NAPLÓ - 64.

„A Rétnek a nap által kigazolt peremén szárazra sült széna mindenütt. A nyárutó zöldje csak a távoli Tisza pántlikáján sötétlik, mert egyébként amerre a szem ellát, szerte széjjel a sárga szín tónusai árnyalják a horizontot. A halott-sárgától a pergamen sárgáján át a narancsvörösig. Itt-ott piros foltok. Ahogy a fény siklik rajtuk, telítettebbnek hatnak. Pedig elsilányodott itt az augusztusi füvek élete. Szagos halmokban, odahagyott rónákra kaparva enyészik, aszik a régen lekaszált legelő. Cipőm levetve megyek, mögöttem a törökkanizsai híd szögletes, parányi sziluettje. Húzom a lábam a kötőtű-hegyes tarlón – úgy mondanák mifelénk: krosnyogok –, nehogy a fölemelt talpamba beleböködjék a kutú. Studírozom a gazdátlan szénát. Egy rakáson a májusban még a pusztát rőtre festő csenkeszfű a sziki herével. A szőrös cickafark sorvadtan is átható illata lebeg a ropogósra tikkadt, kemény, szétgurigázott göröngyeit ügyelő föld felett, s a sóvirág szomorú, temetőbe illő kékeslilasága mintegy ráborul, megfesti az üröm szürkéjét. Durva kévékbe elfeküdvén a levágott káka szálai iglicés csomókat takarnak.

A nyárutó napja veresre gyulladt szemmel néz. Ellenképe karbunkulusként ragyog az alig csordogáló ártézi kútnál szerénykedő kis tócsa tükrében. Ahová lépek, szöcskék hada ugrik szerteszét, számbavehetetlen irányba és céllal. Akárha annak az égre odafúvott néhány gomolyfelhőnek az alakváltozásait akarnám okszerűségében fölfogni. Vagy a fülleteg paplanként lengedező párák szagát kielemezni. Megfejthetetlen. Mind-mind a bácskai létezés secretuma. Akkora a kánikula, hogy a lapályon még az árnyékoknak is illatuk van. Megbólint felém a kanizsai templom tornya. Kedvét leli a délibáb. A forró levegő játszik, báboz a messzi város építményeinek kontúrjaival. Tőle megbókol a templom, a malom betontömege, a gyár kéménye. Bájosan pukedlizik a sok böhönye nagy torony. Odafönt csak pontként csillogó repülőgép húz mészfehér kondenzcsíkot. Mint az ajándékot szokás, az ezüstös szalag átköti az ég firmamentumát. Nincs karácsony, nincs születésnap. A hangulat mégis ünnepélyes.

A látvány hamarosan kikerekedik.

Valami réti dalnok, egy kismadár egyszerű, de erőteljes nótája pingálja át a délutáni csöndöt. Minden hangja föltolódik, egyre magasabbra, az imaginárius síkokban zeng már, a trillázása szimbólum. Bátran kimondó a dallam. Mégis: csak a párja érthet belőle. Nem nekem szól a madár. Mélázok hát feketén, elheveredve egy vadkörtefa alatt, miközben kusza gondolataim keresik az igazat és az egészet. 
A Pannon csatatéren vagyok éppen. Itt minden a múltat sugározza. Kezdve az ősidőktől, amikor még egybekelt vizek óceánjai lepték el a korai kontinenseket, és a szülőföldem sem volt egyéb, csak az őstengerek medrének legalja.  Egészen a máig. Ömlik rám a megélt valóság összes terhe, gondja, gazdagsága. Itt más értelmet nyer a fogalom: végtelen. Ez itt az univerzum törvénye.”   

                                     Pk