NAPLÓ - 174.

Megjártuk. Milyen jól tettük, mennyire jólesett!

A tavaszi vakáció kizökkentett, visszaillesztett egy gyorsan homályosuló, sejtelmes érzelmi állapotba, amit csak a végtelen ritkán megtapasztalt szabadsága tud belőlem kiváltani. 

Jó, hogy már ismerőse vagyok a tájnak. 

Kölcsönösen szeretjük egymást: a táj magához ölel, az öböl befogad, barátokként vesznek körbe a hegyek, miközben a bérceken vigyázó romos kolostor megnyugtató léte maga az állandósult biztonság. Egyszer majd felzarándokolok hozzá. Harmincvalahány éve halogatom. Idén nyáron, legközelebb, ha jövünk, rászánok egy napot, megnézem az elhagyatott szentély égett harangtornyát, amit a tűzvész után egy földrengés is megrogyasztott. Kanyargó hegyi ösvény visz fel odáig, Zelenika széléről kell indulni fölfelé, egészen a hegy derekáig. Biztos ájult, kabócazsizsegős forróság lesz akkorra.   

A májusi nap heve már most is csontfehérre szívta az Igalo melletti tenger fövenyét. Mintha a hóka löszplatókat látnám a kanizsai Járás kamillásai közt. Kishomoknál, a dűlő mellett szokott ilyen tarka lenni a szemhatár. Itt is visszaköszönt az emléke. Tört fehér szirmokat báboztak a hullámok habfodrai, a sötétzöld hínáros részek meg a bácskai legelő mediterrán kivetülései gyanánt apró termetű, ezüstfényű halcsordákat rejtettek. Rétegezett volt a meleg levegő: a víz fölött sósan párás, a köves partszakasznál fülledten vibráló, vagy légneműen könnyűvé vált a hullámok csapkodta szirtek körül, majd langyos, leheletszerű lett a tüskés bokrok, a hegyoldalba is fölkúszó olívacserjék tespedt árnyékával megfestve. 

Egy sort tépelődtem rajta, mégis, mi hiányzik? Semmi. 

Minden megvolt. 

A kijelölt utak nélküli égbolton a szabadság fellegei legelték a kék semmit, hétágú verőfény zománcozta be az ódon kőházak homlokzatát, a hullámok morajló rendjét sirályok vijjogása kísérte, mi meg csak sétáltunk a promenádon, valami angyali nyugalomban. Észrevehetően szelíd derű ereszkedett a környékre, a legrejtettebb sarkokra is, minden zugára az öbölnek, amelynek ugyanolyan részesei lettünk, mint a kikötőben billegő bárkák, a dokkba húzott, száradó kötélcsomók, a szagosan nyíló kaktuszvirág kelyhek, meg a ruhaszárító zsinegek. Aztán enyhe csodálkozással néztünk egymásra, amikor egyszerre fedeztük fel, hogy immáron értünk a vízben elhagyott csempült kagylóhéjak, a hegytetőkön zsinatozó mohos sziklaszirtek nyelvén, észrevétlenül eggyé váltunk az öböl sajátságos időtlenségével.

A múlt minden verejtékcsöppje felszikkadt a Rose felől fújó szélben, amit a kis falum útja mellett glédában álló cédrusok illendően megsüvegelve köszöntöttek: billent a csúcsuk északnak és a hegyi kaptató elhajló ívénél egy kockás inges szikár férfi régi vasbiciklit támasztott neki a temető kapujának. Az ember vasalt nadrágszárának alját ruhacsipesz fogta össze, kétrét hajlott vállán lógott a feje, az arcát nem láttam, de a kezében virágcsokor és egy könyv volt. Fölolvasni járt a kedves halottjához. Talán a feleségéhez, talán az anyjához, vagy netán a lányához... Nem tudható, és most már nem is fogom megtudni, de nem is ez a fontos, hanem az a kép, a lelassuló, nehéz mozdulatok a temető bejáratánál, ahol valaki a gyászát hordozza magával, márvány merev szomorúsággal és mégis tengernyi öntudattal. 

Az a kép bennem maradt. Sosem láttam még bánatot viselni ennyi méltósággal.

NAPLÓ - 171.

 

A Járás - rajzom

Több mint ötven éve tanulok magyarul, mégis, az idő múlásával nem hogy érteném amit mondanak, hanem egyre idegenebb lesz a világ nyelve. Szólnak valamit: mintha az elcsöppenő jégcsapot, vagy a kályhában pattogó tüzet akarnám megérteni. Beszélő fejek a képernyőkön. Tátogó szájukban ott ásít a megsemmisülés. Iparkodok pedig felfogni, mi zajlik, de már csak nagy ritkán sikerül. 

Északkeleten unokatestvér népek gyilkolják egymást esztendő óta. A tudósítók kamerái közönyös fénnyel pásztázzák a halott romokat és a novemberi festett fagyban füstölgő zsarátnokhalmokat. A képsorok nem az időt rögzítik, inkább annak végét, a halált. Szerteszét holttestek. Tarasz Sevcsenkó rímjein felnövő férfiak jobb oldalt, amott meg néhány tetem, akiknek hűlő, az égbe elfodrozódó szelleme még Puskinnal együtt vallotta, hogy az Orosz Anyácska a reménytelenség csöndjében is szent, mert nélküle csak a pogány puszták üveghangú éneke szólna, és sosem lenne az arcokon az elragadtatás, az alázat, amikor a lila hideg éjszaka jégvirágokat rajzol az ablakokra. Most az orosz és az ukrán mese végére várunk.

Délkeleten, ahol régen dervisek keringtek, majd kései utóduk Mahmoud Darwish írt átszellemülten az aranyfényű vályogtéglás sikátorok között – szintén térdig gázolnak a vérben. A Bibliai testvérek a tulajdon testvéreik torkát nyiszálják. Az egyik kockás shemagh-ban, a másik kipában. Öli egymást kifulladásig két sémi náció. Unokatestvér-háború. Egy kibelezett selyemvánkoson a régi gyarmati térképek vonalzóval húzott határait épp most írják át vérrel. A világ egyszerre takarja el a szemét. Vége a varázslatnak. Szertefoszlott az illúziója annak, amit úgy hívtunk, reményteli, szép új világ – XXI. század. Gyanítottam, hogy ez lesz. Gondolom, sokan voltunk így ezzel.

Ha ennyi év után semmi egyebet nem tanultam meg, azt bizton tudom: az ösztönöm pókháló fonala már a kezdetektől döglegyekkel volt teleaggatva. Ilyetén meg se lepődtem. Nem vártam csodálatos képeket, egymás mellé ülő vadállatokról. Nem. A hiéna sosem telepszik az antilop szügye alá, ahogy a héja se nézi tétlenül a postagalambok röptét.

Mi van helyette? Őszintén megmondom: nem tudhatom, kinek miként kell védekeznie. Az sem biztos, hogy a sok okos javaslat bárkin bármit is segít. Azzal sáfárkodom, ami adatott. Nem, vagy már csak ritkán nézem a híreket. Kommentálni sincs kedvem, mások ki- és beírásait véleményezni: vitatkozni meg pláne.

Az álmaimon tutajozva, fokozatosan haladok egy ismerős, ligetes zsombék felé. Oda, ahol az ősszel együtt a tavasz is már csak általánosságokat hordoz. Oda, ahol a természet évről-évre megalkotja, majd elpusztítja a tökéletességet, ahol szinkronba kerül a szellem a valósággal, hogy bizonyossággá váljék a feltámadás dicsősége. A végtelenségben van egyféle megrendítő erejű zártság. Kishomok hétmérföldes rabsága nem teher. Tündöklő a pusztaság. Sosem zúg harsogva, nem szokott kacéran hívogatni, nem játszik velem és legfőként nem bánt, mert a Járás peremén nem fáj semmi. A horizontot beterítő legelő fűtengerén csak a Tiszáról fújó keleti szél kaszája suhog: eldönti a fűcsomókat napszállatnak, Csantavér irányába.

Lehetnek eszelős hódító háborúk, a fölgömbbe döfött gombostűk nem fejeznek ki semmit. Ellenben a kishomoki halványsárga levegő minden lélegzetvétele arra emlékeztet, hogy az élet összes keddje és hétfője is ünnepi áhítat.
Széttéphető a hallgatás, szétrobbantható a csend, de ott a pusztulásnak a valóság ad majd megint egy új életet, eszméletlen, boldog körforgásban, amiben az ember már a saját sorsát nem látja áramolni, csak szerencsés esetben érzi, hogy ő is része ennek a végzetszerű felszabadulásnak.

Két hete megálltam a dűlőút kezdeténél. Sirályok hóka foltjai imbolyogtak az ártér irányába. Az ég felé fordítottam az arcomat és önkéntelenül a magasba emeltem a kezem, mintha meg akarnék kapaszkodni valamiben.

Pósa Károly: MI LESZ?

Mi lesz,
ha a kar elgyengülve a kortól
lehull a tinta áztatta papírról?
A Holdat-Napot
megörökölvén
előbb betű kopik, majd a szó,
aztán meg tort ül a törvény,
s távol, a kishomoki dűlőnél
a magyar, a szerb lét-örvény
egyaránt aléltan forog-forog.
Gördülnek a barlangó bokrok,
a szikest karistoló széllel tova,
keletnek, a kövek mellé, oda,
ahol a jó Bartók elkomolyodva,
fejgörccsel, lázzal alkotott.

Mi lesz,
ha a karsztos, tarajos hegyeken
a tenger igéjét-dalát megértem?
Majd ortodox
kősírokon
néma körösztöt ír a rovás,
leples tánc lesz, ugrándozás,
olyan, akár ha szellem járna
a kanizsai Vigadó csorba teraszának
küszöbén: egyszer láttam,
unottan nézett, az élőket várta.
Közben kint, az elkékült hidegben
a dermedt Ötödik Kerületben
a Kálvária dombot el fogja nyelni
a kiszáradt ős-Pannon tenger árja:
az Úr közönye: legyőzhetetlen.

Mi lesz,
ha a messze révedő szemekben
köddé válik a tegnapi lehelet?
A holnapot
sem fogja megérni 

a szerelmes révedés.
El fog hervadni a szívverés.
Kígyó úton, üres zsebbel kaptat,
mászik föl és csúszik le majd

bennem a Járás kettős léte.
Öblöm partján csönd guggol magában
ahol tántorogtam nagykabátban,

ismeretlen, semmi nők álmában.
Amott rögök, vadakácok terhével
elgyengülő, suta kezem
jelet hagyott egy fejfában.

                                                                        (Budapest, 2023.01.31.)

Pósa Károly: HÉTSOROS

Megállt olykor, ha a napok túl gyorsan teltek.
Mezítláb a Járáson várt, hol áradt a nyugalom,
háta mögött Bánátban a nap tányérja csempült,
homlokán sarlós ráncot szántott a közöny, az unalom.
Zörgő vihar ha készült, ha emberek térdepeltek,
nem ágált, csöndben hallgatott:
Méltányosságot remélt a tenyérbe simuló ugaron.

Bácskában a kékek, Budán a sárga színek érdekelték,
s míg halántékához egy késő őszi nedves tincs tapadt,
a fákat nézte, a bokrok alját, a tarlót kutatta,
zsebébe gyűrte a romtanyákon elhaló hangokat.
Álmait jegelte, volt sok éhes, szétgurult emlék,
a szíve a sziken, a végtelen utat dobogta:
Szeme hideg öblében így is fakadt elég tűzfény.

Most az ismerős kis közben bólint a szögelt feszületnek.
Lappangó, béna csönd borul a tenger sós vizére.
Gyászruhások az időt hordják, a múlt megszületett,
mikor a dűlő homályát egy gémeskút merte az égre.
Amint a sziklák közti leandernek harmat pörög levelére,
halászhálókat fúj a szél, nyílnak a reggelek.
Ő felkel, indul. Előtte néma házak, fehér kövek sereglenek.

NAPLÓ - 153.

Szokásommal ellentétben a reggelit megismételve este megint elmegyek futni. Ezúttal muszáj. A szív kétszer kisütött tégla, az agy meg túlcsorduló szivacs. Egyedül a test valós anyagszerűsége konstans, noha a lenti ízületeknél tompa nyilallás jelzi – mulandó a dicsőség.  Ahogy leszáll az éj, mintha többet lélegeznék. Egyedül vagyok. A lépteimet nyújtom is, szaporázom is. A fölöttem összeboruló, óvatosan rügyező fák úgy sorjáznak a Ligetben, mintha valami ijesztően kezdődő mesében gonosz óriások gyülekeznének.

A csillagok az égbolt sötét ciháján állnak. Nem pislognak. Csönd van. Nagy a mozdulatlanság. Csak egy hirdetőoszlopról hámladoznak, omlanak a plakátok. Ismeretlen erő kapargatja le őket, aminek számos jelét észlelem. Miatta másként zsírosodik a föld, ahol a levelek rothadnak. Más a szegénység és az ostobaság összefüggése, ahogy másként hangzanak az elkiáltott szavak és másként folyik meg a vásznon a túlságosan fölvizezett festék is. Minden más. A tegnappal bezárólag a jelen idő végigheverte a napot, és most éjszaka van. Ez a mai nap is mindjárt bevégzi, itt az éjfél, s láss csodát: a holnap ettől a mostanitól is másabb lesz… Ez félelmetes. Érthetetlen.

A szám íze kicsit keserű. Sok mindent kilométerekkel és évekkel odébb hagytam. Bánt és mégsem. Hasztalan nyúlnék vissza értük. Azokon a húrokon ez a kéz már vajmi kevés akkordot tud fogni. Hát csak kullognak velem a régi dallamok. Közben, ha lehetne, egy nézésért odaadnám az eddig szagolt almáim összes illatát. Egy érintésért minden volt alkonyat színét. A bizonyosságért a hó puhasága járna. Így csak a húsom marad, meg ahogy fölénekelek magamban, a sétány mellett, a lámpa fényében. A régi dalunkat félhangosan kántálom. Azt, amelyikben hóka lovat vesz a szerelmének a szegény fiú.

Kissé távolabb az épülő múzeum tengernyi kirakata fényes. Az utolsó troli ragyogó nyíl gyanánt húz el mellettem. Odahaza – míg volt, közlekedett – a kanizsai sinóbusz járt ilyen ripacs kivilágításban, amikor átgurult a Körös fölötti hídon, aminek a talpfáiba még most is oda van billogozva a Ganz gyár szignója. Láttam, mikor a sínek között a kanálisból kifogott halakat bicskával pucoltuk. A cigányponty pikkelyei szétfröccsentek a meleg leheletű augusztusi alkonyatban. Szomjúhoztunk, ivóvizünk elfogyott. Viszketett a lesült, naptól cserzett bőröm. A folyóhoz érve letámasztottam a biciklimet, lehasaltam és a többiekkel együtt szürcsöltem a Tisza vizéből. Két pofára ittam, és a Slajc zsilipjénél a habos víz fehéren fröcsögött a nyári szürkületben. Aztán, ott és akkor is csak este lett. Színesen ragyogtak a csillagok, látszott a Tejút és a nádasból milliónyi béka vartyogott. Gyöngéd becézés volt az a régi éjszaka. Pedáloztunk haza. Boldogok voltunk. Alighanem én is.

Ez mind az igazság. Közöm pedig egyre kevesebb hozzá.
Elmúlt. Most más van.

Már nem csodálkozom és bosszankodni sem akarok.  Pedig valami szörnyű történik a világban, miközben én a Ligetben futok, a fák között. Fogyasztom a métereket, rakom egymás után a lépéseket, és próbálom fölfogni, amit nem nagyon lehet, mert mégiscsak egy ember vagyok, teljesen közönséges, ruhában járó, szakállat viselő, jó állampolgár, öröklött aggodalmak révén lüktető pulzussal, olykor meg sem tűrten, sok barangolással és kevés befolyással, akit rossz férfiként és hibákkal teletűzdelve kísértenek a bocsánatkérések. Futok, érzek. Veszett szenvedélyek.   

MATYI*

Tanya Kishomoknál

Szerette a salátát, a friss gyümölcsöket. Sok zöldséget evett. Főleg paradicsomot, szeletelt céklát meg nyers uborkát. Nem válogatott. Megette, amit kapott. Kedves étele mégis a tejbe áztatott kenyér volt, amihez pompásan illett neki a legolcsóbb parizert harapdálni.

Matyi igazi ingyenélő volt.

Ha jóllakott, lustálkodott. Egyformán kedves volt számára a hűvösben szunyókálni, vagy a napon hunyorogva süttetnie magát. Jóformán mást sem csinált. Táplálkozott, aztán pihent. Ebből állt az élete. Éjszakánként néha álmatlanság gyötörte. Olyankor sokat szöszmötölt. Gyüszmékel a Matyi, mondogattuk, és másnap, ha kérdőre vont tekintettel néztem rá, sosem láttam a szemén a fáradtságot, pláne a megbánást. Inkább valami tompa közönyösség ült benne. Pislogott csak, ha kérdeztem.

Matyit szó szerint az út mellől szedtem föl. Azt hittem megnevelhetem, de néhány meddő próbálkozás után legyintettem. Matyi karakterén nem lehetett igazítani. Egyéniség volt, és az is maradt. Megváltoztathatatlan. Úgyhogy abba is hagytam a kísérletezést. Én akartam tanítani, de Matyinak sikerült megértetnie velem, mit is jelent beletörődni a megmásíthatatlanba. Együtt élni azzal, ami egy jottányit sem javul, vagy romlik immár: még a kedvemért se. Úgy lenni valakivel, éjjel-nappal, nagyon hosszú időn át valónkban és olykor gondolatainkba, az agyunkba, de leginkább a szívünkbe bezárva, hogy az ott sincs, nem is lesz. Jó lecke volt.

Matyiban egy nagy tanítómat tisztelem.

Mondom, pedig az út szélén akadtunk össze. Éppen át akart menni a forgalmas aszfalton, tekergette a nyakát, málékodott, miként kéne átevickélnie a biztonságos túloldalra, s már indult volna, pont egy robogó busz kerekei alá, amikor az utolsó pillanatban visszahúztam a fűbe. Nem köszönte meg, csak hunyorgott pimaszul. Szerintem az első pillantása elég volt neki, hogy fölismerjen. Nem tudhatom mi játszódott le az agyában. Elvégre „csak” egy mocsári teknős volt.

Egymásra találásunkkor akkora volt mindössze, mint egy kávéscsésze alja.

A kabátzsebben vittem haza. Eleinte egy kiszuperált fakapuval elkerített szögletben lelt szállásra, az udvar egyik kevésbé frekventált csücskében. Ám múlt az idő, egyre-másra teltek az évek, Matyi lassan a ház részévé vált, olyannyira, hogy már nem is emlékszem rá, mikortól lett a hatalmas kertünk örökös albérlője, aki csak őszutón került vissza a régi helyére, hogy tavaszig egy púpozott rakásnyi alom alatt aludja ki egész évi semmittevésének fáradalmait.

Márciusban, amikor előbújt, sovány volt, de virgonc. Fejét beletúrva a tejbepapis-felvágottas tálkába jókedvűen szürcsölte a pempőt. Egyszer az ujjamat is megkapta, igaz. A feje búbját akartam simogatni, amit zokon vett, s nekem egy jó ideig csinos heg volt a mutatóujjamon, amelyben nyoma maradt Matyi papagájszerű pofájának. Tudott küzdeni. Hím volt. Ahogy nőtt, homorúbb lett a hasmánti páncélja. (Így, ilyen bölcsen intézte a Jóisten, hogy sokakkal ellentétben Matyi hozzáférhessen ahhoz, akit szeret.)

Amikor Matyi akkora lett, mint egy vasárnapi levesestál, elváltak útjaink.

Mennem kellett otthonról, várt az élet. Matyi megint a nagykabát zsebbe került, biciklire pattantam vele, és elkarikáztam a Járásra, a kanálishoz. Ahogy letettem a partra, rögvest a vizet szimatolta. Akkor láttam utoljára. Nem nézett vissza, csak belecsobbant a vízbe. Matyival együtt tűnt el az ifjúságom. Azt a loccsanás azóta álmomban olykor hallom. 

Nem tudom, mi lehet vele. Azt remélem, boldog, él, hisz a teknősök hosszú életűek.

A járási kanálisban lubickol vagy mereng félálomban, és azt is remélem, hogy néha én is eszébe jutok. Esetleg álmodik velem, ahogy én ővele. És amikor fölébred, akkor – velünk szemben – tényleg ott folytatja, ahol abbahagyta. Matyinak ott jó, ahol van. Jobb, ha nem tudja, mi van tőle távolabb.

Jobb, ha nem látja, mi történik a világban. Abban a világban, a mi világunkban, ahol hideg, szotykos lett az emberek lelke. Ahol a férfiak becstelenségétől és a nők léhaságától csak az önzés nagyobb, ahol szülőre emel kezet a gyermek, a szülők pedig a nagyszülőkkel pörösködnek, ahol nincs már szeretet, megértés, nagylelkűség, őszinteség, mert ezeket mind-mind gyöngeségnek tartja a mindennapok sokasága, ahol elvásik az emberek szíve, mert becsapják a másikat, eljátsszák a bizalmat: még a szeretők is egymást csalják.

Ebben a világban Matyit agyonvernék egy kockakővel.

Jobb ott neki, ahol most van. Nekünk meg?

Nekünk meg a Jóisten irgalmazzon.

Pk

*Az eredeti írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg 2019.06.15-én.

A NAGY RABLÓ

"Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is” 

(Mt 6:20–21)

Járás

Már minden csillag visszabújt a nagy, puha, kék paplanja alá. Hajnali szellő ingatta a bozótágakat. Apró fejű kis virágok hintáztak azokon. Egymás után ébredtek a fűzfákon a madarak, énekelték a saját maguk versét, és a tollas kis jószágok angyalmiséjének dala betöltötte a füves pusztaságot. Pőrére vetkőzött bugák között látszott az ég szelete. Odafönt csak egy ölyv szitált, kitárt szárnyakkal, akárha óvólag akarná átölelni a Járást.

Szép és jó idő készülődött, hisz a Tisza árterén sok volt a gyöngyvirág, és fölöttébvaló szél sem nyargalászott, csak valami langyos lég lengedezett, simogatta a fűszálakat.

Május volt. Orrnyitogatóan jó szagú tavasz.

A Kisbatyu tétlenül ült. Meztelen lába szára térdig a kanálisban, zsibbasztotta bütykét a víznek hűse. Pecabotja mellette hevert. Nem igazi bot volt, csak amolyan vadnádból készített alkalmatosság, aminek keskenyedő, csapott hegye a víztükriig konyult, mintha hal helyett hínárt akarna kifogni. Mondták pedig neki, hogy ilyen ócska szereléssel nem ejthet tenyeres kárásztól nagyobbat, összeroppanna a bot, elpattanna a zsineg már egy derekasabb cigánypontytól is, beszéltek hozzá szépen is, csúnyán is, nevették és gúnyolták, de a Kisbatyu sosem cserélte jobbra, alkalmasabbra a botját: nem adta ki a kezéből a régi, száraz nádból tákoltat. Nem akart másmilyent.

A Kisbatyu a nagy fogást várta.

Szentül hitte, hogy egyszer a göcsörtös holmijával, a görbített gombostű horgával és a borospalackból vett parafa úszóval lépre tudja majd csalni.

Magában csak „A Nagy Rablónak” hívta. Noha sosem hallott róla mástól, valahol a lelke mélyén, évekkel ezelőtt  azokban az időkben – amikor magára maradt –, fogant meg benne a Nagy Rabló létének igaza. Olyan hosszú, óriási harcsának kellett annak lennie, aminőt még a környéken sem láttak. Képzeletében olajzöld-szürkés háta volt az óriásira nőtt öreg halnak, istrángnyi bajszokkal, miközben kifelé dülledő szeme kabátgombnyira duzzadt, ahogy áldozatait a sás homályából figyelte. Aztán támadott. Alkalomadtán rárontott az öles süllőkre, az óvatlanul úszkáló rucákat egyben nyelte el, de még a vízből inni szándékozó bárányokat is magával rántotta. A mélység uraként azt csinált, amit akart. A Kisbatyu nem haragudott rá, nem tekintette gyilkosnak. Tisztelte. Vágyott arra, hogy megsimíthassa a nyákos hátát, hogy láthassa azoknak a vérpiros, rőten lüktető kopoltyúknak a réseit. Erősen hitte, hogy majd valaha a horgára akad.

Egyszer egy számadó juhásznak, aki árendában legeltetett mellette a Kisbatyu mindezt elmondta. Utólag majdnem megbánta. A juhászember ugyanis először nagyot nézett, aztán hahotázni kezdett. A nyákos kanális vizére bökve röhögött, hogy abban kecskebékán kívül hitvány kárász, meg ebihal, ha terem, más aligha. Ott ugyan nincs semmi kiskomám, mondta, s köpött egy hegyeset a víz felé, megvetően. A számadó aztán az alvégi kocsmában elhíresztelte a Nagy Rablót, kibeszélte a Kisbatyut amint a kanális iszapszagú vizében keresi az élete fogását. Aznap este sokat vidult a söntés. Emlegették zárásig a bolondot a még bolondabb szándékával együtt.  

A Kisbatyu persze később megtudta.

Vállat vont. Tovább várt rá. Az övére. A Nagy Rablóra.  

Zöld, ombolyos volt a vízfölszín. Nem mutatott semmit magából, s noha a Kisbatyu pirkadat óta leste a kapást, a kacsatollal tűzött parafa dugó moccanatlan maradt, akármilyen metszőn nézte a partról. Azzal élünk, ami adatik, gondolta a Kisbatyu, s bár éhes kezdett lenni, még nem nyúlt az iszákja után. Várta, míg az éhsége harapósabbá nem válik. Ilyenkor a gondolatai is jobban serkedtek, mert neki egy ideje – van annak már két-három éve, amióta a nő elhagyta – rend szerint kibékíthetetlen ellentétű gondolatai támadtak, amiket aztán sok keserves nekifutamodás, kacskaringó után sikerült csak egymás mellé illesztenie. Sokszor azon kapta magát, úgy elmélyül, mintha nem is e világban lenne. Képzeletben el-elbocsátkozott a földtől, elméje fölgyúlt és ezen alkalmakkor úgy tetszett neki, hogy röpül, kicsit magasabban van a villanydrótoktól, lába súrolja a falombok selymét, lefele borított tenyerével illeti a levelek élét, borzolja a jegenyenyár tetején gömbölyödő fagyöngy bokrokat. Maga alá nézve, a tájat studírozva, hasmánt utazott. Hogy minek, miként is, maga sem tudta. De képes volt rá.

Időről-időre elrévedt. Nem tudta miért történik ez vele. Beletörődött. Kicsit röstellte, ugyanakkor érdeklődéssel vette. Azt sem bánta, ha emiatt más emberekkel való kapcsolata egyre lagymatagabbá válik, jóformán meg is szűnik. Nem érdekelte mások természete, a véleményük. Nem magára gondolt. Hanem a Nagy Rablóra.  

Kívülről a Kisbatyu annak látszott, ami. Kortalan parasztivadék: viseltes nadrágja világháborús katonai derékszíjjal volt átkötve. Régi ingjének fölső gombjai hiányoztak, és a nyakszirtjére tapadó piszkos barna haja a gallérja mögé tűrődött. Száját pengére szorította a zegzugos élet.      

Néha úgy viselkedett, mint egy állat. Okosan és kiszámíthatóan. Néha meg nagyon is emberi volt: éjjelente nyögött, látszott az arcán, ha megijed, máskor viszont az is föltűnt rajta, ha valamiért öröm járja át. Egyformán örült a verébcsiripölésnek, meg egy dévérkeszeg horogra kerülésének is. Az akkoriban megszokottal ellentétben nem fúvódott föl sem a világ, sem önmaga csodálásától. Ismeretei hézagosak voltak. Ezt belátta.

Mendegélt egymagában, résnyire nyitott szemmel szűrte a látottakat. Legyalogolt a járási kanálisra pecázni, s valahányszor hazafelé indult, sosem felejtett el hosszú árnyékára visszapillantani, amit ott hagyott a dűlőút kanyarjában. A Nagy Rabló is ott maradt. Majd holnap, gondolta ilyenkor.

Most is pecázott.

Körülötte a puszta.

Pár perc alatt átforrósodott a fűvel borított legelő, mert a látóhatáron ébredő napsugarak a vakszik fölött sárgára festették a levegőt, s erre az égi jelre, nótába fogott egy pacsirta, majd ezernyi tücsök kezdett zsizsegni.

A Kisbatyu feküdt a fűben. Pillája nehezült. Olyan szép volt az a tavasz. Meleget árasztott az anyaföld, mezei virágillattal kevert nedves, nehéz szagokat szuszogott a mindenség, és ettől még inkább elbódult. Szemhéja lezárult. Elhúzott szája sarkában félmosoly bujkált, és egy hajtincsével a szél kezdett incselkedni.

Hevert, leterített zakókabátján, mozdulatlanul, elnyúlva a füvön.

Egy nő lépett hozzá. A homlokából kisimította a piszkos barna fürtöt.

A kanális vize nagyot csobbant, fröccsent a hínáros víz szanaszét, de akkor ő már nem ott volt. Hasmánt lebegett a Járás, a csatorna vize fölött. Látta a Tisza vonalát, a templom bádog tornyát, látta a világot, az embereket. Látott szinte mindent. Látta magát is, zakóján elnyúlva a kanális partján. Elmenőben még azt is látta, amint a nő gyengéden visszaengedi a vízbe a Nagy Rablót.  

Járás - fotó: Bosznai István és Mónika

   

                                                                     Pk

BÚCSÚ A JÁRÁSTÓL

Didó Bandi háza

A temetőben a sírra le kell tenni a virágot. Mondani kell valamit neki. Ami eszünkbe jut. Szépet, jót, és mondani kell azt is, amitől nagyon szorul a szív. Aztán mivel hajnali négy óra alig múlott, és még nincs nyitva rácsos vaskapu, az apácák sírja körül vissza kell mászni az utcára.

A járda szalagja gyíkként szalad a temető téglafala mellett. Sötéten, féloldalasan, kifelé, a lerakók tájékának irányába, ahol a villanypóznák tetejéről citromos fény csorog a kévébe kötött pikulafákra, a szárkúpokra, meg a hol púposra, hol kockára pakolt trágyarakásokra.

Jó iramodásnyira aztán meg is érkeznék. Mi lenne velem, ha a jegenyenyárfák ezüstös ragyogása nem szegélyezné az utat? Nem volnék benne biztos, ha nem a magány kapavágásával kezdődne mindez, ha előtte párszor már nem lettem volna ugyanitt, alkut kötve az októberi széllel, a kiterített síkságot rokonként, a csillagokat pedig távoli ismerősként megköszöntve. Széles hézagon léphetek be a senkit meg nem illető, ám mindenkihez hűséges kanizsai puszta-kertbe.   

A Járást mozgás nélkül nem lehet befogadni. A rónát be kell járni. Úgy lehet csak átélni. A lábunkkal kell megtapasztalnunk, a talpunkkal. A szemünket legeltetve hosszan kell néznünk, mint mikor vonatállomáson búcsúznak a szeretők, egymás tekintetét kutatva. Minden, ami szép és becses, a légürességben gyorsan elvész. Szertefoszlik. Örökre vége lesz. Ez ellen nincs mit tenni. És mégis tenni kell. A világ szertelen ugyan, meglehet. Akkor sem ad amnesztiát, ha a saját parancsolatunkat megszegnénk.  Hatványozottan igaz ez idekint.

Akármennyire is primitívnek, ám egyúttal elvontnak tűnik, a Járásnak is megvan a maga törvénye, ott, az ombolyosan folydogáló, zöld, hínártól teli kanális partján túl, ahol a hívatlan, be nem avatott vendég szinte vákuumot tapasztal, mert a csönd belülről repeszti a dobhártyáját. Mondták mások. Megijedtek tőle. Gyönyörű, meg szép, szép, de: érhetetlen. Nekik rideg. Élettelen. Nekem nem.

Mert most is, valahol fölöttem három kánya kaszál a levegőben. Nem látni - ahhoz még éjszaka van -, de tudom.

Semmi riadalom. Semmi tétovaság. Ha más nem is, szikes talaj mindig akad a talpam alá. Ez az ajándékom. És ez így elég is, bizonyságul. A Járás szűken mér. Nem állít elém fizikai akadályt ugyan, de a gravitáció arrafelé mintha erősebben hatna: húz lefelé. Reggelente, miután a horizont pokrócszegélye mögül lámpással kél a nap, már nincs hová kitérni magunk elől. Nincs menedék. Rám is tör a felismerés. Mutatkozik a válasz is. Kibújik a homályból, a dráma csendes kereteiből kilépve, és öntudatlanul int felém.

Kényszerítő az akarat. Előbb a fej biccen. Vele a gerinc hajlik, görbül lassan. Aztán megroggyannak a térdek, és a régtől megsimogatott levelű, öreg olajfa előtt úgy borulok térdre, összekulcsolt kézzel, ahogy nagyon régen egy másik ember térdelt a saját olajfa-kertjében, és azóta megszámlálhatatlan sok ember tette, sok másik kert fái között. A járási liget hajnali, még sötét színpadán gyertyaként néhány fehér bóbitás bogáncsvirág világlik. Kötésig ér a száraz fű a fák tövében. Harmat fonnyasztja őket, többnyire halott sárgák. Átázik a nadrágom. Összerázkódok. Az öreg, göcsörtös törzsű olajfa nem szól. Hosszú idők óta őrködik a pusztán, mint egy mindent látó isten. Az ágán halk és nagyon igénytelen nótát kezd csicseregni egy megilletődött, korán fölzavart kismadár. A dal még el sem hangzik igazán, az utolsó hangok még a közeli glédicsfa tüskéi között akadoznak, amikor feleletként odábbról megszólal egy másik, s a válasza áthullámzik nem csak a Járás őszi rongyszőnyegén, hanem áthullámzik az évtizedeken, az idő feketítette szomorúságokon.

Mondom, hogy kaloda a Járás, a szív kalitkája. Ugyanakkor a Járás mindig kész a játékra. Csábít. Ingerel. Olyan impulzusok látványát adja, amik révén megengedőbbé válik. Mintha. Mintha… Incselkedik az emberrel. De nem sokáig szokott ennyire nagyvonalún bohó lenni. A Járás ősi. Még a fűcsomók is tisztában vannak vele, hogy a minden előtt ők voltak és valószínűleg a minden után is csak ők maradnak. A Járás itt volt előttem is. Itt volt öregapáim, a magyarok, de az avarok és a hunok előtt is. A merevre feszített szemhatáron nem ritkán vadbölények száguldoztak, seregek vonultak győzelemittasan, vagy vánszorogtak tönkreverve jajszó mellett. A Járás ezt mind-mind átélte. A látottaktól pedig bölcsebb, zárkózottabb és némább lett. Akik aztán a lapályára tévedtek mind megértették, előbb-vagy utóbb fel kellett, hogy fogják, hogy ezen a helyen az éggel és a fénnyel összhangban muszáj lenni, aki túl akarja élni. Nehéz ezzel szembesülni.

A Járáson a fájdalmak sápadtságát csak annyira orvosolhatni, akárha a lázbeteg a fejét hűsítő borogatás helyett a jeges Tiszába nyomná. Elementáris erő lakozik a szétsimogatott hantok között. Összesűrűsödik a vérrel: pezsdít rajta, vagy épp megalvasztja. Embere és helyzete válogatja.
Fogja, megmarkolja a vállam. Nem férkőzhetek a közelébe, de érzem az erejét. Ez jó. Megértem. Ha ezután látni akarom, addig állok majd csukott szemmel, addig gondolok a Járás sajátosságára, mindarra, amit rajtam kívül senki sem láthatott, ami mással nem, csak velem történt itt meg, hogy egy idő után már semmi máshoz fogható nem lesz, semmi másra nem fog hasonlítani csak azt látom majd akkor magam előtt, ami nekem kedves. Az én Járásomat. 

                                                 Pk  

NAPLÓ - 71.

„Az Ősz szokott kora reggeli biciklizésekor a Sheriff-tanya, meg péntek 13-a után nagyot huppanva visszazökkent a szombatba. Keréknyom akasztotta meg. A traktorgumi vájatban löszös sár festette víz sárgállott. Régebben azt mondta volna rá: epeömlés. Kénes, fostos színű. De most más jutott az eszébe. Aranypohár-leves zacca – gondolta magában és ettől a hamarjában támadt szép, cafrangosra sikerült metaforától mintha nyájasabban, derültebben, már-már örömittasan bólintott volna az út menti katángkóró, mintha derekabb ívben nyúltak volna a távvezetékek kábelei, mintha máshogy kelne a nap, ott jobb kéz felől, ahol a Tisza vonalát lehetett a ködön túl sejteni.

Pamacs vatta párafoltok fogócskáztak. Nyugdíjas tempóban, eléggé kimérten ugyan, de kedéllyel. Váltották egymást. Sehol egy lélek. Tejüvegen keresztüli volt a látvány. Naptalan.

A Járás közben kopár fenekét mutogatta, eléggé szemérmetlenül. Csupaszon, fakuló szőrösen, fűcsimbókostul, a dűlőút, akárha a segge vágánya lenne, kettészelte a pusztaságot, és az Ősznek muszáj volt letámasztania a piros biciklijét, mert a régi emlékek sora leverte a lábáról. Eszébe jutott, amikor a téglagyárban, a Cserép II-ben máglyázni volt kénytelen, miként csodálkozott, hüledezve nézte az öreg melósokat, ahogy a koszlott gatyájukat letolva heccelődtek a többiekkel.

 – Figyelj hékásom! Fotó! – és már villantották is a csupasz, májfoltos valagukat a másiknak. Nem számított kinek. A „termelésbe” olykor kiránduló vezérigazgatót ugyanúgy „lefotózták”, mint a többnyire gyűlölt munkavezetőt, vagy egymást. Öreg szakik, nagyapa korú lehordók, komor ábrázatú elhagyott férjek, agglegények, a kétkeziek szórakoztak a világgal, ugrabugráltak térdig eresztett, harmonikázó munkásnadrágjukban, a legváratlanabb pillanatban „stószból” átverve a szembejövőt, miközben literszám itták a szárító meg a kemence közé ékelten mindenkoron munkaügyileg járó ingyen ásványvizet. Pálinkával. Az pedig tilos volt. Mégis volt. Ugyanolyan elmaradhatatlan kellékként, mindenki és senki által nem tudott leltári tárgyként létezett a téglagyáron belül, mint a tányérrica, vagy a tökmag. Némelyik nepper jobban élt az otthonról árult törögetni valóból, mint a havi fizetéséből. Egy komolyabb, „nyolcórás” zacskó nivellált egy doboz Sárga Dráva árával. Aki nem cigizett, az köpködte a magokat. A műszak végén úgyis összesöpörtették vele.

Ilyen és ehhez hasonló régi emlékek érintették meg az Őszt. El is húzta a száját tőle. Alighanem befelé nevetett. Ha valaki netán látná – nem látta senki –, akár vidámnak vélte volna, és olyan nagyot tán nem is tévedne. Az Ősz csöppet sem olyan sötétre mázolt, mint azt sokan hinnék róla. Mára és holnapra 22 fokig ugrik meg a jókedve, úgyhogy dél tájékán, de legkésőbb egy órakor muszáj lesz megfürödnie a Tiszában. Lázcsillapítón hűs a víz. Így, hajnaltájt cipőjéből kibújva (a zoknijait gondosan zsebbe gyűrve) leellenőrzött néhány pocsolyát. A tócsák alja mintha melegebb lenne, és ha hozzávesszük, hogy a lekvárszerű sár pedig kifejezetten kellemes, türemkedik a lábujjak közé – hiába, hogy kicsit büdös –, hát egész tisztességesen induló napnak nézünk elébe.

A gyerekes öröm még akkor sem foszlik szerte, amikor a hajdani tartalékosok által széthajigált konzervdoboz-kupacba botlik. Rozsdásodnak a bádog förtelmek. Úgy illenek a Járásra, mint menyasszony arcára a bibircsók. Az Őszben már éppen horgadna is valami haragféle, de aztán eszébe jut a boldogult Gaji bácsi, aki mindig azt mondta:

–       Kiskomám, le van baszva az ellenség!

Hát le. Rezervástul, katonatisztestül, Jugoszláviástul. Az Ősz legközelebb zsákkal fog mászkálni, ha erre visz az útja, és magánszorgalomból legalább ezt az egy szemétrakást összeszedi. Vagy gyalog lesz, vagy a rőt drótszamarán. Az Ősz mostanában lóval nem jár. Pedig nagyon ráférne már az az édeskés, jó lószag, a kenyetlen ötödik kerék nyekergését hallgatva zötykölődni, a kasba dugott sörösüvegek csörömpölése közepette, térdig darócba bugyolálva, meredt ujjakat ropogtatni, gyeplőszárat váltogatón tenyérbe huhogni, ha csíp a hideg. Mert az Ősz emlékezik még a szegény Cigány Péter bácsira is, akinek Fodor volt ugyan a családneve, de úgy kevesen ismerték. Őneki volt a szava járása: „Kisfiam, Ica nénéd mingyá’ befogja a lovakat, oszt mi meg megyünk!” Mentek is. Olyankor az Ősz nyáron is boldog volt. Egész nyárra való boldogsága lett neki. Nem nagy igényű a bácskai Ősz.

Most is úgy porzik el tőle a múlt gondolata, hogy szinte kört vet abba a bolond kanyarban. Futtában füstölnek azok a garabolynyira gyűlő, szúette, pókfonalas de könnyáztatta emlékek. Habos meleg a háta, úgy szalad velük el az Ősz is.”

KÉT PÁRBAJOM TÖRTÉNETE

Ahogy egy történet, úgy szokott a párbaj is kezdődni. Előbb egy valaki, aztán kettő kell hozzá. És ha a harc elcsitultával bizonyosságot nyer a teremtett igazság, valószínűsíthető: a végén az is megmutatkozik.
Akkoriban történt velem, amikor még nem volt kedvem elbújni az élettől. Akkoriban az esőcsöppek még megtalálták a homlokomat, még lendületből ugrottam át a Sárga Árkot, hibátlanul süvöltöttem zendülőként az igazamat, miközben a semmit is képes voltam átölelni, és minden arra járó szellő megfújt. Akkoriban érzéki, érzékletes volt, amit kézzel foghattam. Rózsaszín sünkutyának láttam a bogáncsot, nyári estéken pedig meghallottam a hegedűszót a Tisza tükre fölött, míg a vízben a hold kinyalt ábrázata mosakodott. Álmodni sem kincsekről álmodtam, hanem – lecsupaszítva a metafizikai okoskodásoktól – csodálatosan egyszerű dolgokról. Vértezet nélküli éltem. Hajlékonyan, alkalmazkodón, ám egyúttal vadul, szikáran, igénytelenül, mint a kanális menti nádszál, mint egy harci ösvényén járó pőre indián. Nem is észleltem az időt, mert az idő örökkévalóságból volt. Azt hittem mindig így marad. Kétszer kellett párbajoznom, hogy ráébredjek: tévedtem. Nem is akárkik voltak az ellenfeleim. Először az ördöggel vívtam. Aztán kisvártatva magával az Istennel.

Párbaj az ördöggel

Hiába unszoltak, hogy maradjak: nekem mennem kellett. Tóthfaluban egy csoportos foglalkozáson vettem részt. Két nap után fölismerve és ráunva a pszichodráma és a közöttem lévő kacagtatóan gyászos kapcsolat értelmetlenségére, faképnél hagytam a társaságot. Különösebb gorombaság nélkül tettem be magam mögött a paplak ajtaját. Már szuroksötét estébe hajlott az idő. Tán október, vagy tán november lehetett. Azt bizonyosan tudom, hogy péntek volt. Meg tizenharmadika. Gyalog vágtam neki az útnak. Rögtön a falu szélén találva magamat arra a pókfonál dűlőútra fordultam, aminek irányába Oromhegyest sejtettem. Annak a dűlőútnak a rideg sötétszürke szalagja vitt vakon az őszi éjszakába. Nem én léptem rá, hanem a dűlő mászott oda a talpam alá. Egyre csak noszogatott bele, egyre mélyebbre, a lappangó ismeretlen körösztül-kasul irdalt szántásaiba. Csak az otthagyott kukoricaszár levelek száraz zörgése kísérte lépteimet, miközben a szutyok felhők között a tűpontnyi csillagok szenvtelen, szűkülő szemmel néztek odaföntről. Vállamra, a nyakam köré guzsalyasodott az éjszaka. Furcsa hangulat kísért. Elborult kedvem mögött is érezni véltem valami megmagyarázhatatlan feszültséget. Ma már pontosan tudom, ez volt az előjáték. A nyitány. Akkor lejtette el mellettem első, gonosz boszorkánytáncát a magány, mert az elkeskenyedett úton egy hirtelen érkező jegeces fuvallat a lábam előtt megkavarta az aszott kórók maradványait.  Bukdácsolva, meg-megállva, srégan-körösztben ütemtelenül zizegett el előttem egy barlangó. Finom csontok módjára zörögtek szikkadt tövisei. A rét korompalástjába burkolózva sunyin osont tova, mint gonosztevő, aki a Megfeszített tüskekoronáját viszi a hóna alatt. Jócskán a semmi közepén jártam. Körülöttem csönd, a falvak fénye elhalt. Éppen megbánni készültem, hogy nem a kivilágított aszfalton eredtem haza, amikor utamat állta valami. Feketéllő, moccanatlan, óriási, élő – valami. Egy zöldesen foszforeszkáló szempár nézett rám merőn. Megtorpantam. Hirtelen meghallottam a szívem dobogását, éreztem, mint kezd kidagadt nyaki ütőerem lüktetni. Az ördög egy hatalmas sötét kutya képében állt előttem. Bizonyos voltam benne, nem ereszt. Itt, a kútmély őszi éjszakai dűlőúton pirkadván csak vérnyomok, rongyos cafatok maradhatnak belőlem. Az ördög meg csak állt, és nézett. Nem morgott, nem mutatta a fogát. Szemének húgysárga tüze gonosz volt, pengeéles, alattomosan zord. Csak egy pillanatig várt, a tekintetével szinte azonnal támadott, mert a föllobbanó íriszében egyszerre megláttam magamat, s már döfte is belém a legkegyetlenebb életképeket, bizarr összevisszaságban. Részvétlen alapossággal szúrt. Egytől-egyig a jövendőmről szóltak azok a képek, s én szöges bottal böködött kígyóként vonaglottam attól a fájdalomtól, amit az a sátáni nézés látomása nyársalt belém. Láttam magamat. Az összes bekövetkező kudarcomat, hazugságaimat, sorrendben a majdani elkárhozásaimat, az egyedüllétet, a férfi-őrületet, a ruhátlanul viselt gyengeségeimet, megannyi csalódásomat, a hitevesztettséget, és akkor a hiábavalóság sajgása végighasított a lelkemen, szívszakadásig szökellt föl bennem a bizonytalanság rémülete, láttam a kivetettséget és az elszalasztott lehetőségek sokaságát, a tovatűnő reményeket, a hamut, az üszköket, a végzetet, az elsorvadását mindennek, ami miatt érdemes léteznem. Gyilkos csörte volt. Hangtalanul, tátott szájjal bámultam rá. Reszkettem. „Ha tovább mégy, ez lesz” – vágott végig rajtam irgalmatlan tekintetének pengéje – „Fordulj meg, eredj vissza. Még megteheted” – sugallta a nézése. Hullamerev percek múltak. Az ördög kivárt. Én pedig öntudatom határán egyet léptem előre. Aztán még egyet. Arra sem emlékszem, hogy került mögém az ördög, mikor kezdtem futni. Mint az elméjét veszejtett, hangtalan sikollyal szaladtam az őszi éjszakában, Oromhegyes irányába. Az eszelős iram végén levegő után kapkodva roskadtam térdre, amikor a távolban előparázslottak a falu fényei. Hidegek voltak azok a fények. Hideg, acelos tüzűek. Hideg tűzben fogantak, mint akkor és ott a lelkem.

Párbaj az Istennel

Kishomokon megraktuk az összes kosaramat cseresznyével. Ingyen volt, csak szedni kellett a fáról. Odafelé még a nyári nap meleg szalmaszálakkal cirógatta a zölden hintáló Járást, és a felhők pólyája mögött olyan kék volt az ég, mint az újszülöttek szeme. Aztán minden megváltozott. A púpozásig teli garabolyokat iparkodtam a biciklin elrendezni, mert váratlanul Bánát felől idő készülődött. A vihar előszele percek alatt erősen komorra piktorolta a látóhatárt. A veszedelem sötét falkája dagadt az ártéri erdők csíkja fölött, mikor a Kanizsára vivő dűlőútra kanyarodtam. Fújt a szembeszél, egyre taszított vissza. Dühöngtem, szidtam mindenkit és mindent. Zötyögtem a biciklin, nyögtek a fém eresztékek a túlsúly miatt. A csurdultig pakolt kosarak fonadéka nyikorgott, ám mindettől félelmetesebb hangként kísért a moraj, az odaáti hörgés. Ügyetlenül csellengve tekertem a pedált Kanizsa irányába, közben folyton kelet felé pislogtam, ahol már villantak az első mennykövek. Mind hangosabb csattanásokkal érkezett az égiháború. Nagy igyekezetem figyelmetlenné tett: egy traktor vájta, keményre száradt keréknyomba megakadt a drótszamaram első kereke, s én kosarastul, biciklistül elterültem a kaszvadt puszta közepén. Páni félelem fogott el. A tiszta, mosolygón piros cseresznyehalmazból tessék-lássék összekapartam, amit kapkodva bírtam. Lett is egy rakás poros, sziksóval hintett ütődött cseresznyém, de nem bántam. Csak hazajussak. Ám hiába pedáloztam kettőzött erővel: utolért a vihar. Mintha dézsából öntötték volna. Beletörődtem. Pillanatok alatt fölázott a dűlő. Káromkodva, csüdig cuppogva toltam a biciklit a jócskán megfogyott rakománnyal, amikor a legnagyobb kosaram megadta magát – leszakadt a füle. Megint szanaszét gurult minden! Ez már túl sok volt. Félrerúgtam a biciklit, fölmarkoltam amit értem, és tajtékzó időben tajtékzó haraggal, két kézzel dobálni kezdtem a cseresznyét a magasba, s üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért: „Nesze Isten! Nesze! Akkor egyél cseresznyét!” Röpült a villámló égboltnak és hullott alá a sok piros gyümölcs. Hajigáltam fölfelé, teljesen kivetkezve magamból. Vívtam reménytelen küzdelmemet az Istennel, aki láthatatlan maradt, mert akkoriban rajta kívül sok minden iránt vaknak bizonyultam. Tomboltak az elemek, tomboltam én, úgy őrjöngtem, hogy sistergett belőlem a harag. Aztán megfáradtam, ahogy a nekivadult idő is lassan elcsitult. Mint a vert sereg, átázva-fázva, üres garabolyokkal toltam a biciklit. A nyári napnál gőzölgő pocsolyákat kerülgettem. Holtfáradt voltam, és üres, megszomorodott, akár a kosaraim. A város peremére érve az első utca sarkán letámasztottam a biciklim, majd a fal mellé rogytam, és meredtem bután magam elé. Lógott még a gondolatom is. A nagy bánatban árnyék vetült rám. Az Istennek a lábait láttam meg először. Gumipapucs volt azokon és nagy, lecsempült, fekete keretes lábujjkörmei voltak. Emelvén fejemet végigmászott tekintetem a viseltes vászonnadrágja szárán, a madzaggal kötözött derekán, a kigombolt kockás ingjén. Ősz szőrszálak kunkorodtak a mellkasán. Az Isten fanyar vénember-szagot árasztott, mert egy borostás, kopaszodó kisöreg állt előttem. Ráncaira, inas nyakára, a cserzett bőrének a redőire finom por és izzadtság párája tapadt. A fülei elálltak. Lógott a göbös keze, a baljában ócska, piacra járó műbőr szatyrot tartott. Ráérős, tűnődő szemmel gusztált, mint akinek már nem sürgős, és én semmit sem tudtam neki mondani. Kutyorogtam előtte, megfogyott dicsőséggel, mire az Isten a táskájába nyúlt, kivett belőle egy almát, és a kezembe nyomta. Fogtam az almáját, ő pedig elkrosnyogott az alvégi kis házak tövében, mígnem egy kisköz sarkán befordulva örökre eltűnt a szemem elől.

A két eset túl régen történt. Aztán, szinte észrevétlen fölgyorsult az idő. Visszaemlékezni rájuk ma olyan érzést hagy maga után, mintha egy olvasott regényből kimaradt volna néhány nagyon fontos fejezet. A lapokat is kiszakította valaki, a kötözött ívek cérna férce szabadon lóg. Pótolhatatlan, ami odalett.
 

                                                                                             Pósa Károly

Pósa Károly: TÉLI PÁVATOLL

 

Öreganyám sifonérján vázában pávatoll lengett. Emlékszem. A halottak lelke miatt kellett. A páva tolla riasztja a holtakat, rémteleníti az álmokat. Szivárványosan szerény volt. Nem kért sokat. Mellette porcelán balerina, giccs-sirályok párban, szagtalan művirágos téli magányban. A régi öregek még hittek minden dekódolatlan jelben, a vallásban, másban, sokszor az áltatásban, Jugoszláviában, ahol hazugság volt bőven. Sokszor, túl sokszor a kapott júdáscsókban. Megettük kenyerünk héját, s a bélit: mármost mifelénk a számvetés majdnem ünnepi pátosz – bár magyar a magyarnak dögkutat mélyít. Errefelé természetes a káosz, ezek a kezeletlen, időtlen délvidéki körbe-körbegyűrődő lázkarikák a bőrön, telepakolva utcahosszat kikészítve megannyi kopott bőrönd fölülírja az itteni életet eréllyel. Józsefi értelemben vakon mért, bizonytalan, bokaközépig se érő sekély kéjjel.      

Rám ijesztett a téli sokadalom. A hideg birodalom vissza-visszajár, kapcabetyár. Dermesztőt lehelő fullajtár az idő, aki a nyarat tücsköstül, hegedűstül megvette. Törött a kukorica tő. Mára a kopogó rögök, és a szél parancsa regösükké tette. Zúg, nyikorog a levegőben a hóka sárga levele. Hajlong a kukoricaszár. A nyáj sem legel, minden, még az emlékek is akolba bezárva, köztük kérődzik a sok birka, s a párás ganajszagú széna-bazárban kampón lóg a juhász irhája. Nagyanyám szobája. Szagosak a decemberi babonák, távol a látóhatárban legelnek egy kusza sorba a jegenye katonák. Megül a semmi tája, mint elhajított királyi talár, drága prémes, hangot nem nyel el a pára. A fára kánya száll, kár, mondja, kár, a dala rémes. Gyeplőt dobtunk a deres napra, döcög a decemberi batár. S ahogy a szántásba fúródó tekintetemet fölemelni nem merem, nem áhítat, hanem más munkál bennem. Talán a félelem.

Mert a hóval jön az újév. A befútt úton vándorlás indul, és a lidércek akácfaágakként intő kezét, vagy a fürtben lógó angyalok a templomtorony fokán, a tiszai rókák nyomán, fácánok neszén a zúzmarás bokrok szakálla ritkul. A kezem nyújtom előre, nem bánom – elgémberedik. Kitapinthatom az ünnepet, bár nehezen virrad, gyorsan esteledik. Az égboltozat színe ábrándos. Ropogós fagy lába nyomán ténferegnek a kustúr-úti dűlőhöz csapott kerek téli terek. A kanális partja ezüstpántos, balról is - jobbról is száradt nádbugák, erezett gerezdek a levelek. És a sok dudacserepes, kontyos tető füstöl, a kor csak dadog bután ezen a délután, Kanizsa város látképe girbegurba latin betűvel hintett jég trónuson kint hagyott, dércsípte dugvány. Bácska, a Járás téli palántája. Látja, aki látja, semmi sem szavatolja. Az aszfaltúton egy kocsi sárgás fényt szór, bántón erős a ködlámpája. Bólint a mama pávatolla.