A LEPKEIDOMÁR

Ókanizsa - Jézus Szíve szobor

1. rész

A tisztelendő úr úgy általában nagyon szereti a világot, és a világon belül Ókanizsát. Azon belül is a bácskai békességet, meg a rossznyelvek szerint a hasát szereti, de hát a folyton epébe mártott mendemondákkal nem kell törődni. Általános vélekedés szerint amúgy jó ember és jó pásztor a zentai plébános. Különösen, hogy zentai létére sűrűn-sűrűn eljár az ókanizsai nyájhoz. Ilyen alkalmakkor vendégként misét is celebrál. Ha már egyszer annyira kedveli a másik Tisza-parti várost. Egyik nyári látogatása befejezésekor, Nagyboldogasszony másnapjának reggelén, a Zárdával átelleni parókiánál a szokott rutinnal megállnak a kiglancolt szerszámú lovak. Újfent elbúcsúzik a helyi paptársától, és viszi a batár vissza, Zenta irányába. Zörögnek a ráfok, a paták párosával kopognak. A főúton gurul a kocsi. Vele gurul a zentai plébános magabízó, derűs hangulata. Ahogy tekergeti a nyakát, nézelődik, a város déli peremén lévő nagy kanyarban a tisztelendő úr egy különös menetre lesz figyelmes. Ünneplőbe öltözött férfiak, és nők csapata ballag az indóháznál. Átbotorkálnak a síneken, majd a vasúton túli nagytemető vasrácsos sarki kapujában körösztöt vetve szép libasorban, méltósággal betérnek a sírkertbe. Széjjelnézve még néhány fekete-fehérbe öltözöttet, emberpárt, kisebb csoportot lát igyekezni ugyanabba az irányba. Hétfő és kora reggel lévén nagyon furcsának tűnik a dolog. Nem is állja meg szó nélkül. Megköszörüli a torkát:

 – Józsi, tán itt Kanizsán ilyen időben szokás temetni? – kérdezi a faarcú kocsistól, majd kissé rosszallóan tűzi hozzá: – Ugyan miféle népség iparkodik frühstückölés helyett a temetőbe?!

 A gyeplőszárat feszesen tartó kocsis előbb ostorával akkurátusan meglegyinti a konya fülű rudas farát, majd féloldalvást hátrafordulva a kijáró tisztelet hangján felel:

 – Nem gyászó’nak azok, kéröm alássan. Hanem a lepkeidomár fejfájáhó’ mennek. Oszt’ lesik a csudát.

 Tarkójáig szalad a szemöldöke a tisztelendő úrnak. Menten fölfúvódik, lobot vet a kedélye.

 – Miféle csodát, te? Mostanában már nincsen csoda, hallod-e?! – horkan rá a parasztra.  Csöndesen, de tántoríthatatlan meggyőződéssel érkezik a válasz:

 – De igenis van, kéröm alássan. A kanizsai csuda. A lepkeidomáré.

*

Élt magába zártan, egyedül, mint a kagylóban megbújó gyöngy. Faék egyszerű volt, de kerekded jellemű. Sosem spekulált rajta, van-e értelme annak, amit csinál. Tette a dolgát. Amíg lepkeidomárrá nem vált, előtte napszámból tengődött. Árvaházi gyerekként korán végigvert rajta az Isten akarata. A Széles utcai szegények házában magzott föl. Valahogy sosem hallották, hogy bárkit haraggal illetett volna, vagy hogy hibáztatná az elficamodott sorsát. Noha senkije sem volt, rejtélyes módon mégis fondor nélkül ragaszkodott mindenkihez. Nem panaszkodott. Tudott, és mert bízni másokban. Egyszer valakik megkérdezték tőle, mit vél az igazságról. Különös, összeszedett gondolatisággal válaszolt. Hogy minden, még a hamisság, a hazudozás is az igazság hasznát szolgálja. Hogy még a sok valótlanság, az emberi gonoszság is egy napon az igazság javára billenti majd a világot. Ebben – úgy látszik hitt. Pedig a gondviselés számkivetettjeként – míg lepkeidomársága be nem következett – nemigen szerették. Nehéz az olyat kedvelni, aki a közösségen kívül, eleresztett léggömbként létezik. Kivált, ha némi joggal érezni: olykor mintha fölöttük úszna.

Talán éppen ezért sosem vitte semmire. Hihették róla sokan: csak egy tűszúrás, és kipukkad a mindensége.

A Járás széli rozzant kis házikóját is a város népjóléti részlege utalta ki számára. Alkonyatokon a dűlőútról oda lehetett látni, amint világosság lobog a portáján. Az istenszemekkel telehintett csillagos éjjeleken sokszor virrasztott. Ücsörgött a bodzabokrok takarásában lapuló süppedt tetőzetű viskója előtt, s míg az égő fahasábokból pattogón szikrák imbolyogtak a magasba, ő a tüzet nézte. Olyankor mintha egy mélyen alvó ember arcán táncikált volna fény. Nem unta el magát. Máshol járt. Képzeletben a megszomorodott valóságosság helyett egy másik világba utazott. Alighanem oda, ahol összeforrasztva egymással meglelte az állhatatosságot és a szeretetet. Ilyen tűznézések után, minden hajnaltájt egy szentmiséről visszainduló ember komolyságával, de kivörösödött szemmel kelt föl a pislán izzó parázshalom mellől. Megmosdott a közeli kútnál, és indult a dolgára. Így ment ez hosszú ideig, mígnem egy kutyasírásos hajnalon úgy hagyta el az üszkösödött, füstölgő gallyakat, hogy attól a naptól kezdve egész másként folytatja. Lepkeidomár lesz.  

A régi élete húrjait elmetszette ez a hirtelen jött szándéka. Valami utolsó harcos elhatározás született meg benne. De olyan erővel és elszántsággal, hogy alig ismert rá a város népe. A kunyhója előtt lobogó tűz fénye beköltözött a szemébe. Szilajjá vált a természete. Néha föl-fölnevetett. Teljesen váratlanul legyintett egyet a levegőbe, aztán meg gesztikulált nagy ívű mozdulatokkal, mintha csak az őrangyalának dirigálna. Aki látta, azt hihette: megbolondult. Inkább kikerülték, ha szembejöttek vele. Elkezdték félni, holott sem előtte, sem utána nem ártott senkinek. Ahol megjelent, tágultak mellőle. Napszámba már nem ment. Helyette a Járáson rohangált körösztül-kasul, időnként meg-megállva, mintha néma zeneszóra táncot lejtene. Háncsolt pálcát is láttak nála. Rongyos karmester módjára azzal hadonászott.

Odáig fajult a dolog, hogy mihelyt Ókanizsa polgármesterének a fülébe jutott a lepkeidomár különös viselkedése, megkérte a körzeti főorvost, vizsgálja meg mihamarabb. Ha netán elborult volna az elméje, ne járjon-keljen szabadjára, mások testi épségét veszélyeztetve. A szanatóriumi üvegverandán a filodendronok homályába berendelt lepkeidomárt a doktor lelkiismeretesen áttanulmányozta. Fertályórát kérdezgette. Beszélgetett vele. Elemezte, amit hallott, és elkészítette a részletekig aprólékos diagnózist. A lepkeidomár pszichiátriai értelemben egészséges volt. Lelkileg, mentálisan kifogástalan – szólt a megállapítás. Kicsit feszült ugyan, alkalmanként kerüli a szemkontaktust, de a beszéde összefüggő, és nincs orvosi szempontból probléma az elméjével. Nincs megháborodva. Csak nagyon különösek a gondolatai. A tetejébe – ezen túlmenően, mondhatni – szokatlanul őszinték. A páciens lepkéket akar domesztikálni. Ez a kényszerképzete teljesen ártalmatlan. Lelke rajta. Csinálja. Az orvos amint elkészítette a zárójelentését egy darabig még elgondolkodva játszott a tollal, mielőtt a papírt aláírta volna. Aznap este sokáig álmatlanul forgolódott az ágyában. A lepkeidomár szavai jártak az eszében. Visszaidézve a beszélgetésüket már sajnálta, hogy szóról-szóra nem írta le, amit hallott.

*(folytatása következik – a jövő pénteken, szeptember 1.)

Pk