MARATONI ÚTJAINK

Hinné az ember: a külső miatt van. Ugyanis manapság a kifelé viselt forma az elsődleges. A csomagolás, a ruha, a státusszimbólumok, a kinézet. A kirakat bódít. Éppen ezért az átlagos laikus szerint a külső, a test kényszere a kardinális szempont valahányszor maraton futásra, vagy legalább hosszú távú kocogásra szánjuk rá magunkat. Fogyni akarunk, fonott kalácsos kocka hasat, izmokat, feszes tartást, sportos kinézetet szeretnénk. Akadnak elegen biztos, akik: igen. Akiknek ez számít. Velük ellentétben sokunknak viszont – nem ez a lényeges. Az igazi lelkes maratonista a saját belső igényéből fakadóan önnönmaga ellenfele saját magának, s ilyetén a legkeményebb és legmagányosabb dolgot műveli, amit ember művelhet: igyekszik győzedelmeskedni önmagán. Teszi ezt rendre, versenyről versenyre, éppen azzal az állhatatossággal, ahogy edz, ahogy készül a következő nagy próbára. Elvégre a maratoni táv, akár a kanizsai tíz-, akár a leghosszabb ultra maraton több száz kilométere is lábmunkából áll. Elsőnek, kezdő lépésnek muszáj lennie. Elhatározásnak. Tudniillik a futáson, az inak, ízületek, porcok, csontok, meg a tüdő- szív-légzőszervek munkáján, tehát a korpusz fizikai megterhelésén túl bizony ott van egy másik, sokkal fontosabb mozzanat: a belülről jövő erő kérdése. Az akaraté. A szufláé. És akkor ez már talán nem is csak sport, hanem nagyon is mély szellemű, emberi arcú, szerethető jelenség.

A maratonista gyakran kiesik a lényegi tudatállapotból. Egyfajta transzba kerül. Foglya az elhatározásának. Csak a célba érés szándéka űzi, hajtja lépésről-lépésre a megvalósulás felé. Önmaga beteljesítése felé. Törekvése, igyekezete, minden sóvárgása ennek a tiszta igyekezetének van alárendelve. Tiszteletreméltó ez a hozzáállás. Ma már ritka kincs. Nem ártani másnak, mást tudatosan nem bántani, saját magamat jobbá téve tenni a dolgot, amit kiszabott ránk a sorsunk: jó lenne a hétköznapokon is hasonló csodákkal szembesülni. De a hétfőkön, a keddeken, meg a többi káposztaszagú, rutinból letudott unalmas napokon az ilyesféle nagyszerű hozzáállást vagy szűrve méri ránk az Ég akarata, vagy egyáltalán nem létezik (kikapcsolják, mint a wifi szolgáltatást), merthogy én sehogyse találkozok vele. Csak nagy néha. Jeles napokon. Mint amilyen a honi, hamarosan a hétvégén megtartandó programunk. Nem árt dicsérni. 

A kanizsai maratoni események ugyanis jócskán meghaladták elképzelőik álmait. Bőven fölnőtt korban lévő rendezvényről lévén szó, mára elmondható: generációk úszták, futották végig. A hajdani karúszós „katicabogarak” ma már úszóklubok veterán versenyzői, a gyerekeik is nagykorúvá serdültek, és a futók között is akad szép számban olyan, aki nyugdíjasan is, de máig ott kocog naponta a töltésen, mert a mozgás öröme immáron hozzáidomult a mindennapjaihoz. Éppen így ildomos szólni mindazokról, akik valaha ott küzdöttek a tömegben, s akik szépen ellépdelve tőlünk már csak odaátról, egy boldogabb páholyból szurkolják végig a kanizsai maratont, mert ott ahol meglelték a nyugalmat, minden földi, emberi  dolog fölösleges, távoli, metafizikai túllévőség.

A hosszú távú futás-úszás élménye egy végtelenített ima. Fohász a valóságoshoz, az általunk kitűzött eszméhez, a létező, bekövetkező dolgaink kimeríthetetlen eszköztárához. Fohász önmagunkhoz, önmagunkért. Hitbéli kérdés. Személyes ügyünk, gyakorta a legintimebb indíttatású vállalásunk. Általa túlléphető a pillanatunk, s ilyenkor, e kegyelmi állapot révén meghaladhatókká válnak a vágyaink és a képzeletünk láttatni fogja az igazságot. A síkságunk szemnek láthatatlan, de ettől még nagyon is létező labirintusában a maratonfutó egy irányt választ, nem sokat tűnődik, amikor tekintete megöli a távolságot, abban a momentumban emberi kisszerűségét egyszerre levedli, s a profi atléta mellett, a szerény, klottgatyás versenyző azzal a tudattal vág bele a reá váró nagyon nehéz fertályórákba, hogy a feladatához, a vállalásához a létező összes akadály ellenére mindvégig hű marad. Mindvégig ember marad.

A Slajcnál a vízbe ereszkedő már az első lélegzetvétele után igyekszik a legkisebb ellenállás irányába úgy haladni, hogy eggyé váljék a folyóval. Lehet-e szebb, maradandóbb élmény attól, mint amikor testünk-lelkünk mindenségével, a legparányibb neurontól az ujjbegyünk végéig együtt létezünk a Tiszával, azzal a természeti csodával, ami nélkül az összes Kanizsán élő embertársunk élete elképzelhetetlen lenne?  Ami nélkül lehet ugyan egy kanizsainak lennie, de ugyan kérdem, érdemes-e? Hát milyen akkor az az élet?

Alighanem olyan, amilyen a maraton. Egyeseknek szórakozás, vicc, dáridó, magakelletés. Dicsőséghajhászás. Olcsójánosok látványossága. Másoknak törtetés, „önmegvalósításnak” oktalanul és jogtalanul hazudott felelőtlen játszadozás.

Ismét másoknak láncolata egy megmásíthatatlan létforgatagnak. Amit be kell teljesíteni. Amit muszáj beteljesíteni. Erre ébreszt rá a maraton, valahányszor az első karcsapással, az első lépéssel utadnak indulsz. 

2012. Horgos-Kanizsa
Fotó: Puskás Károly

                                               Pk