NAPLÓ – 84.

                                                                                                    Sz.J.-nak ajánlva

"Kienged a tél dermedt kedélye. Szemlátomást nap süt az átellent lévő tűzfalra. Ráfér. Most a fönti fény világolja be langymelegen az évszázados malterba ágyazott téglákat, amik tegnapelőtt még nyomott lélekkel, egymáshoz préselődve dideregték végig a januárt. Az ablakon kitekintve látom őket. Olybá tűnnek a téglák a málló vakolat foltjaiban, akárha riadt nyájat alkotnának, egy deformált karámba zárva. Csupa kiégetett, agyagvörös birka.

Kijjebb, a platánok koronáján túl a szögletes kürtők hatalmas füstöket eregetnek fölfelé, sötétebb kékre festvén az eget, ráterelvén egy galambrajt a felhők aljára. A galambok ezüstösek. Egy-egy pöttyként hatnak csupán. Van közöttük néhány városi strasszer. Zömmel mégis inkább keverékek. Láttam egyet a minap. Karikás, buta szemmel kóválygott, körkörösen tipegve, ahogy ezek szokták. Szétázott kenyérbelet csipegetett a beton járdán, a szégyentelen. Akkora volt, mint egy kisebb tyúk. Kövéren, elhájasodva, minden félelem nélkül kapkodta fel a piszkosfehér, pépes falatokat, ügyet sem vetve a járókelőkre. Pedig néha majdnem ráléptek.

Odahaza nincs ilyen gyengéket zsibbasztó látvány. A kanizsai galambokért jótállok, ámbár azokat sem szerettem agyon soha. Kelletlenül vakargattam az orrom, ha csapatostul megjelentek és a gőzpárás trágyadombra telepedtek. Nemigen vetettem ügyet rájuk. Csak a kutyák kapdostak értük. Szerencsés esetben – ami a galambnak nem tűnhetett akkora mázlinak – az udvar és a környék tele lett galambtollakkal, mintha párnaciha szakadt volna szanaszét. Pedig csak egy purcli bambulhatott el, s akart megkésve szárnyra kapni. Ilyenkor a kutyák ünnepélyes arcot öltöttek. A vizsla úgy járatta rajtam mazsola színű tekintetét, hogy kénytelen voltam megdicsérni.

A galambot nem sajnáltam. Akit a Jóisten egy fillérre teremtett, az csinálhat bármit, sose lesz belőle kétfilléres valaki. Ám akit a gondviselés kegyelmébe fogad, az még egy korhadt, foghíjas deszkahídon is arany karikagyűrűt fog találni.

Egy ideje azonban hátba ütöget a gondolat: mi van a verebekkel? A mi verebeinkkel. A budzsáki Kisbolt szomorúfűzén, meg a Didó Bandi háza előtti gizgazos surjában, a lecsonkolt bodzabokrok között százával lehetett hallani őket. Az az elvadult placc igazi tejjel-mézzel patakzó országa volt a verebeinknek. Ott adták az urat. Az Első Hosszú Sor, az egész utca jókedvük fényes zománcáról verte vissza a messze halló csivitelésüket. Azokban a bokrokban a veréb társadalom fölosztott grádicsain ücsörögtek a kis madarak. Fölül a király, egy fölborzolt tollú, öreg bakveréb. Alant a beosztottak. Jó dolgukban diskuráltak. Vagyonban gyarapodni nem akartak. Hisz még azt sem tudták elkölteni, amijük megadatott. Egy testük volt, ám sok titkuk lehetett. Épp mint nekünk, embereknek.

Néha, nem ártana verébnyi ésszel tekinteni a világra. Röppenhetnénk minden gond nélkül ide-oda. Akár a világ végére is, ami ott van nem messze, a Hosszú Sor végén. Kistemetőnek hívják. Embercsontokkal van bevetve, s árvácskák meg nyárelőn pipacsok rengetege nyílik ki kertjének fekete földjéből. Semmiféle kinccsel nem vehető rá egyetlen piktor se, hogy azt hűen megfesse. Azon a pipacstengeren mindössze a szem pihenhet, szelíden. A rőt hullámok között félszázados, meg még régebbi fejfák teteje kandikál ki. Végigbúvárkodni a környéket mégsem lehet, mert nem olyan tenger az, mint a közönséges sós vizek. Ott csak a szív tud alámerülni. Le, Viktória nénémhez, nagyanyám körösztanyjához: például. Vagy a harangláb tövéhez: ha eszembe jut az évente egyszeri kongatása, még most is hálával veszem le a kalapom. Szerteszéjjel homokkő körösztök morzsálódnak a szélben. Némelyiken avítt fotó. Tojásdad portré egy emberről. Már a nevét is elkoptatta az eső. Bőven szokott záporozni a temetőre. Eső is. Meg más is.

Olvastam valahol: a török sírok szélén a kő keretek sarkain mesterséges mélyedések vannak. Az esővíznek vájták ki, hogy a temető madarai azokból oltsák szomjukat. Szép szokás. De nálunk van elég víz. Pocsolya, folyó, kanális meg tó is. A tükrükben reggelente fürdenek a kanizsai fellegek. Attól olyan tiszta mifelénk az égboltozat.

Egymás mellé pakolja az idő az emlékeket. Összemossa mindet, szomorgó vegyületek gyanánt. Mégis ellenállhatatlanul szárnyal a lelkem, a szűkre mért közökön, a város fölött. Együtt a huzattal, együtt a verebekkel."   

          Pk

CECILKA KÉRŐJE

 

Terrakotta 1.

A kapubálványos budzsáki kis házak között, a szerény, keskenyre húzott utcákon nagy nehezen, végre-valahára botra kapott az óév. December utolsó hete íródott. Reggelente, amint az akszamétosan ébredő nap halvány derengést vetett a hátsó udvarokba, innét is, onnét is disznósírás riasztotta föl a környéket. Ölték az ünnepre nevelt hízókat: rítt a sok bezsírosodott szemű ártány, izgatottan ugattak a kutyák. Nagy hidegek voltak. Sokadik napja már, hogy kopogott a ganérakások széle, a villanydrótok zúzmarás íve a szokottól feszesebbre szűkült, s az éjszakára ablakban felejtett vas szerszámhoz hamar odaragadt a kesztyűtelen kéz.

Amint emberünk megébredt, azonnal orrába tolult a furcsa illat. Tegnap, hogy a borbélyt megjárta, a kertésztől is elhozta a megrendelt csokor virágot. Szép nagy, színpompás bukét volt, benne ízlésesen összeválogatott különféle nemes fajtákkal. Mind közül a liliom érződött leginkább. Beterítette az alsókonyhát, elnyomta a kopott stelázsikba, a rongypokrócokba, a viaszosvászon asztalterítőbe ívódott avas dohszagot. Oda nem illő módon, hivalkodón díszlett, árasztotta aromáját az a csokor. A pillantása megpihent rajta, majd a székre mászott a tekintete, amin már ott lógott kikészítve az öltönye. Vállfán az ing, a vasárnapi cipői párban alatta. Fénylettek a barna bivalybőr jószágok, lefekvés előtt alaposan kisubickolta őket. Élükre hajtva a zoknik. Tiszta gatya, fehérnemű. Dobozkában mandzsettagombok. Ahogy lámpaoltáskor hagyta.

Berozsdásodott tagokkal kászálódott. No, eridj, mondta és kiengedte a kutyát. Mentek hátra végezni. Ahogy betette maga mögött a parányi alsókonyha-ajtót, előbb az égre nézett, dünnyögött valamit a fagyos időről, majd harákolva köpött egyet. Pálinkát most nem szabad innia. Cecilka esetleg megérezné rajta. A jószágokat a maga rutinos tempójában ellátta. Kutyával az oldalán visszaballagott a konyhába, falatozott keveset a szikkadt kenyérből, vágott a szalonnából, s a zománcos kancsóból állott, hideg vizet húzott rá. Cecilka várja. Ne már éhgyomorra nyisson be hozzá! Hisz Cecilka szíve vajból van, még azt hihetné, idehaza nincs mit ennie. A sporhetban fölszította az éjszakáról maradt parazsat, csutkát tett rá. Pár perc múlva jóleső meleg uralta a helyiséget. Fazéknyi víz gőzölt a platnin, öntött belőle a dézsába. Mielőtt pucérra vetkezett volna, kitessékelte a kutyát. Ne bámuld a seggemet, mondta neki. Behúzta a firhangot, bekallantyúzta az ajtót. Szertartásosan fürdött, nem kímélte az epesárga, féltéglányi szappant. Amint végzett, csak úgy, a dézsában ülve egy csempült zsebtükröcskéből meg is borotválkozott. Szépen sorban vette magára a kikészített ünneplőt. Utoljára kevéske lenolajat döntött a fésűre, és a tar koponyájára odaigazította azt a pár szálat, ami a hajából megmaradt. Indulásra készen, csokrétával a kézben még belepillantott a konyhaablakba. Irhabundás, méregzöld vadászkalapos, fess embert tükrözött vissza a pókhálós üveg. Nyikorgó cipőkkel, ruganyosakat lépve, elszántan ment Cecilkához. Ideje volt a leánykérésnek. Noha nem volt már fiatalnak mondható, évente egyszer, mindig karácsony böjtjén megfürgült a lelke. Eldobva agglegényi életét, virágcsokorral kereste föl a régi szimpátiáját – szerelmet vallott Cecilkának. A tavalyi karácsony volt a huszonkilencedik alkalom, hogy hódolattal meghajolt, és átadta virágait. A régimódi úriemberek módján értelmesen, hangosan elmondta huszonkilencedszerre ugyanazokat a drága szavakat, amelyek szerint „szíve összes dobbanásával arra kérelmezi Cecilka kisasszonyt, hogy mondjon igent egy magányos ember holtig hű vonzalmára”. Huszonkilenc csokor, huszonkilenc kérés, huszonkilenc kosár volt eddig a része. Mert Cecilka bár mindig átvette a virágot, ám bibircsókos kis arcán a megejtő mosoly ráncai között pöttynyi szája rendre nemet mondott, hogy utána annál kedvesebben vigasztalhassa megszomorított lovagját, aki illedelmesen megköszönte „kérem alássan a kisasszonynak a válaszát”, majd Cecilka bekísérte a selyemtéglás kulipintyójába, és aprósüteménnyel meg édes likőrrel vigasztalta.

Az idén éppen harmincadszorra nyomta le a nagykapu kilincset a bokrétás kéz. Cecilka a kapu nyikorgására előjött. Állt a verandán. Nagykendő takarta törékeny kis testét, de a kötött kendő alatt – mert kilátszott – ő is az ünneplő kosztümjét viselte. Meghajlás, virág, Cecilka bepárásodott szemmel nézte a már szokott ceremóniát. A kalapját kezében forgató, kissé zavart kérő mintha locsolóverset szavalna, mondta a maga jól betanult, kedves szövegét. Mindvégig valahová Cecilka mögé révedt. Mondandója végén sem nézett az asszonyra. Talán ezért nem hallotta meg azonnal a cérnavékonyan elrebegett „igent”, mert a régi sablon szerint megköszönte a választ, s már félfordulattal kullogott volna el a bánatával, amikor Cecilka hangosabb „igen” kiáltására megtorpant. Nézett nagy báva szemekkel, mire Cecilka hozzá lépett, átölelte, majd gyöngéden betuszkolta a házba. Itta a likőrt, morzsolta a pogácsát, Cecilka pedig mesélt hosszan mit hogy képzel el a jövőben, és ő csak hallgatta, hallgatta, hallgatta tűnődőn, komolyan, sötétedésig. Akkor az asszony csomagolt egy kis útravaló süteményt. Fogták egymás kezét, amíg kikísérte Cecilka. Minden így lesz jó, ugye drága Imrém, mondta búcsúzásként az asszony, mire ő csak bólintott.

Hazaérve a zár pattanására elépördült a kutya. Vakkantott rá, kusza farkát csóválta, vidult a gazdájának. Az irhakabát zsebéből elővette a csomagolt süteményt. Zizegett a selyempapír, ahogy a kutya elé a földre ejtette.
– Ne – mondta neki fakó hangon – egyél! Legalább neked legyen miért örülnöd…      

Pk 

Búcsú a Csontostól

Dancsó István

†2016.05.02.

Kalapot viselt télen-nyáron. Vagy húsz éve beszélt velem először. Poharazgattunk, megszólított, emlegette a nagyszüleimet, a Budzsákot, ahol mindenkit ismert, és ahol őt is mindenki ismerte. Igazából az egész Kanizsa köszönő viszonyban volt vele. Ült a biciklin, integetett ha látott. Élte a tempós életét. Kalapját az asztalnál sem tette le. 
Igazi kemény ember volt. Jelenség. 
Ha belépett valahová, egy pillanatra csönd lett – mint a vadnyugati filmekben –, de a jó kedélye, a belőle kiáradó szerethetőség hamar kioltotta a legjámborabbak aggodalmát is. 
A Csontosnak aranyból volt a szíve. 
Kezdődő barátságunkkor jó nagy karimájú kalapot hordott. Ahogy múltak az évek, kalapjainak a mérete egyre kisebb, majd még kisebb lett. Keskenyedtek a karimák. Szóvá is tettem neki: hol az a legényes, régen látott, majdnem cowboy stílusa? Nézett rám vissza, vállat vont, majd megadóan legyintett. Noha válasz nélkül maradtam, akkor derengett fel első ízben, mit jelent a lassú korosodással beköszöntő lemondás. Az elöregedés folyamata. Mégis  valahányszor összefutottunk – nem tehetek róla – ha rá néztem: mindig Rejtő Jenő regényalakjai jutottak az eszembe. Nem csak az életvidámsága, a humora, a személyében rejlő emberségesség miatt. Azért is. Ám a Csontosban még megvolt az a fajta kalandorság, ami jellegéből adódóan egy férfinak valaha teljesen normális részét képezte. Ma már jobbára csak filmeken, regényekben lelhető. A valóságban alig.
Lekezeléskor átzsibbadt a karom könyékig: a régi Budućnost armírozói között, a vasbeton szerkezeteket görbítgetve edződött a marka. És a hangja! Mintha bádog vödörben vasreszeléket rázogattak volna! 
A Csontosnak ráspolyos, borízű, néha suttogásig rekedtes beszédét senki szinkronszínész utánozni nem tudná. 
Szeretett mesélni. Sűrűn föl-fölidézte a régi dolgokat. 
Reszelősen ejtette ugyan a szavakat, de a mondandója sosem volt gúnytól érdes, netán karcosan bántó. Amolyan nosztalgiázón, messzire kacskaringózón beszélt. S míg mondta a magáét, a kerek, borostás képén, a tömpe orra fölött huncutul csillogtak a szemei. Hiányozni fog. A dumája, a történetei: maga az ember. Gondolom – nem csak nekem. Egyéniség – így mondaná a választékos nyelvezetű. De a környék népének csak figura volt. Azokat a személyeket illeti a nép mindenkor e kedves minősítéssel, akik valamit kivívtak a közösség körében. Jelenti ez a megbecsülést, a szorgalom-, az egész életút iránti tiszteletet. Csontos – kétség kívül kiérdemelte a szeretetetünket. Hat és fél évtizeden át mindenki csak Csontosként emlegette. A halála napjáig fogalmam sem volt, mi a becsületes neve. Aztán megláttam a fekete keretes szöveget az alvégi Kisbolt előtt, a szomorúfűz derekán. Ha nem írják rá a gyászjelentésre a becenevét, még most se tudnám, hogy elment. 
Ott voltam, a többiekkel kikísértük. Azt viszont nem láthattam, mellé tették-e a kalapját. Ha nem, egyszer majd az enyémet szó nélkül neki adom, ha kéri. 
Legyen áldott az emléked, Csontos!

Pk

Pósa Károly: A BUDZSÁK VIGASZA

„Az élet az aratás.

Mert bár úgy tűnik
- banalitás:

A Tópartba fúlni
 - beavatás.

Itt ritka a megrendülés.

Levert cövek a realitás.”

Filmforgatáson Trillával - Álom hava (2011. augusztus)

Gondolom, nem kell nagy előtudás ahhoz, hogy a név török mivoltát leszögezhessük. 

Amiben ilyen hangsúlyosan van jelen a “dzs” zöngés mássalhangzónk, ez az amúgy ritkán használt magyar hangunk, valószínűsítheti az idegen eredetet, mint a dzsungel, a lándzsa, meg még jónéhány szavunknál.

Az sem lehet véletlen, hogy az internetes keresőbe beütve leginkább dél-alföldi helyrajzi fogalomként él, a mi környékünkön használatos. (Meg a most zűrös Ukrajnában is így hívnak egy régiót. Egyelőre…)
A Tisza-mentén több Budzsákot is számon tartanak. Adán, Zentán, de Hercegszántón, Szőregen is van ilyen nevű településrész. Nem néztem utána, de mintha a török változatban bekerített kertet, hátsó udvart, gyümölcsöst vagy valami hasonlót jelentene.  *(Frissítés! Rosszul tudtam. Az írás végén a valós jelentés! Köszönet érte Farkas Tibornak!)

Az alvégi, a város peremén elterülő hajdani lugasok felparcellázása után kaphatta a nevét, a múlt század elején, a megduzzadó kanizsai népesség helyigénye révén válhatott építkezési területté, az amúgy vizenyős talajú, kanálisokkal, vályoggödrökkel, kenderáztató tóval, tocsogókkal tarkított Budzsák.

Mivel nem szándékom helytörténeti igénnyel írni, a további ismertető adatokat mellőzném. Meghagyom a tőlem nagyságrendekkel okosabbaknak, hadd bogarásszák kedvükre a levéltári dokumentumokat.

Mindazonáltal a Budzsákról szeretnék írni, a magam módján. Elvégre én is ott élek. Csöppnyire illetékes vagyok tehát abban, hogy a Tóparti Közök, a Disznópiac  és a zentai út határolta szabálytalan háromszögletű városrészben mi történik, miként élünk, hogy forog velünk a mindenség kereke.

Ugyanis ez az a hely, ahol hazátlanságodban is otthonra lelsz.

A Budzsák olyan édesanya, aki amúgy mostoha.

Szűz, de szajha.

Úgy is viselkedik veled. Babusgat, cirógat, eldalolja kedves nótádat, a kedvedre tesz és amikor már igazán a magadénak érzed, akkor gorombul egyet, megrángatja a gúnyádat, tíz körömmel esik az arcodnak, miközben hangos vihogással, kárörvendve  űz gúnyt belőled.
Ilyenkor menekülnél tőle, de reménytelen.

Hát hogy szökhet meg valaki a Rét peremén előbukkanó napkeltétől?!

A kispadon kutyorgó kendős öregasszony tekintetétől, a csáléra csapott kémény füstszagától, a korai traktorok zúgásától, vagy attól, ahogy a rosszvasat kunyeráló cigány óbégat, lőrinces dinnyéjét árulja? Nem lehet lelépni bűntetlenül, csak úgy, fütyülve távozni, miközben az utolsó gondolatod mélyén is ott lappang a tudat: te a Budzsákhoz tartozol!

Vele vagy egy.  

Ha elhagyod, mész a nagyvilágba, pecsétet ütnek a passzusodba, bőröndszámra viszed a füstölt kolbászt, a hazai pálinkát vagy dunsztot, száz meg száz kilóméterekkel odébb se állapodsz meg – akkor is budzsáki fogsz maradni. Leélhetsz idegenben évtizedeket, és a lelked mélyéig budzsáki leszel. Megmásíthatják a neved, idegen utcanév alatti lesz a címed, németül, hollandi nyelven, vagy angolul káromkodsz, a fiad törve fogja beszélni a magyart, az unokád meg sehogy: azt hogy a Budzsákban születtél sosem tudod majd eltagadni.

Akárhogy akarod. Ami másnak előkelő vérvonal, nagyszerű pedigré, gazdag ősök, dicsőséges múlt, kitüntetések, doktori, grófi titulus, netán vaskereszt vagy háborús hőstett – neked egyetlen szóban elmondható mindhalálig: budzsáki.

Pedig nem kiváltság az egyik legszegényebb kerületben fölnőni. És mégis: annyi élmény, siker, színes csoda, megpróbáltatás megpróbáltatás hátán, és kudarcok utáni öröm ér Magyarkanizsa délkeleti szegletében, hogy az egy életeden keresztül elég erőt tud adni a holnapokhoz. A létezésedhez.

Alap lesz, az emberségességed fundamentuma.

Ám mint az alapokhoz általában, ehhez is elég mélyre kell ásnod, magadban, belül, óvatos kíváncsisággal, olykor szorongva, olykor megriadva önnönmagadtól és a lehetőségeidtől, attól, ahogy és amint kellene élned. Merthogy a Budzsákot, mint billogot ott hordod legbelül, tán a szívedbe vésve, akár anyád tekintetét, apád kezének melegét, emlékét az első csóknak, vagy a tavasszal zsendülő cseresznyefák virágzását. Ha elmennél is, két távozás között mindig ide jössz vissza, időnként rossz lelkiismerettel, bűntudattal, megbántottan, vagy éppen másokat bántva. A Budzsákban szédelegsz akkor is, amikor a kétely, a megaláztatás szorítja mellkasodat, és nekidőlsz a huzatos utcán nyargalászó szélnek, összeszorítod magadon a lötyögő nagykabátodat, könyékig zsebbe tűröd a kezed, miközben markolod, szorítod a benne száradó kenyérmorzsákat, a régen vasalt zsebkendőd, a rozsdás kapukulcsot. 

A Budzsák sosem lesz irántad elnéző, nem fog tanácsot adni, megnyugtatni. A Budzsákban közömbösség lakozik.
Nem meghatódós fajta.
Azokon a ráncos homlokú, lezárt szemű parányi, jobbára verett falú házakon nehéz a részvétet számon kérni, ahogy a széles gesztusok, a nagy érzelmi megrendülések sem ide valóak. Póz nélküliség járja a Budzsákban, és ezt a tempót az ott lakók ugyanolyan szenvtelen módon élik meg, mint azok az egyszerű lelkek, akiknek már minden mese el lett mondva, minden színjátékról tudnak, és minden hazugságot meghallgattak.
Láttak fán bagó't: mondanák a bölcs öregek.
Mindezek ellenére úgy fogod áhítani a Budzsákot, hogy a sajgás még álmodban sem szűnik soha, mert a valahová tartozás alfája és ómegájaként a véredben lüktet majd ellobbanásodig.

Ez nem kitalált tragédia. Ez a valóság.

Amikor megállsz a Hosszú Sor végén, vagy a Kistemető csücskénél, jusson eszedbe az, hogy most valahova megérkeztél.

Magyarkanizsa, 2014. 03. 21.

*A török nyelvek szótára szerint moldvai tatár szó a budzsák, és sarok a jelentése. A gagauzok is arrafelé laknak, talán tőlük ered, még az ó-török időkből való, nem is annyira az oszmán-törökből. A mai Moldova köztársaságban legalább 3 magyar helynév is akad, Orhei, Szorok és valami Mugyiló. Az első kettő ismerős, románul Orhei Vece ( Régi v. Ó-Várhely, -őrhely). A Szorok az egyszerűen sarok, a harmadik nem ismerős még. A gagauz meg kék-oguzt jelent, amiből egy kis lépés az ogur, a z-r hangcsere bizony ó-török nyelvekben törvényszerű volt, a magyarban így lett a régi török ököz-ökör.

A kárpát-medencei hun népesség Attila halála után részben elvonult azokra a területekre, amikről fentebb írtunk, simán meg is maradtak utódaik ott évszázadokon át. Persze, lehet, közben már nem hun néven, hanem kisebb al-csoportokra bomolva nevezték meg őket a szomszédaik vagy a bizánciak, akikkel kereskedtek.

Farkas Tibor, Szeged

Pósa Károly: Itt, kint a Budzsákban

Itt, kint a Budzsákban,

Mindig hosszú a nap.

Akkor is, ha rövid.

Mintha az ég

Bosszantana.

Tóparti közökön az ősz:

Időnap utáni idő.

A szél itt megtörik,

A Rét előködlik.

Itt, kint a Budzsákban,

A szél erőlködik.

Még vályogból készült

Az Alvég

Pár háza.

A Kistemetőt,

Meg az utcákat
Fasor rámázza.

S ahová halott se való,

Néma takarodó,

Más lapra tehető:

Bezárt Kistemető.

Még vályogból készült

A végső Elrendelő.

Lám: tárja szét karját,
Néhai Csonkák

Körösztje.

A Koncz-pék előtt

Kérdés, 
vagy válasz súlyától

Rogysz össze?

Amit az ősz
meg e sorok,

Fölerősít 
- megsokszoroz.

Errefelé semmi sincs késve.

Munka van az arcokra vésve.

Lám: tárja szét karját,

Múltad lépésben.

Itt ritka a megrendülés.

A dologba feszülő

Embertestnek

Parancs a maradás.

Talicskát tolnak,

Kelnek, esnek,

Izzadó reggelek, napok, estek.

Az élet az aratás.

Mert bár úgy tűnik
- banalitás:

A Tópartba fúlni
 - beavatás.

Itt ritka a megrendülés.

Levert cövek a realitás.

A Budzsákban lakni?

Szinte nincs rajtunk

Magyar semmi.

De dacot érő az alázat.

Hevít, mint tűz,
reszkető lázat:

Csak öntudatlanságig

Élni, lenni,

Mert itt szó az Úr,
az Igaz.
Hisszük mi könnyeket fakaszt.
Beszántjuk. 
Nem kell vigasz.

A Budzsákban lakni?

Szentnek sose

 - de nekünk malaszt.

Magyarkanizsa, 2012. november 18.

A homokkő-angyalka szeme

Kispados néni
grafit, tus 35x24 cm

Körös

Minden városnak, térségnek megvannak a jól felismerhető jegyei. Nem a látványosságokra gondolok, hanem azokra az apró, az ott élők számára sokszor közömbös dolgokra, amiket a helyi lakosok többnyire észre sem vesznek. Legkevésbé becsülnek. Csak miután eltűnnek az életükből, a hiányuk az, ami fájni kezd. Ilyenkor fölsejlik, egy harangkondulásnyi időre, hogy megint szegényebbek lettünk valamivel.

Így jártam surbankó korom békáival. A hajdani Körös környékén lakóknak még elevenen élhet emlékezetükben, milyen jó volt a több száz méterről is tisztán hallható ümmögő, vartyogó békakórus éjjeli hangversenyére elaludni. A nyár esték nyitott ablakán beszűrődő neszek között a mocsár messzire hallatszódó lármája megnyugtató monotóniával simogatott álomba, mert mindig azt üzente: helyed és szereped van itt a világban, ide születtél közénk. Kanizsai vagy. Ez az otthonod. Ez a hazád.

Aztán zavaros, rossz idők jöttek, elmentem hazulról és mire visszaértem a Köröst föltöltötték törmelékkel, mindenféle szeméttel meg homokkal. Sziporex házak épültek a régi nádas helyén. Az első megcsöndösödött éjszakán fölkönyököltem az ágyban, számat kitátva lestem a sötétséget, a hunyorgó csillagokat és valami megmagyarázhatatlan szomorúság kerített hatalmába. Kis idő múlva ért meg bennem a döbbent fölismerés, hogy a régen hallott mocsári békák hangversenye némult el örökre. Valami megszűnt, ami addigi életem csodájának részét képezte, amivel több voltam. A száműzött békakórus a jövőben nem színesíti a nyári éjjeleket.

Azt hiszem, akkor értettem meg, hogy valami végérvényesen lezárult. Már nem lehettem többé gyerek.

Nagyutca

Szép az új ifiotthon! Kívülről nagyon tetszetős, igazi dísze a Nagyutcának. Jó, hogy az építtetők nem engedtek a kor elmeroggyant divatjának, és nem öntötték a modernség mázát a patinás épületre. Szokás azt mondani, hogy manapság újat építeni sokkal könnyebb, mint a régit helyrehozni. Hogy mennyire álságos és káros ez a vélekedés: nézzék meg Szabadkát! Sír a lelke annak, aki még emlékszik a régi utcarészekre, a századelő épített örökségére! A város központját bükkfalelkű hivatalnokok radírozzák szét. Zömmel olyan szakemberek tervei alapján, akik soha nem ácsorogtak esőben a szecessziós kapuboltozatok alatt; a szimbólumokkal gazdagon díszített homlokzatok üzenetét nem fejtették meg első szerelmükkel, és nem néztek a szemébe a szárazkapu-bejáratok mellett könyöklő angyaloknak. Ezeknek a város csupán lélektelen épülethalmaz. Munka, amit el kell végezni. De ez a fajta elvégzés inkább hasonlít kivégzésre. Már most is késő. Csak reménykedni lehet, hogy akad majd olyan szabadkai, aki korbáccsal fogja szétzavarni ezt a jelenkori vircsaftot.

A kanizsai ifiotthon viszont reményt keltően üde színfoltja maradt városunknak! Kisgyerekként jártam benne először. Pontosabban: a férfi mosdóját láttam. Sétáltunk a Nagyutcán, szörpöt ittam. Rám tört a szükség. Vis maior. A család barátja bevitt magával. Emlékszem, éppen diszkó volt, trapéznadrágos lobonc hajú nagyfiúk és lányok nyüzsögtek. Jó hangos zene szólt. Villogtak a színes lámpák. Alaposan fölizgatott a látvány. Aztán kijöttünk a hársfaszagú májusi estébe, elvegyültünk a korzózó párok, családok között és a Nagyutca közepén futottam az üzletbe, mert a sógor állt a pult mögött, és már nyújtotta a virslit. Hentes volt. Nekem, a kisgyereknek kedveskedett.

Rágtam az ajándék virslit boldogan. Ha csak lehet, nyersen eszem ma is. Sokan elhúzzák a szájukat, amikor látják. De ők nem tudják, amit én, hogy volt idő, amikor a hársfaszagú alkonyati sétákon virágos kosztümöt hordtak a nők; a férfiak ingnyaka kihajlott; az üzletek kirakatait nem ragasztották le, hanem papírmasé díszek között műszempillás kirakatbabák voltak; hogy andalogva pihente a város népe a mindennapokat, és a boldogság gyenge fuvallata akkor megérintette a legkérgesebb lelkű embereket is.

Egy nyers virsli volt az örömöm. A diszkóba pillantás kétpercnyi élménye.

Nekem mindig ezt fogja jelenteni az a sokablakos, szép téglaépület, ami – reményeim szerint még sokáig - a Nagyutca elejét kell, hogy vigyázza.

Budzsák

Járom az utcákat.

Szép az idő. Még tartja magát a kései nyár. A budzsáki árokpartokon a cigánymeggy és szilva-fácskák immáron termésük nélkül kócolódnak a sötét tinta égboltban. Elnehezül a levelük, lombjuk. Bandázó öregasszonyok ücsörögnek a házikók előtt. Szomszédok beszélik meg a napot. Tűnődőn nézik a jövőt. A Tópart szabályos utcácskáinak egyik-másikában kispadon gunnyaszt a múlt. Ráncos néni ül egymagában. Hallgatagon borul rá az est, akárha égi nagykendőt terítenének vállára. Önmagát látja a néni, befelé néz.

Ha egyszer elmúlik, ő is hiányozni fog nekünk, akik láttuk, akik tudjuk, hogy a helye ott a kispadon volt. Ki fog lépni ebből a világunkból, a brekegő nádi éjszakákkal, a szombati sétákkal, és a tűnődő tekintetű homokkő-angyalkával együtt.

Csak az emlékezetünk őrzi majd meg, mint legféltettebb kincset.

Pósa Károly