ÚJ IDŐK FOCIJA

Baloldali EP-kampány

  Gyuri bácsi szokásához híven kopogás nélkül nyitott ránk. Rókaképű, rideg tekintetű ember volt Gyuri bácsi. Sok fából faragták.

  Lódenkabátban úgy állt az alacsony szemöldökfájú ajtóban, mint egy bekeretezett árnykép. Végigmért bennünket. A moccanatlan csöndben mintha még keményebben kopogtak volna a szavai.

– Idefigyeljetek! Most jöttem a vasutas szakszervezettől. Itt hagyom ezt a táskát az öltözőasztalon. Mindenkinek van benne egy névre szóló boríték. A hivatalos prémium egy hónapra legföljebb 1600 forint. Ebben annak majdnem a négyszerese van. Hatezer forint. Fiúk! Egy bányász kéthavi keresetét kapjátok most mindannyian. Ennek fejében csak egy üzenetet kell meghallgatnotok. Azt üzenik a vasutas szakszervezetből az elvtársak, hogy „nem kell a pályán összetörnötök magatokat a Füvészkert ellen”. Ha szót fogadtok, a jövő héten érkezik az új, piros-zöld Adidas szerelésetek is. Bécsből.

  Hüledeztünk. Adidasban ezidáig csak a Fradi, az Újpest, meg a Honvéd játszott. A Vasas Pumában nyomult. Döbbenetünket kihasználva Gyuri bácsi kérlelhetetlen szigorún tovább recsegett:

– A Füvészkert tudja, hogy tuti a meccs. Ettől függetlenül tessék meghalni odakint! Nehogy itt nekem elköpjétek magatokat! – és mint aki dolgát jól végezte, sarkon fordult, s csak a válla fölött szólt vissza: „oszt’ ami ezután jön még, azt bízzátok rám, azt is majd intézem!”

  Rákvörösen pislogtunk egymásra. Elsőként a mindig penge, pragmatikus Geréb nyúlt bele a táskába. Példáját látva előbb hümmögött kicsit, majd vállát vonogatva Csónakos is kivette a magáét. Utánuk szép sorban Barabás, Weisz, Leszik, a gigerli Csele. A többiekkel együtt jómagam is. Vastagon, puhán zizegtek benne a százasok. Utolsó előttinek Boka nyúlt a saját borítékjához, de olyan volt az ábrázata, mintha káposztagyaluval dolgoztak volna rajta az imént. A büdös, bőrszagú aktatáska utolsó levélborítékján Nemecsek neve feketéllett. Ernő cserejátékos volt. Szívköhögéses hangon, az öltöző homályos sarkából szólt, hogy neki nem kell a pénz.

  Doboznyi petárda nem szólt volna ekkorát a verítékszagú falak között.

  Támadt rögvest nagy ribillió.

Egyszerre kezdtük szidni vagy győzködni ezt a földbe termett tormagyökeret. Nemecsek kezdetben erősen vonakodott, végül nagy nehezen, Boka unszolására mégiscsak zsebre tette a borítékot. Utána úgy hanyatlott vissza a padra, mint az erőtlenül bukó alkonyati nap.

  Amikor ránk köszöntött a találkozó időpontja, némán ült a társaság a stoplik meg a kikészített mezek között. Ha a gyúrónk, a tót nem hozza magával Hektort, a kutyáját, nyikkanás se hallatszott volna. Így legalább Hektor vakkantása olykor-olykor megtörte a csöndöt. Megfeketedett lélekkel futottunk ki a füvészkerti pályára.  Bunda meccset játszani ótvar rossz dolog.

  Olyan ideges voltam, hogy nem tudtam a labdába rendesen belerúgni sem. Kimentem a baloldalra, a középpályást folyton elhagytam. Oda se figyeltem. A szemem sarkából láttam két fiatal nőt, akik vérpiros zászlócskákat ráztak, és veszettül sikoltozva szurkoltak a Füvészkertnek. Kifordultam, kiszóltam rájuk: „lányok, ha ilyen szívvel drukkoltok, biztos, hogy nyernek a vörösingesek!” Korábban mindig siker koronázta a kifelé küldött incselkedéseimet. Most? Egy percre abbahagyták, és méla undorral, nagyon megvetően végigmértek.

  Előbb egy szögletből kaptunk gólt. Tizenhat méterről fejelte be Pásztor II., a kisebbik. Őrjöngött a füvészkerti lelátó. Aztán Áts Feri kapott egy okos labdát, aminek mintha szeme lett volna, pont kiszúrta a bal fölső sarok, és a tehetetlenül vetődő Kolnay kesztyűs keze közötti hézagot. Kettő-nulla.

  A vörösingesek pökhendiek voltak. Megnőtt az arcuk. Odahaza napok óta vért zabáltathattak velük, a biztos két pontjuk tudatában. Mi meg úgy viselkedtünk, mintha kártyapakliba tévedt szentképek volnánk. Lángolt bennünk a szégyen, amin az sem segített, hogy a magát megtagadni nem tudó, rafkós Csónakos – belefeledkezvén a játékba –, lecsapta a rózsaszínűre hízott, mafla Wendauer lábáról a labdát, és a második félidő derekán szépített.

  A füvészkerti pálya órájának mutatója a nyolcvanhatodik percre pöccent, amikor Weiszet úgy felrúgta az idősebbik Pásztor, hogy le kellett cserélni. Ketten támogattuk le. Nemecsek jött a helyére, a jobbszélre. A hangosbeszélő bemondta ugyan Ernő nevét, de azt elnyomták a többezernyi torokból skandált győzelmi rigmusok. A vörösinges drukkerek már ünnepelték a meccset, ami agyhalál közeli iramba váltott. Passzolgattuk egymásnak a labdát, a lefújást várta mindkét csapat. Ők, hogy végre kitombolhassák a diadalukat. Mi meg hogy elkulloghassunk zuhanyozni.

  Utólag sokat tárgyaltuk, de még ma sem tudja senki, miként került a labda Nemecsek elé. Én már csak annyit láttam, hogy a túloldalon, az alapvonal mellett villámként indult meg a labda mögött. Előbb a szélsőjüket fektetette el, majd a béna vörösinges hátvédnek adott kötényt, s mire fölocsúdhattunk volna Nemecsek Ernő tanítani való módon, rüsztből, bevarrt egy bombát a füvészkerti kapu fölső léce alá. A drámai csöndben azt is hallani lehetett, ahogy a B szektorban valaki kiejtette kezéből a söröspoharat.

   Egy szemhunyásnyi időre kimerevített képpé állt össze a világmindenség. A gólt jelző sípszó után tértem észhez. Soha ilyen gólörömöt: körbevévén Nemecseket úgy ütögettük a göthös hátát, hogy a pörölycsapásainkba belerogyott. Parazsas szavakat kapott. Geréb még az anyját is emlegette. Ernő csak hallgatott. Aztán, mintha gond-zsákot vinne a hátán, visszament a kezdőkörhöz.

  A meccs lefújásakor Áts Feri megkövült arcába pillantottam.

  Átbizsergett rajtam egy érzés. A kegyelem érzése volt.

 Nemecseket még aznap kirúgták. A Pál utcai csapatot meg pár napra rá átszervezés ürügyén gyakorlatilag feloszlatták. Gyuri bácsit soha többé nem láttuk. A kalapos tót kutyástul elment egy telephelyre biztonsági őrnek. Azóta a fiúkról semmit nem hallottam. Egyedül Gerébről tudok. Szárnyal a karrierje. Megírta az újság, hogy szakszervezeti tanácstag lett belőle.

    Pk

A NAGY RABLÓ

"Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is” 

(Mt 6:20–21)

Járás

Már minden csillag visszabújt a nagy, puha, kék paplanja alá. Hajnali szellő ingatta a bozótágakat. Apró fejű kis virágok hintáztak azokon. Egymás után ébredtek a fűzfákon a madarak, énekelték a saját maguk versét, és a tollas kis jószágok angyalmiséjének dala betöltötte a füves pusztaságot. Pőrére vetkőzött bugák között látszott az ég szelete. Odafönt csak egy ölyv szitált, kitárt szárnyakkal, akárha óvólag akarná átölelni a Járást.

Szép és jó idő készülődött, hisz a Tisza árterén sok volt a gyöngyvirág, és fölöttébvaló szél sem nyargalászott, csak valami langyos lég lengedezett, simogatta a fűszálakat.

Május volt. Orrnyitogatóan jó szagú tavasz.

A Kisbatyu tétlenül ült. Meztelen lába szára térdig a kanálisban, zsibbasztotta bütykét a víznek hűse. Pecabotja mellette hevert. Nem igazi bot volt, csak amolyan vadnádból készített alkalmatosság, aminek keskenyedő, csapott hegye a víztükriig konyult, mintha hal helyett hínárt akarna kifogni. Mondták pedig neki, hogy ilyen ócska szereléssel nem ejthet tenyeres kárásztól nagyobbat, összeroppanna a bot, elpattanna a zsineg már egy derekasabb cigánypontytól is, beszéltek hozzá szépen is, csúnyán is, nevették és gúnyolták, de a Kisbatyu sosem cserélte jobbra, alkalmasabbra a botját: nem adta ki a kezéből a régi, száraz nádból tákoltat. Nem akart másmilyent.

A Kisbatyu a nagy fogást várta.

Szentül hitte, hogy egyszer a göcsörtös holmijával, a görbített gombostű horgával és a borospalackból vett parafa úszóval lépre tudja majd csalni.

Magában csak „A Nagy Rablónak” hívta. Noha sosem hallott róla mástól, valahol a lelke mélyén, évekkel ezelőtt  azokban az időkben – amikor magára maradt –, fogant meg benne a Nagy Rabló létének igaza. Olyan hosszú, óriási harcsának kellett annak lennie, aminőt még a környéken sem láttak. Képzeletében olajzöld-szürkés háta volt az óriásira nőtt öreg halnak, istrángnyi bajszokkal, miközben kifelé dülledő szeme kabátgombnyira duzzadt, ahogy áldozatait a sás homályából figyelte. Aztán támadott. Alkalomadtán rárontott az öles süllőkre, az óvatlanul úszkáló rucákat egyben nyelte el, de még a vízből inni szándékozó bárányokat is magával rántotta. A mélység uraként azt csinált, amit akart. A Kisbatyu nem haragudott rá, nem tekintette gyilkosnak. Tisztelte. Vágyott arra, hogy megsimíthassa a nyákos hátát, hogy láthassa azoknak a vérpiros, rőten lüktető kopoltyúknak a réseit. Erősen hitte, hogy majd valaha a horgára akad.

Egyszer egy számadó juhásznak, aki árendában legeltetett mellette a Kisbatyu mindezt elmondta. Utólag majdnem megbánta. A juhászember ugyanis először nagyot nézett, aztán hahotázni kezdett. A nyákos kanális vizére bökve röhögött, hogy abban kecskebékán kívül hitvány kárász, meg ebihal, ha terem, más aligha. Ott ugyan nincs semmi kiskomám, mondta, s köpött egy hegyeset a víz felé, megvetően. A számadó aztán az alvégi kocsmában elhíresztelte a Nagy Rablót, kibeszélte a Kisbatyut amint a kanális iszapszagú vizében keresi az élete fogását. Aznap este sokat vidult a söntés. Emlegették zárásig a bolondot a még bolondabb szándékával együtt.  

A Kisbatyu persze később megtudta.

Vállat vont. Tovább várt rá. Az övére. A Nagy Rablóra.  

Zöld, ombolyos volt a vízfölszín. Nem mutatott semmit magából, s noha a Kisbatyu pirkadat óta leste a kapást, a kacsatollal tűzött parafa dugó moccanatlan maradt, akármilyen metszőn nézte a partról. Azzal élünk, ami adatik, gondolta a Kisbatyu, s bár éhes kezdett lenni, még nem nyúlt az iszákja után. Várta, míg az éhsége harapósabbá nem válik. Ilyenkor a gondolatai is jobban serkedtek, mert neki egy ideje – van annak már két-három éve, amióta a nő elhagyta – rend szerint kibékíthetetlen ellentétű gondolatai támadtak, amiket aztán sok keserves nekifutamodás, kacskaringó után sikerült csak egymás mellé illesztenie. Sokszor azon kapta magát, úgy elmélyül, mintha nem is e világban lenne. Képzeletben el-elbocsátkozott a földtől, elméje fölgyúlt és ezen alkalmakkor úgy tetszett neki, hogy röpül, kicsit magasabban van a villanydrótoktól, lába súrolja a falombok selymét, lefele borított tenyerével illeti a levelek élét, borzolja a jegenyenyár tetején gömbölyödő fagyöngy bokrokat. Maga alá nézve, a tájat studírozva, hasmánt utazott. Hogy minek, miként is, maga sem tudta. De képes volt rá.

Időről-időre elrévedt. Nem tudta miért történik ez vele. Beletörődött. Kicsit röstellte, ugyanakkor érdeklődéssel vette. Azt sem bánta, ha emiatt más emberekkel való kapcsolata egyre lagymatagabbá válik, jóformán meg is szűnik. Nem érdekelte mások természete, a véleményük. Nem magára gondolt. Hanem a Nagy Rablóra.  

Kívülről a Kisbatyu annak látszott, ami. Kortalan parasztivadék: viseltes nadrágja világháborús katonai derékszíjjal volt átkötve. Régi ingjének fölső gombjai hiányoztak, és a nyakszirtjére tapadó piszkos barna haja a gallérja mögé tűrődött. Száját pengére szorította a zegzugos élet.      

Néha úgy viselkedett, mint egy állat. Okosan és kiszámíthatóan. Néha meg nagyon is emberi volt: éjjelente nyögött, látszott az arcán, ha megijed, máskor viszont az is föltűnt rajta, ha valamiért öröm járja át. Egyformán örült a verébcsiripölésnek, meg egy dévérkeszeg horogra kerülésének is. Az akkoriban megszokottal ellentétben nem fúvódott föl sem a világ, sem önmaga csodálásától. Ismeretei hézagosak voltak. Ezt belátta.

Mendegélt egymagában, résnyire nyitott szemmel szűrte a látottakat. Legyalogolt a járási kanálisra pecázni, s valahányszor hazafelé indult, sosem felejtett el hosszú árnyékára visszapillantani, amit ott hagyott a dűlőút kanyarjában. A Nagy Rabló is ott maradt. Majd holnap, gondolta ilyenkor.

Most is pecázott.

Körülötte a puszta.

Pár perc alatt átforrósodott a fűvel borított legelő, mert a látóhatáron ébredő napsugarak a vakszik fölött sárgára festették a levegőt, s erre az égi jelre, nótába fogott egy pacsirta, majd ezernyi tücsök kezdett zsizsegni.

A Kisbatyu feküdt a fűben. Pillája nehezült. Olyan szép volt az a tavasz. Meleget árasztott az anyaföld, mezei virágillattal kevert nedves, nehéz szagokat szuszogott a mindenség, és ettől még inkább elbódult. Szemhéja lezárult. Elhúzott szája sarkában félmosoly bujkált, és egy hajtincsével a szél kezdett incselkedni.

Hevert, leterített zakókabátján, mozdulatlanul, elnyúlva a füvön.

Egy nő lépett hozzá. A homlokából kisimította a piszkos barna fürtöt.

A kanális vize nagyot csobbant, fröccsent a hínáros víz szanaszét, de akkor ő már nem ott volt. Hasmánt lebegett a Járás, a csatorna vize fölött. Látta a Tisza vonalát, a templom bádog tornyát, látta a világot, az embereket. Látott szinte mindent. Látta magát is, zakóján elnyúlva a kanális partján. Elmenőben még azt is látta, amint a nő gyengéden visszaengedi a vízbe a Nagy Rablót.  

Járás - fotó: Bosznai István és Mónika

   

                                                                     Pk

A LEPKEIDOMÁR

2. rész

Két részlegből áll a messze földön híres ókanizsai gyógyfürdő épülete.

Az egyikben hálnak a testi épülésre vágyó vendégek, ahol a csontok, a porcok, az ízületek, vagyis a test külsőségeinek a szakszerű ápolása folyik.

A szanatórium üvegezett verandájáról nyíló rendelőszobákban viszont a beutaltnak a belsejét gyógyítják. A szellem mélyén zajló nagyon rejtett dolgokról gondoskodnak. Megannyi cifrán rámázott tájkép, velencei tükör-utánzat meg zölden kacskaringózó kúszónövény között búvik meg a főorvos úr dolgozószobája. Egy most sarjadó tudomány pionírja a doktor. Az emberi szellem nyavalyáit kutatja. Ez a – mondhatni – más egyéb úri passziójával nivelláló tevékenysége még korántsem bír fölsőbb kompetenciákkal. Irodalma sincs. Ezért jobbára a saját gyakorlati módszereire támaszkodik, a doktor önképzőként halad az új tudomány titkokkal övezett mezsgyéjén. Szakirodalom híján a megérzéseire hagyatkozva kezeli a pácienseit.

Ebből a tapasztalatból kiindulva a lepkeidomárt sem a rendelőszoba szögletei közé kísérteti az ügyeletes nővérrel, hanem a filodendronos társalgó intimebb sarkába, ahol a veranda üvegén túl pompás, pittoreszk kilátás nyílik a park lugasaira és a közeli csónakázó tóra. Aki maga is a természet ölén fogant, a kinti világ gyermeke, annak valószínűleg megnyugtatóbb a buja vegetáció látványa, az erdő közelségének a tudata. Így határoz magában az ókanizsai főorvos. Jól teszi. Az elébe vezetett férfin nyoma sincs a feszültségnek, a megilletődöttségnek. Udvariasan köszön, de csak bólint mellé. Nem görbed előre, ahogy a lejjebbről érkezők szokása. Ez róla az orvos első benyomása. Meg hogy viseltes de tiszta a ruházata. Vékony, inas figura áll előtte. Egy átlagos ókanizsai parasztforma. Csak a nézéséből sejteni: kilóg a sorból. A bugrisokéban nem szokott ennyi értelem csillogni. Ahogy a szeme bogara ide-oda mászkál a veranda berendezésén, látszik, részletekig menően fölméri a helyiséget. Az orvos nem szól. Vár, hogy a páciens biztonsággal szemlélődjék. Aztán a kikészített párna nélküli tonett székre int. Ülnek egymástól alig méternyire. Töprengőn néz a doktor. A lepkeidomár tiszta tekintete viszonozza. Csönd telepszik rájuk. A délutáni pihenő időszaka járja, a többség aluszik, a személyzet lábujjhegyen jár. Odakint hét ágra süt a nyárvégi nap kévébe szedett sugara. A háborítatlan idillt csak fokozza a távolból behallatszó nagytemplom párat konduló harangja, amely most megint egy beteljesült órát hivatott köszönteni.

Ez a jel. Kezdhetjük, gondolja magában az orvos.

Száraz hangon, a szokott rutinnal bemutatkozik. A vele szemben ülő is megmondja a nevét. Innét már a doktor belefog a páciens megismerésébe. A jó előre eltervelt, alapos megfontolás utáni első kérdését végre a kezelt személynek szegezi:

  – Mit tart önmagáról? Különbnek véli magát a többi embertől?

  A válasz amilyen hamar érkezik, amilyen lapidáns, legalább annyira meghökkentő.

  – Néhanapján föl köll vállalnunk, amit a sokaság hisz rólunk. De csak hogy eltitkoljunk előlük fontosabb dolgokat, amik valójában vagyunk – aztán teljesen váratlanul, mintegy közvetlenül visszakérdez – Én is tehetek föl kérdést önnek, doktor úr?

   Az orvos képe megnyúlik. Némi zavarodottsággal ugyan, de szó nélkül biccent. A lepkeidomár megint furcsát produkál. Lassan, tagoltan teszi föl a kérdését:

  – Hisz ön Istenben? – és ha lehet, ettől kezdődően még nagyobb zavarba kerül a doktor úr, mert valahol, már a legelején érzi – amint a bizonytalanság lassan ragadja el – hogy a beszélgetés irányítása, a tematika gyeplője kicsússzanni látszik a kezéből. Nyugalmat erőltet magára. A hangja tanáros.

  – Nos, a világi tudás, értelem mai állása mellett nem zárható ki sem az, hogy létező az isteni erő, sem az, hogy nem valós. Eldöntetlen a kérdés. Ám mivel magát én nem egy theológiai disputára rendeltem magam elé, hanem az ókanizsai polgármester úr kérésének teszek vele eleget, most arra kérném, hadd végezzem a munkámat és…

  – Nem arra vagyok kíváncsi, mit mondanak a tudósok. Azt kérdeztem: maga hisz-e őbenne?

  Gyenge, szakmaiatlan a kezdés. Az orvos titokban fölfortyan. Magát hibáztatja. A lepkeidomár nyers, faragatlanságra utaló kilobbanása akár ijesztő is lehetne, de nem az. Nincs a hanghordozásában erőszakosság. Inkább az olyan ember türelmetlensége süt ki belőle, akit módfelett célirányosan csak egy dolog érdekel. Egy valamiről akar alapos tudomást szerezni. Ilyesmire a főorvos úrnak a praxisa során még nem volt példa. Megakad a mondandója. Pápaszemét leveszi, törölgeti. A dioptriás lencsék híján messzebbre most jobban lát. Tarkán tekeregnek előtte a leterített, bolyhos perzsaszőnyeg mintái. Szép, ízléses kézimunka. Hogy eddig nem figyelt föl rá! Éppen most, ebben a kicsit kínos szituációban, és éppen itt, egy neveletlen páciens kezelése közben… Érthetetlen. És mégis. Tovább érik a gondolatisága, ahogy lódul a fantáziája. Milliónyi öltés! Rejtély, mire nem képes az ember! Mennyi színt, formagazdagságot, bájt és szimmetrikus tökéletességet tud teremteni! Furcsállja a doktor ezt a hirtelen támadt észrevételét, a meglátása még furcsább összefüggéseit, de aztán erőnek erejével visszakényszeríti elméjét a diagnosztizálandó feladatára. Újból próbálkozik. Szemüvegét orrnyergére biggyeszti. Kedélyesre vált.

  – Tudja mit, barátom? E parttalan, meddő tárgykör helyett egy játékot ajánlanék. Itt van két cédula. Egy magának, egy nekem. Fölteszek egy kérdést, amire mindketten írásban, de csak egy szóval válaszolunk. Amint megmutattuk egymásnak, összevetjük a kettőt, és megbeszéljük. Aztán magán a sor, kérdezhet. És így tovább. Rendben?

  Választ sem várva, a köpenye zsebéből ceruza csonkját és félbe tépett vényes papírt húz elő. Megütközve veszi tudomásul, hogy a másik balkezes. (Sutában tartja az írószerszámot? Hol tanult meg írni? Ki lehetett, aki ezt engedte?) Nincs ideje sokat ámuldozni, elmélkedni, e felől tudakozódni meg kiváltképpen. Helyette indítja a játékot. Nem kevés örömmel konstatálja, hogy a páciens végre az ő akarata szerint együttműködőnek bizonyul. Figyel. Alighanem tetszik neki a dolog.

  – Első kérdésem tehát. Mi jut eszünkbe arról a szóról, hogy „én”.

  Egy pár másodpercig mindketten lehajtott fejjel firkantanak valamit. Az orvos visszatérő önbizalommal noszogatja:

  – Mi a szó, amit írt? – a lepkeidomár felé fordítja a fecnijét. A nyomtatott betűs kézírás szépen olvasható. Sötétlenek a grafit marta vonalak. Az orvos pislogni is elfelejt. Hüledezve nézi a választ: FEHÉR. Dadogva kérdezne, de fölösleges. A lepkeidomár hangja betölti a filodendronok párájától szagló verandát.

  – Ne féljen doktor úr! Értettem a kérdést. Ez rá a válaszom. Azért vagyok most fehér, mert nyár van. Sosem bántam meg, hogy azzá lettem, ami. Egyszer, tűznézés közben eszembe villant, miért muszáj, hogy az ember az legyen, ami megfogható? Miért nem lehetnénk egyebek? Testtelen hangok. Mondjuk. Vagy megbocsátó szavak. Formátlanságból lévő árnyak. Miért ne lehetnénk csupán egy érzés? Szeretet. Hűség. Bánat. Miért nem vagyunk például színek? Hát – ilyetén – néha, mint mostanában, színnek gondolom magamat. Télen narancssárga, a tűz sárgája vagyok. Fölmelegítek. Tavasszal földbarnára változok, vagy püspöklilára, mint a szomorú szemfödő. Tudja, nekem mindig virágokat temető a tavasz. Aztán meg az összes zöldet bennem lévőnek tudom, mihelyt az ősz érkezik. Akkor, abban – ott az élet eleje. De ilyenkor, nyáron, hótiszta fehér mindenem. Fagyott izzás fehére. Ilyenkor én ez vagyok. Így, higgye el, elég sok mindent megértek. Magát is. Másokat is. Ám hogy megértsek másokat, előbb azzal kellett kezdenem, hogy magamat is megértsem. Ezért élhettem túl mindent, akár valami madár a vihart. Hát maga milyen szót írt?

(folytatjuk)  

                                                         Pk            

A LEPKEIDOMÁR

Ókanizsa - Jézus Szíve szobor

1. rész

A tisztelendő úr úgy általában nagyon szereti a világot, és a világon belül Ókanizsát. Azon belül is a bácskai békességet, meg a rossznyelvek szerint a hasát szereti, de hát a folyton epébe mártott mendemondákkal nem kell törődni. Általános vélekedés szerint amúgy jó ember és jó pásztor a zentai plébános. Különösen, hogy zentai létére sűrűn-sűrűn eljár az ókanizsai nyájhoz. Ilyen alkalmakkor vendégként misét is celebrál. Ha már egyszer annyira kedveli a másik Tisza-parti várost. Egyik nyári látogatása befejezésekor, Nagyboldogasszony másnapjának reggelén, a Zárdával átelleni parókiánál a szokott rutinnal megállnak a kiglancolt szerszámú lovak. Újfent elbúcsúzik a helyi paptársától, és viszi a batár vissza, Zenta irányába. Zörögnek a ráfok, a paták párosával kopognak. A főúton gurul a kocsi. Vele gurul a zentai plébános magabízó, derűs hangulata. Ahogy tekergeti a nyakát, nézelődik, a város déli peremén lévő nagy kanyarban a tisztelendő úr egy különös menetre lesz figyelmes. Ünneplőbe öltözött férfiak, és nők csapata ballag az indóháznál. Átbotorkálnak a síneken, majd a vasúton túli nagytemető vasrácsos sarki kapujában körösztöt vetve szép libasorban, méltósággal betérnek a sírkertbe. Széjjelnézve még néhány fekete-fehérbe öltözöttet, emberpárt, kisebb csoportot lát igyekezni ugyanabba az irányba. Hétfő és kora reggel lévén nagyon furcsának tűnik a dolog. Nem is állja meg szó nélkül. Megköszörüli a torkát:

 – Józsi, tán itt Kanizsán ilyen időben szokás temetni? – kérdezi a faarcú kocsistól, majd kissé rosszallóan tűzi hozzá: – Ugyan miféle népség iparkodik frühstückölés helyett a temetőbe?!

 A gyeplőszárat feszesen tartó kocsis előbb ostorával akkurátusan meglegyinti a konya fülű rudas farát, majd féloldalvást hátrafordulva a kijáró tisztelet hangján felel:

 – Nem gyászó’nak azok, kéröm alássan. Hanem a lepkeidomár fejfájáhó’ mennek. Oszt’ lesik a csudát.

 Tarkójáig szalad a szemöldöke a tisztelendő úrnak. Menten fölfúvódik, lobot vet a kedélye.

 – Miféle csodát, te? Mostanában már nincsen csoda, hallod-e?! – horkan rá a parasztra.  Csöndesen, de tántoríthatatlan meggyőződéssel érkezik a válasz:

 – De igenis van, kéröm alássan. A kanizsai csuda. A lepkeidomáré.

*

Élt magába zártan, egyedül, mint a kagylóban megbújó gyöngy. Faék egyszerű volt, de kerekded jellemű. Sosem spekulált rajta, van-e értelme annak, amit csinál. Tette a dolgát. Amíg lepkeidomárrá nem vált, előtte napszámból tengődött. Árvaházi gyerekként korán végigvert rajta az Isten akarata. A Széles utcai szegények házában magzott föl. Valahogy sosem hallották, hogy bárkit haraggal illetett volna, vagy hogy hibáztatná az elficamodott sorsát. Noha senkije sem volt, rejtélyes módon mégis fondor nélkül ragaszkodott mindenkihez. Nem panaszkodott. Tudott, és mert bízni másokban. Egyszer valakik megkérdezték tőle, mit vél az igazságról. Különös, összeszedett gondolatisággal válaszolt. Hogy minden, még a hamisság, a hazudozás is az igazság hasznát szolgálja. Hogy még a sok valótlanság, az emberi gonoszság is egy napon az igazság javára billenti majd a világot. Ebben – úgy látszik hitt. Pedig a gondviselés számkivetettjeként – míg lepkeidomársága be nem következett – nemigen szerették. Nehéz az olyat kedvelni, aki a közösségen kívül, eleresztett léggömbként létezik. Kivált, ha némi joggal érezni: olykor mintha fölöttük úszna.

Talán éppen ezért sosem vitte semmire. Hihették róla sokan: csak egy tűszúrás, és kipukkad a mindensége.

A Járás széli rozzant kis házikóját is a város népjóléti részlege utalta ki számára. Alkonyatokon a dűlőútról oda lehetett látni, amint világosság lobog a portáján. Az istenszemekkel telehintett csillagos éjjeleken sokszor virrasztott. Ücsörgött a bodzabokrok takarásában lapuló süppedt tetőzetű viskója előtt, s míg az égő fahasábokból pattogón szikrák imbolyogtak a magasba, ő a tüzet nézte. Olyankor mintha egy mélyen alvó ember arcán táncikált volna fény. Nem unta el magát. Máshol járt. Képzeletben a megszomorodott valóságosság helyett egy másik világba utazott. Alighanem oda, ahol összeforrasztva egymással meglelte az állhatatosságot és a szeretetet. Ilyen tűznézések után, minden hajnaltájt egy szentmiséről visszainduló ember komolyságával, de kivörösödött szemmel kelt föl a pislán izzó parázshalom mellől. Megmosdott a közeli kútnál, és indult a dolgára. Így ment ez hosszú ideig, mígnem egy kutyasírásos hajnalon úgy hagyta el az üszkösödött, füstölgő gallyakat, hogy attól a naptól kezdve egész másként folytatja. Lepkeidomár lesz.  

A régi élete húrjait elmetszette ez a hirtelen jött szándéka. Valami utolsó harcos elhatározás született meg benne. De olyan erővel és elszántsággal, hogy alig ismert rá a város népe. A kunyhója előtt lobogó tűz fénye beköltözött a szemébe. Szilajjá vált a természete. Néha föl-fölnevetett. Teljesen váratlanul legyintett egyet a levegőbe, aztán meg gesztikulált nagy ívű mozdulatokkal, mintha csak az őrangyalának dirigálna. Aki látta, azt hihette: megbolondult. Inkább kikerülték, ha szembejöttek vele. Elkezdték félni, holott sem előtte, sem utána nem ártott senkinek. Ahol megjelent, tágultak mellőle. Napszámba már nem ment. Helyette a Járáson rohangált körösztül-kasul, időnként meg-megállva, mintha néma zeneszóra táncot lejtene. Háncsolt pálcát is láttak nála. Rongyos karmester módjára azzal hadonászott.

Odáig fajult a dolog, hogy mihelyt Ókanizsa polgármesterének a fülébe jutott a lepkeidomár különös viselkedése, megkérte a körzeti főorvost, vizsgálja meg mihamarabb. Ha netán elborult volna az elméje, ne járjon-keljen szabadjára, mások testi épségét veszélyeztetve. A szanatóriumi üvegverandán a filodendronok homályába berendelt lepkeidomárt a doktor lelkiismeretesen áttanulmányozta. Fertályórát kérdezgette. Beszélgetett vele. Elemezte, amit hallott, és elkészítette a részletekig aprólékos diagnózist. A lepkeidomár pszichiátriai értelemben egészséges volt. Lelkileg, mentálisan kifogástalan – szólt a megállapítás. Kicsit feszült ugyan, alkalmanként kerüli a szemkontaktust, de a beszéde összefüggő, és nincs orvosi szempontból probléma az elméjével. Nincs megháborodva. Csak nagyon különösek a gondolatai. A tetejébe – ezen túlmenően, mondhatni – szokatlanul őszinték. A páciens lepkéket akar domesztikálni. Ez a kényszerképzete teljesen ártalmatlan. Lelke rajta. Csinálja. Az orvos amint elkészítette a zárójelentését egy darabig még elgondolkodva játszott a tollal, mielőtt a papírt aláírta volna. Aznap este sokáig álmatlanul forgolódott az ágyában. A lepkeidomár szavai jártak az eszében. Visszaidézve a beszélgetésüket már sajnálta, hogy szóról-szóra nem írta le, amit hallott.

*(folytatása következik – a jövő pénteken, szeptember 1.)

Pk

KÉT PÁRBAJOM TÖRTÉNETE

Ahogy egy történet, úgy szokott a párbaj is kezdődni. Előbb egy valaki, aztán kettő kell hozzá. És ha a harc elcsitultával bizonyosságot nyer a teremtett igazság, valószínűsíthető: a végén az is megmutatkozik.
Akkoriban történt velem, amikor még nem volt kedvem elbújni az élettől. Akkoriban az esőcsöppek még megtalálták a homlokomat, még lendületből ugrottam át a Sárga Árkot, hibátlanul süvöltöttem zendülőként az igazamat, miközben a semmit is képes voltam átölelni, és minden arra járó szellő megfújt. Akkoriban érzéki, érzékletes volt, amit kézzel foghattam. Rózsaszín sünkutyának láttam a bogáncsot, nyári estéken pedig meghallottam a hegedűszót a Tisza tükre fölött, míg a vízben a hold kinyalt ábrázata mosakodott. Álmodni sem kincsekről álmodtam, hanem – lecsupaszítva a metafizikai okoskodásoktól – csodálatosan egyszerű dolgokról. Vértezet nélküli éltem. Hajlékonyan, alkalmazkodón, ám egyúttal vadul, szikáran, igénytelenül, mint a kanális menti nádszál, mint egy harci ösvényén járó pőre indián. Nem is észleltem az időt, mert az idő örökkévalóságból volt. Azt hittem mindig így marad. Kétszer kellett párbajoznom, hogy ráébredjek: tévedtem. Nem is akárkik voltak az ellenfeleim. Először az ördöggel vívtam. Aztán kisvártatva magával az Istennel.

Párbaj az ördöggel

Hiába unszoltak, hogy maradjak: nekem mennem kellett. Tóthfaluban egy csoportos foglalkozáson vettem részt. Két nap után fölismerve és ráunva a pszichodráma és a közöttem lévő kacagtatóan gyászos kapcsolat értelmetlenségére, faképnél hagytam a társaságot. Különösebb gorombaság nélkül tettem be magam mögött a paplak ajtaját. Már szuroksötét estébe hajlott az idő. Tán október, vagy tán november lehetett. Azt bizonyosan tudom, hogy péntek volt. Meg tizenharmadika. Gyalog vágtam neki az útnak. Rögtön a falu szélén találva magamat arra a pókfonál dűlőútra fordultam, aminek irányába Oromhegyest sejtettem. Annak a dűlőútnak a rideg sötétszürke szalagja vitt vakon az őszi éjszakába. Nem én léptem rá, hanem a dűlő mászott oda a talpam alá. Egyre csak noszogatott bele, egyre mélyebbre, a lappangó ismeretlen körösztül-kasul irdalt szántásaiba. Csak az otthagyott kukoricaszár levelek száraz zörgése kísérte lépteimet, miközben a szutyok felhők között a tűpontnyi csillagok szenvtelen, szűkülő szemmel néztek odaföntről. Vállamra, a nyakam köré guzsalyasodott az éjszaka. Furcsa hangulat kísért. Elborult kedvem mögött is érezni véltem valami megmagyarázhatatlan feszültséget. Ma már pontosan tudom, ez volt az előjáték. A nyitány. Akkor lejtette el mellettem első, gonosz boszorkánytáncát a magány, mert az elkeskenyedett úton egy hirtelen érkező jegeces fuvallat a lábam előtt megkavarta az aszott kórók maradványait.  Bukdácsolva, meg-megállva, srégan-körösztben ütemtelenül zizegett el előttem egy barlangó. Finom csontok módjára zörögtek szikkadt tövisei. A rét korompalástjába burkolózva sunyin osont tova, mint gonosztevő, aki a Megfeszített tüskekoronáját viszi a hóna alatt. Jócskán a semmi közepén jártam. Körülöttem csönd, a falvak fénye elhalt. Éppen megbánni készültem, hogy nem a kivilágított aszfalton eredtem haza, amikor utamat állta valami. Feketéllő, moccanatlan, óriási, élő – valami. Egy zöldesen foszforeszkáló szempár nézett rám merőn. Megtorpantam. Hirtelen meghallottam a szívem dobogását, éreztem, mint kezd kidagadt nyaki ütőerem lüktetni. Az ördög egy hatalmas sötét kutya képében állt előttem. Bizonyos voltam benne, nem ereszt. Itt, a kútmély őszi éjszakai dűlőúton pirkadván csak vérnyomok, rongyos cafatok maradhatnak belőlem. Az ördög meg csak állt, és nézett. Nem morgott, nem mutatta a fogát. Szemének húgysárga tüze gonosz volt, pengeéles, alattomosan zord. Csak egy pillanatig várt, a tekintetével szinte azonnal támadott, mert a föllobbanó íriszében egyszerre megláttam magamat, s már döfte is belém a legkegyetlenebb életképeket, bizarr összevisszaságban. Részvétlen alapossággal szúrt. Egytől-egyig a jövendőmről szóltak azok a képek, s én szöges bottal böködött kígyóként vonaglottam attól a fájdalomtól, amit az a sátáni nézés látomása nyársalt belém. Láttam magamat. Az összes bekövetkező kudarcomat, hazugságaimat, sorrendben a majdani elkárhozásaimat, az egyedüllétet, a férfi-őrületet, a ruhátlanul viselt gyengeségeimet, megannyi csalódásomat, a hitevesztettséget, és akkor a hiábavalóság sajgása végighasított a lelkemen, szívszakadásig szökellt föl bennem a bizonytalanság rémülete, láttam a kivetettséget és az elszalasztott lehetőségek sokaságát, a tovatűnő reményeket, a hamut, az üszköket, a végzetet, az elsorvadását mindennek, ami miatt érdemes léteznem. Gyilkos csörte volt. Hangtalanul, tátott szájjal bámultam rá. Reszkettem. „Ha tovább mégy, ez lesz” – vágott végig rajtam irgalmatlan tekintetének pengéje – „Fordulj meg, eredj vissza. Még megteheted” – sugallta a nézése. Hullamerev percek múltak. Az ördög kivárt. Én pedig öntudatom határán egyet léptem előre. Aztán még egyet. Arra sem emlékszem, hogy került mögém az ördög, mikor kezdtem futni. Mint az elméjét veszejtett, hangtalan sikollyal szaladtam az őszi éjszakában, Oromhegyes irányába. Az eszelős iram végén levegő után kapkodva roskadtam térdre, amikor a távolban előparázslottak a falu fényei. Hidegek voltak azok a fények. Hideg, acelos tüzűek. Hideg tűzben fogantak, mint akkor és ott a lelkem.

Párbaj az Istennel

Kishomokon megraktuk az összes kosaramat cseresznyével. Ingyen volt, csak szedni kellett a fáról. Odafelé még a nyári nap meleg szalmaszálakkal cirógatta a zölden hintáló Járást, és a felhők pólyája mögött olyan kék volt az ég, mint az újszülöttek szeme. Aztán minden megváltozott. A púpozásig teli garabolyokat iparkodtam a biciklin elrendezni, mert váratlanul Bánát felől idő készülődött. A vihar előszele percek alatt erősen komorra piktorolta a látóhatárt. A veszedelem sötét falkája dagadt az ártéri erdők csíkja fölött, mikor a Kanizsára vivő dűlőútra kanyarodtam. Fújt a szembeszél, egyre taszított vissza. Dühöngtem, szidtam mindenkit és mindent. Zötyögtem a biciklin, nyögtek a fém eresztékek a túlsúly miatt. A csurdultig pakolt kosarak fonadéka nyikorgott, ám mindettől félelmetesebb hangként kísért a moraj, az odaáti hörgés. Ügyetlenül csellengve tekertem a pedált Kanizsa irányába, közben folyton kelet felé pislogtam, ahol már villantak az első mennykövek. Mind hangosabb csattanásokkal érkezett az égiháború. Nagy igyekezetem figyelmetlenné tett: egy traktor vájta, keményre száradt keréknyomba megakadt a drótszamaram első kereke, s én kosarastul, biciklistül elterültem a kaszvadt puszta közepén. Páni félelem fogott el. A tiszta, mosolygón piros cseresznyehalmazból tessék-lássék összekapartam, amit kapkodva bírtam. Lett is egy rakás poros, sziksóval hintett ütődött cseresznyém, de nem bántam. Csak hazajussak. Ám hiába pedáloztam kettőzött erővel: utolért a vihar. Mintha dézsából öntötték volna. Beletörődtem. Pillanatok alatt fölázott a dűlő. Káromkodva, csüdig cuppogva toltam a biciklit a jócskán megfogyott rakománnyal, amikor a legnagyobb kosaram megadta magát – leszakadt a füle. Megint szanaszét gurult minden! Ez már túl sok volt. Félrerúgtam a biciklit, fölmarkoltam amit értem, és tajtékzó időben tajtékzó haraggal, két kézzel dobálni kezdtem a cseresznyét a magasba, s üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért: „Nesze Isten! Nesze! Akkor egyél cseresznyét!” Röpült a villámló égboltnak és hullott alá a sok piros gyümölcs. Hajigáltam fölfelé, teljesen kivetkezve magamból. Vívtam reménytelen küzdelmemet az Istennel, aki láthatatlan maradt, mert akkoriban rajta kívül sok minden iránt vaknak bizonyultam. Tomboltak az elemek, tomboltam én, úgy őrjöngtem, hogy sistergett belőlem a harag. Aztán megfáradtam, ahogy a nekivadult idő is lassan elcsitult. Mint a vert sereg, átázva-fázva, üres garabolyokkal toltam a biciklit. A nyári napnál gőzölgő pocsolyákat kerülgettem. Holtfáradt voltam, és üres, megszomorodott, akár a kosaraim. A város peremére érve az első utca sarkán letámasztottam a biciklim, majd a fal mellé rogytam, és meredtem bután magam elé. Lógott még a gondolatom is. A nagy bánatban árnyék vetült rám. Az Istennek a lábait láttam meg először. Gumipapucs volt azokon és nagy, lecsempült, fekete keretes lábujjkörmei voltak. Emelvén fejemet végigmászott tekintetem a viseltes vászonnadrágja szárán, a madzaggal kötözött derekán, a kigombolt kockás ingjén. Ősz szőrszálak kunkorodtak a mellkasán. Az Isten fanyar vénember-szagot árasztott, mert egy borostás, kopaszodó kisöreg állt előttem. Ráncaira, inas nyakára, a cserzett bőrének a redőire finom por és izzadtság párája tapadt. A fülei elálltak. Lógott a göbös keze, a baljában ócska, piacra járó műbőr szatyrot tartott. Ráérős, tűnődő szemmel gusztált, mint akinek már nem sürgős, és én semmit sem tudtam neki mondani. Kutyorogtam előtte, megfogyott dicsőséggel, mire az Isten a táskájába nyúlt, kivett belőle egy almát, és a kezembe nyomta. Fogtam az almáját, ő pedig elkrosnyogott az alvégi kis házak tövében, mígnem egy kisköz sarkán befordulva örökre eltűnt a szemem elől.

A két eset túl régen történt. Aztán, szinte észrevétlen fölgyorsult az idő. Visszaemlékezni rájuk ma olyan érzést hagy maga után, mintha egy olvasott regényből kimaradt volna néhány nagyon fontos fejezet. A lapokat is kiszakította valaki, a kötözött ívek cérna férce szabadon lóg. Pótolhatatlan, ami odalett.
 

                                                                                             Pósa Károly

CECILKA KÉRŐJE

 

Terrakotta 1.

A kapubálványos budzsáki kis házak között, a szerény, keskenyre húzott utcákon nagy nehezen, végre-valahára botra kapott az óév. December utolsó hete íródott. Reggelente, amint az akszamétosan ébredő nap halvány derengést vetett a hátsó udvarokba, innét is, onnét is disznósírás riasztotta föl a környéket. Ölték az ünnepre nevelt hízókat: rítt a sok bezsírosodott szemű ártány, izgatottan ugattak a kutyák. Nagy hidegek voltak. Sokadik napja már, hogy kopogott a ganérakások széle, a villanydrótok zúzmarás íve a szokottól feszesebbre szűkült, s az éjszakára ablakban felejtett vas szerszámhoz hamar odaragadt a kesztyűtelen kéz.

Amint emberünk megébredt, azonnal orrába tolult a furcsa illat. Tegnap, hogy a borbélyt megjárta, a kertésztől is elhozta a megrendelt csokor virágot. Szép nagy, színpompás bukét volt, benne ízlésesen összeválogatott különféle nemes fajtákkal. Mind közül a liliom érződött leginkább. Beterítette az alsókonyhát, elnyomta a kopott stelázsikba, a rongypokrócokba, a viaszosvászon asztalterítőbe ívódott avas dohszagot. Oda nem illő módon, hivalkodón díszlett, árasztotta aromáját az a csokor. A pillantása megpihent rajta, majd a székre mászott a tekintete, amin már ott lógott kikészítve az öltönye. Vállfán az ing, a vasárnapi cipői párban alatta. Fénylettek a barna bivalybőr jószágok, lefekvés előtt alaposan kisubickolta őket. Élükre hajtva a zoknik. Tiszta gatya, fehérnemű. Dobozkában mandzsettagombok. Ahogy lámpaoltáskor hagyta.

Berozsdásodott tagokkal kászálódott. No, eridj, mondta és kiengedte a kutyát. Mentek hátra végezni. Ahogy betette maga mögött a parányi alsókonyha-ajtót, előbb az égre nézett, dünnyögött valamit a fagyos időről, majd harákolva köpött egyet. Pálinkát most nem szabad innia. Cecilka esetleg megérezné rajta. A jószágokat a maga rutinos tempójában ellátta. Kutyával az oldalán visszaballagott a konyhába, falatozott keveset a szikkadt kenyérből, vágott a szalonnából, s a zománcos kancsóból állott, hideg vizet húzott rá. Cecilka várja. Ne már éhgyomorra nyisson be hozzá! Hisz Cecilka szíve vajból van, még azt hihetné, idehaza nincs mit ennie. A sporhetban fölszította az éjszakáról maradt parazsat, csutkát tett rá. Pár perc múlva jóleső meleg uralta a helyiséget. Fazéknyi víz gőzölt a platnin, öntött belőle a dézsába. Mielőtt pucérra vetkezett volna, kitessékelte a kutyát. Ne bámuld a seggemet, mondta neki. Behúzta a firhangot, bekallantyúzta az ajtót. Szertartásosan fürdött, nem kímélte az epesárga, féltéglányi szappant. Amint végzett, csak úgy, a dézsában ülve egy csempült zsebtükröcskéből meg is borotválkozott. Szépen sorban vette magára a kikészített ünneplőt. Utoljára kevéske lenolajat döntött a fésűre, és a tar koponyájára odaigazította azt a pár szálat, ami a hajából megmaradt. Indulásra készen, csokrétával a kézben még belepillantott a konyhaablakba. Irhabundás, méregzöld vadászkalapos, fess embert tükrözött vissza a pókhálós üveg. Nyikorgó cipőkkel, ruganyosakat lépve, elszántan ment Cecilkához. Ideje volt a leánykérésnek. Noha nem volt már fiatalnak mondható, évente egyszer, mindig karácsony böjtjén megfürgült a lelke. Eldobva agglegényi életét, virágcsokorral kereste föl a régi szimpátiáját – szerelmet vallott Cecilkának. A tavalyi karácsony volt a huszonkilencedik alkalom, hogy hódolattal meghajolt, és átadta virágait. A régimódi úriemberek módján értelmesen, hangosan elmondta huszonkilencedszerre ugyanazokat a drága szavakat, amelyek szerint „szíve összes dobbanásával arra kérelmezi Cecilka kisasszonyt, hogy mondjon igent egy magányos ember holtig hű vonzalmára”. Huszonkilenc csokor, huszonkilenc kérés, huszonkilenc kosár volt eddig a része. Mert Cecilka bár mindig átvette a virágot, ám bibircsókos kis arcán a megejtő mosoly ráncai között pöttynyi szája rendre nemet mondott, hogy utána annál kedvesebben vigasztalhassa megszomorított lovagját, aki illedelmesen megköszönte „kérem alássan a kisasszonynak a válaszát”, majd Cecilka bekísérte a selyemtéglás kulipintyójába, és aprósüteménnyel meg édes likőrrel vigasztalta.

Az idén éppen harmincadszorra nyomta le a nagykapu kilincset a bokrétás kéz. Cecilka a kapu nyikorgására előjött. Állt a verandán. Nagykendő takarta törékeny kis testét, de a kötött kendő alatt – mert kilátszott – ő is az ünneplő kosztümjét viselte. Meghajlás, virág, Cecilka bepárásodott szemmel nézte a már szokott ceremóniát. A kalapját kezében forgató, kissé zavart kérő mintha locsolóverset szavalna, mondta a maga jól betanult, kedves szövegét. Mindvégig valahová Cecilka mögé révedt. Mondandója végén sem nézett az asszonyra. Talán ezért nem hallotta meg azonnal a cérnavékonyan elrebegett „igent”, mert a régi sablon szerint megköszönte a választ, s már félfordulattal kullogott volna el a bánatával, amikor Cecilka hangosabb „igen” kiáltására megtorpant. Nézett nagy báva szemekkel, mire Cecilka hozzá lépett, átölelte, majd gyöngéden betuszkolta a házba. Itta a likőrt, morzsolta a pogácsát, Cecilka pedig mesélt hosszan mit hogy képzel el a jövőben, és ő csak hallgatta, hallgatta, hallgatta tűnődőn, komolyan, sötétedésig. Akkor az asszony csomagolt egy kis útravaló süteményt. Fogták egymás kezét, amíg kikísérte Cecilka. Minden így lesz jó, ugye drága Imrém, mondta búcsúzásként az asszony, mire ő csak bólintott.

Hazaérve a zár pattanására elépördült a kutya. Vakkantott rá, kusza farkát csóválta, vidult a gazdájának. Az irhakabát zsebéből elővette a csomagolt süteményt. Zizegett a selyempapír, ahogy a kutya elé a földre ejtette.
– Ne – mondta neki fakó hangon – egyél! Legalább neked legyen miért örülnöd…      

Pk 

TÖRÉSFOK

KIS BÁCSKAI SZENVEDÉSTÖRTÉNET

Későn értem haza. Szomorúan gondoltam az eltékozolt órákra, amiket az estébe nyúló értekezlet miatt üres unalomban voltam kénytelen végigszenvedni. Néha szünetet tartottunk, ám ennek dacára kibírhatatlannak tűnt a több órányi ücsörgés. Az utolsó napirendi pont befejeztével önkéntelenül is jó nagy sóhaj szakadt ki belőlem. A főnök szeme egy pillanatra megállt rajtam. Éreztem, hogy elvörösödök.

Magamat elátkozva nyargaltam lefelé a lépcsőn, ki a város forgatagába: levegőt szívni, élni, lélegezni, harákolva köpni egyet a sötétbe, nem gondolni semmire.

Hogy rövidítsem az utamat, a kivilágított központot elkerülve a Szerb-soron siettem végig, ahol a meggyfák gallyai között vastagon bodrozódott a köd. A mellékutca csöndbe dugult, és a bádog ereszek szűk száján megmeredt nyálcsöppként lógott néhány januári jégcsap. Elevenig hatolt a hideg. Odahaza mire betettem magam mögött az ajtót, már köhögtem. Ernyedetten vetettem le a kabátot. A szobahőmérsékleten bepárásodott a szemüvegem, de így, félvakon, homályosan látva is észrevettem az üzenetet. A papírlap az előszoba-fogasra volt tűzve.

„Holnap jönnek a németek.” Ennyi állt rajta, meg az aláírás.

Na, még csak ez hiányzott, gondoltam keserűen, és az összes másnapra tervezett dolgaimra körösztöt vetettem.

A német vendégek fontosabbak mindennél.

Ügyfelek, üzletelünk velük. Tengernyi a pénzük. Mindig rajtunk áll, sikerül-e tőlük kicsalogatni a legújabb tervezetekre szánt összeget. Mert huncut a német. Az önző, tésztaképű labancot nehéz bármibe belerángatni. Módosak, de nem költekezők; igénytelenek magukkal, ám igényeket támasztanak másokkal szemben; titkon büszkék, rátartiak fajtájukra, miközben alig leplezetten megvetéssel lenézik a másikat. És általában: erős fönntartással, gyanakvón kezelnek mindent, ami nem bajor, szász, vagy legalább a Lajtán túlról való.

Amúgy, láthatóan rendes emberek. Üzletelnek, és az üzletben nincs se szerelem, se barátság. A vircsaft érzelemmentes. Ettől függetlenül a cégünk kiemelt figyelemmel illeti őket, s amint megérkeznek a legjobb szállodai foglalástól kezdve az inkább tivornyának nevezhető gazdag vacsorákig több mindennel igyekszünk a kedvükben járni. Ilyenkor reggelente sokáig alszanak. Másnap karikás szemmel hallgatják a jól előkészített mondandónkat, mi meg körülöttük dongva a kedvüket keressük. Kávé, tea, nyelet snapsz. Gondos terv szerint visszük őket gyárlátogatóba, városnézésre, bevásárló körútra, gőzfürdőbe, három csillagos luxus-étterembe. Ajándékokat adunk nekik. Melyiknek mi a gyengéje. Egyesek a kortárs festményeket szeretik. Mások vadászni akarnak. A hamburgi kompániának konzum-lányok kellettek. A mai világban trófeagyűjtés zajlik.

Nehéz napom lesz holnap, mondtam a feleségemnek vacsora közben. Nem tudom, meghallotta-e? Elalvás előtt, míg az ágyon feküdtem, és vártam, hogy az altató-pirula hasson, az járt a fejemben, hogy a dioptria szónak mi lehet a magyar megfelelője?

Reggel a szebbik nyakkendőmet kötöttem föl.

A szokásos tortúra zajlott.

Begördült a cégtelepre két ótvar nagy luxusautó, öltönyös, aktatáskás németekkel. A tőlük eltanult germán pedantériával rögtön tárgyalni kezdtünk velük. Egész álló napon át egyeztettünk. Hogy közben az éhünket elverjük tejszínes kávéval aprósüteményt eszegetünk.

A téli este korán ránk köszöntött, a vezérigazgatónk tolmács segítségével vacsorára és a szállásukra invitálta a partnereket.

Mentünk velük. Kész volt a halászlé, a csülök pékné módra, meg a borospalackok is behűtve gyöngyöztek. Három rőt ruhás pincér amolyan néma lakájként csak körülöttünk sürgölődött. A németek nem fogták vissza magukat. Két pofára ettek-ittak, közben a főnökük már a pultos nőre csippentgetett a szemével.

Tudtam mi fog következni. A társaság legalább éjfélig vigadozik, egyre hangosabbak leszünk, a vendégek kipirult arccal hahotázva karattyolnak majd azon a szögletes nyelvükön, én meg halálra unom magamat közöttük. Csak a vezér észre ne vegye, mennyire máshová kívánkozok! Ásítani illetlenség, pedig most istenigazából nagyot nyújtóznék! Ropogna a csontom, és ásítanék, hogy a számon kiforduljon a fejem! Mennyivel jobb lenne ágyban, párnák között tévét nézni! Valami jó krimit bámulni. Egyszer nézhetőset, felejtőst. Vagy múlt heti magazint lapozni, kis színes híreket olvasni, míg az újság ki nem esik a kezemből! Legszívesebben körösztrejtvényt fejtenék. Téli estén, a fűtött szobában… Nem egy füstös, művirágokkal, éjjeli pillangókkal, műkörmöktől meg nyakkendőtűktől díszlő étterem székében nyomorognék, a sokszor hallott sztorikon kényszeredetten nevetgélve, a vendégek és a főnököm kénye-kedvének kitéve.

Már a májam sem a régi…

Érzem, holnap szódabikarbónával indul a napom, a mindenit. Kétszersültet kívánok vacsorára, gyenge tejecskével. Persze, a sváb miatt csülköt muszáj zabálnom, csurog belőle a zsír és a sült káposzta flekket ejtett a nadrágomon. Sebaj! Veszett több is Mohácsnál! Elvégre ezért kapok kiemelt fizetést, hogy itt bohóckodjak nekik.

A döntés sosem az enyém, csak a felelősség, ha valami nem úgy sikerül, mint kéne. Akkor bezzeg megtalálnak! Akkor meghallgatnak. Nem is meghallgatás az, hanem vegzatúra. Vértelen kivégzés. Mindig én viszem el a balhét. Így van ez, ha utolsó lyuk vagy a furulyán… Az elődömnek is ez lett a veszte. Neki az epéje bánta. Most leszázalékolták. Hiába jó szakember, hiába mérnök, alig ötven éves szegény, de az a sok végenincs reprezentáció kinyírta. A diplomával nem járt makkegészséges epe, vércukorszint, bélflóra, strapabíró szívizom. Szenvedni a cég érdekében – szerintük az a dicsőség. Állítom: nálunk tízkamionnyi árúért a vezetőség bárkit kitaszítana az emeleti ablakon. Csakhogy az nekik túl könnyű végzet!

Marad tehát ez a lassú haldoklás: vacsoraszószba, pecsenyezsírba, szeszbe fullasztani a másikat, és addig tömni, itatni, amíg nem jön egy új, fiatal, még erős, magabíró kolléga, aki átveszi tőlem, szerencsétlen agyonkínzott főmérnök-szakembertől a merőkanalat...

Már émelyegtem, ki kellett mennem a mosdóba. A vécékagylóba görnyedve sugárban hánytam, ökrődtem. Amikor kitámolyogtam az előtérbe, az egyik pincér éppen mosta a kezét. Rám nézett a tükörből. Hullasárga pofával álltam a tekintetét.

 – Menjen haza jóember – mondta szokatlanul meleg hangon. – Majd kimentem a többiek előtt.

 Magam sem tudom miért, de megkönnyebbültem. Aztán teljesen váratlanul, hebegve előbuggyant belőlem a kérdés:

– Mondja… Nem tudja véletlenül… mi a dioptria magyar megfelelője? Egész nap ezen gondolkodom…

 A pincér már a mosdóajtóban volt. Csak a válla fölött szólt vissza:  

– Dehogynem. Törésfok. Tanultuk az egyetemen fizikából.

 Pk

SIGNORA CASALI TEÁJA

1.

Alfio Verga mindenkit elkápráztatott. Jelenség – ezt mondták róla. Egész mivolta lenyűgözőn egyszerűnek, sallangmentesnek és mégis izgalmasnak, pótolhatatlanul egyedinek látszott. Noha nem volt sem előadóművész, sem stúdiumokon pallérozott elme, csak egy csöppnyi étterem pincére – úgy a családja, mint a vendégek és az ismerősei erős meggyőződéssel vallották, hogy tőle jellemesebbet, kellemesebb lelkületűt egy kontinensnyi ember között is nehéz lenne találni. Például tanítani kellene azt a nyájas hangnemet, amivel épp az imént kérte meg az utcai hármashoz letelepedő társaságot, hogy szíveskedjenek egy másik terítékhez ülni, mert a jelzett asztal sajnos már foglalt. Az egyébként nagyképű medikusok, ezek az ifjúságuktól még kerge egyetemisták egy pillanatig hökkenten néztek rá, de ki tudna ellenállni ennek a kedvesen tisztelettudó, ugyanakkor hűvös eleganciával elhangzó kérésnek, amelyben nyomát sem lelni a megjátszott alázatnak? A párhuzamos közben lévő klinikáról kirajzó orvostanhallgatók, kicsit vállvonogatva, kicsit értetlenkedve de átültek, Alfio Verga pedig visszarendezte a székeket és megigazította a terítőt. A középen kókadó virágot kicserélte. Egy sárga rózsát tett a vázácskába. A bár kinti részlegére, a pár lépésnyi teraszra ráborult a késő délután karmazsin fátyla. Mint gyertya lángja egy kedves halott virrasztásán, csak a batiszt abroszon díszlő sárga rózsa világított csöndösen.

Várta a Signorát.

2.

A Signorának váltott helye volt a bárban. Megvallhatatlanul sok éve már, hogy minden nap alkonyatakor föltűnt; helyet foglalt a fal felőli asztalkánál; akácmézes ceyloni teát rendelt, amit lassú kortyokban iszogatott, majd amint a nap a magaslatra épült dóm tornya mögé bukott, a vékony úrinő fizetett, és többnyire szó nélkül távozott. Amikor először látta, Alfio Verga megmagyarázhatatlan rokonszenvet érzett iránta. Megérintette a nő magánya. Nem a komor búbánat, hanem egyféle magasztos lelki erő táplálta szelíd szomorúság sugárzott körötte. Kicsiny kalapjában, sötét tónusú, de elegáns kosztümjében a Signora kirítt a környezetéből. Mindig egymagában ült. Rejtelmes volt. Ritkán, alig észrevehetően elhúzta a száját, magában mosolygott. Keze meg-megrebbent, amint batisztkesztyűs ujjával érintette homlokát, vagy ha igazította hajtincsét, a kellem derűjét árasztotta. Komoly, örökké befele néző tekintete azokat az októbereket idézte, amelyeken az avar tarka kelméje alatt a föld már szunnyadni készül, de a nyár langyosságát még tartja, mint a nők testmelegét a finom szálú vastag kelmék – ahogy a hajdani titkokat a hallgatás leplével takart emlékek szokták. Alfio Verga álmában gyakran megjelent az a régi nap, amikor a Signorát első ízben szolgálta ki. Mentolos likőrt szervírozott a tavaszi délutánon, süteményeket és könnyű estebédeket vitt a vendégeknek. Közben fél szemmel a fal melletti asztalnál ülő ismeretlen hölgyet figyelte. A Signora szép volt és boldogtalan, mint az eső után szedett réti virág. Akaratlanul is a kelleténél kicsit készségesebb volt hozzá. Ez talán megbocsátható. Alfio Verga akkoriban még fiatal volt. Szerette volna szóra bírni, de látta, hogy a bizalmaskodása feszélyezi a nőt. Szerényen visszakozott. Aztán, egyszer annyi sok év után, csak egyetlenegy alkalommal a hölgy megnyílt neki. Belekapaszkodott a pincér jelenlétébe és mesélt, hosszasan mesélte az életét. Kettesben voltak. Tökfőzelék színű egyszerű szerdai napon történt mindez, bántóan szemfényvesztő hétköznapon. A Signora halkan beszélt. Bevallotta Alfio Vergának, hogy még most is szereti azt az ausztrált, még mindig várja. Az ausztrál katonaemberként szolgált, meglehet főtiszti rangban. A háború után ismerkedtek össze. Kalapot és zöld egyenruhát viselt az ausztrál katona, és az állán egy furcsa folt, anyajegy vöröslött. A jó nevű, de öreg Casali kongresszusi képviselő feleségeként a Signora házasságban élt, ezért a viszonyuk csak titokban folyhatott, és talán nem csak emiatt a kapcsolatuk édes volt, gyönyörökkel teli, szenvedélyes, mint a tiltott dolgok általában. Amikor az ausztrált elvezényelték, megfogadták egymásnak, hogy egyszer, ha minden rendbe jön, napszállatkor találkoznak a Via dei Termini bár teraszán. Megözvegyülése óta Signora Casali visszavárta a katonát. A bár asztalánál ülve gondolt rá. Nem is tudom, talán bolondnak néz, mondta, miközben könnyek szöktek a szemébe, és galambfehér kezével megérintette Alfio Verga tenyerét. Azon a szerda éjjelen a pincér nyitott szemmel, sokáig feküdt az ágyában. Nézett a plafonra. Táncoltak az odakinti árnyak. A felesége egyenletes, jó álmú szuszogását hallgatta, és Signora Casalira gondolt. Van ennek vagy három évtizede.

3.

Alfio Verga lényéből fakadóan jó kedélyű ember volt. Negyvenkét éve pincérként szolgált a Via dei Termini kacskaringós utcáján a középszerű, de hangulatos kis ételbárban. Kevéske odafigyeléssel a lokál forgalmából családostul megélt mind a négy bedolgozó: a váltótárs pincér, Fedora a szakácsnő, csak úgy, mint a tulajdonos, a második házasságából származó lánygyerekeivel. A szomszéd utcai klinikáról sokan oda jártak kosztolni, és a naponta betérő, mindig nyüzsgő éhenkórász medikusok szavatolták a biztos bevételt. Alig két éve hiányzott a tisztes nyugdíjig. Éppen emiatt, e kiszámítható jólétet, a sors kegyelme nyújtotta anyagi biztonságot Alfio Verga reggelente illő tisztelettel meg is köszönte, amikor a San Domenico templom előtt lépdelve elmormolt egy röpke Miatyánkot, és sosem felejtette el az órazsebébe süllyesztett láncon lógó körösztjét titokban megsimogatni. Ilyenkor a templomkapu jobbján a kőből faragott csodatévő szent messzire néző tekintete mintha nyugtázta volna a gesztust. A márványszobrot naponta háromszor megüdvözölte. Kora reggel, fél kilenc tájékán, munkába menet; majd a szieszta idején, az ebédidő befejeztével visszafelé; és a délutáni pihenő után harmadízben - az esti műszak kezdetén - amikor neki már csak a könnyű tésztákból, halhúsból, paradicsomos salátákból álló egytálnyi vacsorákat volt kötelessége fölszolgálni. Az éjszakai munkát nem szenvedhette. Arra ott volt a jóval fiatalabb Paolo. Annak idején ezzel a kikötéssel csapott a gazda tenyerébe, és a rend hamar gyakorlattá vált. Hosszú évek óta ez a munkamegosztás minden érintettnek megfelelt. Ennek hála, Afio Verga az éjjeleit majdnem mindig odahaza töltötte kedves Santuzzája oldalán, a tetőtéri szobában lévő faragott hitvesi ágyban, ahol balkézről a nagy nyitott zsalugáteres ablakokon esti szagokat hozott be a városi szél, és az impozáns középkori dóm harangjának kongása sötétkék-andalítón ringva megült a dombos városnegyeden. Az emeleti lakásuktól két kőhajításnyira ugyanott, a Via dei Termini keskeny vállú utcájának kanyarulatában, a meghúzódó kis kocsmában kezdte a szakmát. Ahogy Santuzzának, úgy a falatnyi étteremnek is hűséget fogadott. Alfio Verga abban az időben még beretvált csíknyi bajuszkát viselt, lenolajas pomádét kent a hajára. Lakkozott cipője erőtől duzzadóan, fürgén kopogott, valahányszor új rendelést vett föl. De az óváros zöldesbarna kövein akkortájt is megtapadtak az árnyak, a szűkre méretezett átjáró közök évszázados szélein meg a vízelvezető vájatokban puhán nőtt a moha. A sikátorba ritkán betűző napfény rézsút világított az emeletnyi magasságokban kihúzott, madzagokon száradó ruhákra, és az örökké langyos, tavaszinak mondható záporok után nehéz csöppek hullottak a falakon kúszó leánderbokrok szirmairól. Hiába: a város öregnek számított. Nagyon-nagyon réginek.

Ahogy teltek, múltak az évek, váltották egymást a kuncsaftok, a divatok, a különféle korszakok. Alfio Verga is észrevette önnönmagán az idősödés csalhatatlan tüneteit: a pocakja megnőtt, a feje búbján féltenyérnyi kopasz foltocska lett. A parányi vendéglő kövezett kifutóján már nem abban a régi ritmusban szóltak a cipőjének sarkai.

Mégsem bánta. Ha egymaga volt, a poharak mosogatása közben egy feketerigó telt énekével tudta fütyülni azokat a régi érzelmes slágereket: Nino Rottát, Salvatore Adamot, az isteni Manuelt meg Carmen Villanit. Nem zavarta, hogy szembenéz az idővel, a derekát fájlaló öregséggel. Semmitől sem terhelten Alfio Verga szó szerint fütyült a világra.

Igaz, ami igaz: megvolt a véleménye a manapság gyökeret vert jelenségekről, a fiatalabbakról általában, de több mint negyven év öltönyben, nyakkendőben, úriemberként eltöltött idő alatt megtanult jó képet vágni a neki nem tetsző dolgokhoz is. Akármekkorát lökött az élet a környezete ügyein, megmaradt annak, ami: a kötelességtudó Alfio Vergának. Pedig akadtak nehéz idők, zűrzavaros események! A politika mégsem tudta rányomni bélyegét a város lelkületére, jóllehet nagyon régen a fasiszták, újabban meg a kommunisták akartak dirigálni. Ám a Madonnának minden évben fölajánlott selyemkendő, a Palio ereje - úgy látszik - megóvta a várost, a lakosait, mert a Palio törvényét senki emberfia nem írhatta fölül: a szelleme élt és érvényben maradt korokon, évszázadokon át, minden szélsőségtől mentesen, a város szent érdekeit szolgálva. 

4.

A sors bohém, az idő pedig huncut úri fiú. Már megint egy szerda volt, semmivel sem látszott különösebbnek a többinél. Ám Alfio Verga mihelyt meglátta azt a magas, halszálkás öltönyt és szalmakalapot viselő hosszúra nőtt öregurat, nagyot csapott az asztalkendővel a levegőbe, és kiáltani szeretett volna örömében, mert a jövevény ausztrál akcentusú angolja, meg az állán lévő anyajegy pontosan igazolta kilétét. A pincér ámult: a valóságos karakter alig valamiben tért el a gondolataiban megjelenő ismeretlen katonatiszt elképzelt alakjától. Az öregúr szikár volt, hórihorgas, napbarnított, de már enyhén csapott vállú. Zavartan ült le a hármas asztalkához. A szeme megakadt a szokott sárga rózsaszálon, mire a pincér tapintattal megjegyezte, hogy a Signora hamarosan megérkezik. Erre mintha fölragyogott volna a kiszolgált katona szeme, de nem szólt semmit. Az elébe koppantott pohár jeges vízhez sem nyúlt. Hirtelen felkelt, és egy esetleges virágárus után érdeklődött. Eszembe juthatott volna, mentegetőzött félhangosan, és a pincér útmutatása szerint nyomban elindult az utca vége felé. Akadt nem messze egy virágüzlet. Mindjárt jövök, mondta, és hórihorgas alakja a saroknál eltűnt. Alfio Verga pedig ritkán tapasztalt hatalmas boldogságot érzett. Csoda, igazi csoda történt, gondolta magában. Szeretett volna a Signora elé szaladni, lelkendezve elújságolni a jó hírt, de nem kellett sehová mennie. Kettőt kondult a délutáni harang és Signora Casali kecses, kosztümös alakja feltűnt a Via dei Termini kockakövein. A pincér túlcsorduló szeretettel segítette alá a széket, közelebb hajolt a nőhöz, megérezte annak finom parfümjét, és a fülébe súgta: megjött asszonyom, akire várt… az imént volt itt egy ausztrál úr, hamarosan visszajön. A Signora arcán könnyű pír futott végig és Alfio Verga látta, hogy a teste megborzong. Újból az a sejtelmes félmosoly játszott a szája szögletében. De nem jutott idő további beszédre, mert vagy féltucatnyi hangos medikus érkezett, akik hevesen gesztikuláltak, majdnem ordítva társalogtak. Kipirult arccal tárgyaltak egy esetet. Valami idegen öltönyös úr az orvostani egyetem bejáratnál lett rosszul, virágcsokorral a kezében összecsuklott, és meghalt. Infarktus, mondom nektek, tipikus szívinfarktus, harsogott az egyik okoskodó orvosjelölt. Alfio Verga zsibbadtan, jeges rémülettel nézett a Signorára. A nő – bár bizonyára mindent hallott – nem adta tanújelét, hogy a szavakat megértette volna. Tovább mosolygott magában, nézett nagyon-nagyon messzire, és aztán nyugodt hangon egy ceyloni teát kért, sok virágmézzel. A pincér némán hozta a rendelést.

Aznap, Alfio Verga az ágyában hanyatt fekve sokáig bámulta a plafont. Az árnyak játékát figyelte. Akkor sem jött álom a szemére, amikor a dóm harangtornyából az éjféli harang megkondult. Kettőt kondult a harang. Talán nem véletlenül.