 |
| Járás - festményem |
Bilincs, ketrec, kaloda, béklyó, létünkben felmért temérdek sok jó, mi
hasztalan köszön életünkben felmérhetetlenül, mert ott mutatkozik a menny, a másvilág,
ahol csak sejthető, de meg nem nyerhető, s mi állunk fölvonott vállakkal
tétlenül a lerejtjelezett, kódolt csapásunkon, senki és semmi által meg nem
világítva, andalgóra fogottan, folyton araszolva. Vagy mint én: szilajul
nekifutva.
Tömör, szűkszavú a nyarunk. A napsugarak pamacs felhőket űznek. Augusztus
egy haiku. Facsart az értelme, mint egy csavart ágú japán fűznek. Nincs a
versnek mértéke, lélekben viszonylagos mindennek az értéke, mi valósítható, és mi
muszáj. Eltűnőben az idő. Alig van veréb, sok a légy. A Tisza napokig sodor egy
uszályt. Gyorsfotónyi a boldogság, az is csak lüktetőn büntető. Foltos, ellebbenő
lepedő.
Sekélyes naturalizmus bódít. A kötélen ruhák száradnak. Egy szál gőgös és
kevély sárga rózsa virít a lány homlokán. Örökzöld lombkoronák zúgnak,
tűlevelek hullanak. Súlytalan jóság, amit a kutyák adnak, ám a látók az ember
perspektívájából alig értik a hangtalan csendet. Odébb aratnak, emitt
becsületet kérnek. Latolnak. Fűt, fát, állatot, de leginkább emberséget mérnek.
Nagy a szorgalom.
Irgalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése