2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2022. március 17., csütörtök

NAPLÓ - 153.


Szokásommal ellentétben a reggelit megismételve este megint elmegyek futni. Ezúttal muszáj. A szív kétszer kisütött tégla, az agy meg túlcsorduló szivacs. Egyedül a test valós anyagszerűsége konstans, noha a lenti ízületeknél tompa nyilallás jelzi – mulandó a dicsőség.  Ahogy leszáll az éj, mintha többet lélegeznék. Egyedül vagyok. A lépteimet nyújtom is, szaporázom is. A fölöttem összeboruló, óvatosan rügyező fák úgy sorjáznak a Ligetben, mintha valami ijesztően kezdődő mesében gonosz óriások gyülekeznének.
A csillagok az égbolt sötét ciháján állnak. Nem pislognak. Csönd van. Nagy a mozdulatlanság. Csak egy hirdetőoszlopról hámladoznak, omlanak a plakátok. Ismeretlen erő kapargatja le őket, aminek számos jelét észlelem. Miatta másként zsírosodik a föld, ahol a levelek rothadnak. Más a szegénység és az ostobaság összefüggése, ahogy másként hangzanak az elkiáltott szavak és másként folyik meg a vásznon a túlságosan fölvizezett festék is. Minden más. A tegnappal bezárólag a jelen idő végigheverte a napot, és most éjszaka van. Ez a mai nap is mindjárt bevégzi, itt az éjfél, s láss csodát: a holnap ettől a mostanitól is másabb lesz… Ez félelmetes. Érthetetlen.
A szám íze kicsit keserű. Sok mindent kilométerekkel és évekkel odébb hagytam. Bánt és mégsem. Hasztalan nyúlnék vissza értük. Azokon a húrokon ez a kéz már vajmi kevés akkordot tud fogni. Hát csak kullognak velem a régi dallamok. Közben, ha lehetne, egy nézésért odaadnám az eddig szagolt almáim összes illatát. Egy érintésért minden volt alkonyat színét. A bizonyosságért a hó puhasága járna. Így csak a húsom marad, meg ahogy fölénekelek magamban, a sétány mellett, a lámpa fényében. A régi dalunkat félhangosan kántálom. Azt, amelyikben hóka lovat vesz a szerelmének a szegény fiú.
Kissé távolabb az épülő múzeum tengernyi kirakata fényes. Az utolsó troli ragyogó nyíl gyanánt húz el mellettem. Odahaza – míg volt, közlekedett – a kanizsai sinóbusz járt ilyen ripacs kivilágításban, amikor átgurult a Körös fölötti hídon, aminek a talpfáiba még most is oda van billogozva a Ganz gyár szignója. Láttam, mikor a sínek között a kanálisból kifogott halakat bicskával pucoltuk. A cigányponty pikkelyei szétfröccsentek a meleg leheletű augusztusi alkonyatban. Szomjúhoztunk, ivóvizünk elfogyott. Viszketett a lesült, naptól cserzett bőröm. A folyóhoz érve letámasztottam a biciklimet, lehasaltam és a többiekkel együtt szürcsöltem a Tisza vizéből. Két pofára ittam, és a Slajc zsilipjénél a habos víz fehéren fröcsögött a nyári szürkületben. Aztán, ott és akkor is csak este lett. Színesen ragyogtak a csillagok, látszott a Tejút és a nádasból milliónyi béka vartyogott. Gyöngéd becézés volt az a régi éjszaka. Pedáloztunk haza. Boldogok voltunk. Alighanem én is.
Ez mind az igazság. Közöm pedig egyre kevesebb hozzá.
Elmúlt. Most más van.
Már nem csodálkozom és bosszankodni sem akarok.  Pedig valami szörnyű történik a világban, miközben én a Ligetben futok, a fák között. Fogyasztom a métereket, rakom egymás után a lépéseket, és próbálom fölfogni, amit nem nagyon lehet, mert mégiscsak egy ember vagyok, teljesen közönséges, ruhában járó, szakállat viselő, jó állampolgár, öröklött aggodalmak révén lüktető pulzussal, olykor meg sem tűrten, sok barangolással és kevés befolyással, akit rossz férfiként és hibákkal teletűzdelve kísértenek a bocsánatkérések. Futok, érzek. Veszett szenvedélyek.   



Nincsenek megjegyzések: