SIGNORA CASALI TEÁJA

1.

Alfio Verga mindenkit elkápráztatott. Jelenség – ezt mondták róla. Egész mivolta lenyűgözőn egyszerűnek, sallangmentesnek és mégis izgalmasnak, pótolhatatlanul egyedinek látszott. Noha nem volt sem előadóművész, sem stúdiumokon pallérozott elme, csak egy csöppnyi étterem pincére – úgy a családja, mint a vendégek és az ismerősei erős meggyőződéssel vallották, hogy tőle jellemesebbet, kellemesebb lelkületűt egy kontinensnyi ember között is nehéz lenne találni. Például tanítani kellene azt a nyájas hangnemet, amivel épp az imént kérte meg az utcai hármashoz letelepedő társaságot, hogy szíveskedjenek egy másik terítékhez ülni, mert a jelzett asztal sajnos már foglalt. Az egyébként nagyképű medikusok, ezek az ifjúságuktól még kerge egyetemisták egy pillanatig hökkenten néztek rá, de ki tudna ellenállni ennek a kedvesen tisztelettudó, ugyanakkor hűvös eleganciával elhangzó kérésnek, amelyben nyomát sem lelni a megjátszott alázatnak? A párhuzamos közben lévő klinikáról kirajzó orvostanhallgatók, kicsit vállvonogatva, kicsit értetlenkedve de átültek, Alfio Verga pedig visszarendezte a székeket és megigazította a terítőt. A középen kókadó virágot kicserélte. Egy sárga rózsát tett a vázácskába. A bár kinti részlegére, a pár lépésnyi teraszra ráborult a késő délután karmazsin fátyla. Mint gyertya lángja egy kedves halott virrasztásán, csak a batiszt abroszon díszlő sárga rózsa világított csöndösen.

Várta a Signorát.

2.

A Signorának váltott helye volt a bárban. Megvallhatatlanul sok éve már, hogy minden nap alkonyatakor föltűnt; helyet foglalt a fal felőli asztalkánál; akácmézes ceyloni teát rendelt, amit lassú kortyokban iszogatott, majd amint a nap a magaslatra épült dóm tornya mögé bukott, a vékony úrinő fizetett, és többnyire szó nélkül távozott. Amikor először látta, Alfio Verga megmagyarázhatatlan rokonszenvet érzett iránta. Megérintette a nő magánya. Nem a komor búbánat, hanem egyféle magasztos lelki erő táplálta szelíd szomorúság sugárzott körötte. Kicsiny kalapjában, sötét tónusú, de elegáns kosztümjében a Signora kirítt a környezetéből. Mindig egymagában ült. Rejtelmes volt. Ritkán, alig észrevehetően elhúzta a száját, magában mosolygott. Keze meg-megrebbent, amint batisztkesztyűs ujjával érintette homlokát, vagy ha igazította hajtincsét, a kellem derűjét árasztotta. Komoly, örökké befele néző tekintete azokat az októbereket idézte, amelyeken az avar tarka kelméje alatt a föld már szunnyadni készül, de a nyár langyosságát még tartja, mint a nők testmelegét a finom szálú vastag kelmék – ahogy a hajdani titkokat a hallgatás leplével takart emlékek szokták. Alfio Verga álmában gyakran megjelent az a régi nap, amikor a Signorát első ízben szolgálta ki. Mentolos likőrt szervírozott a tavaszi délutánon, süteményeket és könnyű estebédeket vitt a vendégeknek. Közben fél szemmel a fal melletti asztalnál ülő ismeretlen hölgyet figyelte. A Signora szép volt és boldogtalan, mint az eső után szedett réti virág. Akaratlanul is a kelleténél kicsit készségesebb volt hozzá. Ez talán megbocsátható. Alfio Verga akkoriban még fiatal volt. Szerette volna szóra bírni, de látta, hogy a bizalmaskodása feszélyezi a nőt. Szerényen visszakozott. Aztán, egyszer annyi sok év után, csak egyetlenegy alkalommal a hölgy megnyílt neki. Belekapaszkodott a pincér jelenlétébe és mesélt, hosszasan mesélte az életét. Kettesben voltak. Tökfőzelék színű egyszerű szerdai napon történt mindez, bántóan szemfényvesztő hétköznapon. A Signora halkan beszélt. Bevallotta Alfio Vergának, hogy még most is szereti azt az ausztrált, még mindig várja. Az ausztrál katonaemberként szolgált, meglehet főtiszti rangban. A háború után ismerkedtek össze. Kalapot és zöld egyenruhát viselt az ausztrál katona, és az állán egy furcsa folt, anyajegy vöröslött. A jó nevű, de öreg Casali kongresszusi képviselő feleségeként a Signora házasságban élt, ezért a viszonyuk csak titokban folyhatott, és talán nem csak emiatt a kapcsolatuk édes volt, gyönyörökkel teli, szenvedélyes, mint a tiltott dolgok általában. Amikor az ausztrált elvezényelték, megfogadták egymásnak, hogy egyszer, ha minden rendbe jön, napszállatkor találkoznak a Via dei Termini bár teraszán. Megözvegyülése óta Signora Casali visszavárta a katonát. A bár asztalánál ülve gondolt rá. Nem is tudom, talán bolondnak néz, mondta, miközben könnyek szöktek a szemébe, és galambfehér kezével megérintette Alfio Verga tenyerét. Azon a szerda éjjelen a pincér nyitott szemmel, sokáig feküdt az ágyában. Nézett a plafonra. Táncoltak az odakinti árnyak. A felesége egyenletes, jó álmú szuszogását hallgatta, és Signora Casalira gondolt. Van ennek vagy három évtizede.

3.

Alfio Verga lényéből fakadóan jó kedélyű ember volt. Negyvenkét éve pincérként szolgált a Via dei Termini kacskaringós utcáján a középszerű, de hangulatos kis ételbárban. Kevéske odafigyeléssel a lokál forgalmából családostul megélt mind a négy bedolgozó: a váltótárs pincér, Fedora a szakácsnő, csak úgy, mint a tulajdonos, a második házasságából származó lánygyerekeivel. A szomszéd utcai klinikáról sokan oda jártak kosztolni, és a naponta betérő, mindig nyüzsgő éhenkórász medikusok szavatolták a biztos bevételt. Alig két éve hiányzott a tisztes nyugdíjig. Éppen emiatt, e kiszámítható jólétet, a sors kegyelme nyújtotta anyagi biztonságot Alfio Verga reggelente illő tisztelettel meg is köszönte, amikor a San Domenico templom előtt lépdelve elmormolt egy röpke Miatyánkot, és sosem felejtette el az órazsebébe süllyesztett láncon lógó körösztjét titokban megsimogatni. Ilyenkor a templomkapu jobbján a kőből faragott csodatévő szent messzire néző tekintete mintha nyugtázta volna a gesztust. A márványszobrot naponta háromszor megüdvözölte. Kora reggel, fél kilenc tájékán, munkába menet; majd a szieszta idején, az ebédidő befejeztével visszafelé; és a délutáni pihenő után harmadízben - az esti műszak kezdetén - amikor neki már csak a könnyű tésztákból, halhúsból, paradicsomos salátákból álló egytálnyi vacsorákat volt kötelessége fölszolgálni. Az éjszakai munkát nem szenvedhette. Arra ott volt a jóval fiatalabb Paolo. Annak idején ezzel a kikötéssel csapott a gazda tenyerébe, és a rend hamar gyakorlattá vált. Hosszú évek óta ez a munkamegosztás minden érintettnek megfelelt. Ennek hála, Afio Verga az éjjeleit majdnem mindig odahaza töltötte kedves Santuzzája oldalán, a tetőtéri szobában lévő faragott hitvesi ágyban, ahol balkézről a nagy nyitott zsalugáteres ablakokon esti szagokat hozott be a városi szél, és az impozáns középkori dóm harangjának kongása sötétkék-andalítón ringva megült a dombos városnegyeden. Az emeleti lakásuktól két kőhajításnyira ugyanott, a Via dei Termini keskeny vállú utcájának kanyarulatában, a meghúzódó kis kocsmában kezdte a szakmát. Ahogy Santuzzának, úgy a falatnyi étteremnek is hűséget fogadott. Alfio Verga abban az időben még beretvált csíknyi bajuszkát viselt, lenolajas pomádét kent a hajára. Lakkozott cipője erőtől duzzadóan, fürgén kopogott, valahányszor új rendelést vett föl. De az óváros zöldesbarna kövein akkortájt is megtapadtak az árnyak, a szűkre méretezett átjáró közök évszázados szélein meg a vízelvezető vájatokban puhán nőtt a moha. A sikátorba ritkán betűző napfény rézsút világított az emeletnyi magasságokban kihúzott, madzagokon száradó ruhákra, és az örökké langyos, tavaszinak mondható záporok után nehéz csöppek hullottak a falakon kúszó leánderbokrok szirmairól. Hiába: a város öregnek számított. Nagyon-nagyon réginek.

Ahogy teltek, múltak az évek, váltották egymást a kuncsaftok, a divatok, a különféle korszakok. Alfio Verga is észrevette önnönmagán az idősödés csalhatatlan tüneteit: a pocakja megnőtt, a feje búbján féltenyérnyi kopasz foltocska lett. A parányi vendéglő kövezett kifutóján már nem abban a régi ritmusban szóltak a cipőjének sarkai.

Mégsem bánta. Ha egymaga volt, a poharak mosogatása közben egy feketerigó telt énekével tudta fütyülni azokat a régi érzelmes slágereket: Nino Rottát, Salvatore Adamot, az isteni Manuelt meg Carmen Villanit. Nem zavarta, hogy szembenéz az idővel, a derekát fájlaló öregséggel. Semmitől sem terhelten Alfio Verga szó szerint fütyült a világra.

Igaz, ami igaz: megvolt a véleménye a manapság gyökeret vert jelenségekről, a fiatalabbakról általában, de több mint negyven év öltönyben, nyakkendőben, úriemberként eltöltött idő alatt megtanult jó képet vágni a neki nem tetsző dolgokhoz is. Akármekkorát lökött az élet a környezete ügyein, megmaradt annak, ami: a kötelességtudó Alfio Vergának. Pedig akadtak nehéz idők, zűrzavaros események! A politika mégsem tudta rányomni bélyegét a város lelkületére, jóllehet nagyon régen a fasiszták, újabban meg a kommunisták akartak dirigálni. Ám a Madonnának minden évben fölajánlott selyemkendő, a Palio ereje - úgy látszik - megóvta a várost, a lakosait, mert a Palio törvényét senki emberfia nem írhatta fölül: a szelleme élt és érvényben maradt korokon, évszázadokon át, minden szélsőségtől mentesen, a város szent érdekeit szolgálva. 

4.

A sors bohém, az idő pedig huncut úri fiú. Már megint egy szerda volt, semmivel sem látszott különösebbnek a többinél. Ám Alfio Verga mihelyt meglátta azt a magas, halszálkás öltönyt és szalmakalapot viselő hosszúra nőtt öregurat, nagyot csapott az asztalkendővel a levegőbe, és kiáltani szeretett volna örömében, mert a jövevény ausztrál akcentusú angolja, meg az állán lévő anyajegy pontosan igazolta kilétét. A pincér ámult: a valóságos karakter alig valamiben tért el a gondolataiban megjelenő ismeretlen katonatiszt elképzelt alakjától. Az öregúr szikár volt, hórihorgas, napbarnított, de már enyhén csapott vállú. Zavartan ült le a hármas asztalkához. A szeme megakadt a szokott sárga rózsaszálon, mire a pincér tapintattal megjegyezte, hogy a Signora hamarosan megérkezik. Erre mintha fölragyogott volna a kiszolgált katona szeme, de nem szólt semmit. Az elébe koppantott pohár jeges vízhez sem nyúlt. Hirtelen felkelt, és egy esetleges virágárus után érdeklődött. Eszembe juthatott volna, mentegetőzött félhangosan, és a pincér útmutatása szerint nyomban elindult az utca vége felé. Akadt nem messze egy virágüzlet. Mindjárt jövök, mondta, és hórihorgas alakja a saroknál eltűnt. Alfio Verga pedig ritkán tapasztalt hatalmas boldogságot érzett. Csoda, igazi csoda történt, gondolta magában. Szeretett volna a Signora elé szaladni, lelkendezve elújságolni a jó hírt, de nem kellett sehová mennie. Kettőt kondult a délutáni harang és Signora Casali kecses, kosztümös alakja feltűnt a Via dei Termini kockakövein. A pincér túlcsorduló szeretettel segítette alá a széket, közelebb hajolt a nőhöz, megérezte annak finom parfümjét, és a fülébe súgta: megjött asszonyom, akire várt… az imént volt itt egy ausztrál úr, hamarosan visszajön. A Signora arcán könnyű pír futott végig és Alfio Verga látta, hogy a teste megborzong. Újból az a sejtelmes félmosoly játszott a szája szögletében. De nem jutott idő további beszédre, mert vagy féltucatnyi hangos medikus érkezett, akik hevesen gesztikuláltak, majdnem ordítva társalogtak. Kipirult arccal tárgyaltak egy esetet. Valami idegen öltönyös úr az orvostani egyetem bejáratnál lett rosszul, virágcsokorral a kezében összecsuklott, és meghalt. Infarktus, mondom nektek, tipikus szívinfarktus, harsogott az egyik okoskodó orvosjelölt. Alfio Verga zsibbadtan, jeges rémülettel nézett a Signorára. A nő – bár bizonyára mindent hallott – nem adta tanújelét, hogy a szavakat megértette volna. Tovább mosolygott magában, nézett nagyon-nagyon messzire, és aztán nyugodt hangon egy ceyloni teát kért, sok virágmézzel. A pincér némán hozta a rendelést.

Aznap, Alfio Verga az ágyában hanyatt fekve sokáig bámulta a plafont. Az árnyak játékát figyelte. Akkor sem jött álom a szemére, amikor a dóm harangtornyából az éjféli harang megkondult. Kettőt kondult a harang. Talán nem véletlenül.