BÚCSÚ A JÁRÁSTÓL

Didó Bandi háza

A temetőben a sírra le kell tenni a virágot. Mondani kell valamit neki. Ami eszünkbe jut. Szépet, jót, és mondani kell azt is, amitől nagyon szorul a szív. Aztán mivel hajnali négy óra alig múlott, és még nincs nyitva rácsos vaskapu, az apácák sírja körül vissza kell mászni az utcára.

A járda szalagja gyíkként szalad a temető téglafala mellett. Sötéten, féloldalasan, kifelé, a lerakók tájékának irányába, ahol a villanypóznák tetejéről citromos fény csorog a kévébe kötött pikulafákra, a szárkúpokra, meg a hol púposra, hol kockára pakolt trágyarakásokra.

Jó iramodásnyira aztán meg is érkeznék. Mi lenne velem, ha a jegenyenyárfák ezüstös ragyogása nem szegélyezné az utat? Nem volnék benne biztos, ha nem a magány kapavágásával kezdődne mindez, ha előtte párszor már nem lettem volna ugyanitt, alkut kötve az októberi széllel, a kiterített síkságot rokonként, a csillagokat pedig távoli ismerősként megköszöntve. Széles hézagon léphetek be a senkit meg nem illető, ám mindenkihez hűséges kanizsai puszta-kertbe.   

A Járást mozgás nélkül nem lehet befogadni. A rónát be kell járni. Úgy lehet csak átélni. A lábunkkal kell megtapasztalnunk, a talpunkkal. A szemünket legeltetve hosszan kell néznünk, mint mikor vonatállomáson búcsúznak a szeretők, egymás tekintetét kutatva. Minden, ami szép és becses, a légürességben gyorsan elvész. Szertefoszlik. Örökre vége lesz. Ez ellen nincs mit tenni. És mégis tenni kell. A világ szertelen ugyan, meglehet. Akkor sem ad amnesztiát, ha a saját parancsolatunkat megszegnénk.  Hatványozottan igaz ez idekint.

Akármennyire is primitívnek, ám egyúttal elvontnak tűnik, a Járásnak is megvan a maga törvénye, ott, az ombolyosan folydogáló, zöld, hínártól teli kanális partján túl, ahol a hívatlan, be nem avatott vendég szinte vákuumot tapasztal, mert a csönd belülről repeszti a dobhártyáját. Mondták mások. Megijedtek tőle. Gyönyörű, meg szép, szép, de: érhetetlen. Nekik rideg. Élettelen. Nekem nem.

Mert most is, valahol fölöttem három kánya kaszál a levegőben. Nem látni - ahhoz még éjszaka van -, de tudom.

Semmi riadalom. Semmi tétovaság. Ha más nem is, szikes talaj mindig akad a talpam alá. Ez az ajándékom. És ez így elég is, bizonyságul. A Járás szűken mér. Nem állít elém fizikai akadályt ugyan, de a gravitáció arrafelé mintha erősebben hatna: húz lefelé. Reggelente, miután a horizont pokrócszegélye mögül lámpással kél a nap, már nincs hová kitérni magunk elől. Nincs menedék. Rám is tör a felismerés. Mutatkozik a válasz is. Kibújik a homályból, a dráma csendes kereteiből kilépve, és öntudatlanul int felém.

Kényszerítő az akarat. Előbb a fej biccen. Vele a gerinc hajlik, görbül lassan. Aztán megroggyannak a térdek, és a régtől megsimogatott levelű, öreg olajfa előtt úgy borulok térdre, összekulcsolt kézzel, ahogy nagyon régen egy másik ember térdelt a saját olajfa-kertjében, és azóta megszámlálhatatlan sok ember tette, sok másik kert fái között. A járási liget hajnali, még sötét színpadán gyertyaként néhány fehér bóbitás bogáncsvirág világlik. Kötésig ér a száraz fű a fák tövében. Harmat fonnyasztja őket, többnyire halott sárgák. Átázik a nadrágom. Összerázkódok. Az öreg, göcsörtös törzsű olajfa nem szól. Hosszú idők óta őrködik a pusztán, mint egy mindent látó isten. Az ágán halk és nagyon igénytelen nótát kezd csicseregni egy megilletődött, korán fölzavart kismadár. A dal még el sem hangzik igazán, az utolsó hangok még a közeli glédicsfa tüskéi között akadoznak, amikor feleletként odábbról megszólal egy másik, s a válasza áthullámzik nem csak a Járás őszi rongyszőnyegén, hanem áthullámzik az évtizedeken, az idő feketítette szomorúságokon.

Mondom, hogy kaloda a Járás, a szív kalitkája. Ugyanakkor a Járás mindig kész a játékra. Csábít. Ingerel. Olyan impulzusok látványát adja, amik révén megengedőbbé válik. Mintha. Mintha… Incselkedik az emberrel. De nem sokáig szokott ennyire nagyvonalún bohó lenni. A Járás ősi. Még a fűcsomók is tisztában vannak vele, hogy a minden előtt ők voltak és valószínűleg a minden után is csak ők maradnak. A Járás itt volt előttem is. Itt volt öregapáim, a magyarok, de az avarok és a hunok előtt is. A merevre feszített szemhatáron nem ritkán vadbölények száguldoztak, seregek vonultak győzelemittasan, vagy vánszorogtak tönkreverve jajszó mellett. A Járás ezt mind-mind átélte. A látottaktól pedig bölcsebb, zárkózottabb és némább lett. Akik aztán a lapályára tévedtek mind megértették, előbb-vagy utóbb fel kellett, hogy fogják, hogy ezen a helyen az éggel és a fénnyel összhangban muszáj lenni, aki túl akarja élni. Nehéz ezzel szembesülni.

A Járáson a fájdalmak sápadtságát csak annyira orvosolhatni, akárha a lázbeteg a fejét hűsítő borogatás helyett a jeges Tiszába nyomná. Elementáris erő lakozik a szétsimogatott hantok között. Összesűrűsödik a vérrel: pezsdít rajta, vagy épp megalvasztja. Embere és helyzete válogatja.
Fogja, megmarkolja a vállam. Nem férkőzhetek a közelébe, de érzem az erejét. Ez jó. Megértem. Ha ezután látni akarom, addig állok majd csukott szemmel, addig gondolok a Járás sajátosságára, mindarra, amit rajtam kívül senki sem láthatott, ami mással nem, csak velem történt itt meg, hogy egy idő után már semmi máshoz fogható nem lesz, semmi másra nem fog hasonlítani csak azt látom majd akkor magam előtt, ami nekem kedves. Az én Járásomat. 

                                                 Pk  

Búcsú a Csontostól

Dancsó István

†2016.05.02.

Kalapot viselt télen-nyáron. Vagy húsz éve beszélt velem először. Poharazgattunk, megszólított, emlegette a nagyszüleimet, a Budzsákot, ahol mindenkit ismert, és ahol őt is mindenki ismerte. Igazából az egész Kanizsa köszönő viszonyban volt vele. Ült a biciklin, integetett ha látott. Élte a tempós életét. Kalapját az asztalnál sem tette le. 
Igazi kemény ember volt. Jelenség. 
Ha belépett valahová, egy pillanatra csönd lett – mint a vadnyugati filmekben –, de a jó kedélye, a belőle kiáradó szerethetőség hamar kioltotta a legjámborabbak aggodalmát is. 
A Csontosnak aranyból volt a szíve. 
Kezdődő barátságunkkor jó nagy karimájú kalapot hordott. Ahogy múltak az évek, kalapjainak a mérete egyre kisebb, majd még kisebb lett. Keskenyedtek a karimák. Szóvá is tettem neki: hol az a legényes, régen látott, majdnem cowboy stílusa? Nézett rám vissza, vállat vont, majd megadóan legyintett. Noha válasz nélkül maradtam, akkor derengett fel első ízben, mit jelent a lassú korosodással beköszöntő lemondás. Az elöregedés folyamata. Mégis  valahányszor összefutottunk – nem tehetek róla – ha rá néztem: mindig Rejtő Jenő regényalakjai jutottak az eszembe. Nem csak az életvidámsága, a humora, a személyében rejlő emberségesség miatt. Azért is. Ám a Csontosban még megvolt az a fajta kalandorság, ami jellegéből adódóan egy férfinak valaha teljesen normális részét képezte. Ma már jobbára csak filmeken, regényekben lelhető. A valóságban alig.
Lekezeléskor átzsibbadt a karom könyékig: a régi Budućnost armírozói között, a vasbeton szerkezeteket görbítgetve edződött a marka. És a hangja! Mintha bádog vödörben vasreszeléket rázogattak volna! 
A Csontosnak ráspolyos, borízű, néha suttogásig rekedtes beszédét senki szinkronszínész utánozni nem tudná. 
Szeretett mesélni. Sűrűn föl-fölidézte a régi dolgokat. 
Reszelősen ejtette ugyan a szavakat, de a mondandója sosem volt gúnytól érdes, netán karcosan bántó. Amolyan nosztalgiázón, messzire kacskaringózón beszélt. S míg mondta a magáét, a kerek, borostás képén, a tömpe orra fölött huncutul csillogtak a szemei. Hiányozni fog. A dumája, a történetei: maga az ember. Gondolom – nem csak nekem. Egyéniség – így mondaná a választékos nyelvezetű. De a környék népének csak figura volt. Azokat a személyeket illeti a nép mindenkor e kedves minősítéssel, akik valamit kivívtak a közösség körében. Jelenti ez a megbecsülést, a szorgalom-, az egész életút iránti tiszteletet. Csontos – kétség kívül kiérdemelte a szeretetetünket. Hat és fél évtizeden át mindenki csak Csontosként emlegette. A halála napjáig fogalmam sem volt, mi a becsületes neve. Aztán megláttam a fekete keretes szöveget az alvégi Kisbolt előtt, a szomorúfűz derekán. Ha nem írják rá a gyászjelentésre a becenevét, még most se tudnám, hogy elment. 
Ott voltam, a többiekkel kikísértük. Azt viszont nem láthattam, mellé tették-e a kalapját. Ha nem, egyszer majd az enyémet szó nélkül neki adom, ha kéri. 
Legyen áldott az emléked, Csontos!

Pk

Eltapsolt sínelőadás

Vége a mesének.
Megölték mindennapi poénjaink tárgyát.
Amin lehetett szörnyülködni, bosszankodni, szidni, de leginkább - jóízűen nevetni.
Általa kacagtuk ki a mindenkori nyomorunkat.
Lemaradásunk nem hivatalos emblémája volt.

Gúnyoltuk falusi TGV-ként, szárkúpos metróként, mások bádogdoboznak nevezték, de a jóféle vidéki humor révén többnyire csak Ezüst Nyíl vagy Ezüst Villám volt a neve. 
A sínbusz többé nem közlekedik Kanizsa meg Szabadka között.
Helyette tűzpiros, modern vonalvezetésű orosz motorvonat gördül be a hajnali peron mellé. Vadonatújak a szerelvények, égő, zománcozott színük lakodalmi menyecskeruhák élénk vörös színére emlékeztet.

Új vonat - új asszony. Még a hangja is pihent, éles. Búg veszettül, induláskor, érkezéskor. Kora reggeli órákban föl-fölkönyökölök, amikor hallom.
Aztán már nem is jön álom a szememre.

Belekapaszkodok az emlékekbe.
Látom a régi sínbuszt, vérszínű pipacstengerben, roggyant bárkaként úszik be a látóhatárról, mintegy túrja maga előtt a vörös horizontot, jaj, az a sok, szemet kápráztató virág, mind valami őrült, zaklatott lelkületű festő vászonjára kívánkozna, olyan valószínűtlen a látvány gazdagsága, és közben döccennek a fémkerekek a rosszul illeszkedő síneken, amik még egykoron a monarchia vasöntödéiben készültek, míg fröccsent az ízzó olvadt fémrudak szikrája Ferenc Jóskának a bozontos szemöldöke árnyékából világított savószínű szeme, amikor megnézte a gyárat, százharminc-száznegyven évvel ezelőtt.

Zihál, nyikorog az öreg jószág.

Kitekintve a piszkos ablakokon pedig hátrafelé baktatnak a szujos villanypóznák, hajdanvolt lefokozott távíróoszlopok, deklasszált idők tanúi, amiken már huzal sincs, csak csupasz karóként dúcolják alá a földig érő fellegeket... Mögöttük visszafelé tartanak a mezsgyekarók, a magányos akácfák és az itt felejtett düledező tanyaromok. Mind-mind mennek elfele. A hátunk mögé kerülnek szépen sorban, glédába rendeződnek az elhomályosuló arcképek, a szagok, a hangok, s megtapintott dolgok a tegnap ládájában lelik helyüket.

Hörög a motorja a szerelvénynek, a kaszni horpadt oldalán iringál a napsugár.
A kalauz elszabott zakója kigombolódott. Borostás, kapadohány-szagú. Egykedvűen lyukasztja a kemény kartonpapír jegyet. Amikor sorra járta az utasokat, a mozdonyvezető mellé telepszik, cigarettát ráz ki a dobozból, amazt is megkínálja, rágyújtanak, és aztán hétköznapi ügyekről beszélgetnek. 

A sínbuszon közben megáll az idő, évtizedek maradnak lógva a levegőben, hisz a kifakult bordó üléseken ott ücsörög három emberöltő lerakódó gondja-öröme, szüleink, nagyszüleink ugyan ezeket a műbársony huzatokat koptatták, alakjukat, súlyukat, testük lenyomatát még őrzik az ülőhelyek teknős behorpadásai.
A kapaszkodó korlátok plezúrját lekoptató kezek tulajdonosai itt éltek miközöttünk, ám többségüknek inkább már csak fejfákon fakul a nevük és emlékezetük. Netán nekik szól a végállomás vonatfüttye, a tisztelet bókja, a szomszédos temető előtt meglassúdva? Vajon a sinóbusz – ahogy kedveskedve elferdítette a népnyelv -  hány kofát, kőművest, ácsot, parasztembert, városba járó kollégista diákot szállíthatott oda-vissza?
Tán az Ég se tudná összeszámolni...

A fáma szerint egy alkalommal – elunva a csiga-lassú szerelvény tempóját - valami incselkedő suhancok odaszóltak a vezetőnek, hogy nem tudna-e gyorsabban menni? A válasz tömény volt és lefegyverző. Színinövendékeknek kéne tanítani, amilyen flegmával a masiniszta a válla fölött hátraszólt:
- Hogyne tudnék gyorsabban menni. De nem hagyhatom itt a vonatot. – azzal köpött egy hegyeset, kifelé a nyitott pilleablakon...

Amíg szolgálta a jónépet, folyton a megújításáról beszéltek.
A korszellem kívánta a modernizációt.
Licitáltak a majdan várható vasút végsebességére.
Egyszer, a NATO bombázások előtt néhány héttel, egy sebtiben összetrombitált bátorító, hazafias tömeggyűlésen a saját fülemmel hallottam, hogy az akkori szónok kétszázhúsz kilométeres gyorsaságú mozdonyokat ígért a kanizsaiaknak. Keserves kínunkban meg is tapsoltuk, mert minden képen tiszteletet érdemel az, aki nagyot mer álmodni, pláne úgy, hogy a sületlenségét szélesebb közvélemény előtt is hajlandó képviselni. Az indiánok is becsülik a habókosokat.
Persze az álom gyorsvonatból nem lett semmi, és kicsivel később a milosevityi kurzust is vakvágányra irányította a Balkán abszurd történelme.

Csak a sinóbusz járta tovább az útját, immáron demokratikus közegben, de ugyan olyan akkurátusan döcögve a hasonló hazugságokban, kicsinyességtől, jellemtelenségtől és emberi gyarlóságoktól terhelt ölig érő hínárban, vagy Horgos és Királyhalom között a lápi sűrű valós nádtengerben, belvizektől duzzadt, csicsegő talpfákon tétován imbolyogva, tizenpár kilométer per órás csúcsidővel.
Elkerülték a krumpliskosarakkal málházott biciklis nénik, a komisz böjti szelek átfújtak a sehogy se záródó ajtókon. Ha a személyzet nem is, de a becsöpögő esőlé időnként lemosta a szűkös illemhelyre lerakodott koszréteget és megadatott az utazás kényelme, kiváltsága boldognak-boldogtalannak, ha akadt némi csörgős aprópénze jegyet váltani, és egész Szabadkáig, a világ végéig kalandozni, csavarogni.  
Egy biztos. A sínbusz akárhányszor elvitt, mindig hazahozott.
Bizonyosság volt, tótumfaktum.
Visszautaimon mindig általa láttam meg a martonosi határ felől elősejlő tiszai erdősáv ismerős sötét csíkját, a csempegyár fakó tornyát, vagy a nagytemplom párálló légben sejlő körvonalát.

A sínbuszon döbbentem rá, tanultam meg először, ott értettem meg egy életre, mit is jelent az a fájdalmasan szép szó, hogy: Haza.

Pósa Károly

Az illusztrációk, fotók Srdić Igor, Sarnyai Zoltán, Kovács B. Tibor és Ágoston Csongor képei.

Pósa Károly: Rovancs

Egyes napokon,

Míg a napkorong méze lecsorgott,

Zsenge fácskák alatt dideregve,

Vörös hóhérpást lógott egygombos,

Az igét szűrve mérő,

Hallja-kend, gyilkos,

Tegnap felsőfokon

Elcsapott, kirúgott,

Csip-csup

Pogány papokon.

Néha megérte

Játszi rókát lesni, kopott gyöngyként  

- felhők árnyát, ahogy gyűjtötte –

Szájában csuka, mert lopott bérét

Más vanját, bújt kincsét

Orgazda kérte.

Így saját nyomorát,

Mi benne se fért meg,

Mind-mind:

Szitába mérte.

Nézd már! Hát látok?!

Reggelre megint port vert föl talpam,

Amott tudják, szelt-e ki belőlem

Lelket, vagy egyebet földnek sarja,

Abszurd gondom hatalma.

Most kacagok rajta:

Nem állok rajtra!

Tán nem lesz ez átok?

Te, s ti -

Fütyülök rátok.

Bent a rajzolt körön

Tűző nap sugára sem fikció

Ni! Hogy bambul két leples bálvány! – ez is

Csak jelképként értendő akció.

Vér, vájt kín, kár, kéj, s öröm:

Mára csak nevetek,

Ha karcolná köröm -

Meg nem köszönöm

Mi volt:

Le- és kitörölöm. 

Magyarkanizsa, 2012. július 12.