2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. augusztus 24., csütörtök

AZ ÍRÁSTUDÓK FELELŐSSÉGÉRŐL



M. Duchamp: A szökőkút
 

Éppen az idén lesz ötven éve, hogy egy jóképű dél-afrikai sebészfőorvos, bizonyos Christiaan Barnard professzor az első, emberen végrehajtott szívátültetéssel világhírnevet és elismertséget szerzett magának. Személyét, munkásságát utána akkora siker övezte, hogy a földgolyó összes csücskébe hívták előadásokra. Bejárta a világot, interjúk ezreit adta. A fáma szerint úgy beleunt a dilettánsok által állandóan föltett, nagyjából harmincféle standard kérdésbe, ami a közönséget mindig, mindenhol érdekelte, hogy egy idő után a sofőrjét küldte be maga helyett előadni, aki – kikupálódván Dr. Barnard mellett – pompásan meg is felelt a hallgatóságnak, mert szépen, közérthetően mindenre magyarázattal szolgált. Elvégre a világ vezető szívsebészét fuvarozta nap mint nap. Egyszer viszont majdnem lebuktak. A rutinnal letudott, sablonos harminc kérdésen túl valaki nem átallott egy azidáig ismeretlen témakört megpöndíteni. A szorult helyzetben lévő sofőr nem jött zavarba. Ajkbiggyesztve közölte:
 – Kérem, én annyifelé jártam, annyiféle kérdést hallottam, hogy egy ilyen szimpla kis semmiséggel már fáradt vagyok foglalkozni. Az efféle hülyeségekről akár a sofőröm is ad fölvilágosítást – mire a színfalak mögött koktélozó Barnard előjött, és tényleg megmagyarázta…
Hogy az anekdota szóról-szóra igaz-e, vagy sem – ne firtassuk. Valami mégis azt súgja: megtörténhetett. Ma is megeshet, és meg is esik lépten-nyomon – ami viszont már korántsem ilyen nevetséges –, hogy balkézről vett próféták, hamis papok, föl nem kentek, szentek hitt szélhámosok, alkalmatlan tanárok, buta tanítók, de főleg érdemtelen írástudók állnak ki egy-egy csoport, vagy a nép elé, és bármiféle jogosítvány nélkül oktatnak, hintik a bölcseleteiket. Mindeközben erre nemhogy fölhatalmazásuk, de erkölcsi joguk sem lenne.
Mégis szerephez jutnak.
Ahogy elsilányul a világ, egyre süllyed a színvonal. A zavarodottság szétterül. Az emberek mindenre könnyen emészthető, fölszínes magyarázatokat várnak. Álműveltség uralkodott el, így sajnos a tömegember az agyonreklámozott arcúak szavát garanciának hiszi. 
A színes vasárnapi mellékletek, a női magazinok bölcselőinek szirupos válaszaira vevő a közönség. Megannyi Oshó, Cuelho, Oravecz Nóri, Müller Pegya meg doktor Csernus – áltáltos, álíró, áltanító ontja az apácabolondító szövegeket. S a tartalommal együtt az értelem elsikkad. Jó ideje már nem olvas a sokaság. Megszűnőben az összehasonlítási alap. Pedig ezáltal könnyen leleplezhetőek lennének a megélhetési írástudók.
Ők azok, akik a nyilvánosság, a szereplés dicsősége és a gázsi mellett csak egy valamit szeretnek jobban: a dolgozószobájukat. Azt az aranykalitkát, ahol nem a valóság, a tömény mindennapi létezés keserve, hanem a kényelmük szavatolt. Ezek a szobanövény-írók egyféle Patyomkin élet- és üzemmódban érzik jól magukat.
Néha energiatakarékosan ugyan, de le-leereszkednek a közügyek talajára. Elvégre – azt vélik magukról –, nekik minden szavuk szent. Kinyilatkoztatás. Belepofáznak a politikába. Ugyanakkor vízgereblyézés amit művelnek. Duma. Hiába hivatkoznak a társadalomtudományokra. Ma – jószerével – egyetlen társadalomtudománynak van létalapja: az a történelem. A többi csupán fűrészporos, flitteres, csillivilli cirkuszi mutatvány. Parasztvakítás.
Hiába akarja eladni tanításként a sok írástudó, a sok földszintes Dugovics Tifusz.
Ahol nincs megtapasztalás, csak elmélet, dunsztolt okoskodás, ott eleve esélytelen, meddő, kudarcos kísérlet lángeszűséget meg igaz válaszokat remélni. Ráadásul a kérdésekre odavetett álságos, de diadalmas teóriák is himlőhegesek. (Amilyen sekélyesek, olyan fekélyesek.) Nincs bennük sem ízlés, sem arányosság. Csak az egyénieskedés, a szereplési vágy, az egó fokozottan bugyborékoló habzása.
Ezeket az írástudó, tanító embereket páni félelem ragadja el, valahányszor azt hiszik, hogy közönségesnek látszanak. Szerintük a közönséges az nem művészi. Az nem jó. Holott az a helyzet, hogy a szimpla dolgok is lehetnek veretes igazságok: ha van mögöttük lényegi mondandó. Ha az egyénieskedésen túl kellő alázattal és jobbító szándékkal fogalmazódtak meg a gondolatok. Akkor – esetleg – hitelesek. Akkor tényleg a fű zöldje és az ég kékje mögött fölsejlik a megoldás. Nincs, nem lesz apelláta, amiért az alul lévő fölött ott lesz a magasság.
Egy példával hadd illusztráljam. A minap a nem messzi Oromon tartották meg az Oromiak Nagy Világtalálkozója nevű rendezvényt, ahol nem csak a falu apraja-nagyja, hanem az onnét elszármazottak is iparkodtak jelen lenni. Jöttek a glóbusz minden szegletéből a hajdani atyafiak. Az egyik (úgy emlékeszem Kanadában élő) idősebb embert kameravégre kapta egy forgatócsoport. Neki szegezték a mikrofont és a kérdést: oszt’ milyen az élet Nyugaton? A válasz tömörségének igazán máig el-elgondolkodok. Szó szerint ezt mondta a bácsi: 
“Itt nincs, ami ott van. Ott meg az nincs, ami itt.”
 – Touché! – mondanák a páston.
Ilyen, egyszerű alapigazságokat viszont nem illik mondaniuk az ál-írástudóknak, az ál-művészeknek, az ál-prófétáknak. Nekik a világ legegyszerűbb okozatára sincs érdemi reakciójuk. Helyette maszatolnak. Minden posztmodern. 
Megszűnt a történetük. 
Nincs meséjük. Meglehet emelkedett, de kusza a szövegük. Állítmány nélküli szavaktól, álomképek összevillázott halmazától púposodik az életművük. Mintha a hülyéskedő Kazimir Malevich Fekete Négyzete és Fekete Lyuka nyelné el a képzőművészet teremtő értékét. Emezek, a kései epigonok rákenik a vászonra a piros pöttyöt és kényeskedve tűrik, hogy a csápoló kékharisnyák elaléljenek.
Duchamp kiállított piszoárjában mosdik a művészet. 
A kortárs zeneszerzemények széteső dallamaitól megfájdul az ember feje. Zömüket istenkáromlás lenne akár a szerény mezei rigó füttyével egy kategóriában emlegetni. A modern balett műmájer táncától a közlekedési rendőr mozgása is élvezetesebb, és a korszak diktálta, csapszegekkel kivert megfelelési kényszer pórázán tartott, fröccsöntötten készülő filmekből, színházi produkciókból az öncélúságon meg a profit áhítatán túl nem sok minden marad meg a nézőnek. 
Pedig már Beethoven megmondta:
„Az igazi művészet nem szolgál s nem hízeleg, hanem a maga ura és parancsolója! S aki egyszer szózatát valóban megértette, az megszabadult az élet minden nyomorúságától.”
Ontológiai kérdés: akar-e valaki ezek közül bármitől is megszabadulni?
Ez lenne ugyanis a nehezebb feladat. Ebbe törik bele az elkényelmesedett írástudóink bicskája, noha még naponta megkísérlik a válaszok adását.
Csakhogy már egyiknek sincs személyi sofőrje.

                                                  Pk               

Nincsenek megjegyzések: