandát.

  – Ne féljen doktor úr! Értettem a kérdést. Ez rá a válaszom. Azért vagyok most fehér, mert nyár van. Sosem bántam meg, hogy azzá lettem, ami. Egyszer, tűznézés közben eszembe villant, miért muszáj, hogy az ember az legyen, ami megfogható? Miért nem lehetnénk egyebek? Testtelen hangok. Mondjuk. Vagy megbocsátó szavak. Formátlanságból lévő árnyak. Miért ne lehetnénk csupán egy érzés? Szeretet. Hűség. Bánat. Miért nem vagyunk például színek? Hát – ilyetén – néha, mint mostanában, színnek gondolom magamat. Télen narancssárga, a tűz sárgája vagyok. Fölmelegítek. Tavasszal földbarnára változok, vagy püspöklilára, mint a szomorú szemfödő. Tudja, nekem mindig virágokat temető a tavasz. Aztán meg az összes zöldet bennem lévőnek tudom, mihelyt az ősz érkezik. Akkor, abban – ott az élet eleje. De ilyenkor, nyáron, hótiszta fehér mindenem. Fagyott izzás fehére. Ilyenkor én ez vagyok. Így, higgye el, elég sok mindent megértek. Magát is. Másokat is. Ám hogy megértsek másokat, előbb azzal kellett kezdenem, hogy magamat is megértsem. Ezért élhettem túl mindent, akár valami madár a vihart. Hát maga milyen szót írt?

(folytatjuk)  

                                                         Pk