"Csütörtökre virradóra láttam meg.
Miután megjelent, egy ideig néztem. Engedte magát a látvány. Aztán fölébredtem, ám utána még percekig tenyérbe temetett arccal meredtem a sötétséget. Muszáj volt
átgondolnom.
Hogy ön- és létképünk legtitokzatosabb fundusa az álom, ezzel olyan túl sok
újdonságot nem mondok. Bozontos hétköznapjainkban az álomnak a lopott
időtlenség szerepe jut. Dimenzióugrás. Csoda. Amolyan mindenkinek kijáró táltos
képesség. A szegény ember vigasza.
Nem a szó, a kép erejével hat, hanem a tartalommal. Fölfogható üzenetként.
Föl is kell! A bátrabbja meri is. Akiket elbűvöl, elbájol. A többieknek meg ott
heverhet tovább tunyán, amivel megelégszenek. Hiába hogy aranyból és ezüstből mérik
rájuk ezt a soklátomásos boldogságot. Beérik kevesebbel. Habzsidőzsi. Pénz,
kielégülés, megint pénz és kész az emberi élet. Műarany gyapjas rend(etlenség).
Ugyanakkor ismétlődően megélhető lenne az ige varázsa.
Napközben, míg tettem-vettem, a tündéri péntek teendőinek kisezer darabját illesztgettem
össze, folyton ott motoszkált bennem. Nem tudtam róla, de éreztem. Nem hagyott
békén.
Amint lett egy kis szabadidőm, ösztönszerűen, viszont nyilvánvalóan a hajnali
álmom kényszerétől hajtva firkálni kezdtem. Fogalmam sincs, hogy került a
ceruza a kezem ügyébe. De akkor és ott – lett egy ceruza. Úgy látszik a helyén
volt. (Meg én is.)
A másikat, a keményebbet, a HB típusút már nagyon is ok-, illetve célszerűen
vettem elő, mert ahogy tisztultak a vonalak, rögzült bennem az elhatározás, az ízig-vérig presszionált emlékkép
megörökítése.
Szóval, ezt a helyet én láttam. Járni ugyan még nem jártam itt, ám erős
hittel megvallom: egyszer egészen bizonyos, hogy ide fogok jutni. Sikátoros,
mediterrán jellegű az utca. A zsalugáteres ablakok csukva, terigetett lepedők
szagát érezni. Langyos a kő a talpam alatt. Szárazság van. Hetek óta nem eshetett. Az árnyékos fal tövében gyík szalad, s az utcaköveket akárha
apámmal együtt raktuk volna, mint régen, a hátsó udvar aszfaltdarabjait, amiket
a tűzoltó laktanya kuglipályájának bontásakor hazavittünk, aztán újrahasznosítottunk.
(Kánikulában megereszkedik, puhává lesz az aszfalt. Összevissza lyukat vernek bele a lovak patkószögei. Akkoriban erre nem gondoltunk.)
Az édesded, idilli álomképem részleteire is emlékszem. Folyondárok zöldellenek. A cikkcakkos, ábrándként is bevésődő ház-sor egyik falán kovácsoltvas cirkalom
van. A szerepét nem tudom. Lehet, zászlótartó. Az is lehet, hogy egy régi
borbély táblája, amiről lecsonkult a sárgaréz tálka. Ha lobogót látok kitűzve
benne, legalább tudnám, hol keressem. De az égiek nem hagyták, hogy az országot
beazonosítva, könnyedén megtaláljam.
Most az a dolgom, hogy keressem. Rá fogok lelni. Ez holtbiztos.”
Pk
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése