Háború van kint. Szétlőtt utcák, lakóházak, szemét és
törmelék a vágóképeken. Hallgatag csönd, romok emitt. Szemét
és szétszórt kincsek az emlékképeken.
Felbillent a világ
egyensúlya. Benne a városé, a kora tavaszé, csak úgy, ahogy az
enyém is. A tél egy darabig vakarta fejét, aztán odébbállt. Sok
mindent nem bírt fölfogni. Az éjszakai rohanást, az alig alvást,
a virrasztás reményét és a várakozás örömét, miként a
szavak ajándékait, a lopott öleléseket és csókokat éppen olyan
értetlenséggel nézte a tél, mint a kora reggel már gőzölgő,
híg kávékat, amiket a hajnalban nyitó talponállók, a restik,
meg a kebabot áruló koszos kis bódék kínáltak, kínálnak ma
reggel is a város álmos népének. Mégis tél volt. Béke. Most
majdnem tavasz van. És háború.
Csak a kávé párája
ugyanaz. Arra emlékeztet, min nem lehet osztozni. A mély, émelygő
érzésen, ahogy a tél ünnepének véget parancsol. Meg
mindenfélének.
Így végül a vizezett kávé langyos
papírpohara is a kukában landol. Más is.
Vált a szemafor,
pirosról zöldre. Befut a villamos. Madárraj szerű embertömeg
vonul át a zebrán. A forint zuhant, aztán megállt, majd
valamelyest visszaerősödik. A nappalok meghosszabbodnak,
máról-holnapra megszűnnek az éjszakai fagyok. Üllőn elmúlik a
zúzmara a játszótéri padról, és az ónos színű estéken a kis
buszmegálló bádog köpönyegén megülő harmat olyan, akár ha könnycseppek peregnének róla. Az orosz nagykövetség körül
megkettőzik a posztok számát. Ha arra bandukolok, távolabb van
tőlem minden: a várakozás, az idegesség, a büszkeség és az
öröm is. Csak a szégyen marad. A mélység kavargása. Ez lenne
az? Ami kell nekem? Nem a szeretet, hanem csak egyféle ige?
Visszaigazolás? Válasz arra, mi végre lennék? Abban az
értelemben, úgy tekintve a létezést, hogy elmúlik az is amiért
érdemes élni és meglehet, az sem örök, akiért érdemes lenne
meghalni is? Felelet nincs. A konzulátus félköríves ikerablaka
rám hunyorog. A strázsa a sarkon befordulva ellépdel.
A
lámpa fényében látom az arcomat a gyalogátkelő melletti
tócsában, ahol hetek óta áll a víz. Titkon beleköpök.
Folyóparti vagyok, a vízbe köpni szerencsét hoz. Úszik a nyálam.
Nem tudom, mit kívánjak. Magamnak, megéri-e? Megnyugvó közönyt,
lelkesedést, végletes érzéketlenséget vagy esetleg a szerelemnek
kovászát? A tócsa tükre hideg. Áthímeződik a felületén a
volt február a mostani márciusba. Tűnődő, szomorú időbe. Ezért
inkább nem szeretnék semmit. Jóllakatott a tél szegénysége.
Úgysem érdemlem meg, ne áltassam magamat. Helyettem figyeljen a
gondviselés egy ismeretlenre, aki talán föléled egy kórházi
ágyon. Találja meg végre a szemüvegét, és lásson vele, szegényke.
Most
nincs értelme sokat barangolni az észnek. Ellenben a testnek
muszáj. Belefásulásig menni. Tűrni kell. Hallgatni. Nem bántani
és nem fölriadni. Napokig nem szabad hazatérni. Enni sem, csak
szükségből. A sorscsapások szétziláló akarata hadd
érvényesüljön. Utcán csavargón, kint kell élni, de befelé
hajlón. Nincs bocsánat, kérés sincs, gyöngédség se, meg becéző
szavak se. Vigasztalás és búcsúzás sincs. Csak a járdasziget
huzata van: hűti a homlokot. A szél sustorog valamit a fülbe,
talán azt, hogy minden hiába, immár menekvés sincs. Március
4-én, pénteken havazott. Emberek bújtak össze. Haragosat gondolók
és fáradtak. Tréfás kedvűek és szenvtelenek. Jajveszékelők és
néma fájdalomba dermedtek. Voltak közöttük, akik szerettek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése