KOPOGTAT A VALÓSÁG NEVŰ NAGYBÁCSI

Szarajevó (Fotó: Vermes Tibor)

Elhatalmasodott a világ. De szó szerint. Kéz a kézben együtt jár a globalizáció és a liberalizáció. A kettő együtt ment sokáig, mintegy púpként, csomagként kaptuk. Évtizedek alatt a globális pénzgazdasági hatalmat egy liberális filozófiával megerősítették. Mára odáig durvult a rendszert élvezők szemtelensége, hogy a globális pénzgazdaság immáron szeretné átvenni a kormányoktól az országok irányítását.
Ezt sokáig nem látták át a nemzeti kormányok. Ha jóhiszeműek vagyunk, akkor azt is gondolhatjuk: talán a rendszerváltó országokban – igaz nem egyforma mértékben –, részint tapasztalatlan volt a politikai elit. Érthető okok miatt. Nem volt eddig arra példa, hogy szocializmusból máról holnapra kapitalizmust kell építeni.

Rükvercben ugyanerre azért akadt néhány minta. (Elég sokan bele is pusztultak!)

Másrészt a ’90-es évek rendszerváltó kormányai vakon hittek a nyugati szirénhangoknak, jóhiszeműen bekajálták, hogy majd a külföldi tőke mindent megold. A vezető politikusok tényleg meggyőződésből azt mondták a választóiknak, hogy a nyugati tőkéhez odacsomózott, odakötözött gazdaság majd kiemeli az éppen aktuális országot és annak népét a korábban már előidézett, meglévő, penetránsan fájó szocialista-kommunista rombolás okozta válságból.

Privatizálták tehát a legjobb vállalatokat. Ha azok meglennének, akkor például – ahogy még ma sincs –, most úgy lenne magyar, szerb, szlovák vagy litván ipar. Az állam béna módon kivonult a gazdaságból, teljesen föladva korábbi pozícióit. Liberalizálták a piacot. Akárki bejöhetett, ha volt némi aprópénz a zsebében. Bármit megvehetett bagóért. Szélhámosok hada kilóra vitt mindent, ami érték. Köztük ott tolongtak a multik, a zsebes pénzemberek, a spekulánsok, a milliárdos konzorciumok. Némelyikének éves bevétele nagyobb volt az adott ország államháztartásába becsordogálótól. És itt volt a gond. A liberalizáció ugyanis – ha egyáltalán jó – akkor de csakis akkor jó, ha egyenlő erejű, egyforma képességű partnerek vesznek benne részt.

Ám itt voltak, és most is vannak szegényebb országok, elmaradottabb régiók. Ha nem egy súlycsoportban indulnak a felek, egyértelmű, hogy az erősebb fog nyerni. Ennek lett a következménye, hogy lett gazdasági liberalizáció és lett pénzügyi liberalizáció, amit úgy szerettek volna tökélyig csiszolni, hogy a politikai liberalizáció koronázza meg a szép új világ rendszerét. Mellényzsebből megvett pártok, képviselők demokráciát játszva elbábozták volna a szent liberalizmus kiskátéjában leírt utasításokat. És azon a koronán a globalizáció gyémántja csillogott volna tündöklőn. Ez a szándékos, tudatos Európába történő bevándoroltatás pont ennek a globalizációs akaratnak az egyik szakasza. Ha már nem sikerült a makacs nemzetállamokkal ujjat húzva kiüldözni őket a gazdaságból, akkor a nemzetek saját értékrendjét megtörve, szét kell zilálni a nemzetállamot. A migránsok beengedése erre egy módszer.

A bajok viszont egyre nőnek. Tarthatatlan a rendszer. Mostanra oda jutott ez a globalizált-liberalizált modell, vagy kísérlet, hogy egy Oxfam nevű nemzetközi hírű cégnek a kutatásából kitűnt: a világ nyolc leggazdagabb emberének akkora a vagyona, mint a komplett emberiség szegényebb felének, azaz 50 százalékának.

Az adatot közlő szervezet szerint óriásira tágult a gazdagok és a szegények közötti szakadék. „Obszcenitás, hogy annyi gazdagság összpontosul ilyen kevés kézben, amikor a Földön minden tizedik ember naponta kevesebb, mint 2 dollárból él.” – jelentette ki Winnie Byanyima, az Oxfam egyik igazgatója, és hangsúlyozta, hogy ez a tűrhetetlen egyenlőtlenség aláássa a demokráciát. Nézd csak, nézd csak. Mik ki nem derülnek!

Ugyanakkor nem csak ez a 8 ember, hanem egy jóval nagyobb kör is egyértelműen érdekelt abban, hogy ez a globalizáció fennmaradjon. Amikor a liberalizmus fogalmát hallani, elvileg azt is kéne hogy jelentse – nyitott vagyok. De ezek a figurák csak arra nyitottak, hogy a saját nézetrendszerüket kizárólagosnak föltüntetve elvárják, hogy mások teljesen nyitottan azt elfogadják. Hogy csont nélkül benyeljük. Ám ha netán másfajta megoldást találna valaki, mint mondjuk Magyarország az elhíresült „illiberális” gazdasági modellje, vagy Oroszország, ahogy védi a piacait, katonai és világpolitikai súlyát megőrizve – nos, ebben az esetben már durvulni kezdenek a habzó szájú szabadelvűek.

A nyolc legpénzesebb közül az első helyezett Bill Gates fakadt ki a minap, hogy nem kell ezen a globalizáción változtatni, nem kell itt semmin cserélni. Ha ő mondja… Ne áltassuk magunkat! Hatalmas érdekek, erők vannak a mögött, hogy ez a világ így menjen tovább. Ugyanakkor az is nyilvánvaló (még nekik is), hogy itt valami nagyon nem stimmel, valamit tenni kéne, mert a társadalmakban óriási a feszültség. Már-már áthidalhatatlan a szakadék a lecsúszottak és a fölkapaszkodottak között. A globalizáció az evickélőket, a kis csónakokat nem emelte föl, hanem csak a nagy jachtokat, a luxuskategóriát, meg a tenger- és óceánjáró hajókat vette hátára. Már az Egyesült Államokban is mutatkoznak az aggasztó jelek: az ottani középosztály napról-napra erodálódik, csúszik lefelé. Az USA munkásainak a bére most ott van körülbelül, ahol hatvan éve volt. Nem hasra csapott az adat – tanulmányok tucatja bizonyítja.

Ezek a holnapjukat, a még meglévő kevéske, szűkülő egzisztenciájukat féltő emberek, a középosztályhoz tartozók mondják mindenhol a világban, hogy ebből a globalizációból most már elég! Csak a hátrányait érezni.

Kérdés, Nyugat-Európa mikor veszi végre észre, hogy a jóléti állam illúziója elveszett, hogy váltani kell? Nagy Britannia – ha késve is: de – kapcsolt. A többi meg? Az a legnagyobb baj, hogy az Európai Unió ma egy funkcióját, ethoszát vesztett országok halmazára kezd hasonlítani. Mintha összevilláztak volna egy rakás szerencsétlenséget. Minden józan, paraszti logika híján, fölösleges energiákat pazarolva sületlenségekre, alig működik az átláthatatlan rendszer. Káosz van. Odáig züllött Európa hiteltelen története, hogy néhány hónapja Davosban a kínai államfő azt fejtegette a pulpituson: nem baj, ha per pillanat nincs, aki tovább vigye a globalizáció zászlaját (nem mondta ki Donald Trump nevét, meg sem említette Amerikát), de minek is, amikor itt van Kína, aki a Kommunista Párt vezetésével szívesen áll a globalizáció élére…

Értik? Majd a kínaiak. Meg a kommunisták. Megáll az ész... Az európai mainstream politikumnál viszont már nem döccen a tű. Azoknál régen megállt a lemez.

Csak hogy érzékeltessem, mennyire nincsenek köszönő viszonyban a Valóság nevű nagybácsival: a minap dörgedelmes levelet írtak az angol miniszterelnöknőnek, Maynek. Nehogy már London külön gazdasági alkuba bocsátkozzon Brüsszel megkerülésével! Sem Washington felé, és pláne Moszkva felé nem lehet semmiféle kölcsönösségi szerződés, vagy engedmény. Amennyire tudom, egy szuverén ország belügyeibe avatkozni ugyanolyan pofátlanság, mintha valakinek a portáján én akarnám megszabni mit hová ültethet, vethet, és azt mikor használhatja kedvére.

Ez lenne az a sokat emlegetett liberalizmus?

Mert ez akkor viccnek is rossz. S bár Európának humán tőkéje, gazdasági tőkéje, energiaforrása még akad, az Unió folyamatos szereptévesztése miatt egyre gyorsuló ütemben veszíti el erőpozícióit. Maholnap egy regionális középhatalmi státusa lesz csak, amit a kalapja mellé tűzve kezet bír majd csókolni mondjuk a koreai iparügyi-fejlesztési miniszterhelyettesnek. Ott, ahol befektettek kutatásba, oktatásba, nem csak Ázsia-szerte, hanem az összes kontinensen egymás után hozzák létre a kulturális intézeteiket. Nyomulnak. Európa meg visszaszorulóban.

A digitális kor itt van az ajtó előtt, robotizálódik az ipar. Munkahelyek fognak megszűnni. Ez biztos. (Egyébként Donald Trumpnak is ez az egyik legfőbb gondja: miként tudna minél több termelői munkaerőt visszaplántálni, elhelyezni, biztonságossá tenni az USA gazdaságában?) És itt a kutya elásva. Ez a probléma már nem oldható meg a globalizmussal, hanem sokkal inkább és egyértelműen lokálisan lehet csak kezelni. Országok szintjén, ezen belül kis régiók szintjén. Alighanem egyedüliként ezt az európai esélyt képviselik most a visegrádi négyek. Végig kell gondolniuk: milyen munkaerejük, milyen munkahelyeik vannak, mik fognak megszűnni, hogyan lehet ezek helyébe más opciókat teremteni és a legfontosabb – a V4-ek a közös bajban hogyan tudják egymást segíteni? Kiegészíteni. Ezeket a súlyos dilemmákat nem lehet a piacra bízni. A liberalizmustól megkergültekre meg végképp.

Szükségesek az állami beavatkozások.

Pk

Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálin jelent meg, 2017. június 28-án.